A rendszer jellegzetességei: Törvény és kegyelem (1.)
Nem szabad elfelejtenünk egy sorozatos tanulmánynál azt, amit tulajdonképpen el szeretnénk érni, ti. hogy mi a célja egy ilyen sorozatnak. Ha erre nem figyelünk, akkor elveszítjük a fonalat.Célunk, a korszakok értelmezése különböző szempontokból. Igyekszünk egyes problémákat megoldani, amint ezeket a különböző nézeteket megvizsgáljuk. Megkülönböztettük a szövetségi és a korszakos teológiai látást, melyek kísérletek Isten terveinek a korszakokban való magyarázatára. Elkezdtük a szövetségi teológia történetével, és láttuk a három korszakot, melyből a szövetségi teológia összetevődik: a megváltás szövetsége az Istenség három személye között a teremtés előtt, a cselekedetek szövetsége Isten és Ádám között, amiben Ádám csődöt mondott, végül a kegyelem szövetsége az Úr és a kiválasztottak között. Ez egy feltétel nélküli szövetség volt.
Aztán beszéltünk a diszpenzacionalista teológia történetéről és összehasonlítottuk a szövetségi teológia történetével. Ennek történelme csak kb. 150 évre, John Nelson Darbyig nyúlik vissza.
Szemügyre vettük a diszpenzacionalista teológia struktúráját. Láttuk a korszakokat, és hogy a korszakos teológia a megváltás történetével foglalkozik, de a hangsúlyt annak emberi oldalára fekteti, azokra a próbatételekre, melyeken az ember keresztülmegy, s újból és újból elbukik. Ide tartoznak a messiási ígéretek és azok az ítéletek, melyek a bukásokból származnak. A szövetségi teológiában az isteni oldalon van a hangsúly és ez az egyik oka annak, hogy a két nézet különbözik egymástól.
Beszéltünk a hermeneutikáról, a Biblia értelmezésének elveiről, amit a korszakos teológusok használnak. Beszéltünk a nyelvtani-történelmi értelmezés metodikájáról, ahol a szavak normális használatából indulunk ki, valamint figyelembe vesszük a nyelvtani és mondattani szabályokat. Ez minden irodalmi műre vonatkozik. Amiben a Biblia tanulmányozása különbözik más irodalmi művekétől, az a Szentszellem általi ihletettség ténye. A Biblia minden könyvének két írója van: Isten és az emberi „eszköz”.
Hangsúlyoztuk, hogy a szövetségi teológusok, ha a nyelvtani-történelmi értelmezés metodikáját használják, helytállónak tartják a spiritualizálást. Egy példát használtunk: verseket, melyek az Ótestamentumban Izrael népére vonatkoznak, az Újtestamentumban a gyülekezetre értenek. Evvel a metodikával akarják igazolni a spiritualizálást, amennyiben azt mondják: „ahogyan az Újtestamentum az Ótestamentumot használja, abból látni lehet, hogy az apostolok így alkalmazták az Ótestamentumot, és mi az apostolok metodikáját követjük.”
Egy diszpenzacionalista alapjában véve ugyanezt fogja mondani, de tagadni fogja a spiritualizálást. Amint már említettem, ez egy fontos kérdés, de végső fokon bizonyos versek értelmezésétől függ minden. Ha bizonyos verseket vagy részeket értelmeznénk, és rá tudnánk mutatni, hogy az Újtestamentum írói idéztek ótestamentumi verseket, melyek világosan az etnikai Izraelre vonatkoztak, és az Újtestamentumban a gyülekezetre lettek alkalmazva, akkor jogosan beszélhetnénk spiritualizálásról. Ha ezt nem lehet az Újtestamentumból exegetikailag bizonyítani, akkor nem szabad spiritualizálni.
Legutóbb a diszpenzációs teológia egy másik jellegzetességéről beszéltünk: Izrael és a gyülekezet viszonyáról. Megkíséreltem rámutatni arra, hogy mind az Ótestamentum, mind az Újtestamentum világosan különbséget tesz az etnikai Izrael és a gyülekezet között. Nem szabad a gyülekezetről mint Izraelről beszélni. Ha valaki egy új Izraelről beszél, akkor evvel csak annyit lehet kifejezni, hogy egy tipikus, egy típusos viszony áll fenn a gyülekezet és Izrael között. Izrael, Isten régi, etnikai, szellemi népe és a gyülekezet, Isten mai szellemi népe között van egy rokonság, osztoznak a szellemi áldásokban, melyeket Isten a megváltottakra kiáraszt.
