A rendszer jellegzetességei: A gyülekezet kezdete és elragadtatása (2.)
Egy rövid összefoglalást adok azok számára, akik nem olvasták az előző fejezetet. Nem azért tartjuk ezt a sorozatot, mert védeni akarjuk a korszakos látást, hanem azért, hogy történelmi keretein belül szemlélhessük. Legutóbb arról volt szó, hogy bibliailag jogos az a feltevés, hogy a gyülekezet pünkösdkor született. Igyekeztünk bibliai összefüggéseket találni, melyek igazolják ezt a feltevést. Először az a tény, hogy a gyülekezetet a Biblia a „Krisztus testének” nevezi (Ef 1,22-23). Másodszor láttuk, hogy a gyülekezet egy szellemi bemerítkezésből állt elő, vagy a Szentszellem keresztsége által, vagy Krisztus merít be a Szentszellembe. Ez vitatott kérdés, de a végeredmény azonos marad. Aztán a Máté 16,18. alapján láttuk, hogy az Úr szolgálata idejében a gyülekezet még nem létezett. A Máté 18,17-ben a gyülekezetre való utalást (ez az egyetlen hely, ahol a gyülekezet szó az evangéliumokban előfordul) mint magyarázatot kell érteni arra az időre, amikor a gyülekezet majd létre fog jönni. Láttuk aztán, hogy a gyülekezet még az Úr mennybemenetele előtti időben sem létezett (ApCsel 1,4-5). Aztán beszéltünk arról, hogy a gyülekezet pünkösdkor született, mert az Úr utalt a Szentszellem kitöltetésére „nem kevés nap múltán” és ez csak pünkösdre utalhatott. Rámutattunk arra is, hogy a Szentszellem keresztsége nincs megemlítve az ApCsel 2-ben. Itt csak a gyülekezet „megtöltéséről” van szó. Ma a „megtöltés” alatt ezt értjük, de az Ótestamentum idején ez nem utalt a keresztségre. Ha viszont az ApCsel 11,15-17-et lapozzuk fel, ahol Péter a Kornéliusz házában történtekről beszámol, ott utal Péter arra, ami „kezdetben” velük történt, és aztán idézi az Úr szavait az ApCsel 1,4-5-ből, melyek arra vonatkoznak, ami velük történt, azaz a Szentszellem keresztségére pünkösdkor.Az ApCsel 5,11-ben olvasunk először a „gyülekezet”-ről. Ez előtt nincs utalás az ApCsel-ben a gyülekezetre. Ezért az a test, amit mi Krisztus testének nevezünk, mely ma létezik, pünkösdkor született. Ez persze nem jelenti azt, hogy „Isten népe” pünkösdkor jött létre! Nem lehet azt se mondani, hogy a gyülekezet minden értelemben pünkösd napján jött létre. Egy bizonyos értelemben azonban a gyülekezet pünkösdkor született.
Mostani témánk a kontinuitás és diszkontinuitás, azaz a folytonosság, folyamatosság és a folyamatosság hiánya Izrael és a gyülekezet között.
A.) Kontinuitás, folytonosság
Szeretnék rámutatni arra, hogy Izrael és a gyülekezet között van egy folyamatosság, melyet különösen a diszpenzacionalisták nem vesznek figyelembe. Ugyanakkor van egy törés, diszkontinuitás a gyülekezet és Izrael között, melyet a diszpenzacionalisták ellenzői gyakran elfelejtenek.
