Ez a harmadik és egyben utolsó tanulmány a jelen korszakról. Legközelebb hasonló témával fogunk foglalkozni „korunk történelmi folyamata” címmel, ahol megkísérlem, hogy áttekintést adjak azokról az eseményekről, melyek az első advent után történtek, és azokról, amelyek a második advent előtt fognak megtörténni.Az ige, amivel most foglalkozni fogunk az Ap.Csel. 15,1-18.: „Némelyek, akik Júdeából jöttek le, így tanították a testvéreket: >Ha nem metélkedtek körül a mózesi szokás szerint, nem üdvözülhettek.<Mivel pedig Pálnak és Barnabásnak nem kis viszálya és vitája támadt velük, úgy rendelkeztek, hogy ebben a vitás ügyben Pál, Barnabás és néhányan mások is menjenek fel az apostolokhoz és a vénekhez Jeruzsálembe. Miután a gyülekezet útnak indította őket, áthaladtak Fönícián és Samárián, elbeszélték a pogányok megtérését, és nagy örömet szereztek minden testvérnek. Amikor megérkeztek Jeruzsálembe, örömmel fogadták őket az apostolok és a vének, ők pedig elbeszélték, mi mindent tett velük Isten. Előálltak azonban néhányan, akik a farizeusok pártjából lettek hívőkké, és azt mondták, hogy körül kell metélni azokat, és meg kell parancsolni nekik, hogy tartsák meg Mózes törvényét. Összegyűltek tehát az apostolok és a vének, hogy tanácskozzanak ebben az ügyben. Amikor nagy vita támadt, Péter felállt, és így beszélt hozzájuk: >Atyámfiai, férfiak, ti tudjátok, hogy régtől fogva engem választott ki Isten közületek, hogy az én számból hallják a pogányok az evangélium igéjét, és higgyenek. A szíveket ismerő Isten pedig bizonyságot tett mellettük, amikor éppen úgy megadta nekik is a Szent Szellemet, mint ahogyan nekünk, és nem tett semmi különbséget közöttünk és közöttük, mert hit által megtisztította szívüket. Most tehát miért kísértitek azzal Istent, hogy olyan igát tegyetek a tanítványok nyakába, amelyet sem atyáink, sem mi nem tudtunk elhordozni? Ellenben abban hiszünk, hogy mi is az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk. Éppen úgy, mint ők.< Ekkor elcsendesedett az egész gyűlés, és meghallgatták Pált és Barnabást, amint elbeszélték, milyen sok jelt és csodát tett általuk Isten a pogányok között. Amikor elhallgattak, megszólalt Jakab, és ezt mondta: >Atyámfiai, férfiak, hallgassatok meg! Simon elbeszélte, hogyan gondoskodott Isten először arról, hogy a pogányok közül népet szerezzen az ő nevének. És ezzel egyeznek a próféták szavai, (Nem mondja, hogy a próféciák beteljesedtek!) ahogyan meg van írva: Ezután visszatérek, és felépítem Dávid leomlott sátorát, romjait is felépítem, és helyreállítom, hogy keresse az emberek maradéka az Urat, és mindazok a pogányok, akik között elhangzik az én nevem. (Vita folyik afelett, hogy az „emberek maradéka” és a „pogányok” különböző embercsoportok-e?) Így szól az Úr, aki ezt véghezviszi, és aki ezt öröktől fogva tudja.<”
Korunk jellemző vonásait szeretnénk kritikusan tanulmányozni ezen igék fényében. Megpróbáltam egyszerűen és röviden összefoglalni a mostani korszak jellemzőit, például azt, hogy az evangéliumot világszerte hirdetik, mind a zsidóknak, mind a többi nemzetnek. Nem csak egyéneknek, de egész embercsoportoknak is. Ez jellemzi mostani korszakunkat.