Ha a mostani témához érkezünk, ne felejtsük el, hogy nem az a cél, hogy minden kérdést tisztázzunk. A kurzus célja ismertetni mindazt, amit a diszpenzacionalisták és a szövetségi teológusok hisznek. Én magam bizonyos pontokban egyszer az egyik, máskor a másik „párt” álláspontjával azonosulok. Csak később fogom megkísérelni egy szintézist megalkotását, mely szerintem a biblikus álláspontot képviseli.
A jelenlegi téma: A törvény és a kegyelem.
Miért foglalkozunk evvel a kérdéssel? Azért, mert ha a szövetségi teológiát és a diszpenzacionalista teológiát tanulmányozzuk, akkor észre fogjuk venni, hogy ami e két rendszert jellemzi, az az a különbség, ahogyan ők a keresztyénnek a törvényhez való viszonyát látják. (Persze mind a két rendszer másként veszi kezébe a Bibliát. A diszpenzacionalisták maguk között sincsenek mindenben egy véleményen, és a korszakos teológusok is különböznek egymástól bizonyos kérdésekben. Gyakran nagy a különbség, máskor majdnem minimális.)
Ha általánosítok, akkor annyit lehet mondani, hogy a szövetségi teológusok sokkal nagyobb hangsúlyt helyeznek a keresztyén hívő mózesi törvényhez való viszonyára. Egyesek odáig elmennek, hogy azt állítják, a keresztyén ma is a törvény alatt van. Nem az üdvösség eszközeként, hanem mint fontos norma, mérce a keresztyén napi életében.
Általánosítva, azt lehet mondani, hogy a diszpenzacionalisták nem hisznek abban, hogy mi a törvény mint kódex alatt vagyunk. Persze ehhez mindig hozzáteszik, hogy ez nem jelenti, hogy nem vagyunk egy legalább olyan magas erkölcsi standard alatt.
Bevezetés
Miért kell a diszpenzacionalistáknak evvel a kérdéssel foglalkozni?
1. Azért mert a diszpenzacionalista rendszerben, sémában, az egyik korszakot a „törvény korszakának”, a mi korunkat a „kegyelem korszakának”, illetve a „gyülekezet korszakának” nevezik. (Lásd: Bibliai Panoráma.) Ebből adódik a kérdés, milyen viszony van a törvény és a kegyelem között? Másként mondva, van-e az üdvösségnek két különböző útja? Mi tudjuk, hogy kegyelem által üdvözülünk, de ha van egy kor, amit a „törvény korának” neveznek, akkor lehetséges-e az, hogy abban a korban a mózesi törvény betartása által üdvözültek az emberek? Valaki feltehetné a kérdést: Ha a mai kort a kegyelem korszakának nevezzük, akkor a korábbi, a törvény korszakában, nem volt kegyelem? Ha valaki diszpenzacionalista, akkor ezekre a kérdésekre választ kell tudni adnia.
2. A múltban sok vita tárgyát képezte ez a kérdés, és ezekben a vitákban sokszor meggondolatlan megjegyzések és megfogalmazások sok zavart okoztak. Például Scofield, az eredeti jegyzeteiben, – nem az újabb kiadásokban – melyeket meggondolatlan megjegyzései miatt korrigálni kellett, a Ján 1-gyel kapcsolatban egy híres lábjegyzetet írt. Azért híres, mert ellenségei kaptak rajta és kritizálták érte. Mit írt Scofield? „A próbatétel többé nem a törvény iránti engedelmességben áll, mint az üdvösség előfeltételében, hanem Krisztus elfogadásában vagy elutasításában.” Ha jól odafigyelünk, akkor ebből arra a következtetésre juthatnánk, hogy Scofield hitt abban, hogy az ótestamentumi időkben valaki a törvény betartása által üdvözült. Ha persze Scofield minden jegyzetét elolvassuk (kritikusok rendszerint csak egyes dolgokat olvasnak és azon lovagolnak), akkor egyértelmű lesz, hogy ő világosan hitt abban, hogy soha senki nem üdvözült, kivéve a Krisztusba vetett hit által.
