Mostani témánk tárgya a jelen korszak. Háromszor fogunk ezzel a témával foglalkozni. Az igeszakasz most az Efezus 2,11-22. Legközelebb az Ef 3,1-13., azután pedig az Ap.Csel. 15. lesz bibliatanulmányunk alapja. Mind a három tanulmány segíteni akar a jelen korszakról alkotott képünket tágítani és kiegészíteni.
Ef 2,11-22: „Emlékezzetek tehát arra, hogy ti egykor pogányok voltatok, úgynevezett körülmetéletlenek a körülmetéltek szerint, akik viszont azért nevezik magukat így, mert testükön emberkéz által körül vannak metélve. Ti abban az időben Krisztus nélkül éltetek, Izrael közösségétől elkülönítve, és mint az ígéret szövetségein kívül álló idegenek, reménység nélkül és Isten nélkül éltetek a világban. Most pedig Krisztus Jézusban ti, akik egykor >távol< voltatok, >közel< kerültetek a Krisztus vére által. Mert ő a mi békességünk, aki a két nemzetséget eggyé tette, és az õ testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést, miután a tételes parancsolatokból álló törvényt érvénytelenné tette, hogy békességet szerezve, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában. Megbékéltette mindkettőt egy testben az Istennel, miután a kereszt által megölte az ellenségeskedést önmagában, és eljött, és >békességet hirdetett nektek, a távoliaknak, és békességet a közelieknek<. Mert általa van szabad utunk mindkettőnknek egy Szellemben az Atyához.” (Pál apostol gyakran utal leveleiben a Szentháromságra. Ez itt egy jó példa. „Mert általa”, azaz a Szentháromság második személyén keresztül, a Szellem által, azaz a harmadik személy által van menetelünk az Atyához, a Szentháromság első személyéhez.) „Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, és akiben ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Szellem által.”Az „elidegenülés” kifejezés Ludwig Feuerbachtól származik, amint arra John Stott az Efezusi levélről írott könyvében rámutat. Feuerbach, a XIX. század filozófusa, nagy hatással volt Karl Marxra. Az „elidegenülés” bekerült a kommunista szótárba és azokra alkalmazták, akik a kapitalizmus rendszerében csalódtak, és akiknek a szocialista és kommunista rendszert ajánlották cserébe. Ez a szó ötven éven át kulcsszó volt. Nem szeretnék politizálni. Ezt csak azért említem, mert ez a szó: „elidegenülés” ebben a fejezetben előfordul. Csak annyit mondanék, hogy Pál apostolnak, evvel a kifejezéssel kapcsolatban több mondanivalója van, mint a filozófusoknak, politikusoknak vagy szociológusoknak. Pál szerint létezik „egy új ember”, nem Marx és Lenin „új embere”, hanem egy új ember, mely hit által, osztályharc nélkül, lesz tulajdonunk. Az ajtó nyitva áll mindenki számára, aki hallja az evangéliumot, aki vonzalmat érez iránta, és hittel Jézushoz fordul. Úgy, amint az az Ef. 2,15-ben olvasható: „miután a tételes parancsolatokból álló törvényt érvénytelenné tette, hogy békességet szerezve, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában.”
Francis Fox írt egy könyvet az Efezusi levélről, melyben a következőket mondja: az Efezusi levél tulajdonképpen egy prédikáció Isten örök, elhatározott terveiről. Ezért a 2. fejezet fontos hely, ahol bepillantást nyerhetünk a gyülekezetbeli zsidók és nem zsidók viszonyába.
Korábban szó volt a gyülekezet kezdetéről, most vizsgáljuk meg, hogy mi jellemzi a mostani korszakot. Amire szeretnék rámutatni, illetve most csak utalni, az az evangélium világszerte történő terjesztése, és egy új társadalom építése, melyet az újtestamentum „gyülekezetnek” nevez. A gyülekezet megalakult, – amint azt korábban láttuk – mely a szolgálatra és az imádatra nézve új jellemvonásokkal rendelkezik, melyre érvényes az általános papság elve, mely tagjainak kegyelmi adományok adattak, és akiknek istentiszteleteit, illetve a szakramentumokat (szentségeket) az egyszerűség jellemzi. Megvizsgáljuk még a gyülekezet vezetését, és egy rövid áttekintést szeretnék adni az eretnekségről, valamint az Úr visszajöveteléről.
