A következő tanulmány témája: „Kegyelem, egyedül a kegyelem a megváltásban”. Alapigénk: Róm 3,21-31: Most pedig a törvény nélkül jelent meg Isten igazsága, amelyről bizonyságot is tesznek a törvény és a próféták. 22 Isten pedig ezt az igazságát most nyilvánvalóvá tette a Krisztusban való hit által minden hívőnek. Mert nincs különbség: 23 mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének. 24 Ezért Isten ingyen igazítja meg őket kegyelméből, miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által. 25 Mert az Isten őt rendelte engesztelő áldozatul azoknak, akik az ő vérében hisznek, hogy igazságát megmutassa. Isten ugyanis az előbb elkövetett bűnöket elnézte 26 türelme idején, hogy e mostani időben mutassa meg igazságát: mert ahogyan ő igaz, igazzá teszi azt is, aki Jézusban hisz. 27 Hogyan lehetséges akkor a dicsekvés? Lehetetlenné vált. Milyen törvény által? A cselekedeteké által? Nem, hanem a hit „törvénye” által. 28 Hiszen azt tartjuk, hogy hit által igazul meg az ember, a törvény cselekvésétől függetlenül. 29 Vagy Isten kizárólag a zsidóké? Nem a pogányoké is? Bizony, a pogányoké is; 30 mert egy az Isten, aki megigazítja a körülmetéltet hitből, a körülmetéletlent pedig hit által. 31 Érvénytelenné tesszük tehát a törvényt a hit által? Szó sincs róla! Sőt inkább érvényt szerzünk a törvénynek.Az előző tanulmányokban is Isten tulajdonságairól, vagyis Isten jelleméről volt szó, akit minden vasárnap imádunk. A gyülekezetekben gyakran hallani gyakorlati témákról szóló prédikációkat, mint pl. életvitel, megszentelődés, nevelés, vagy hogyan lehet felépülni a depresszióból, stb., Istenről magáról azonban ritkán hallunk igehirdetést.
Ismerjük Isten neveit, amelyek mindegyike az Ő lényének egy-egy tulajdonságára mutat rá. Valaki azt állította, hogy Istennek annyi neve van, mint amennyi nap van az évben. Alapjában véve Isten lénye kimeríthetetlen és az örökkévalóság sem lesz elég arra, hogy őt megismerjük.
Először Isten szuverenitásáról volt szó. Talán ez Isten legfontosabb tulajdonsága, mert ha nem lenne szuverén, megszűnne Isten lenni, de ha nem lenne irgalmas, attól még mindig Isten lenne. Persze akkor irgalmatlan Isten lenne. Ő az uralkodó, a teremtő, az alfa és az omega, a kezdet és a vég. Mi nem ismerjük, hogyan munkálkodik, figyelembe véve az ember szabad akaratát.
Később szó esett Isten szentségéről, amelyet nehéz megérteni. Ő nem olyan, mint mi vagyunk, Ő valaki „egészen más”. Ez kapcsolódik az igazsághoz és az erkölcshöz. De Isten szentsége ennél sokkal több.
Isten szuverenitásának ellen tudunk állni, mivel mi magunk akarunk szuverének lenni. A szentséggel kapcsolatban a mi elesett, bűnös természetünk a probléma. Isten szentsége félelmetes. A Biblia emberei, a próféták, Jób és Mózes, akik Isten jelenlétét megélték, mind földre estek, mert felismerték bűnös voltukat. Az ember nem szeret szembesülni a bűnével! Az ember mindig elbújik, ahogyan Ádám is elbújt. „Az ember természeténél fogva Isten ellensége” (Jonathan Edwards). Az ember gyűlöli Istent, mert Isten mindent tud és ismeri a szíveket. – Azért is gyűlölik, mert Ő sohasem változik. Isten minden tulajdonsága konstans és örökké ugyanazok maradnak. Ő nem egy igazgatósági tanácsos, akit néhány év múlva leváltanak, aztán jön egy új. Ő nem változtatja meg véleményét másnap, vagy egy év múlva. Nem is feledékeny! Nem öregszik meg, mint mi, akik azt is elfelejtjük, mi történt tegnap, szenilisek leszünk és öregkori demenciába esünk. Isten mindig szuverén, szent, örökké mindentudó és mindenható marad. Ezzel a gondolattal meg kell barátkoznunk!