Egy új társadalom építése is jellemző korunkra. Az Úr azt mondta, Péter vallástételére fogja építeni gyülekezetét: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek fia.” Az építéshez hozzátartozik a formálás módja. Olvastunk az Ap.Csel. 2-ben a Szent Szellem kitöltetéséről, arról, ahogy a jelenlévők be lettek merítve az új testbe. Ennek folytán Isten gyermekei új jellemet kapnak, mert a Krisztus testében egy új minőség érvényesül. Minőségi változás történt, a zsidók és nem zsidók Isten előtt egyenlők lettek. Az imádatnak és a szolgálatnak egy új minősége vált lehetővé. A férfi és nő státusza a gyülekezetben azonos, annak ellenére, hogy feladataik és szerepük különböznek.
Krisztus testében az általános papság elve érvényesül. Férfiak és nők egyaránt Isten papjai és mindenütt Isten elé vihetik imádságaikat. Tudhatjuk, hogy Isten színe elé járulhatunk. Nincs már különleges papi rend, egy szűk réteg Isten népe között, mint Izraelben volt.
Az istentisztelet egyszerűsége is jellemző a gyülekezetre. Az első hívők összejöttek a szakramentumokat gyakorolni, a bemerítkezést és a kenyértörést. Az összejövetelek nagyon egyszerű keretek között folytak. A hívők hallgatták az ige magyarázatát olyanok szájából, akiknek ehhez adományuk volt, közösen imádkoztak és énekeltek. Nem volt liturgiájuk, nem volt énekkaruk, nem csak egyvalaki hirdette az igét, nem volt egy lelkészük vagy papjuk. Adományokkal megáldott emberek közös szolgálatából állt az istentisztelet. Nem jó, ha a gyülekezet eltér ettől a gyakorlattól, mert az nehézségekhez vezet. A gyülekezet a presbiterek vezetése alatt állt, amiben a diakónusok segítettek. Az egész újtestamentumban nincs egy utalás sem arra, hogy a gyülekezet vezetése egy ember kezében lett volna.
Van még valami, ami a gyülekezetet jellemzi, amivel legközelebb fogunk foglalkozni, mely csúcspontját a korszak végén, a hitehagyásban, a hittől való elszakadásban és a hívők kizárásában éri el. Erről olvasunk az Ap.Csel-ben és az újtestamentum leveleiben.
Az Ap.Csel. 15. foglalkozik a mostani korszakkal. Pál meglátogatja az antiókhiai gyülekezetet, mely az első, többségében nem zsidó hívőkből álló gyülekezet. Itt ismeri fel, hogy a kígyó, mely a paradicsomban is bajt okozott, megint beférkőzött a gyülekezetbe. Ugyanis egyes férfiak azt hirdették, hogy nem elég az egyszerű hit az üdvösséghez, hanem szükség van arra, hogy a hívőket körülmetéljék. Itt a megmentés, az üdvözülés módja, metodikája volt a kérdés. Megmentetünk a hit egyszerű lépése által, azáltal, hogy bizodalmunkat az Úr Jézusba vetjük, vagy szükséges az üdvösséghez a körülmetélés is? Nem kell csodálkozni, hogy ez a kérdés felmerült. A világ nem képes elfogadni azt, hogy mi az üdvösségünkhöz nem tudunk hozzájárulni. Ha bizonyságot teszünk hitünkről, akkor a leggyakoribb ellenvetés a következő: csak hinnem kell, hogy Jézus Krisztus meghalt a bűneimért és azok meg lesznek bocsátva, illetve örök életem lesz? Pál azt mondja, hogy a kereszt egy botrány. A kereszt megsérti erkölcsi érzékünket, világnézetünket, mert elsősorban nem az értelmünkhöz, hanem a hitünkhöz viszonyul. A kereszt botrány a kultúránk számára is, mert a gyermekekhez, a kisdedekhez, szól és nem a túl okosokhoz. Botrány szociális státuszunkra nézve is, mert Isten a szegényeket és az alázatosokat választotta, nem a gazdagokat. Botrány az akaratunkat illetően is, mert teljes alávetést követel. Botrány a büszkeségünk számára is, mert felfedi szívünk gonoszságát. Botrány magára az emberre nézve is, mert halottnak tekinti, és újjászületést követel.