Oswald T. Ellis, egy presbiteriánus lelkész írt egy könyvet „A prófécia és a gyülekezet” címmel. Ez egy támadás volt a diszpenzacionalisták, és különösen az eszkatológiájuk ellen. Kritizálta Scofieldet az említett mondatért, de elfelejtette, hogy ő a maga könyvében a következőket írta: „A törvény Isten akaratának deklarációja az ember üdvösségére”. Azt, amit Scofieldnél kritizált, a saját könyvében megismételte. Később igyekszik megmagyarázni, hogy ez alatt mit értett. Azonban a mondat összefüggéséből kiragadva ugyanazt jelenti, mint amit Scofield mondott.
A törvény és a kegyelem közötti ellentmondásról szóló vita minden keresztyén korszakra jellemző. A törvény és az újtestamentumi hívők egymáshoz való viszonya már a korai egyházban azon kérdések egyike volt, melyek sok port kavartak fel. Például az ApCsel 15-ben az ún. jeruzsálemi zsinat egyik fontos kérdése volt a kegyelem elve és a törvény alkalmazása a körülmetélés kérdésében. Ha a Páli leveleket olvassuk, különösen a Római levél, a Galáciai levél és a 2. Korinthusi levél ugyanerről tanúskodik. Emiatt kellett a Zsidókhoz írt levelet is megírnia a szerzőjének. Az Újtestamentum levelei itt és ott foglalkoznak ezzel a viszonnyal, a törvény és kegyelem viszonyával.
1. A kegyelem és a mózesi törvény.
1.a. A kegyelem viszonya a mózesi törvényhez.
Ha a diszpenzációs sémával foglalkozunk, ha a Biblia Panorámát felütjük, könnyen az lehet a benyomásunk, hogy Isten üdvtervében egy regresszió, egy visszafejlődés látható, miután először adattak az ígéretek és utána adatott a törvény Izraelnek a Sínai hegynél. A diszpenzációs rendszerben megtaláljuk az „ártatlanság” korát, a „lelkiismeret” korát, az „ember felelősségének” korát, aztán az „ígéret korszakát” és ezt követi a „törvény korszaka”.
Ha az Újtestamentumot olvassuk, akkor Pál apostol világosan beszél a Gal 3-ban, különösen arról, hogy a mai hívők Ábrahám örökösei (Gal 3,7). „Értsétek meg tehát, hogy akik hitből valók, azok Ábrahám fiai.”Ábrahámnak Isten ígéreteket adott. Ábrahám nem ismerte a mózesi törvényt. Kérdés tehát, hogy a törvény nem egy visszalépés, visszafejlődés-e Isten üdvtervében. Világos, hogy erről beszélni kell, ezért ír Pál erről a kérdésről a Gal 3-ban. Utal arra, hogy a törvény, mely 400 évvel később adatott, nem érvényteleníti az Ábrahámnak tett ígéreteket, hiszen valaki azt gondolhatná, hogy a törvény érvényteleníti őket. A kérdés tehát jogos: van-e visszalépés?
Prof. Lewis Berkhoff, egy szövetségi teológus, amikor a mózesi törvény koráról ír, megjegyzi, hogy az Ábrahámnak tett ígéretek és az azokban foglalt kegyelem „elhomályosulnak” a törvény bejövetele által. „A Sínai szövetség egy közjáték” – mondja Berkhoff. Ez egy nagyon találó megfogalmazás! Úgy tűnik neki, mintha valami nem lenne rendben azzal, hogy a kegyelmi ígéretek után 400 évvel később Izrael a törvény alá került. Berkhoff továbbá hozzáteszi az ábrahámi szövetséggel kapcsolatban, hogy az ígéret és a hit, mely az ígéretre válaszol, hangsúlyosak.
O. Palmer Robertson kiemeli, hogy a törvény az ábrahámi szövetség felett áll, de megjegyzi, hogy „a törvény uralkodó elem” lett Mózes alatt. Ez a tény sok szövetségi teológus számára zavart okozott. Mit jelent Isten üdvtervében ez: először a csodálatos ígéretek, később a törvény adása.