Amint az újtestamentum Isten üdvtervében ebben a korszakban kibontakozik, látni lehet, hogy most különféle nemzetekből származó emberek üdvözülhetnek. Ez kezdetben nehezen volt elfogadható. Az újtestamentum azonban ezt világosan kifejti, ha elolvassuk az Ap.Csel. 10-ben Péter Kornéliusz házában mondott beszédét. Ezt az Írás igazolja. Fennmaradtak azonban még kérdések!
Felvetődött a kérdés, hogy nem-zsidók üdvözülhetnek-e, vagy csak amennyiben zsidókká lesznek, vagy üdvözülhetnek anélkül, hogy körülmetélnék, azaz zsidóvá tennék őket? Ezt a kérdést tisztázták a jeruzsálemi zsinaton. Az apostolok megegyeztek abban, hogy a nem zsidók mint nem zsidók üdvözülhetnek.
Egy utolsó kérdés. Ha nem-zsidók megmentetnek, részesednek-e Isten áldásaiban, melyeket az Úr a zsidókkal kötött szövetségben megígért? Ebben a kérdésben foglal állást Pál apostol az olvasott 3. fejezetben.
Ef. 2,11: „Emlékezzetek tehát arra…” Először a pogányok elmúlt korszakokban történt elidegenüléséről beszél Pál, és most erre akar visszautalni. A Biblia olvasásánál mindig nagyon fontos megtalálni a metszéspontot ahhoz, hogy egy szakasz értelmét megértsük. A „tehát” vagy „ezért” szó teremti meg a kapcsolatot itt az Ef. 2,1-7–tel. Az Ef. 2,1-7. leírja Jézus Krisztus váltságművét és a kegyelemből lehetséges üdvösséget (a 2,8-10. tulajdonképpen egy betoldás Isten kegyelméről.) „Emlékezzetek tehát arra, hogy ti egykor pogányok voltatok, úgynevezett körülmetéletlenek a körülmetéltek szerint, akik viszont azért nevezik magukat így, mert testükön emberkéz által körül vannak metélve.” Gondoljátok meg, hogy ti egykor, test szerint pogányok, Krisztus nélkül voltatok. Idegenek voltatok, távol Isten szövetségeitől, reménytelenül éltetek a világban. Mindig jó, ha visszaemlékezünk arra, hogy kik voltunk, mielőtt Jézus megtalált minket.
Az egyháztörténelem egyik legmegrázóbb története John Newton megtérése. Newton lelkész és dalköltő volt. Az angol kereskedelmi flotta egyik kapitányának fia. Zilált gyermekkora és fiatalsága volt. Ebben az időben volt része egy mély vallásos élményben. Elkötelezte magát a tengerészethez, majd megkísérelt elmenekülni, de elfogták Nyugat-Afrikában és egy fehér rabszolga-kereskedő fekete feleségének lett a rabszolgája. Étkezéskor úrnője kenyérdarabokat dobott az asztal alá, s ő ezeket ette. Ilyen megaláztatások között élt két évig. Később maga is bekapcsolódott a rabszolga-kereskedésbe. 1747-ben hajóra szállt Anglia felé. Út közben hatalmas viharba kerültek és majdnem elsüllyedtek. 1748. március 10-én, amikor a hajó lassan megtelt vízzel, Newton a pumpákhoz sietett és odaszólt a kapitánynak: „Ha a pumpák nem tudják a vizet kiszivattyúzni, akkor Isten legyen kegyelmes hozzánk”. Amikor a „kegyelem” szó elhagyta ajkát, maga is megijedt, mert erre már régen nem gondolt. Később megkérdezte magát: milyen kegyelemre számíthatok egyáltalán? Hat óráig a víz nagy részét kiszivattyúzták és a legénység újból reménykedni kezdett. Newton ebben Isten kezét vélte látni és elkezdett imádkozni. Erre így emlékezett vissza: „Nem tudtam hitből imádkozni, nem tudtam Isten elé lépni és Őt mint Atyát megszólítani. A könyörületért való kiáltásom olyan volt mint egy holló károgása, amit az Úr nem vetett meg”. Kegyelmet kért és talált március 10-én.