A jeruzsálemi zsinat a nagy keresztyén „csataterek” egyike volt. A vitáról az első tíz versben olvasunk. Mi azonban nem ezzel a vitával szeretnénk foglalkozni. A 7. versben ez áll: „Amikor nagy vita támadt, Péter felállt, és így beszélt hozzájuk…” Evvel a vitát lezárta! Utána azt olvassuk (10. vers): „Most tehát miért kísértitek azzal Istent, hogy olyan igát tegyetek a tanítványok nyakába, amelyet sem atyáink, sem mi nem tudtunk elhordozni? Ellenben abban hiszünk, hogy mi is az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk. Éppen úgy, mint ők.” Ez egy figyelemre méltó kijelentés! A vita során az uralkodó nézet az volt, hogy mi (zsidók) valamivel jobbak vagyunk, mint a többiek (nemzetek). Spurgeon ehhez egy érdekes kommentárt fűzött: „Én ezt egy megtért erkölcsös ember kijelentésének tartom. Mit értek ez alatt? Figyeld meg, hogyan fejezi ki magát Péter. A zsidók egy csoportja felvet egy témát, egyesek bölcs ember benyomását akarják kelteni, és fontos érveket hoznak fel, melyek nagy súllyal bírnak. Azt mondják: >ezek a pogány kutyák, talán megmenekültek az evangélium hirdetése révén, hiszen az Úr azt mondta, hogy hirdessük az evangéliumot minden teremtménynek. Ebbe valószínűleg beleértette ezeket a pogány kutyákat is. Mi nem szeretjük őket, de jó, ha a törvény és a rend alá rendeljük őket. Köteleznünk kell őket, hogy metéltessék körül magukat, és így a törvény fegyelme alá kerülnek.< Ekkor áll fel Péter és fordul ezekhez a zsidó testvérekhez, és nem azt mondja: >uraim, ezek a pogány kutyák – amint ti őket nevezitek – úgy lesznek megmentve, mint ti.< Péter a mondatot megfordítja és azt mondja: >…mi is az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk. Éppen úgy, mint ők.< Ez olyan volt, mintha én ma egy embercsoport előtt állnék, gonosztevők, zsiványok, züllött emberek előtt, akik a világ szennyét képviselik. Bemutatnám őket a gyülekezetben, és egyes hívők azt mondanák: >igen, hisszük, hogy Isten alkoholistákat, drogosokat, prostituáltakat is meg tud menteni.< Ekkor én felállnék, és ezeknek a testvéreknek a következő választ adnám: >Kedves testvéreim, hiszek abban, hogy ti is úgy lesztek megmentve, mint ezek.< Micsoda rendreutasítás lenne ez egy gyülekezetben!”
Péter apostol pontosan ezt tette. A kérdés nem az volt, hogy a nem zsidók megmenekülnek-e, hanem, hogy ti megmentettek-e, akik ilyen kérdést tettetek fel. „Ellenben abban hiszünk, hogy mi is az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk. Éppen úgy, mint ők.” Péter a nem zsidókat állítja első helyre, hogy a gonosz, büszke, ördögi önigazság és magabiztosság lelkületét elűzze. Ezt akarta Péter elérni. Milyen hamar betör a kegyes hívő gyülekezeti emberek lelkületébe: „én mégis valamivel jobb vagyok a többieknél”. Ha ez a gondolkodásmód a gyülekezeten belül is felüti a fejét, és elkezdik osztályozni a hívőket, akkor ennek katasztrofális romboló hatása lesz. Tudni kell, hogy Isten kegyelme mentett meg, amikor halott voltam bűneimben. Ezt sose szabad elfelejteni!
Jakab szavai a legérdekesebbek az Ap.Csel. 15,13-18-ban. Péter felszólalása után nagy csend támadt. Péter szavaival a kérdés el volt intézve és lekerült a napirendről. Azután beszámolt Pál és Barnabás azokról a csodákról, melyeket Isten rajtuk keresztül a nemzetek között tett. Ez egy missziói beszámoló volt arról, hogy hogyan jutottak a nem zsidók hitre Antiókhiában. A zsinatnak ebben a kérdésben kellett dönteni: megmenekülhetnek-e a nem zsidók úgy, mint a zsidók, és ugyanazokkal az ígéretekkel és jogokkal rendelkeznek-e, mint a zsidók. Elég-e az egyszerű hit, vagy más feltételei is vannak az üdvösségnek? Erről kellett a zsinatnak dönteni.