Pál apostol foglalkozik ezzel, hiszen a korai gyülekezetet is foglalkoztatta ez a kérdés. Lapozzuk fel a Gal 3-at. A 3,17-ben azt írja: „Ezt pedig így értem: azt a szövetséget, amelyet korábban megerősített az Isten, a négyszázharminc esztendő múlva keletkezett törvény nem teszi érvénytelenné, vagyis ez nem törli el az ígéretet. Mert ha a törvény alapján van az örökség, akkor már nem az ígéret alapján volna; Ábrahámnak viszont ígéret által ajándékozta azt az Isten.Mi tehát a törvény?” Itt teszi fel a kérdést. Miért adta Isten a törvényt? „A bűnök miatt adatott, amíg eljön az utód, akinek az ígéret szól. A törvényt angyalok közölték közbenjáró által.” A kérdés tehát nem új! Miért adta Isten a mózesi törvényt? Ebben a szakaszban Pál hatszor idéz a törvényből. És a törvény mégsem hoz üdvösséget. Mi tehát a törvény jelentősége?
Ez vita tárgyát képezte a reformáció alatt a lutheri és a kálvinista oldal között. Mindketten hittek az emberi akarat kötözöttségében, de mégis megkérdezték, hogy mi a törvény szerepe.
A lutheránusok azt mondták, hogy a törvénynek két haszna van. Egyrészt politikai, azaz irányító szerepe van a polgári igazságszolgáltatásban. A kormányok számára a mózesi törvénynek vezető szerepe van. Itt alapvető erkölcsi elvekről van szó. A „iusos politicos” a törvénynek egy jogos alkalmazása volt. Ez az állam alapelveihez kell, hogy tartozzon. Másrészt a lutheránusok használták a „iusos pedagogicos” kifejezést, azaz a törvénynek van egy nevelő haszna is. Amit evvel mondani akartak a következő volt: a törvény az embereket a bűn tudatába vezeti, hogy utána odaforduljanak Krisztushoz, és így kegyelem által üdvözüljenek. A lutheránusok a törvény e két hasznáról beszéltek.
A lutheránusok nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy ha az evangéliumot hirdetjük, akkor először a törvényt kell hirdetni. Először a törvényt, aztán az evangéliumot! A törvényt, hogy az emberek bűntudatra ébredjenek és utána az evangéliumot, hogy megmentessenek a kegyelem által. Ez nem egy rossz felépítés. A kérdés csak az, hogy ez elég-e? Ha olyan verseket keresünk, ahol a törvény politikai alkalmazásáról van szó, akkor fel kell ütni pl. az 1.Tim 1,8-10-et, ahol az apostol végrendelkezik: „Mi azonban tudjuk, hogy a törvény jó, ha valaki törvényszerűen él azzal. És tudjuk azt is, hogy a törvény nem az igaz ellen van, hanem a törvényszegők és az engedetlenek, a hitetlenek és a bűnösök, a szentségtelenek és a szentségtörők, az apa- és anyagyilkosok, az embergyilkosok, a paráznák, a fajtalanok, az emberrablók, a hazugok, a hamisan esküvők ellen, és mindaz ellen, ami csak ellenkezik az egészséges tanítással.” Mit mond itt Pál? A törvény azoknak adatott, akik nincsenek megmentve. Ez a lutheránus „iusos politicos”. Ez fogja megfékezni a bűnt társadalmunkban. Ha a törvényt így alkalmaznák a mi mai társadalmunkban, akkor sok bűn nem lenne társadalmilag elfogadott. Ami a törvény nevelő hatását illeti, ahhoz fel kell lapoznunk megint a Gal 3,24-et, mely egyike a sok versnek, mely evvel foglalkozik. „Tehát a törvény nevelőnk volt Krisztusig, hogy hit által igazuljunk meg.” Pál azt mondja: a törvény alá kerültünk a Sínai hegy alatt, hogy bűneink tudatára ébredjünk, hogy amikor a Messiás eljön, megmentő hitre vezessen.