Egy turista a hegyekben egyszer kicsúszott és csak utolsó pillanatban tudott egy ágban megkapaszkodni. Tudta, hogy ereje fogyni fog és le fog zuhanni. Nem volt vallásos ember, de tudta, hogy most az élet és halál küszöbén áll. Torka szakadtából kiáltott: „Van valaki aki nekem segíteni tudna?” Meglepetésére válasz jött: „Itt vagyok, tudok neked segíteni, de bíznod kell bennem. Bizalmad bizonyítékául engedd el az ágat”. Rövid szünet után a turista kiáltott: „ Nincs más valaki aki nekem segíteni tudna?”
Az ember könnyen tud élni egy olyan Istennel, aki olyan, mint ő. El tud képzelni magának egy mennyei nagyapót, aki kihúzza a pácból, aki szemet huny a bűn felett. Azonban a baj az, hogy Isten nem felel meg elképzeléseinknek.
Nekünk egy kegyelmes Istenre van szükségünk. Ha nem lenne kegyelmes, akkor óriási gondjaink lehetnének. Az olvasott versek alapján foglalkozzunk Isten kegyelmével. Természetesen mind az Ó, mind az Újszövetségben szó van Isten kegyelméről. Az ÓSZ-ben használt egyik szó a „chaszed”, amely kegyelmet jelent. Ezt gyakran fordítják úgy, hogy „irgalom” vagy „jóság”. A kegyelem fogalmára sehol nem találunk teológiai magyarázatot a Bibliában a Róma 3 előtt. Nem találjuk ezt a szót Máté ill. Márk evangéliumában, Lukács egyszer említi, János pedig háromszor. Az Apcsel-ben 11-szer fordul elő, de sohasem teológiai összefüggésben. A Róm 1,7-ben köszöntés formájában olvasunk róla: Kegyelem néktek és békesség Istentől,… A kegyelemről szóló tanítás először csak a Róma 3-ban fordul elő a megváltás és megigazulás kontextusában.
Volt némi nehézség Isten szuverenitásával, szentségével kapcsolatban, és a kegyelem kérdése is problémát vet fel. Mi is a probléma? Az, hogy unalmas lett. Ez egy jelenség, hogy unalmassá válhatott egy tanítás, egy bibliai koncepció, Isten egy sajátossága, ami az egyháztörténelem folyamán annyira elcsépelt lett. John Newton „Amazing Grace” c. éneke a tanúja ennek. A gyülekezetben bárkivel lehet beszélgetni pénzről, betegségekről, az istentiszteletről, technikai kérdésekről, de próbálj meg beszélgetést kezdeményezni egy átlagkeresztyénnel a kegyelemről! Valószínűleg senki sem fog ellenkezni, mindenki tudja, hogy ez egy bibliai fogalom, de nincs senkinek mondanivalója ezzel kapcsolatban.
Szomorú, hiszen elődeink, hitbeli atyáink, különösen Pál apostol számára ez egy izgalmas téma volt. Ebben a szakaszban arról olvasunk, hogy mit tett Isten megváltásunkért. A fő gondolat a mi megigazulásunk Isten kegyelme által. A megigazulásra nézve van egy átfogó meghatározás: Ez Isten cselekedete, amelyben Ő a bűnöst igaznak nyilvánítja egyedül kegyelemből, egyedül Krisztus által és egyedül hitből. Ez tulajdonképpen a reformáció tanításának a középpontja. Luther mondta: Ha a megigazulásról szóló tanítás megszűnne, akkor az egész keresztyénség és vele együtt minden más tanítás is megszűnne. A megigazulás tanítása volt a reformáció nagy felfedezése!
A bibliai fogalmak elemzésekor a szavakat meg kell vizsgálni és elemeire bontani. A megigazulás szót a latinból vezetjük le: igazzá tenni, igazzá alakítani. Az ÚSZ nyelve a görög, ahol más hangsúlyt kap.
A szó az „igaz” (latinul justitia) és a „tenni”, valamit helyreigazítani, helyreállítani (latinul facesso) szóból áll össze: megigazítani, igazzá tenni.
Így értelmezték ezt a középkorban és a katolikus egyház máig is így értelmezi. Szerintük Isten nem tudja igaznak tekinteni azt, aki nem igaz, és ezért Istennek kell az embereket megigazítania. Mivel az ember egyedül nem tudja ezt megtenni, ezért az egyháznak kell ebben segítenie. Veszik a sákramentumokat – gyónnak, misére járnak, veszik az utolsó kenetet stb., és ha ez nem elég, akkor marad a tisztítótűz, ami az embert igazzá teszi.