Életrajza ismert, így tudjuk, hogy milyen hatással volt Wilberforce-ra, aki az angol parlamentben kiharcolta a rabszolgaság eltörlését. Nagy befolyással bírt William Cowperre, aki sok ismert éneket írt Newton hatása alatt. Ezek közül néhány magyarra is le lett fordítva. Amikor később lelkész lett, íróasztala fölé nagy betűkkel ezt írta: „Emlékezzél arra, hogy szolga voltál Egyiptomban, de kihozott onnan Istened, az ÚR, erős kézzel és kinyújtott karral” (Deut. 5,15). Newton elmondta: „később az életben sok mindent elfelejtettem”. Életében a leggyakrabban használt kifejezések ezek voltak: „elfelejtettem”, „hamarosan elfelejtettem”, vagy „teljesen elfelejtettem”. Richard Seasol, aki életrajzát papírra vetette, észrevette rajta az öregedés jeleit, és rá akarta beszélni egy lassúbb életritmusra. Kérte, hogy hagyja abba a prédikátori szolgálatot. Newton válasza ez volt:”hagyja abba az öreg afrikai istenkáromló a beszédet, amikor még tud beszélni?” Minden mást elfelejtett, de azt a nagy megmentést, az üdvösséget, sosem. Élete végét Bath városában töltötte, ahol egy napon összetalálkozott William Jay-jel, akinek elpanaszolta, hogy ereje elhagyta. „Emlékezőtehetségemet majdnem teljesen elvesztettem, de két dologra jól emlékszem: Arra, hogy én egy nagy bűnös vagyok, és hogy Krisztus egy nagy megváltó”.
Ezért figyelmezteti az apostol az efezusiakat: „emlékezzetek tehát”. Emlékezzetek, hogy kik voltatok. Pogányok test szerint. Mit akar ezzel mondani? A körülmetélés az Istenhez való viszonynak volt a jele. Ti nem voltatok körülmetélve. Így folytatja: „úgynevezett körülmetéletlenek a körülmetéltek szerint, akik viszont azért nevezik magukat így, mert testükön emberkéz által körül vannak metélve.” A 11. és 12. vers különösen utal a pogányok tehetetlen, reménytelen helyzetére. „Ti abban az időben Krisztus nélkül éltetek, Izrael közösségétől elkülönítve.” Krisztus eljövetele előtt nem volt Messiásotok. „Az ígéret szövetségein kívül álló idegenek voltatok.” Nem volt közösségetek Isten népével. Nem volt részetek Isten Ábrámnak adott alapvető ígéreteiben. (Szó volt már korábban Isten három feltétel nélküli szövetségéről: az Ábrámmal, a Dáviddal kötött szövetségről és az újszövetségről.) A pogányoknak nem volt részük ezekben az ígéretekben, ezekben a szövetségekben. Ezek a szövetségek kizárólag Izrael számára adattak, hogy előkészítsék őket a Messiás eljövetelére. Pál azt mondja: „reménység nélkül voltatok” ezen szövetségek nélkül. Miben reménykedhettetek volna? Ezen felül, Izrael nem töltötte be elhívását. Az Ézsaiás 43. tanít arra, hogy Isten azért adta a törvényt és a szövetségeket Ábrámnak és utódainak, hogy Izrael egy missziói nép legyen a pogányok felé. Az Ézs. 43,10-ből világos, hogy Izrael csődöt mondott missziói elhivatásában. Ezért a pogányok reménysége teljesen odavolt, és Isten nélkül éltek a világban. Mit lehet a Jézus kora előtti pogányokról, például az efezusiakról mondani? Egy régi kommentár így fejezi ki magát: gyülekezet nélküliek, segítség nélküliek, reménytelenek, istentelenek és otthontalanok. Olyanok voltak, mint az éjszaka csillagok nélkül.