A kálvinisták ehhez hozzáadták a törvény egy harmadik használatát. Ebben eltértek a lutheránusok a kálvinisták látásától. Ez a harmadik használat a „iusos normativus”, a törvény normatív használata volt. Ez a törvény alkalmazását jelentette a keresztyén életvitelben. Mivel ez a törvény harmadik oldala a reformátorok szemében, ezért ezt a „törvény harmadik használatának” nevezték. A lutheránusok nem hiszik, hogy mi a törvény alatt vagyunk mint egy kódex alatt, de a kálvinisták a hívőket a törvény alá helyezik.
Mi a törvény célja? Pál teszi fel ezt a kérdés a Gal 3,19-ben Mi tehát a törvény?
Szeretnék néhány dolgot mondani, ami az Újtestamentumban áll a törvényről. Miért adta Isten a törvényt? A Gal 3,19-ben a válasz: „A bűnök miatt adatott”. Ha azt mondja, hogy adatott, illetve hozzáadatott, akkor evvel azt mondja, hogy nem ez állt első helyen Isten üdvtervében. Amint Berkhoff mondta, ez egy „közjáték” volt. A törvény csak átmenetileg adatott. Azt hiszem ez egy helyes, biblikus álláspont.
Itt valamit szeretnék közbevetni, melyre később esetleg visszatérek, de amit jó lesz itt megemlíteni. Lewis Sperry Chafer, egy diszpenzacionalista teológus, (ő maga autodidakta teológus) akiről már volt szó, hajlott az ultradiszpenzacionalizmus felé. Nem volt ultra-, de hajlott afelé. Esetenként olyan megállapításokat tett, melyek túl „borsosak” voltak. Pl.: „az Újtestamentum a János evangéliumával kezdődött”. Ez alatt azt értette, hogy a három szinoptikus evangélium Izraelt a törvény alatt levők szempontjából írja le. Máté, Márk és Lukács evangéliumában az Úr utasításai annak a népnek adattak, melyek a mózesi törvény alatt voltak. Ebben persze igaza volt. Ezért, amikor az Úr meggyógyította a leprást, mit is mondott neki? Menj el, és hozd meg az áldozatot, amit Mózes előírt a Lev 13-14-ben. Az Úr a törvény alatt élt egészen haláláig. Az utolsó pesszach volt az a pesszach, mely tökéletes volt kivitelében. Amikor az Úr az utolsó pesszach szertartását és az első úrvacsora ünnepét gyakorolta, abban semmi nem volt, amit ne Mózes írt volna elő. Sem a farizeusok, sem a szadduceusok, de még egy figyelmes angyal sem talált volna ebben hibát. Az Úr a széder estét teljesen a mózesi törvénnyel összhangban ünnepelte. Az Úr egész életét a mózesi törvény alatt és a törvénnyel teljes összhangban élte. A tanítása is a mózesi törvény alatt állt. Ezt gyakran elfelejtjük és ez a Biblia olvasásánál zavart tud okozni. Amikor az Úr a kereszten meghalt, a kárpit a templomban kettéhasadt, felülről lefelé, kifejezve azt, hogy a mózesi törvény megszűnt, különösen a ceremoniális része a törvénynek. Chafer használta azt a kifejezést, hogy „a mai korszak egy közbevetés” (intercollation) Isten üdvtervében. Chafer sokáig keresett egy szót, mely kifejezi azt, hogy a gyülekezet valami egészen friss, valami teljesen új, mely pünkösdkor állt elő és mely a gyülekezet elragadtatásakor fog befejeződni. A gyülekezetnek semmilyen kapcsolata nincs azzal, ami előtte volt és ami a gyülekezetet követni fogja. Ezt jellemezte mint „közbevetést”. Ez olyan, mint a moziban a hirdetések a szünetben. Ami ott a vászonra lesz vetítve, annak semmi köze ahhoz, ami a szünet előtt és ami a szünet után fut a moziban.
