Az elkövetkezőkben a Zsidókhoz írt levélről szeretnék egy sorozatot indítani. Olvassuk el az első 4 verset: 1 Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, 2 ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, … („a Fiú által” – németül „a Fiúban” – kifejezés azt akarja számunkra hangsúlyozni, hogy a kinyilatkoztatás nem annyira abban rejlett, amit Jézus mondott, sokkal inkább abban, aki ő maga volt.) … akit örökösévé tett mindennek, aki által a világot teremtette. 3 Ő Isten dicsőségének a kisugárzása és lényének képmása, aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget, aki miután minket bűneinktől megtisztított, a mennyei Felség jobbjára ült. 4 Annyival feljebbvaló az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt náluk.Amikor ezeket a sorokat olvassuk, észrevehetjük, hogy a szerző bizonyos irodalmi képességek birtokában van. A levél kezdése klasszikus irodalmi bevezetés. Nagy szavak nagyszerű formában.
Gyakran az a benyomásunk, hogy a hívők az őskeresztény gyülekezetben műveletlen emberek, vagyis iskolázatlanok voltak, és sosem tudtak volna könyvet írni, még kevésbé tudták volna az Újszövetség 37 irodalmi művét megírni. Sokan közülük szegények, rabszolgák, iskolázatlan emberek voltak. De itt egy olyan férfiról van szó, aki nagy műveltségű és intelligens volt, ismerte korának irodalmi formáit, és általa nyerünk betekintést az ősgyülekezet életébe. Voltak kiemelkedő alakok, „szokatlan” hívők is, de mindannyiukat megérintette Jézus. Amijük volt, azt mind Neki adták.
Mai témánk „Isten utolsó szava az emberhez”. Nem kell ahhoz sok ismerettel rendelkeznünk a Bibliáról és az Újszövetségről, hogy tudjuk, sok megválaszolatlan kérdés van a Zsidókhoz írt levéllel kapcsolatban. Nem tudjuk, mikor írták. – Azt sem tudjuk, kinek címezték. Úgy véljük, néhány Rómában élő zsidókereszténynek íródott. – Azt sem tudjuk, hol írták. Valószínűleg valahol Keleten, talán Palesztinában keletkezett. – Szintén nem tudjuk, ki a szerzője. Sokan így kezdik: „Nyissuk ki Pál apostolnak a Zsidókhoz írt levelét…” De a bibliafordítások fejezetcímei csak a 2. században keletkeztek, tehát nem ihletett szavak. A 3. században éltAlexandriai Kelemen úgy gondolta, hogy a levelet Pál írta. A szintén 3. századi Tertullianus szerint Barnabás tollából származik. Érdekes, hogy Barnabás lévita volt. Ennek a levélnek a szerzője sokat tudott a zsidóságról. Barnabás ciprusi volt, ahol jól beszéltek görögül. Barnabást az ApCsel a „vigasztalás fiának” nevezi. Ezért nem kerüli el a figyelmünket, hogy a 13. fejezetben ezt olvassuk: 22 „Kérlek pedig, testvéreim, legyen örömötökre a vigasztaló szó”. (A bibliafordítás az „intő szó” kifejezést használja, de ez két szó a görögben ugyanaz.) Azt is gondolhatnánk, hogy Barnabás, aki jól ismerte Pált és tanítását, valamint a zsidó hagyományt, jól beszélt görögül és „a vigasztalás fiának” nevezték, írt egy levelet, amelynek témája a vigasztalás, intés. De nincs