Az Ap.Csel. 15,13-ban azt olvassuk, hogy a missziói beszámoló után megint nagy csend támadt. „Amikor elhallgattak, megszólalt Jakab, és ezt mondta: >Atyámfiai, férfiak, hallgassatok meg! Simon elbeszélte, hogyan gondoskodott Isten először arról, hogy a pogányok közül népet szerezzen az ő nevének.<” Nem olvasunk sehol arról, hogy ülés- vagy napirendjük lett volna. A Szent Szellem szabadsága uralkodott a zsinat felett. Amikor mind elhallgattak, akkor Isten szelleme mozgatta meg a szíveket. Szoros közösségben éltek a Szent Szellemmel, valóságos tapasztalataik voltak vele kapcsolatban. Nem lenne csodálatos, ha Isten Szelleme uralkodna az istentiszteleteinken? Az istentiszteletek szabad formája az ideális újtestamentumi rend, de ez csak akkor működik és lesz áldásul, ha a Szent Szellem meghitt közösségében élünk. Ha ez nem így van, akkor az úgynevezett szabadság vagy káosszá, vagy halott tradíciókká fajul el.
Ekkor állt fel Jakab, az Úr Jézus féltestvére, egy zsidók közül való zsidó. Mit fog most mondani? Csatlakozni fog a hívő farizeusok csoportjához? Nem. Jakab az ótestamentumot idézi, amint azt Lukács a görög fordításban ránk hagyta. Jakab a Szeptuagintát és valószínűleg nem a mazoretikai szöveget idézi. Mondani akart valamit ezen a konferencián, amit nagyon fontosnak tartott, és nem akarta, hogy az egyes résztvevőkben rossz érzések maradjanak azután, amit Péter mondott. Gondolom, valami ilyesmit akart közölni: ezek a testvérek, akik azt hiszik, hogy szükséges a körülmetélés az üdvösséghez, hisznek Isten igéjében és hisznek abban, hogy Izrael fiai, a kiválasztott nép, Isten üdvtervében különös szereppel bírnak. Bizonyos értelemben igazuk is van. Létezik egy különleges szerep, de ennek az elhivatásnak csak a jövőben lesz jelentősége, ha Izrael mint nép visszafordul Istenhez. Jakab ki akarta békíteni a két pártot, békességet és egységet akart létrehozni. Meg akarta őket nyugtatni egy idézettel, melyben Izrael, valamint a népekből megmentettek csodálatos jövőjére utal. A zsidók különös elhivatása realitás, de ez csak a jövőben fog érvényesülni. Azt mondja: „Simon elbeszélte, hogyan gondoskodott Isten először arról, hogy a pogányok közül népet szerezzen az ő nevének.”(Nem azt mondja, hogy a „szentatya”, vagy a jövendő római püspök, vagy a „pápa” mondta ez, még Péter nevét se említi, hanem személyes nevén nevezi őt: Simon.) Ezzel arra az eseményre utal, ami Kornéliusz házában játszódott le, amikor a Szent Szellem leszállt a pogányokra.
Szeretném ezt a verset erősen kihangsúlyozni. Jakab azt akarja mondani, hogy ami a pogányokkal történt, azért történt, hogy láthatóvá legyen Isten terve a jelen korszakban. Isten célja ebben a korszakban az, hogy nevének egy népet szerezzen. E terv hátterét képezi a zsidó nép félreállítása, ahogyan azt Pál a Róma 11-ben leírja. Jakab Péter szavait értelmezi, aki azt mondta, hogy Isten a pogányok felé fordult, hogy magának ezekből egy népet formáljon. Ez számunkra egy parancs, hogy a mostani korszak az evangelizáció, a népek evangelizációjának korszaka. Persze a zsidók evangelizációjának korszaka is.