Ebben hitt Luther, aki jogot tanult az erfurti kolostorban és nagy gondot okozott neki az üdvbizonyossága. Tudta, hogy Isten igazságos és félt Isten haragjától. A kolostorban gyakorolta az egyház előírásait, koplalt, rendszeresen járt gyónni, amíg a gyóntató atya végül el akarta küldeni, mert a gyónás, a bűnvallás mindig egyre hosszabb lett. – Azt élte meg, amit mindenki megél, aki magába száll és felismeri, hogy bűnös. Bűnei kérdésével nem tudott megbirkózni, és végül tanácsot kért a kolostor főnökénél, aki azt ajánlotta neki, hogy tanulmányozza a Bibliát.
Luther felfedezte, hogy az egyház megigazulásról szóló tanítása hamis volt. Megkísérelte a maga igazságát véghezvinni, és fel kellett ismernie az Írásból, hogy a megigazulás Istentől van, függetlenül attól, hogy mit teszünk. Tökéletes igazságban lesz részünk, amivel Isten ajándékoz meg, s ami kegyelemből, Krisztuson keresztül történik.
Felfedezte, hogy a justificare szó nem azt jelenti, hogy helyre igazít, rendbe hoz, hanem törvényszéki ítéletet jelent, ahol a bíró kimondja: Nem vagy bűnös! Ez egy büntető ítélet ellentéte. Hogyan tud Isten valakit felmenteni? Ez volt Pál apostol és Luther kérdése is. A válasz erre: Krisztus igazsága alapján. Isten tesz valamit, amit mi nem tudunk megtenni! Jézus Krisztus, az ártatlan, bűneinket magára vállalta, meghalt helyettünk, és az ő tökéletes igazsága a mi számlánkra íródott. Erről ír Pál a 4. fejezetben, amikor Ábrahámra hivatkozik: „Hitt Ábrahám az Istennek, és Isten ezt számította be neki igazságul.”(4,3) És „Ahogyan Dávid is azt az embert mondja boldognak, akinek az Isten cselekedetek nélkül tulajdonít igazságot. (4,6) Pál azt mondja: Jézus elszenvedte helyettünk a büntetést és az ő igazsága nekünk lett jóváírva.
Ez a jó hír! Isten kegyelme Jézus Krisztus által. A veszély abban áll, hogy erről hamar megfeledkezünk. A reformáció örökösei vagyunk, de félő, hogy elfelejtjük, hogy a megigazítás (vagy igazzá mondás) egy isteni cselekedet, ami által a bűnös felmentésben részesül egyedül kegyelemből, egyedül Krisztus által és egyedül hitből. Nagyon feledékenyek vagyunk!
Azt gondoljuk, hogy nekünk jár a kegyelem! Jogunk van a kegyelemhez! Az „Amazing Grace”-ből (csodálatos kegyelem) „boring grace” (unalmas kegyelem) lesz. Miért? Azért, mert elfelejtjük, mit is jelent a bűn. Abban ringatjuk magunkat, hogy alapjában véve nem is vagyunk olyan rossz emberek. Elfelejtjük az ítéletről szóló tanítást, hogy Isten a vétkeket megbünteti. – Isten nem tartozik nekünk semmivel!
A legtöbb evangéliumi keresztyén számára gondot okoz a kiválasztás kérdése. A kiválasztás az emberi büszkeséget találja telibe. A megváltás, a megmentés egyedül Istentől van. Ha azt gondoljuk, hogy Isten valamivel adósunk, akkor már nem egyedül kegyelemről van szó. Pál apostol az Efezus 1-ben is teljesen elfogulatlanul ír a kiválasztásról. Beszél az Atya művéről, a kiválasztásról, Krisztus váltságművéről, a megváltásról és a Szent Szellem művéről, aki mindezt nekünk közvetíti. A kiválasztásról szóló legrészletesebb és legkimerítőbb értekezést a Róma 9-ben találjuk meg. A Róma 9-11 magyarázata a www.bibliatanitas.org oldalon található, ahol a téma Izrael kiválasztása a népek közül. Ez nem egy különösen nehéz szakasza a Bibliának. Pál számára magától értetődő volt. Logikus sorrendet látunk ebben, mert a 8. fejezetet azzal zárja, hogy megmentetésünk örökké megmarad: 38 Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban. Lehet, hogy valaki kérdezte Páltól: Na és mi lesz a zsidókkal, akik elvetették a messiásukat (mind a mai napig!)? A zsidók nem tértek meg, megszakadt a kapcsolatuk, a közösségük Istennel. Ha nincsenek megmentve, az azt jelenti, hogy Isten felbontotta velük a szövetséget? Ha Isten felbontotta velük a szövetséget, akkor mi sem lehetünk biztosak abban, hogy felénk betartja szavát. Ezért jönnek Pál fejtegetései a 9. fejezetben, ahol azt írja, hogy, Isten szövetséget kötött Izraellel, de nem minden egyes zsidó lesz megmentve, mert nem tartoznak mind Izráelhez, akik Izráeltől származnak (9,6). Ábrahám gyermekei, akikben Ábrahám hite van, azok a szellemi örökösei Ábrahámnak. Mindig csak a maradék. Illés napjaiban 7000 ember volt egész Izraelből a maradék. Egy napon, Isten valami csodálatosat fog tenni Izraellel, de a Róma 11,29-ben ez áll: hiszen az Isten ajándékai és elhívása visszavonhatatlanok. Minden kegyelemből és Isten irgalmából van.