rá „bizonyíték”, hogy valóban ő írta. A 16. században Luther azt feltételezte, hogy Apollós a szerző. Az ő szemében Apollós lehetett a levél írója. Tudjuk, hogy a Zsidókhoz írt levél szerzője jó nyelvi kifejezőkészséggel rendelkezett, és ez igaz volt Apollósra, akiről azt olvassuk, hogy „az Írásokban jártas ember volt”, és „tanítást kapott az Úr útjáról”. Aki ezt a levelet írta, annak nemcsak gazdag szókincse volt, de jól ismerte az Írásokat is. Van a levélben utalás arra is, hogy talán Alexandriából küldték. Talán Apollós volt a küldő, de nincs rá bizonyíték. Legújabb kori teológusok Akvila és Priszcilla nevét is felvetik. Az ősgyülekezet sohasem ismert volna el ihletettnek olyan könyvet, mely egy nő tollából származott, ezért maradt a szerző névtelen. Lehet, hogy Priszcillának meghatározó szerepe volt az érvelés során. Istenfélő asszony volt, az Írásokban jártas. Ő és a férje volt az, akiről azt olvassuk az ApCsel 18-ban, hogy „még alaposabban megmagyarázták” Apollósnak az Isten útját. Priszcilla nagyon jól értette az Írásokat, amiért mindünk részéről csodálatot érdemel. Sok olyan nő van, aki csodálatraméltóan ismeri és érti az Írást, és csak mert Pál szerint „az asszonyok hallgassanak a gyülekezetekben”, még ne felejtsük el, hogy sok nő többet tud a Bibliáról, mint mi férfiak, és másoknak érthetően tovább is tudják adni. De nem hiszem, hogy Priszcilla írta ezt a levelet, mert a 13,22-ben ez áll: „….hiszen csak röviden írtam nektek”, egy nő pedig nem írna röviden. Lehetne ugyan másképp is érvelni, és azt mondani: „Bár saját meghatározása szerint röviden írt, mégis egy 13 fejezetből álló művet alkotott.” Mindenesetre azok, akik nem hagyják magukat ezektől az érvektől befolyásolni, tudják, hogy a Zsid 11,32/a versben ez áll: És mit mondjak még? – itt pedig egy igenév áll, ami a szerzőre vonatkozik, mégpedig hímnemű alakban. Bárki írta is a levelet, férfi volt.
Engem nem zavar, hogy a levél szerzőjét nem ismerjük. Jó oka van annak, hogy nem kerül említésre a levél emberi szerzője. Ő ugyanis egy központi üzenetet szeretne megértetni az olvasóval, mégpedig azt, hogy Isten a Fia által szólt hozzánk. Névtelenségével is azt akarja hangsúlyozni a szerző, hogy Isten az, aki szól! Ezért kezdi így az 1,1-ben: Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által,… A levél olvasásakor az is feltűnik, hogy gyakran idéz az Ószövetségből, de nem nevezi meg, hogy melyik embertől származik pontosan az idézet. A levél írója arra szeretné felhívni az olvasó figyelmét, hogy van egy üzenete Istentől, és ez az üzenet Isten Fia.
Egy kitűnő hívő teológus a következőt mondta: „A Zsidókhoz írt levél talán annak az üzenetnek a tartalma, amit Jézus két tanítványának az emmauszi úton átadott.” Lehet, hogy a levél azért anonim, mert az Ószövetséget foglalja össze, ahol Jézus megmagyarázta az Írásokból azokat a helyeket, amelyek az Ószövetségben róla szólnak. Talán így van, de nincs rá bizonyítékunk.