Ez az evangelizálás korszaka, nem a civilizálásé. Az evangélium, Isten igéje szellemi jólétet hoz azok számára, akik azt befogadják. Nem anyagi jólétet. Végső fokon az egyének felé irányul az evangélium, az egyének megmentését tartja szem előtt. Az evangélium befogadása megváltoztatja az emberek életét és gondolkozását, és ha az emberek nagy számban megtérnek, akkor társadalmi és szociális változásokat is előidézhet. Az ébredések idején sok kocsmát be kellett zárni, mert a vevők elmaradtak. Keresztyének voltak, akik kórházakat, árvaházakat alapítottak, mert szívükön viselték az emberek jólétét.
Egyházakban és gyülekezetekben sokszor sok mindent hallunk, ami nem felel meg Isten igéjének. Ellentmond annak, hogy Isten a pogányok közül népet akar szerezni nevének. Gyakran a szószékekről hallani, hogy végül is mindenki üdvözülni fog. Nem kell evangelizálni, nem kell hívogatni, kihívni embereket, nem kell különbséget tenni emberek között, hiszen végül mindenki a mennybe jut.
Barth Károly nem tartotta magát az általános üdvösség tana képviselőjének. Egy diákja megkérdezte tőle: „Ha ön hiszi, hogy mindenki kiválasztott, hiszi, hogy mindenki meg lesz mentve?” Barth válasza így hangzott: „Nem, nem hiszem, hogy mindenki meg lesz mentve. Hiszem hogy mindenki kiválasztott, de azt is hiszem, hogy az örökkévalóság Isten kezében van”. Barth nem ment messzebb ennél. Ma sajnos szabadelvű lelkészek sokasága hirdeti, hogy mindenki meg lesz mentve. Egy példa: John Hick képviselte azt a nézetet, hogy csak az egyetemes üdvösség tana ad választ a világ szenvedéseire. Másrészt ez a tanítás őrzi meg a keresztyéneket a más vallásokkal szembeni fölényességtől. Evvel azt mondja, ne hirdessük, hogy Krisztus az egyetlen út Istenhez. Ez persze frontális támadás Jézus Krisztus ellen. Hiszen ő mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” Ha hinnénk, hogy hitre lehet jutni Krisztusban Krisztus nélkül, akkor ez Jézus Krisztus istenségének tagadását jelentené. A modern katolikus teológiában azokat az embereket, akik nem hisznek a római egyház hivatalos tanításában, „névtelen keresztényeknek” nevezik. Más szóval, emberek, akik egy más valláshoz tartoznak, az igazságnak egy titkos formájában hisznek és ezért névtelen keresztények.
Az Írás világosan tanítja, hogy van egy választóvonal, Isten kihív egy népet. Jakab állítását az Írásból akarta alátámasztani, ezért mondta: „…és ezzel egyeznek a próféták szavai.” Evvel azt mondja, hogy a próféták egy időszakról szóltak, melyben a népek kegyelmet nyernek Izrael helyzetének helyreállítása előtt. Ebben a korszakban a pogányok mint pogányok lesznek megmentve. Szeretném még egyszer kihangsúlyozni, hogyezzel egyeznek a próféták szavai. Nem mondja, hogy a próféták szavai beteljesedtek!