Melyek azok az elemek, amelyek a gyülekezetre mint Izrael folyamatosságára utalnak? A hívők a gyülekezetben és Izraelben, akár zsidók, akár a pogányok közül valók, örökölni fogják a messiási ígéreteket. Más szóval, azokat az ígéreteket, melyekről az Ótestamentumban olvasunk, a gyülekezet, a hívők örökölni fogják. Ha a Róm 11-gyel foglalkozunk, akkor ebből ez nyilvánvaló lesz. Egy vers különösen világossá teszi ezt, a Róm 11,17: „Ha azonban az ágak közül egyesek kitörettek, te pedig vad olajfa létedre beoltattál közéjük, és az olajfa gyökerének éltető nedvéből részesültél…” Ebből egyértelmű, hogy a pogányok, a természetellenes, azaz vad ágak, beoltattak a hívő zsidók közé és részesei lettek a gyökér éltető nedvének. Más szóval, azokat az áldásokat, melyeket a hívő izraeliták, a maradék, örökölni fognak, a pogány hívők is élvezni fogják a Krisztus gyülekezetén belül. Ha tehát a messiási áldásokról beszélünk, akkor ezek az áldások a gyülekezetéi és Izrael népéié. Más versek, melyek erre utalnak: Róm 4,11-12; 9,6; Ef 3,5-6. Ezt jó elolvasni: „…amely más nemzedékek idején nem vált ismertté az emberek fiai előtt úgy, ahogyan most kijelentette szent apostolainak és prófétáinak a Szellem által: hogy tudniillik a pogányok örököstársaink, velünk egy test, és velünk együtt részesek az ígéretben is Krisztus Jézusért az evangélium által.” Figyeljünk a „társ” vagy „részes” kifejezésekre. A görög prepozíció, elöljárószó, a „szun” = -val, -vel. Ez ugyanaz a prepozíció, mint amit a Róm 11,17-ben használ Pál, ahol a „részestárs”-ak a vad ágak. Itt az Ótestamentum messiási áldásairól van szó, melyeket Isten hűségesen kiosztott Jézus Krisztus befejezett váltságműve által, és minden hívő számára, akár zsidó, akár nem, rendelkezésre állnak. Melyek ezek az ígéretek? Megigazulás hit által. Különösen a Szentszellem lakozása a hívőben, ez valami új. Továbbá mindazok az áldások, melyek a vérontáshoz voltak kötve. Az Ábrahámnak tett ígéretek is, habár ezek bővítésre kerülnek és később lesznek felvázolva, ezek Isten alapvető ígéretei hívő népe számára.
Lapozzuk fel a Gal 3,13-14-et. Pál itt a gyülekezetnek ír. Amellett, hogy rámutat arra, hogy az evangélium a bűnök bocsánatát és a megigazulást hozta számukra az Úr Jézus jövetele által, azt mondja: „Krisztus megváltott minket a törvény átkától, úgy, hogy átokká lett értünk – mert meg van írva: »Átkozott, aki fán függ« – azért, hogy Ábrahám áldása Jézus Krisztusban a pogányoké legyen, és hogy a Szellem ígéretét hit által megkapjuk.”. Az ábrahámi áldásokban benne van a Szentszellem eljövetele és bennünk lakozása. Ez minden hívőre vonatkozik. Még utalhatunk a Gal 3,16-ra („Az ígéretek pedig Ábrahámnak adattak, és az ő utódának. Nem így mondja az Írás: »és az ő utódainak«, mintha sokakról szólna, hanem csak egyről: »és a te utódodnak«, aki a Krisztus.”), illetve a 3,29-re: „Ha pedig Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai vagytok, és ígéret szerint örökösök. Tehát mi Ábrahám fiai vagyunk és mieink a megígért áldások, melyeket Isten Ábrahámnak ígért”. Még megemlíthetem a Zsid 2,5-18-at, ahol utalás van Ábrahám magvára, a testre, azokra, akikért Krisztus meghalt.