A 21. században a Zsidókhoz írt levél üzenete a Szentírás legfontosabb szakaszainak egyike. Az a benyomásom, hogy a mai evangéliumi gyülekezetek ugyanattól a betegségtől szenvednek, mint az a gyülekezet, amelyhez a levél szól. Az evangéliumi gyülekezetek az önelégültség városában élnek. Azt állítják, hogy az Újszövetség realitásában élnek, meg vannak elégedve magukkal, és a megváltásról szóló tudás köpönyegébe burkolóznak, gyakorlatilag azonban keveset tudnak a mennyei életről, amit Jézus Krisztus hozott el. A test ösztöne, a világ befolyása az összes kísértésével, az ördög haditerve hatalmába kerített bennünket, mi pedig hagytuk magunkat kényelmes, de bénító álomba ringatni. Jobban kellene ismernünk Jézus Krisztust. Jobban ki kellene nyújtani utána a kezünket. Jobban kellene ismernünk őt, mint főpapunkat. Tudnunk kellene, hogyan mehetünk hozzá. Nekünk is szükségünk van ezekre az intésekre és bátorításokra. Az a benyomásom, hogy sok gyülekezetben különösen a fiatalabbakat, a fiatalok második generációját figyelmeztetni kellene, hogy tudhat az ember sokat Isten Igéjéről, de lehet, hogy közben még sincs új élete. Másképp fogalmazva: Lehet, hogy valaki ismeri az igazságot, nagy tudású, fel- és beismerte mindezt elfogadott keresztény igazságként, ennek ellenére sohasem élt át a szívében valódi újjászületést. Gyülekezeteinkben minden korosztály megtalálható. Gyermekeink „keresztény” nevelést kaptak. Hitet tesznek az igazság mellett. Sokan bizonyságot tettek arról, hogy hisznek Jézus Krisztusban. Vasárnapi iskolában tanulnak. De ha valaki nem ismeri Jézus Krisztust személyesen, hanem csak hallomásból, és még sohasem adott neki hálát: „Úr Jézus, köszönöm, hogy meghaltál értem”, valamint nem bízta rá az életét, az a felismert igazság ellenére sem valódi, újjászületett keresztény. Ez a felnőttekre is vonatkozik! A Zsidókhoz írt levél üzenete egy figyelmeztetés: Minden igazságot ismerhet valaki, de ha nem fogta fel és nem tette magáévá, akkor egyszer eljöhet az az idő, amikor az ember elfordul ettől az igazságtól, és eljut addig a pontig, ahol már lehetetlen megmenekülni, mert az ember nem akar megmenekülni! A levél nagyon kijózanító, és ha valaki nem tudja elviselni a világos beszédet, akkor nehéz lesz követni.
Térjünk rá a szövegre. Az első 4 vers egy nagyszerű kinyilatkoztatás Jézus Krisztusról, és arról, hogy Isten végül általa szólt hozzánk. Ezeket a szavakat egy keresztény Démosztenész mondta. Nagy szavak méltó köntösben. Nem szeretetlenül, hanem szeretetteljesen, szeretetreméltóan, szépen, stílusosan adja tovább az igazságot, mert annyira fontos és drága ez számára. Nem kellene megelégednünk olyasmivel, ami kevesebb, mint szeretetteljes. Az általunk hirdetett igazság szeretettel teli. Minden, amit mi keresztények teszünk, összhangban kellene hogy álljon azzal, amiről beszélünk. Nem helyes, ha másodrangú eszközökkel képviseljük a világ által valaha ismert legjelentősebb igazságot, Isten kinyilatkoztatását. Minden tevékenységünkben a topon kellene lennünk; nem öncélú ambíciók miatt, hanem a Mesterről szóló tanúbizonyságként. Mindenben, amiben részt veszünk, első osztályúnak kellene lennünk. Összhangban kellene lennünk az Írással és annak igazságával.