Chafer itt véleményem szerint tévedett. A „közjáték” nem egy rossz kifejezés, de sajnos egy rossz korszakra alkalmazta. Ő a gyülekezet korára használta, pedig igazából a törvény korszakára kellett volna. Világos, hogy az a korszak, mely a Sínai hegynél kezdődött és a golgotai keresztnél ért véget, volt a közjáték. Miért? Mert a mi üdvösségünk ma nincs Mózeshez kötve. A mi üdvösségünk Ábrahám nevéhez fűződik. Mi Ábrahám gyermekei lettünk hit által, nem Mózes gyermekei. A gyülekezet a mostani korszakban Ábrahámhoz kötődik. Azonkívül még valami: ez az alapvető oka annak, hogy Izrael ma nincs Isten üdvtervével összhangban. Izrael ma Mózes törvényéhez köti magát, nem Ábrahámhoz. Ha Ábrahámot tisztelnék első helyen Mózes helyett, akkor inkább megértenék, hogy az Úrhoz való viszony a kegyelmen alapszik a törvény helyett.
Beszéltünk a törvény céljáról. A törvény közbejött a bűn miatt. Istennek nem ez volt a fő célja. Elsődlegesen, kezdetben Ábrahámmal kötött szerződést Isten, amikor az ígéreteket adta. A törvény a bűn tudatosítására adatott.
A törvény a bűnösök, hitetlenek és törvényszegők miatt adatott. Utaltunk erre az 1.Tim 1,9-10-ben. Más szóval a törvény a bűn megnyilvánulásának megfékezésére adatott.
A törvény a bűn felismerésére adatott. Róm 3,20: „Mert a törvény cselekedeteiből nem fog megigazulni egyetlen halandó sem őelőtte. Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik.”
A törvény azonkívül a bűn szörnyű természetét hozza napvilágra. Róm 7,8-13.: „De a bűn a parancsolattól ösztönzést kapott, és felszított bennem mindenféle kívánságot. Mert a törvény nélkül halott a bűn. Én pedig a törvény nélkül éltem valamikor. Amikor azonban jött a parancsolat, életre kelt a bűn, én pedig meghaltam, és kitűnt, hogy éppen az életre adott parancsolat lett halálommá. Mert a bűn, miután ösztönzést kapott a parancsolattól, megcsalt engem, és megölt általa. A törvény tehát szent, a parancsolat is szent, igaz és jó. Akkor a jó lett halálommá? Szó sincs róla! Ellenben a bűn, hogy meglássék bűn mivolta, a jó által hoz rám halált, így a bűn fokozott mértékben lesz bűnné a parancsolat által.” A bűn a törvény által lesz hathatóssá és Pálban mindenféle kívánságot éleszt fel. Nincs ellentmondás abban, hogy a törvény a bűnt fékezi és abban, hogy felfedi azt. A törvénynek két oldala van: a parancsolat és a büntetés. Bensőleg serkenti a bűn természetét. Ha gyereket neveltél, akkor tudod, hogy miről van szó: ha egy parancsot adsz „ne tedd ezt”, akkor a gyerek pontosan azt akarja tenni. Másrészt a büntetés fékezi a bűn kivitelezését. Ha a gyerek mégis szót fogad, akkor az többnyire a büntetéstől való félelem miatt van.
Az Újtestamentum felfedi a bűn nagyságát és számosságát. Róm 5,20: „A törvény pedig közbejött, hogy megnövekedjék a vétek.” Isten azért adta a törvényt, hogy megnövekedjék a vétek! A törvény bűneink sokaságát tárja szemünk elé.
A törvény azért is adatott, hogy felismerjük vétkességünket. Róm 3,19: „Tudjuk pedig, hogy amit a törvény mond, azt a törvény alatt élőknek mondja, hogy elnémuljon minden száj, és az egész világot Isten ítélje meg.”