Aztán idézi az Ámos 9,11-15-öt: „Ezután visszatérek, és felépítem Dávid leomlott sátorát.” Különbözőképpen lehet ezt értelmezni. Én úgy értem, ha azt mondja, hogy „ezután”, az alatt a nemzetek közül való kihívásra utal az Ap.Csel. 15,14-ben. Lehet, hogy ez utalás az Ámos 9-re. Itt az Ámos 9,11-12-t idézi. A kontextus (szövegösszefüggés) szerint Isten itt Izrael képmutatása ellen szól. Izrael az északi királyságban hivatkozott arra, hogy ők a kiválasztott nép, de magatartásuk nem igazolta azt, hogy ők Isten népe. Ezért szól Isten az Ámos 9,7-ben: „Nem olyanok vagytok-e előttem, Izrael fiai, mint az etiópok? – így szól az ÚR. Én hoztam ki Izraelt Egyiptomból, a filiszteusokat meg Kaftórból és az arámokat Kírből!” Ez riasztó szó volt a próféta szájából, mert Izrael más népekkel szemben magát különbnek érezte. Ők tényleg a kiválasztott nép voltak! „Nem olyanok vagytok-e előttem, Izrael fiai, mint az etiópok? – így szól az ÚR. Én hoztam ki Izraelt Egyiptomból, a filiszteusokat meg Kaftórból és az arámokat Kírből!” Isten ismételten elismeri, hogy ő volt az, aki kivezette Izraelt Egyiptomból, de hozzáteszi, hogy ő vezette ki a filiszteusokat Kaftórból és a szíriaiakat Kírből. Evvel azt mondja: az alapvető különbség Izrael és a nemzetek között, az Isten ígéreteibe vetett hitben rejlik. Ha hiányzik az Isten ígéreteibe vetett hit, akkor nincs különbség Izrael és a nemzetek között. Isten még kiemeli és megnevezi Izrael ellenségeit, Egyiptomot, a filiszteusokat és a szíriaiakat, akik mindmáig Izrael ellenségei.
Továbbá azt mondja (Ámos 9,8.): „az ÚR szemmel tartja a vétkes országot”. Izrael tévhitben élt, mert kiválasztottságukra hivatkoztak. Azonban hűtlenek lettek kiválasztottságukhoz. „Kipusztítom azt a föld színéről! Bár mégsem pusztítom ki egészen Jákob házát – így szól az ÚR.” Lesz egy maradék az engedetlenek között! (9) „Mert én parancsolok a népeknek, és megrostálom Izrael házát, mintha rostával ráznák, de egy szem sem esik a földre.” Ha rostálnak, akkor minden, ami átmegy a szitán, el lesz vetve. Ami visszamarad a szitán, azok képezik az igazi, valóságos Izraelt. Ez a maradék. „Egy szem sem esik a földre, mely értéktelen lenne.” (10) „Fegyvertől halnak meg népem vétkesei, akik azt gondolják: Nem ér el minket, és nem talál ránk a veszedelem.” Ezután következik az ígéret: (11) „Azon a napon fölállítom Dávid összedőlt sátorát.”
Amit az Ap.Csel. 15-ben olvasunk, az Jakab értelmezése az Ámos 9,7-10-et illetően. Amikor a körülálló hívőkre pillant, akik a nemzetekből lettek megmentve, világossá válik, hogy Izrael mint nép félre lett állítva. Megfeszítették a Messiást és elutasították az evangéliumot. Jakab azt mondja: amiről Ámos beszél, az most játszódik le a szemünk előtt. Izrael félre lett állítva, Isten most a nemzeteket hívogatja. Ez az igeszakasz arra tanít, hogy a nemzetekből való kiválasztás ma és a jövőre nézve a világ számára áldás lesz.
Aztán így folytatja: „Ezután visszatérek, és felépítem Dávid leomlott sátorát, romjait is felépítem, és helyreállítom, hogy keresse az emberek maradéka az Urat, és mindazok a pogányok, akik között elhangzik az én nevem. Így szól az Úr, aki ezt véghezviszi.” Nem vagyok biztos abban, hogy az „ezután visszatérek” a második adventra utal. Inkább úgy tartom, hogy a hangsúly a romok felépítésén és Dávid sátorának helyreállításán van. Itt Dávid dinasztiája, királyságának helyreállítása áll a középpontban.