Szerzőnk egy fantasztikus háttérrel rendelkező levelet írt. Az első versekben Isten utolsó kinyilatkoztatásáról beszél. 1,1/a: Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz … A „sokféleképpen” azt jelenti, hogy próféták, papok, királyok által, és más módokon, pl. eseményeken, intézményeken – mint a Szent Sátor – álmokon, látomásokon keresztül stb. Vagyis Isten az Ószövetségben részben rejtett módon szólt. 1,1 Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által,… Az ószövetségi kinyilatkoztatás nem teljes, az újszövetségi viszont végérvényes és teljes. Ez Isten utolsó szava az emberhez. Bár az Ószövetség nem teljes, mégis egységes és összefüggő, mert ugyanaz az Isten beszélt a prófétákhoz. A próféták Isten nagy emberei voltak. Ézsaiás, Jeremiás, Ezekiel, vagy a földműves Ámosz – mind kiemelkedő alakok voltak. Ámosz ugyan azt mondta, hogy nem próféta, nem is fia egy prófétának, de mégis az volt! Olyan ember volt, aki a társadalmi igazságosságért harcolt. Ézsaiás olyan ember volt, aki Isten szentségét fejezte ki. Ézsaiásnál olyan igeszakaszokat találunk, amelyeket sehol máshol. Leírja, hogy Isten mennyire különbözik az embertől! Vagy Hóseás, aki Isten szeretetéről beszél. Mindegyikük egy bizonyos betekintést kapott az igazságba. Ezek azonban csak darabjai voltak az igazságnak, senki sem láthatta a teljes igazságot. És aztán eljött az idő, amikor Isten teljes kinyilatkoztatása megjelent nekünk Jézus Krisztusban. Benne egy személyben egyesül a Hóseás által leírt isteni szeretet, az Ézsaiástól ismert szentség, valamint az Ámosznál látott társadalmi igazságosság. A próféták olyanok voltak, mint azok, akik a templomtorony órájának ütéseit figyelték. Sosem tudták pontosan, mennyi az idő, míg az óra az összeset el nem ütötte. Vannak olyan órák, amelyek negyedóránként jeleznek. De ha éjszaka ébren fekszünk az ágyban, és halljuk, ahogy az óra egyet, kettőt, aztán hármat vagy négyet üt, és nem halljuk az egész órát elütni, akkor még mindig nem tudjuk, mennyi az idő. Olyanok voltak az ószövetségi emberek is, mint az óraütést hallgató ember. Tudták ugyan, hogy Isten beszél általuk, és hogy Isten szól az emberhez, de sohasem tudták pontosan, hol állnak a történelem folyamán belül, amíg el nem jött az idő, amikor megjelent Isten kinyilatkoztatása Jézus Krisztusban. Akkor fedezték fel ők, akkor látták meg az emberek, hogy Jézus Krisztus eljövetelével beteljesült az idő. Az utolsó és teljes kinyilatkoztatás a Fiúban van. Minden eddigi kinyilatkoztatás beteljesült benne. Mint ahogyan a folyók összefolynak, majd hatalmas folyammá egyesülnek, és talán vízesés képződik valahol, ami dörögve zuhan a mélybe, úgy hasonlítanak a próféták is folyamokhoz, amelyek Jézus Krisztusba torkollanak. Ha látunk egy vízesést pl. a Rajnán, és halljuk a víztömeg erejét, akkor megérjük azt is, ami a Jel 1,15-ben áll: Hangja olyan, mint a nagy vizek zúgása. Az isteni kinyilatkoztatás minden vize benne egyesült. Hangok sokfélesége, mégis egyvalaki hangja.