Nézzük a megállapítás második részét: A megigazulás Isten cselekedete, amelyben Ő a bűnöst igaznak nyilvánítja (1) egyedül kegyelemből, (2) egyedül Krisztus által és (3) egyedül hitből. Fennáll a veszélye annak, hogy megfeledkezünk Krisztusról? Ez nem lehetetlen. – Mi egy evangéliumi gyülekezethez tartozunk. Mindig Jézusról beszélünk. De igazán megváltónk Jézus, vagy csak egy példa, egy segítőtárs? Ez nem a kereszten lévő Jézus!
Az Evangéliumi Alliansz a 90-es években egy dokumentumot tett közzé: „létezik egyfajta bizalom az ember képességeiben, mely az ő bukott természetének gyümölcse. Ez a hamis bizalom az egész evangéliumi világot betölti. A „jólét- és egészség evangéliuma” és az az evangélium, amely a bűnös számára a fogyasztói társadalomban megvásárolható árucikk lesz, azt mondja, a hit azért igaz, mert funkcionál, működik”. Még hozzáfűzik: „Ahogyan az evangéliumi hit elvilágiasodott, úgy lettek annak céljai elhomályosítva kultúránkban. Az abszolút értékek elvesztek, és egy túláradó individualizmus uralkodik. A megszentelődést helyettesíti az „átfogó, holisztikus szemléletmód”, a bűnbánatot a helyreállítás, az igazságot az intuíció, a hitet a tevékenység, az előrelátást a véletlen. Pillanatnyi megelégedést ígérnek a reménységben való kitartás helyett. Krisztus és a kereszt nincs már a középpontban”. – Nem szabad túl kritikusnak lenni és elvetni mindent, ami nem felel meg a mi evangéliumi látásunknak. Az evangéliumi gyülekezetek jók, de észre kell venni, hogy gyakran nem a keresztet hirdetik. Nem minden prédikáció krisztocentrikus.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy a kegyelmet, Krisztust háttérbe szorítsuk, de mi a helyzet a harmadik tényezővel, a hittel?
Nem feledkezünk meg róla teljesen, de hajlamosak vagyunk arra, hogy lekicsinyítsük. Bizonyára nem ismeretlen előttünk a hit három lépése.
A hitnek 3 eleme van: 1. Notitia, magyarul ismeret, észlelés. A reformáció korában a nép nem ismerte az evangéliumot, nem volt Bibliájuk anyanyelvükön, minden latinul volt. Az emberek nem tudták, miben higgyenek. Az egyház mondta meg az embereknek, miben kell hinniük. Az egyházban kellett hinni. – Nem csak ismeretre van szükség, hiszen az ördögöknek is van ismeretük. Kell még a 2. Consensus, beleegyezés, igaznak tartása, igenlése annak, amit ismerünk. Egyet kell értenem azzal, amit ismerek. Sokaknak nagy bibliaismeretük van, de nem hisznek benne. A hit utolsó, 3. eleme a fidutia, a bizalom. Csak az utolsó lépéssel lesz valaki „hívő”. Itt kezdődik a tanítványság. Nem lehet Jézus Krisztusban hinni és Őt nem követni.
Erről szól a Római levél harmadik része. Isten a bűnöst kegyelemből bűntelennek nyilvánítja, s ez nem a mi érdemünk.