Egyes írásmagyarázók ezt a verset napjainkra alkalmazzák, és azt állítják, hogy ennek semmi köze sincs az etnikai Izrael jövőjéhez. Úgy tartják, hogy „Dávid sátra” Jézus Krisztus gyülekezete, és Ámos próféciája már beteljesedett, ugyanis Izraelnek nincs Isten üdvtervében a jövőben semmi szerepe. Evvel én nem tudok egyetérteni. Ez a „helyettesítő teológia” tévtanításának alapja, ami az amillenialisták számára fontos. Evvel érvelnek, és ezzel akarják bizonyítani, hogy a népek megmentése ma a gyülekezetben azonos a bibliai hívő Izraellel. Ha azonban odafigyelünk, hogy az Ámos 9. miről szól, és arra, amit Ámos ezen versek után mond, akkor nehéz lesz őt úgy értelmezni, mintha csak a mostani korszakról beszélne. Ugyanis a 9,13-ban ez áll: „Eljön majd az idő – így szól az ÚR -, amikor nyomon követi a szántó az aratót, a szőlőtaposó a magvetőt. Must csurog a hegyekről, és ömlik a halmokról. Jóra fordítom népemnek, Izraelnek sorsát. Az elpusztult városokat fölépítik, és laknak bennük. Ültetnek szőlőket, és isszák azok borát, kerteket művelnek, és eszik azok gyümölcsét. Elültetem őket földjükbe, és többé nem tépik ki őket földjükből, amelyet nekik adtam. Ezt mondja az ÚR, a te Istened.” Ez egy félreérthetetlen prófécia, mely az etnikai Izraelre vonatkozik, a földre, az országra és a királyság örömeire e földön.
Nehéz „Dávid sátrát” a gyülekezetre vonatkoztatni, mert Dávid neve az újtestamentumban 59-szer fordul elő, és sose vonatkozik másra, mint a történelmi Dávid királyra. Lehet ilyen körülmények között „Dávid sátrát” a gyülekezetre alkalmazni? Semmilyen esetben sem.
Ezenkívül az, amit a Máté 16,18-ban olvasunk – „Erre a sziklára fogom a gyülekezetemet építeni” – jövő időben áll. Majd fel lesz építve. Amit itt olvasunk, az az újraépítésről, a helyreállításról beszél. Nem csak építésről van itt szó, hanem romokról, melyeket megint helyre kell állítani.
Izrael félre lett állítva, de nem örökre. Isten megint helyreállítja őket, felépíti a romokat. Úgy, amint az Ámos 9. szerint a maradéknak van jövője. Az amillenialisták ebből az igéből nem erősíthetik elméletüket.
A 17. versben az áll: „hogy keresse az emberek maradéka az Urat, és mindazok a pogányok, akik között elhangzik az én nevem.” Isten ma a nemzetek közül hívja ki a gyülekezetet az evangélium hirdetése által. Ahol az evangélium hirdettetik, ott beteljesül az Ap.Csel. 15,14. Ma a „kihívás” korszakában élünk. A „kihívás” után jön el az „összegyűjtés” ideje Izrael számára.
Pál hasonló üzenetet intéz a rómaiakhoz, a Róma 11,11-12-ben. Itt Izrael kudarcáról és félreállításáról beszél. Lesz egy maradék a kegyelem kiválasztása szerint (Róma 11,5.), ezután azt mondja: „Kérdem tehát: azért botlottak meg, hogy elessenek? Szó sincs róla! Viszont az õ elesésük által jutott el az üdvösség a pogányokhoz, hogy Isten féltékennyé tegye őket. Ha pedig az õ elesésük a világ gazdagságává lett, veszteségük pedig a pogányok gazdagságává…” Más szóval, Izrael félreállítása, miután elvetették az Urat, a népek számára az üdvösség gazdagsága lett. Gondoljunk a sok millió emberre, akik pünkösd óta megtértek. „Akkor mennyivel inkább az lesz, ha teljes számban megtérnek.” Mennyivel többen fognak megtérni, ha Izrael megint odafordul az Úrhoz. Itt ugyanazt a gondolatot találjuk, mint az Ap.Csel. 15-ben. Ma a népek közül való „kihívás” idejét éljük, aztán Izrael számára az „összegyűjtés” ideje következik, végül a pogányok „begyűjtése”. Várjuk az üdvösség nagy napját, amikor Izrael visszatér az Úrhoz! A Jelenések könyvében olvasunk egy megszámlálhatatlan sokaságról, minden népből és nyelvből. Ezek azok, akik a nagy nyomorúság idején éltek, és akik az Úr megismerése által az ő jelenlétébe jutottak. Jakab, Pál és János mind ugyanazt mondja, ugyanazt a nyelvet beszéli.