Szerzőnk azonban nem elégszik meg azzal, amit közöl velünk, hogy Jézus Krisztus Isten utolsó kinyilatkoztatása, hanem azt is leírja, mi teszi őt naggyá, és még néhány dolgot, hogy miért olyan nagy az általa történő kinyilatkoztatás. Megmutatja, hogyan lehet ő számunkra is kinyilatkoztatás! 7 tényt sorol fel, amely megvilágítja Isten Fiának felségét. Látni fogjuk, hogyan haladunk az Istennel való kezdeti kapcsolatától a megtestesülésen keresztül a feltámadás és a mennybe menetel napjáig, amikor újra elfoglalja a helyét az Atya jobbján. Az 1,2-ben ezt olvassuk: … akit örökösévé tett mindennek. Ez az örökössé tétel végérvényes. A Fiú mindig a Fiú, az Atya pedig mindig az Atya. A háromság az idők kezdete előtti örökkévalóságba nyúlik vissza. A Szentháromság személyei közti kapcsolatok meghatározott kapcsolatok. Mindhárom örök, és örök az egymáshoz való viszonyuk is. Így tehát az örök Atya mindennek örökösévé tette a Fiút. Minden azért teremtetett, hogy visszatükrözze a Fiú dicsőségét. Van egy nagyszerű rész a Mt 11,27-ben, amit olvasnunk kell, hogy észrevegyük, annak gondolata, hogy Jézus mindent egybevetve Isten, nemcsak egy szerző elképzelése, hanem ez az egész Újszövetség üzenete: Az én Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni. Ő maga az ő személyében az Atya kinyilatkoztatása. Ez a mondat olyannyira központi részét képezi János apostol teológiájának, hogy Karl von Hasel professzor több mint 100 éve ezt mondta Jénában: „A Mt 11,27 textusa villámcsapás volt a jánosi égboltból.” Azt mutatja be nekünk, hogy az Újszövetségben van egy egységes alap Isten kinyilatkoztatásáról. Az Atya mindent átadott neki, a Zsidókhoz írt levél pedig azt mondja, hogy mindennek örökösévé tette. – Mellesleg: Csak családtagok örökölhetnek. Mások részesedhetnek hagyatékban, de örökölni csak a család tud. Végrendeletben rá lehet hagyni valakire valamit, de aki nem tartozik a családhoz, az csak haszonélvezője az örökségnek, ő maga azonban nem örökös. – A levél szerzője azáltal, hogy azt mondja, Jézus minden dolgok örököse, azt is megmutatja, hogyan tekint Isten Fiára. Úgy tekinti őt, mint olyan családtagot, aki rendelkezik az isteni természettel. 1,2/a: ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit örökösévé tett mindennek.
A második, amit mond: 1,2/b: …aki által a világot teremtette. Ő a történelem ura, és az egész univerzum fölött uralkodik. Vissza tud tekinteni arra, amikor megjelent a történelemben, a múlt eseményeire, és meg tudja magyarázni őket. „A törvényt és a prófétákat Jánosig hirdették, azóta az Isten országának örömhírét hirdetik” (Lk 16,16). Tehát arra a korszakra tekint vissza, amit ő alkotott. Értelmezni tudja a történelmet, ismeri a múltat, de a jelent is.
Azután azt mondja az 1,3/a-ban: Ő Isten dicsőségének a kisugárzása. Ő az Atya dicsőségének kisugárzása. Ez az alexandriai filozófiai gondolkodók szövegében is kifejeződik. Moffat professzor ezt mondta: „Ez nem kölcsönvett igazság kölcsönvett nyelven”. Ha Jézust figyeljük, akkor az örök Isten ismertetőjeleinek kisugárzását látjuk. Csak ő, aki maga is Isten, képes Isten dicsőségét visszatükrözni. Ez Isten Fia istenségének egyik bizonyítéka.
Negyedszer, az 1,3/b-ben ezt olvassuk: és lényének képmása. „Lényének képmása, lenyomata”. Ő Isten lényének hasonmása. Isten dicsőségének belső lényege Jézusban jut kifejezésre. Nincs különbség az Atya és a Fiú természetében. Az Atya ugyanúgy Isten, mint ahogy a Fiú az. A Fiú nem kevésbé Isten, mint az Atya. Ő az Atya személyének kifejezése.