A helyzet felmérése után az apostol a pogányok kiengesztelődéséről ír a 13-18. versben. A „Most pedig …”egy időmeghatározás. Átlép a múltból a jelenbe. Isten most beavatkozott! „Most pedig Krisztus Jézusban ti, akik egykor >távol< voltatok, >közel< kerültetek a Krisztus vére által.” A világ helyett most Krisztusban vagytok. A szellemi elidegenülésből most szellemi egység lett. A legjobb példa maga Pál apostol, eltekintve attól, hogy ő zsidó volt. A Fil. 3,4-9-ben beszél saját tapasztalatairól: „Pedig nekem lehetne bizakodásom a testben is. Ha másvalaki úgy gondolja, hogy testben bizakodhat, én még inkább: nyolcadik napon metéltek körül, Izrael népéből, Benjámin törzséből származom, héber a héberek közül, törvény szempontjából farizeus, buzgóság szempontjából az egyház üldözője, a törvényben követelt igazság szempontjából feddhetetlen voltam. Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől a hit alapján.” Ha Pál leveleit olvassuk, akkor mindegyikből ugyanaz az alaphang csendül ki. A kulcsszó: „Jehova él”!
A 14. versben (Ef. 2,14.) az apostol Izrael és a pogányok kiengesztelődéséről beszél. „Mert ő a mi békességünk, aki a két nemzetséget eggyé tette, és az õ testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést…” A kiengesztelődés elsősorban a zsidókra és a pogányokra vonatkozik. A „két nemzetség” kifejezés rájuk utal. Milyen „elválasztó falról” beszél Pál apostol? A választófal Istentől eredt, mely elválasztotta a zsidókat más nemzetektől. Itt nem az Istentől való távolságról és elválasztásról van szó, hanem a nemzetek Isten szövetségeitől és a zsidóktól való elválasztásáról, akikkel Isten a szövetségeket kötötte. A választófal a törvény volt! Mi volt az oka a zsidók és a nemzetek közötti ellenségeskedésnek? A törvény, melyet Isten csak a zsidóknak adott. Az ellenségeskedés oka az volt, hogy Izrael volt a kiválasztott nép. A kiválasztás volt az ellenségeskedés oka!
Kálvin a következő szillogizmust használta kommentárjában (szillogizmus az, ha két előfeltevésből, azaz premisszából egy következtetést vonunk le): „Ha a zsidók Istennel békességben akarnak élni, akkor el kell fogadniuk Krisztust mint közvetítőt. De Krisztus nem lehet az ő békességük, hacsak belőlük és a pogányokból nem formál egy testet. Ezért, ha a zsidók nem alkotnak a pogányokkal egy közösséget, nem lehetnek Istennel kapcsolatban”. Ez azért érdekes, mert eddig pontosan fordítva volt. Most a zsidóknak kell a nem zsidókat elfogadni, mert a Messiás eljött és megnyitotta az utat más nemzetek számára is.
Pál azt mondja, hogy a választófal le lett bontva. Ez egy eleven, képletes kifejezés, mely a jeruzsálemi helyzetből eredt. Ezt szeretném megmagyarázni. A templom volt Izrael istentiszteletének központja. A templomnak különböző pitvarai voltak. A külső udvar volt a nemzetek pitvara. Senki, aki más nemzetből származott, nem mehetett tovább. A nőknek is volt egy pitvaruk. Aztán következett a papok pitvara. Ide csak a papok léphettek be. Ezt követte a szentély. A nemzetek és a nők pitvara között volt egy választófal. Ezen a falon táblák voltak kifüggesztve, melyeken figyelmeztették a látogatókat, hogy ha valaki, aki más nemzetiségű, behatol a templomba, az halál fia. Josephus Flavius írt ezekről a táblákról, és egy ilyen táblát ásatások során megtaláltak 1871-ben. Ezen görögül az állt: „Senki, aki más nemzetiségű, nem hatolhat át ezen a falon. Aki ezt a tilalmat megszegi, saját maga fölött mondja ki a halálos ítéletet”. Amikor Pál megírta ezt a levelet az efezusiaknak, ez a felirat még ott függött a templom falán.