Térjünk vissza a jeruzsálemi zsinathoz. Mi történt ott? Jakab véleményét és ítéletét a Szent Szellemnek kellett jóváhagynia. (Ap.Csel. 15,19.) „Ezért én úgy gondolom: ne terheljük meg azokat a pogányokat, akik megtérnek Istenhez …” (28) „Mert a Szent Szellem jónak látta, és vele együtt mi is úgy láttuk jónak, hogy ne tegyünk több terhet rátok annál, ami föltétlenül szükséges.” A hívők összhangban voltak. Döntésüket nem tekintették a magukénak, hanem a Szent Szellemnek tulajdonították. Mindig jó, ha a hívők megtanulnak várni, amíg létrejön az egység. Az egység volt az oka annak, hogy a döntés megállta a helyét az idők során. Nem maradt a gyülekezetben egy elégedetlen kisebbség sem! (Akinek van füle a hallásra, az hallja).
A döntést írásba foglalták (24. v.): „Mivel meghallottuk, hogy közülünk egyesek megzavartak titeket, és szavaikkal feldúlták lelketeket – pedig mi nem adtunk nekik megbízást…”
Az üdvösségnek csak három útja képzelhető el:
- Emberi cselekedetek által. Ha ez így lenne, akkor Krisztus hiába halt volna meg.
- Isten és emberek által, más szóval hit és cselekedetek által. Ha ez így lenne, akkor honnan lehetne tudni, hogy cselekedeteim kielégítőek-e az üdvösségemhez? Isten igéjében nincs mennyiségi adat. Azonkívül, kié a dicsőség az üdvösségért, ha Isten az én segítségemmel végzi el üdvösségemet? „Én vagyok az ÚR, ez a nevem, nem adom dicsőségemet másnak.” (Ézs. 42,8.)
- Így az üdvösség egyedül az Úrtól van. Ezért mondja Péter (11. v.) „Ellenben abban hiszünk, hogy mi is az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk. Éppen úgy, mint ők.”
Az életben mindig vannak pillanatok, amikor állást kell foglalni: a családban, barátok között, a munkahelyen, polgárként. Pál apostolnak is tisztázni kellett álláspontját, éppen úgy, ahogyan a zsinatnak is. Pál kis termetű ember volt, de felért az égbe. Kiállt az igazságért egy nehéz helyzetben. Luther Mártontól gyakran idézik a következőt: „Ha hangosan és világos szavakkal hirdetem Isten teljes igazságát, kivéve akkor és ott, ahol a világ és az ördög támad, akkor nem hirdetem a Krisztust, még ha máskor bátran képviselem is. Ahol a harc dúl, ott tudja Krisztus harcosa urához való lojalitását, hűségét bebizonyítani. Arra, aki megállja a helyét a harcmezőn, de elfut akkor, amikor a döntő küzdelem zajlik, gyalázat szálljon.” Mennyire fontos ez a személyes életben, a családban, a gyülekezetben. Az üdvösség nem a törvény által lehetséges, hanem kegyelmen alapul. A törvényeskedő, utazó testvéreknek nincs esélyük. Nem számíthatnak a jeruzsálemi testvérek támogatására. A zsinat döntése megmentette a gyülekezetet – emberileg szólva.
H. Stewart a testvérgyülekezetek evangélistája volt. Fiatal korában azt mondták neki, hogy hinnie kell az Úr Jézus Krisztusban, hogy üdvössége legyen. Ezt túl egyszerűnek tartotta, neki megvolt a saját véleménye. Járt az istentiszteletekre, énekelt az énekkarban, gyülekezeti munkát végzett, mégsem volt békessége Istennel. Amikor egy nap Bibliáját olvasta, a magvető példázata volt soron: „…azok meghallották az igét, de azután jön az ördög, és kiragadja szívükből, hogy ne higgyenek, és ne üdvözüljenek” (Luk. 8,12.). Amikor Stewart ezt olvasta, az asztalra dobta Bibliáját, és azt mondta magában: „Még az ördög is tudja, hogy ha valaki hisz, akkor üdvözül”. Így jutott hitre Stewart. És te?