Lépjünk eggyel tovább. A kegyelemről szóló következő tanulmányt a Római levél 5. fejezetének a végén találjuk. Itt Pál tovább lép magától a megváltástól ill. a Jézus Krisztusban való megigazulástól a tanítványság felé. A Róm 5,12 kk. versekben Pál leírja a kontrasztot az Ádámmal és Krisztussal való egységünk között: Ádámban vétkeztünk, az ő bukása a mi bukásunk, mert Ádám örökösei vagyunk, és most egy misztikus egységbe kerültünk Krisztussal, akiben kegyelemből megigazultunk. Ahogy Ádám bűne az egész emberiségre kihatott, úgy hat ki a Krisztus igazságossága a bűnösökre. Ezután kezd el a kegyelemről írni Pál!
Róm 5,20 A törvény pedig közbejött, hogy megnövekedjék a vétek. De ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem; 21 hogy amiképpen úrrá lett a bűn a halál által, úgy uralkodjék a kegyelem is az igazsággal az örök életre Jézus Krisztus, a mi Urunk által. Ez egy csodálatos kontraszt a növekvő bűn és a kiáradó kegyelem között. Ahhoz, hogy lássuk a bűn növekedését, csak bele kell lapozni az újságokba vagy a szívünkbe kell tekinteni.
Pál ezen a helyen keresztyénekről ír. Sok bibliafordításban nem domborodik ki eléggé a kontraszt a 20. versben. Luther így fordította: Wo aber die Sünde mächtig geworden ist, da ist doch die Gnade noch viel mächtiger geworden, (ott ahol a bűn elhatalmasodik, ott a kegyelem még hatalmasabb lesz) Egy modern német fordítás így hangzik: „Denn wo sich die ganze Macht der Sünde zeigte, da erwies sich auch Gottes Barmherzigkeit in ihrer ganzen Grösse. (Ahol a bűn teljes hatalma megmutatkozik, ott Isten kegyelme egész nagyságában lesz nyilvánvaló). A református fordítás jó. A görög két különböző szót használ a megnövekedésre. A bűn megnövekedésére az epleonazen szót használja, mely egy számbeli, mennyiségi gyarapodást fejez ki, 10, 100, 1000 bűn. Ha Pál a kegyelemről ír, akkor ahyperepesisseusen szót használja, ami túláradást, óriási bőséget fejez ki. Valaki ezt így írta körül: Ahol a bűn eléri a vízállás legmagasabb pontját, ott a kegyelem kiárad és elönti az egész világot.
Ha ezt a keresztyén életvitelre alkalmazzuk, akkor azt mondhatnánk: „Megértem, hogy kegyelemből lettem megváltva és igazultam meg, de ha bűnbe esek, akkor a kegyelmet kisebb mércével mérik ki számomra. Elveszíthetem a kegyelmet, ha olyan dolgokat teszek, amelyeket nem volna szabad?” – Pál azonban így érvel: Ahol a bűn a te megigazult életedben megnövekszik, ott a kegyelem el fog árasztani.
James Montgomery Boice ezt így fogalmazta meg: Bűnbe eshetsz, bűnbe is fogsz esni, de te nem egy végtelen lény vagy, és ezért nem tudsz végtelenül vétkezni. A tested, az idő és a lehetőségek határt szabnak. Nem tudsz végtelenül vétkezni, de a kegyelem végtelen! Isten kegyelme gyermekei számára mindig bőségesen rendelkezésre áll.
Persze automatikusan jön a gondolat: Ha a kegyelem mindig rendelkezésre áll, akár vétkezem, akár nem, akkor nyugodtan tovább vétkezhetek. Ez egy logikus következtetés. A kegyelem mindig túláradó. Ha valaki ezt a kérdést nem teszi fel, akkor az annak a jele, hogy még nem gondolkodott el igazán az evangélium mélységén. A megváltás és a megszentelődés mind Isten kegyelméből van. Ha nem is követem őt, Isten akkor is kegyelmes.
Pál apostol válasza a 6. fejezetben olvasható: Róm 6,1: Mit mondjunk tehát? Maradjunk a bűnben, hogy megnövekedjék a kegyelem? .2 Szó sincs róla! Akik meghaltunk a bűnnek, hogyan élhetnénk még benne? Mit jelent az, hogy „meghaltunk a bűnnek”? Nincs visszaút, nem fordulhatunk vissza. Csak előre lehet menni, mert Isten egy kegyelmes Isten.