Emlékezzünk vissza arra a történetre, amikor az Úr tanítványaival a Genezáreti tavon hajózott. Jézus aludt, amikor kitört a vihar, végül a tanítványok felébresztették, és a következő szemrehányással illették: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Az evangélista azt mondja, az Úrfelkelt, miközben esett, dörgött és villámlott, majd így szólt: „Hallgass el, némulj meg!” Ahogy egy gazda beszél a jószágával vagy a kutyájával, úgy beszélt a Mester a tengerhez. És azonnal nagy csend támadt. Amikor elvonul a vihar, a víz még sokáig nyugtalan és zavaros. De amikor Jézus parancsolt, akkor nemcsak a vihar csillapodott le, hanem nagy csend is lett. Ez Isten hatalmas szava volt, amely a természet fölött áll. A tanítványok nagyon megrémültek, az Úr pedig megdorgálta őket a hitetlenségük miatt, hiszen a teremtő Istennel utaztak egy hajóban. – Ezt nekünk is tudnunk kell. Egy hajóban ülünk a Mesterrel, aki nemcsak a vizet, a vihart és az égzengést teremtette, hanem mindent a kezében tart. A tanítványok azt kérdezték: „Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?” Ha a Zsidókhoz írt levél szerzője ebben a hajóban ült volna, azt mondta volna: Ő Isten lényének képmása. De itt nem hagyja abba, hanem ezt is mondja:
3/c: … aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget. Ez nem azt jelenti, hogy Jézus olyan, mint Atlasz, aki a vállán tartja a világot. Sokkal inkább azt jelenti, hogy egészen a beteljesülésig hordozza a dolgoknak, a világnak a terhét. Amikor a pusztai vándorlás során Izrael beleunt a mannába, amivel Isten táplálta őket, kiábrándultak a mennyei kenyérből, és azt mondták: Egyiptomban csodás ételeket ettünk, volt uborka, hús és fokhagyma. Ez sokkal jobban ízlett nekik, mint a manna. Szerették az egyiptomi ételeket, a rabszolgaság ételeit. A Septuagintában a „hordozza a mindenséget” kifejezés szerepel.Nem történhet ez meg evangéliumi keresztényekkel is? A hosszú vándorlás alatt nyomorultul érezték magukat, az isteni eledellel torkig voltak, Istennek pedig elege lett. Azt mondta, megvetettetek engem, nos, rendben, adok nektek húst. Olyan sok húst adott nekik, hogy járvány tört ki. – Keresztényként biztosak lehetünk benne, hogy ha olyan idő jön, amikor torkig leszünk a kereszténységgel, akkor Isten meg fog nevelni bennünket. – Mózes Isten elé járult és ezt mondta: „Uram miért kell ilyen emberekkel vesződnöm, hiszen nem én vezettem ki őket Egyiptomból, és nem én választottam ki őket! Nem tudom hordozni ezt a népet, nem tudom bevinni őket az országba.” – A Zsidókhoz írt levél is a HORDOZNI szót használja itt. Isten a történelem ura. De nemcsak a történelemé, hanem a próféciáé is. Ő hordozza a gyülekezetet és az egész teremtett világot is. Ő mozgatja Washingtont, Moszkvát, de még a kis Bernt és Budapestet is. Minden a beteljesedése felé halad. Egyszer majd mindenki látni fogja, hogy ő a királyok Királya és az urak Ura. Ő szól és az bekövetkezik. Éppen úgy, mint ha valaki Jézushoz jön és azt mondja, „Uram, ments meg engem”, akkor Jézus szól, ő pedig a sötétségből a világosságra jön, a halálból az életbe. – De ha Jézusról csak azt tudjuk, hogy ő az univerzum ura, akkor nem tudunk mindent, amit tudnunk kellene róla. Nemcsak teremtőként, hanem megváltóként is ismernünk kell őt. Ezért mondja az 1,3/d: …aki miután minket bűneinktől megtisztított. Ez az egyetlen purgatórium a Bibliában, ahol a bűnöktől való megtisztulásról van szó.Általatisztultunk meg a bűneinktől.Az ember mindig saját magát próbálja megtisztítani. De az Ige itt azt mondja: …ő, aki miután minket bűneinktől megtisztított.