A folyamatosság egy másik eleme az, hogy mind Izrael, mind a gyülekezet része Isten mindent átfogó tervének, mely a nemzeteket illeti. Más szóval: Istennek van egy mindent átfogó terve a pogányokra nézve, mely a pogányokra és Izraelre vonatkozik. A Róm 11,28-32. utal erre, melynek vége az: „Mert Isten mindenkit egybezárt az engedetlenségbe, hogy mindenkin megkönyörüljön”. Ha „mindenki”-t mond, az nem jelent minden egyes embert. Nem mindenkit, kivétel nélkül! De mindenkit, megkülönböztetés nélkül. Mind Izrael, mind a nemzetek benne vannak Isten tervében. Egy bizonyos időszakban Izrael a domináns és a nemzetek a háttérben vannak. Máskor a nemzetek vannak többségben és Izrael egy maradék. Később, amint látni fogjuk, Izrael népe megmenekül, mint egy nemzet, melynek révén a nemzetek megáldatnak, és Istent fogják dicsőíteni, aki megkönyörült mindegyikükön.
Amit ebből látni lehet az az, hogy számtalan folyamatosság van Izrael és a gyülekezet között. Ez abból is nyilvánvaló, ahogyan az Újtestamentum írói az Ótestamentum írásait használták. Amikor a gyülekezet áldásairól írnak, mindig visszanyúlnak az Ótestamentum áldásaira, melyek ezekben beteljesedtek. Nem mondják azt, amit ma sokan mondanak: az Ótestamentum beteljesedett olyan értelemben, hogy befejeződött, lezárult, és erre nem kell többé sok figyelmet fordítani. Az apostolok az Ótestamentumot mint egy élő, eleven könyvet olvasták, mely még nem teljesedett be egészen.
B.) Diszkontinuitás, a folyamatosság hiánya, a törés
Hol hiányzik a folyamatosság Izrael és a gyülekezet között?
- Először Isten népének nemzeti jellegében áll fenn különbség, amint a gyülekezet történelme kibontakozik. Ha az ApCsel-t és később a leveleket olvassuk, akkor ezekből látható, hogy Isten népének nemzeti jellege megváltozik. A gyülekezet kezdetekor Isten népe majdnem csak zsidókból állt. Egy zsidó gyülekezet jött létre ott pünkösdkor. A történelem folyamán a zsidók többsége elfordult az Úrtól, Pál apostol magát a pogányok apostolának nevezi. Pál zsinagógákat keres fel, hirdeti ott az igét, kivetik a zsinagógából, és ekkor megy a pogányokhoz. Ez az ApCsel történelmi mintája. Az a gyülekezet, melyet majdnem kizárólag zsidók alkottak, most, az idő előrehaladtával többségében pogány keresztyénekből áll. Ezért utal Pál a Róm 11-ben a zsidó hívőkre mint a maradékra a kegyelem kiválasztását tekintve. Izrael volt a gyülekezet magva és most csak a maradék. A pogányok teljessége lett, Izrael elfordulása miatt, a Szentszellem munkájának célja a jelen korszakban. Amint a Róm 11-ben Pál mondja, amikor a pogányok teljessége bemegy, akkor fog Izrael mint nép megtérni. Akkor fognak a kitört nemes olajfaágak visszaoltatni az olajfa törzsébe.
- Isten országának gondnoksága most más kezekben van. Az Úr Jézus mondott egy példázatot élete végén, amikor már nyilvánvaló volt, hogy Izrael mint nemzet el fogja vetni őt. A szőlősgazda példázatában a Máté 21,43-ban azt mondja: „Ezért mondom nektek, hogy elvétetik tőletek az Isten országa, és olyan népnek adatik, amely megtermi annak gyümölcsét.” Az Isten országának gazdálkodását, most olyanoknak adta Isten, akik gyümölcsöt teremnek. Izrael mint nép engedetlen lett, ezért elvétetett tőlük a gondokság és át lett adva Jézus Krisztus gyülekezetének. Ezért fejezi ki úgy magát az apostol az 1.Tim 3,15-ben és másutt, hogy az élő Isten gyülekezete, az igazság oszlopa és erős alapja. Izrael kiváltsága a pogányoké lett, amíg nem lesznek helyreállítva. A Máté 21,43, a Róm 11. és a Hós 1-3. fejezetei mind ezt jelzik.