Olvastam a Gal 3,23-24-ben, hogy a törvény rabszolga nevelőnk volt. Ki volt a rabszolga nevelő? A gazdag patrícius római polgár egy rabszolgát tartott, aki a gyermekeit oktatta. Rendszerint görög szolga volt, egy intelligens rabszolga. A rómaiak nagyra tartották a görög kultúrát. A mi kultúránk is görög. Ha egy gyerek ezt kérdezi: „Miért apuka?” „Hogyan, anyuka?”, akkor görögül gondolkozik. Nem úgy gondolkozik, mint egy héber vagy egy perzsa. A görögök filozófiai metodikában nevelkedtek, a hellenista kultúra volt domináns. Az apostolok is így gondolkodtak, és ha nem gondolkozunk hozzájuk hasonlóan, akkor nem fogjuk megérteni az Újtestamentumot. A rabszolga pedagógus tanította a gyereket görögre és mindenre, amit a családi és a társadalmi életben tudnia kellett. Ha aztán elért egy bizonyos kort, akkor tógát váltott, ami kifejezte az érettségét, és attól kezdve felnőttnek tekintették és részt vehetett a családi tanácsban. Ez olyan volt, mint a zsidóknál a bar-micva. Gal 3,23-24.: „Mielőtt pedig eljött a hit, a törvény őrzött bennünket, egybezárva az eljövendő hit kinyilatkoztatásáig. Tehát a törvény nevelőnk volt Krisztusig, hogy hit által igazuljunk meg.” A törvény kiskorúságban nevelt, amíg eljött a fiúság a Megváltó által.
A törvénynek nevelő szerepe van. A törvény a zsidóknak megmutatta Isten természetét, szentségét, és igazságosságát. Ha azt tartjuk, hogy nem vagyunk a törvény alatt mint kódex, ne higgyük, hogy a törvényt nem kell tanulmányozni. A törvény egy kijelentés és pontos leírása Isten természetének és jellemének. Ha valaki a mózesi törvényt megtöri, akkor nem a Szentszellem vezetése alatt jár. Csak egy kivételt engedek itt meg, és ez a szombat betartásának törvénye. De ha a törvény erkölcsi követelményeiről van szó, akkor az egy jó próba arra nézve, hogy valakit a Szentszellem vezet-e. Erről beszél Pál, amikor a Szellem gyümölcséről ír a Gal 5,22-23-ban: „A Szellem gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Az ilyenek ellen nincs törvény.” Azonkívül, Róm 8,3-4.: „Amire ugyanis képtelen volt a törvény, mert erőtlen volt a test miatt, azt tette meg Isten, amikor a bűn miatt tulajdon Fiát küldte el a bűnös testhez hasonló formában, és kárhozatra ítélte a bűnt a testben, hogy a törvény követelése teljesüljön bennünk, akik nem test szerint járunk, hanem Szellem szerint.”
A törvény tanúságot tesz az üdvösségről, ami Krisztusban van, próféciai és tipológiai módon. A Róm 3,21-ben ezt írja Pál: „Most pedig a törvény nélkül jelent meg Isten igazsága, amelyről bizonyságot is tesznek a törvény és a próféták.” A törvény tanúságot tesz Isten igazságosságáról Krisztusban. Hol tesz tanúbizonyságot? A levitai ceremóniák által, az áldozatokban, a papságban, a szövetségekben és a szövetségek megerősítésében. A papok áldozatai előrevetik árnyékukat az Úr Jézus áldozatára. Az Újtestamentumban van erre egy leírás, a Zsid 10, 1-4-ben, ahol a levélíró pontosan erre utal. „Mivel a törvény az eljövendő javaknak csak árnyékát, de nem a mennyei dolgok valóságos alakját tartalmazza, ezért azokkal az áldozatokkal, amelyeket évenként rendszeresen bemutatnak, sohasem tudják tökéletessé tenni az odajárulókat. Különben megszűnt volna az áldozatok bemutatása, hiszen akik áldoztak, és egyszer megtisztultak, többé nem éreztek volna semmi bűntudatot. De az áldozatok évről évre a bűnökre emlékeztetnek. Mert lehetetlen, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el.”
Még a ceremoniális rendelkezések is, melyek Krisztusra mutattak, végső fokon az ember bűnének bizonyítékai. Miért? Mert az áldozatokat évenként meg kellett ismételni. Az áldozatok nem tudták a bűnöket elfedni. Minden gondolkozó Izraelita Jom Kipur napján be kellett hogy ismerje: Mégis bűnösök vagyunk. Amit Pál apostol világosan kifejt, hogy a törvény a bűn ismeretéhez vezet, arról a Zsidókhoz írt levél azt mondja, hogy ugyanez a szertartásokban is kifejezésre jut. A szertartások, az áldozatok és a papi szolgálat előremutatnak arra, aki eljövendő, aki az igazi főpap és az igazi áldozat lesz.