Ef. 2,14-15: „Mert ő a mi békességünk, aki a két nemzetséget eggyé tette, és az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést, miután a tételes parancsolatokból álló törvényt érvénytelenné tette, hogy békességet szerezve, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában.” A körülmetélés, az áldozatok, a rituális rendelkezések, mind szimbólumok voltak, melyek emlékeztették Izraelt, hogy ők másak, mint a többi nép. A nemzetek ki voltak zárva a templomból. A zsidóknak volt törvényük, a többi nemzetnek nem. Krizosztomusz, az egyházatyák egyike mondta következőket: „Ez nem azt jelenti, hogy minket magasabb rangra emelt. Ő minket és őket is egy még magasabb rangra emelt. Mondok egy példát. Képzeljünk el két szobrot, az egyik ezüstből, a másik ólomból készült. Mindkettőt beolvasztják és egy aranyszobrot készítenek belőlük. Így formált a kettőből egyet”. Mit mond ezzel Krizosztomusz? Itt vannak a zsidók és más nemzetek, de Krisztus eljövetelével és a kereszt által egy „új ember” született. Itt nemcsak egy zsidók és nemzetek közötti egységről van szó, de a kettőből valami nemesebb született. Most Krisztusban vannak. Egy lét, egy egzisztencia egy magasabb szinten!
Ez egy forradalmi tétel volt Pál idejében. A Pál korabeli emberek ugyanúgy viszonyultak egymáshoz, mint a mai kor emberei. A görögök mindenkit, aki nem görög volt, barbárnak tartottak. Sokan, nacionalisták, ma is így gondolkoznak, ha nem is vallják be. Mi jobbak vagyunk, mint a többiek, a szomszéd népek, azok csak barbárok. A zsidók magukat a választott népnek tartották, – persze azok is voltak – a többiek viszont szellemi barbárok voltak a szemükben. Pál állítja: Krisztus eljövetelével leomlott a válaszfal, és a kettőből egy „új ember” született.
Az 1.Kor. 10,32-ben Pál így ír: „Megütközésre ne adjatok okot sem a zsidóknak, sem a görögöknek, sem az Isten gyülekezetének.” Zsidóknak, görögöknek és zsidóknak meg görögöknek, akik megtértek, az „új embernek”, a gyülekezetnek. Egy új rend állt elő.
Nemcsak a zsidók és a nemzetek között történt kiengesztelődés, hanem a zsidók, más nemzetek és Isten között is. Erről beszél az apostol az Ef. 2,16-18-ban. „Megbékéltette mindkettőt egy testben az Istennel, miután a kereszt által megölte az ellenségeskedést önmagában.” (Ef. 2,16.) A nemzeteknek nem volt szabad útjuk Istenhez, mert nem voltak kiválasztva, nem volt törvényük. Nem tudták Istent imádni se, hacsak át nem tértek a zsidó vallásra és nem lettek izraelitákká. Most azonban Izrael népe félre lett állítva, hogy mindketten kiengesztelődhessenek Istennel, egy testben a kereszt által. „…és eljött, és >békességet hirdetett nektek, a távoliaknak, és békességet a közelieknek<”. Ez valószínűleg utalás az Úr Jézus feltámadása utáni szolgálatára. Amikor az Úr feltámadása után először jelent meg apostolainak, első szava „békesség” volt. Békét hirdetett Istennel, illetve a zsidók és a többi nemzet között.
A 18. vers: „Mert általa van szabad utunk mindkettőnknek egy Szellemben az Atyához.” Ezek fontos igeversek. Mindketten, ellenségekből barátok lettek. A kiválasztott népből származó hívők nem ellenségek többé, hanem barátok. A nem kiválasztott népből származó hívők szintén ellenségekből barátokká válnak.
A kiengesztelődés még más dolgokat is magában foglal: békességet hozott a törvény félretétele által (Ef. 2,14-15). „Mert ő a mi békességünk, aki a két nemzetséget eggyé tette, és az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést, miután a tételes parancsolatokból álló törvényt érvénytelenné tette.” Megemlíti itt a békesség hirdetését, mint a tanítványok tapasztalatát az Úr feltámadása után,„mert általa van bejárásunk mindkettőnknek egy Szellemben az Atyához.” (Ef. 2,18.)