A megszentelődést különféleképpen lehet értelmezni. Két lehetőség van: 1. A megszentelődés receptkönyv: olvasni kell a Bibliát, és el kell járni a gyülekezetbe, stb., ami helyes. Vagy 2. mások azt mondják: A megszentelődés a kegyelemnek a megélése: a kegyelmi ajándékok befogadása, pl. a nyelveken szólás és hasonlók. Lehet különböző előírásokat követni vagy élményekben részesülni, és mégis egy gyarló bűnös maradok. – Pál egyik felfogást sem osztja. Ő nem ajánl se előírásokat, se élményeket. Azt mondja: csak annyit kell megértened, hogy mi történt veled, amikor Isten megmentett. Amikor Pál azt mondja: Maradjunk a bűnben, hogy megnövekedjék a kegyelem? Szó sincs róla!, ez abból következik, amit az 5. fejezetben írt: Ádámban voltunk és a kegyelem kiragadott és áthelyezett Jézus Krisztusba. Ha Jézus Krisztusban vagyunk, akkor nem bújhatunk vissza Ádámba. Mint újjászületett keresztyénnek nincs más lehetőséged, mint követni Uradat. Mi vétkezünk, de ez lényünknek nem felel meg, ez nem a mi új természetünk.
A következő példa jól szemléltetheti ezt: lehet-e egy felnőtt ismét gyerek? Nem, nem lehet az öregedés folyamatát visszafordítani vagy meg nem történtté tenni. Ezt csak a kozmetikai reklámok tudják. – Ha azonban azt kérdezzük, lehet-e egy felnőtt gyerekes, arra a válasz: igen. Mit mondunk egy felnőttnek, ha gyerekesen viselkedik? Azt, amit a nők gyakran férjeiknek mondanak: légy végre felnőtt! – Vétkezhet egy keresztyén? Természetesen. Mit mondunk akkor? Hagyd abba a vétkezést! Miért? Isten túláradó kegyelme miatt.
John Newton „Amazing Grace” című éneke mindenki által jól ismert. Ennek az éneknek a történelmi háttere a következő: Newton korán elveszítette édesanyját, aki hívő asszony volt és gyermekének sok igeverset megtanított. Amikor meghalt, a gyermek rokonokhoz került, akik közömbös emberek voltak. John végül megszökött és beállt matróznak egy angol hadihajóra. Sok szenvedésen ment keresztül, és végül Afrikában elhagyta a hajót. Ott egy rabszolgakereskedő szolgálatába állt. Amikor a rabszolgakereskedő Afrika belsejében „vadászatra” ment azért, hogy feketéket szedjen össze, akiket aztán a kikötőben hajóra tettek Anglia és az Újvilág számára, Newton a rabszolgakereskedő feleségének szolgált, aki fekete volt és gyűlölte a fehér embereket. Newton, mint egy kutya, a nő asztala alatt evett. Végül elege lett a megaláztatásból és megszökött. Egy rabszolgaszállító hajón kapott állást, mint navigátor. Sok száz mérföldet hajózott be. Egyszer egy nagy viharba került a hajója. Newtonnak a hajó belsejében kellett a szivattyúkat kezelni és biztos volt, hogy ütött az utolsó órája. Ott a hajó sötét mélyén eszébe jutottak azok az igék, amiket mint gyerek anyjától hallott. Ott esett térdre és tért meg. Hátat fordított elmúlt életének és bűneinek, és rábízta életét Krisztusra. Visszatérve Angliába elhagyta a rabszolgakereskedést és lelkipásztor lett. Később még a királynő kápolnájában is prédikált. Kora legismertebb prédikátora lett. – Amikor megöregedett, abbahagyta az igehirdetést, mert észrevette, hogy sokszor ismétli magát. Sok látogatója volt, és ő valami ilyesmit mondott: Megöregedtem, nem vagyok már ura érzékeimnek, csak kevés dologra emlékszem. Két dolgot azonban tudok: Nagy bűnös vagyok és Jézus Krisztus nagy megváltó.
Ő írta ezt az éneket, „Amazing Grace”: „Amazing Grace, how sweet the sound that saved a wretch like me, I once was lost but now was found, was blind but now I see”. Tudatában volt annak, hogy a kegyelem mit végzett el az életében. Öreg emberként tanácsadója volt William Wilberforce-nak, aki az Angol parlamentben keresztülvitte a rabszolgakereskedés megszüntetését.