- Izrael pogányokhoz fűződő viszonya is megváltozott. Isten népén belül is történtek változások. Hadd mondjak egy példát. Izraelnek adatott a mózesi törvény. A törvény félre lett téve. A gyülekezet, Isten népe nincs többé a mózesi törvény alatt. Az Ótestamentumban, ha valaki hitt a Megváltóban, akkor izraelitává kellett, hogy legyen. Ez most már nincs így. A választófal leomlott, ahogy Pál ezt az Ef 2-ben kifejezi. Ezért ha egy hívő pogány bekerül Jézus Krisztus testébe, akkor ugyanúgy kerül a gyülekezetbe, egyedül hit által, mint a zsidó hívő. A zsidók és a pogányok osztoznak az ígéreteken, mely az Ótestamentum idején nem volt felismerhető. Ez az, amit Pál titoknak, misztériumnak nevez. A „titok” a zsidók és a pogányok közötti viszony Krisztus testében. Nem a „gyülekezet” a titok, hanem a gyülekezeten belüli viszony a zsidók és a pogányok között, amiről Pál a Kol 1,24-29, az Ef 3,5-6, a Róm 16,25-27-ben beszél.
- A szertartási rendszerben is változás történt. Az Ótestamentumban, ha valaki zsidónak született, akkor a fiúgyermeket a szülei körülmetéltették. A körülmetélés lett az ábrahámi szövetség jele. Pál rámutat arra, hogy ennek nem volt üdvözítő hatása, csak jelkép volt. A mostani korban ezt a szertartást a bemerítés helyettesíti, ezenkívül a kenyértörés. Az Ótestamentumban sok szertartás volt. Voltak olyanok is, melyek a kenyértöréshez hasonlók voltak, mint pl. a hálaáldozat szertartása és annak követelményei (Lev 7). Csak a Pesszah szertartása hasonlít az Újtestamentum kenyértöréséhez. Mi csak a bemerítést és a kenyértörést ünnepeljük.
- Egy utolsó különbséget hadd említsek, Isten kijelentése kibontakozásának következményeként. Az egyes ember másképpen tapasztalja meg az üdvösséget. A hívő ma megközelítheti Istent, amit az ótestamentumi hívő nem tehetett. Pl. a zsidó kultusz gyakorlatában egyedül a főpap mehetett be a szentek szentélyébe, egyszer egy évben, Jom Kippúrkor. Ez a tény fejezte ki a népnek azt, hogy a megváltás műve még nincs befejezve. Ez nem jelenti azt, hogy az ótestamentumi hívő nem élhette életét hitben, sőt gyümölcsöző életet is élhetett, hiszen az Újtestamentum írói hivatkoznak rájuk mint a hit hőseire. A Zsid 11. a legjobb példa erre. Ugyanakkor, ha az Ótestamentumot olvassuk, abból nyilvánvaló lesz, hogy az ő hitéletük nem mérhető össze az újtestamentumi hívők életével. Dávidnak hány felesége volt? Nem tudjuk. Emlékeztek talán Mikálra, Betsábéra, vagy Abigailra. Az Írás azt mondja „voltak más feleségei is”. Dávidról azt olvashatjuk, hogy „Isten szíve szerinti” férfi volt. Milyen csodálatos zsoltárokat írt! De a magánéletében nem érte el az Újtestamentum mércéjét. Az ótestamentumi hívők élete nem olyan volt, mint amit az Újtestamentum számunkra előír.
Az újtestamentumi hívőben a Szentszellem maradandó lakozást vett, ami sose fordult elő az Ótestamentumban. Mit ír a Ján 7,37-39: „Az ünnep utolsó nagy napján felállt Jézus, és így kiáltott: »Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek!«” Ezt János így értelmezi: „Ezt pedig a Szellemről mondta, akit a benne hívők fognak kapni, mert még nem adatott a Szellem, mivel Jézus még nem dicsőült meg”. Nem azt mondja, hogy a Szellem még nem létezett. De még nem volt maradandóan a hívőkben. Ez csak akkor történhetett meg, amikor Jézus megdicsőült. Ez utal a diszkontinuitásra az ótestamentumi és az újtestamentumi hívők között.