Végül azt olvassuk az 1,3/e-ben: a mennyei Felség jobbjára ült. Ez a tetőpont; a hatalomba való beiktatás. Miután legyőzte a bűnt, a trónra ült. Mit mondott ez azoknak, akik a levelet olvasták? Akik látták a papokat nap mint nap, ahogy odavitték az áldozatokat, anélkül, hogy azok el tudták volna venni a bűnöket. Az Ószövetségben a kijelentés sátra a szemük előtt állt, és mint egy filmben, előttük zajlottak az áldozati tevékenységek. Reggel, délben, este. Minden mindig mozgásban volt. Mindig történt valami, ezért jártak a templomba. Mindenki mindig aktív volt. De most Jézus belépett a mennybe és leült. A főpap leült! A műve elvégeztetett, ami a bűn büntetését illeti. Az Úr Jézus azt mondta, „elvégeztetett”. Megvetette az alapját egy olyan műnek, amelyhez se te, sem én nem tudunk semmit sem hozzátenni. – Leült. A júdaizmusban nem volt hely arra, hogy a pap leüljön. Jézus befejezte természetfeletti művét. Ez a kereszténység transzcendentális beteljesedése. A Zsidókhoz írt levél egyik kommentátora, Dennie professzor szerint két szó van ebben a levélben, ami szemet szúr. Az egyik a „jobb”. Jézus Krisztus váltságműve „jobb”. Az Ószövetség rituális istentisztelete idejét múlttá vált. „Jobb” papunk és „jobb” szövetségünk van, és „jobb” áldozat lett feláldozva. Ha csak ezt az egy szót néznénk, úgy gondolnánk, hogy jöhet valami „még jobb”. De a levél szerzője a „jobb” szót összekapcsolja az „örök” szóval. Aki valami ”jobbat” adott nekünk, most „örök” megváltást, „örök” áldozatot ad. Az „örök” azt jelenti, hogy a „jobb” az utolsó dolog lesz. A „jobb” és „örök” szókombináció azt jelenti, hogy ez semmihez sem fogható! Jézus Krisztus semmihez sem hasonlítható váltságműve!
1,4: Annyival feljebbvaló az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt náluk. A név pedig ez: Fiú. – Szándékosan kihagytam valamit, mert szeretnék róla röviden beszélni. A szöveg szerint Isten szólt. A nyelv a kötőanyag, a közösség eszköze. Ha vasárnap reggel üdvözöllek benneteket, és „jó reggelt”-tel köszönök, akkor ez a közösség jele. Nem mélyreható közösség ez, de mégiscsak annak a jele, hogy van valami közünk egymáshoz. Ha beszédbe elegyedünk, akkor ez a közösségnek egy további jele. A beszéd a közösség eszköze. Ha Isten beszél hozzánk, akkor ez azt feltételezi, hogy Isten hiszi, hogy képesek vagyunk a vele való közösségre. Ez annak is a jele, hogy szeretne velünk közösségben lenni. Vannak olyan számítógépek, amelyek minden szót 10 nyelvre tudnak lefordítani, anélkül, hogy egy nyelven is tudnák, mit jelent. Sok evangéliumi keresztény is ilyen. Mindenről tudnak beszélni, az üdvösségünkről, Krisztus váltságművéről, de alig tudják valamilyen nyelven, hogy mit jelentenek ezek valójában. Ha csak azt az egyet tanuljuk meg a Zsidókhoz írt levél tanulmányozása által, hogy Isten vágyik a velünk való közösségre, vágyik ránk, és ha csak megtanulunk belépni ebbe a közösségbe, már megérte. A szó egyébként isteni kezdeményezésre utal. Ő szólt. Mi nem bírhatjuk őt szóra. Ő beszélt. Szeretettel és kegyelemmel szól hozzánk. Mi az üzenet? Egyszerű: a Fiú. Nem az, amit mond. A Zsidókhoz írt levél szerzője tudomásom szerint nem idéz egyetlen szót sem, amit Jézus mondott, hanem azt, aki Ő volt és amit Ő tett! Ez volt az üzenet. A Fiú az üzenet. Egykor a kereszten, de most a trónon. Ha ismerjük a kereszten függő Jézust, akkor van megbocsátásunk. Ha viszont ismerjük őt a trónon ülve, akkor tudjuk, mit jelent imádni őt, erőt kapni és gyümölcsöt teremni.
A levelet azért írták, hogy a levert, fáradt és közönyös keresztényeket megmozdítsa, hogy élő és gyümölcsöző közösségben legyenek Istennel azáltal, hogy bemutatja nekik a trónon helyet foglaló Krisztust.