A „bejárás” szó (gör. prozagoge) többféle értelemben használatos. Ha szellemi értelemben használták, akkor azt fejezték ki ezzel, hogy áldozatot hoztak Istennek. Az ember az áldozat árán akar Istenhez bejárást szerezni. Ezt tesszük tulajdonképpen, ha Jézus Krisztusban hiszünk. Azt mondjuk: ez az áldozat, amit hozok, és ezen áldozat által járulhatok hozzád. Ezt a szót használták akkor is, ha emberek Isten jelenlétébe léptek, hogy valamilyen szolgálatra fel legyenek készítve, szentelve. Valamint ezt a kifejezést használták akkor, ha valakit egy népgyűlésen bemutattak, illetve ha egy királynak mutatták be.
Nem tudom, melyik kép volt Pál szeme előtt, amikor a 18. verset megfogalmazta. Valószínűleg az, amikor valaki a papnak áldozatot hozott, vagy amikor valakit a királynak bemutattak. Szellemi értelemben mind a két kép alkalmazható. Mindketten odajárulhatunk egy szellemben az Atyához. Közel kerültünk Jézus Krisztus által. „Most pedig Krisztus Jézusban ti, akik egykor >távol< voltatok, >közel< kerültetek a Krisztus vére által” (Ef. 2,13).
Az összefoglalás a 19-22. versben olvasható: „Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek.” Ez nagyon fontos! A gyülekezet zsidókból és nem-zsidókból áll. Mondtuk, hogy a gyülekezet pünkösdkor született meg. Azt is tudjuk, hogy Isten népének jellege a Szent Szellem kitöltetése által megváltozott. Ez forrasztotta össze a kettőt a Jézus Krisztusban való hitben. Akár zsidó, akár nem-zsidó, Istennek csak egy népe van, akik osztoznak Isten szövetségi áldásaiban. Arra is rámutattunk, hogy az áldások, amelyekben részünk van, Isten feltétel nélküli szövetségeinek áldásai, melyeket Ábrámmal, illetve Dáviddal kötött, valamint az újszövetség áldásai. Az újszövetség az üdvösségünk fundamentuma. Az Ábrámmal kötött szövetség „fiúságunkat”, az Úrhoz való viszonyunkat jellemzi, ahogyan hit által Jézus Krisztushoz jövünk. A Dáviddal kötött szövetség az örök királyságra vonatkozik, melynek most a nem zsidók is részesei lehetnek. A nemzetekből származó hívők Isten szövetségi áldásaiban részesülnek, melyeket Ő Izraellel kötött. Ez világossá válik, ha fellapozzuk az újtestamentumot és elolvassuk az Ef. 2,13-at: „Most pedig Krisztus Jézusban (vagytok)”, aztán 2,15-öt: „aki a kettőt egy új emberré teremtette önmagában.” Az egész gyülekezet őbenne van. És végül a 2,21.: „akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban.” Akik Messiás nélkül voltak, most a Messiásban vannak.
„Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek.” (Ef. 2,19.)Eddig idegenek voltak, most polgártársak. Azelőtt nem volt reménységük, most békességre találtak. Azelőtt Isten nélkül éltek a világban. Talán ez a legszörnyűbb. Most egy Szellemben az Atyához lettek vezetve. Mit is mond ezzel Pál? Jézus Krisztus gyülekezetében mind a zsidók, mind a nem zsidók élvezik a szövetségi áldásokat, melyeket Isten az ótestamentumban megígért.
„Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus.” (Ef. 2,19-20.) Mi az apostolok és a próféták alapja? Isten igéje! A Szentírás elég az üdvösséghez. Jézus Krisztus maga a sarokkő. Ez az épület, Isten háztartása olyan, mint egy templom. Így is mondja:„akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban.” (Ef. 2,21.) A sarokkő az a kő, mely nélkül a templom nem jöhet létre.
„…és akiben ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Szellem által.” (Ef. 2,22.) Ne felejtsük el: az új ember épülőben van. Nem újjáépül, hanem épül.
Izrael megtérése a jövőben esedékes. Talán a közeljövőben. Pál itt csak annyit mond, hogy a szövetségi áldások mind a zsidókra, mind a nem-zsidókra vonatkoznak. A hívők egy testet képeznek és közös örökösök. Izrael népének jövőjére nézve más igehelyek érvényesek.