Az Újtestamentum egyik fő jellegzetessége az, hogy a hívő ember össze van kötve, egységben van Krisztussal. Ez csak a Szentszellem szolgálata által jöhetett létre, melyet az Úr megígért földi szolgálata idején.
Tehát van kontinuitás és diszkontinuitás. Ha az egyiket vagy a másikat túlhangsúlyozzuk – és meg kell mondani, hogy nehéz itt egy világos vonalat húzni – akkor mindig elveszítjük az egyensúlyt Isten Igéjében. Egyesek a gyülekezetben minden értelemben valami teljesen újat látnak. Ez persze nem igaz. Csak bizonyos dolgok újak. Mások állítják, hogy a gyülekezetben semmi sem új. Ez sem igaz.
A diszpenzacionalisták kevés figyelmet fordítottak a kontinuitásra, mely az ótestamentumi hívők és az újtestamentumi hívők között áll fenn. A legtöbbjük vallja, hogy a gyülekezet egy teljesen új valami, és akik egészen szélsőséges szemléletet képviselnek azok még azt is állítják, hogy a gyülekezet nem pünkösdkor, hanem Pál apostol szolgálatával kezdődött. Ezek az ultradiszpenzacionalisták.
Néhány szót még a gyülekezet elragadtatásáról.
Erre nézve is sok zavaros nézet uralkodik. Nem ismeretlen előttetek, hogy a legtöbb hívő az évszázadok során hitt abban, hogy az Úrnak két eljövetele van. Az első eljövetele megtörtént, amikor eljött a földre, hogy a golgotai kereszten elvégezze a munkáját. Második eljövetele akkor lesz, ha eljön ellenségeit megítélni és felállítja királyságát a földön.
150 évvel ezelőtt egy csoport, akiket nem lehet egészen a John Nelson Darby körüli testvérekkel azonosítani, elkezdték hirdetni, hogy a gyülekezet a nagy nyomorúság előtt el lesz ragadtatva. Más szóval, az Úr második eljövetele két fázisban, két lépésben fog megtörténni. Így is lehetne mondani: van egy eljövetele a nagy nyomorúság előtt, ami Izraelre vonatkozik és Dániel 70. hetével lehetne körülírni (Dán. 9), amikor az Úr elragadja a gyülekezet tagjait és találkozni fog velük a levegőégben. 7 évvel később, a nagy ítélőszék idején, amiről a Jelenések, 2.Thessz és 2.Pét könyvei írnak, el fog jönni az Úr a hívőkkel és fel fogja állítani a királyságát. A nehézség, mely evvel a nézettel összefügg, az az, hogy mindent következtetésekből vezetnek le egy nagyon komplex, összetett dologban. Nehéz ezt néhány perc alatt megtárgyalni.
Három különböző nézet létezik az elragadtatást illetően.
Az egyik az elragadtatást a nagy nyomorúság elé teszi. Ezt említettem éppen az előbb. Ezt nevezik angolul a „pretribulational rapture”-nek vagy lerövidítve „pretrib” elragadtatásnak.
Van egy nézet, mely az elragadtatást a nagy nyomorúság utánra teszi. Ezt nevezik „posttribulational rapture”-nek (posttrib). Mind a két nézetet a premillenialisták képviselik (azok, akik az Úr második eljövetelét az ezeréves királyság felállítása előttre helyezik). A két nézet csak abban különbözik, hogy a nagy nyomorúságot az Úr visszajöveteléhez viszonyítva különböző időpontokra teszik.
A harmadik nézetet sokan valljak, ez pedig az, hogy az elragadtatás a nagy nyomorúság közepette fog megtörténni, a 7 éves időszak közepén. Ezt nevezik angolul a „midtribulational viewpoint”-nak (midtrib). Megjelent egy könyv, a „Rapture pre- post or mid” mely három előadást tartalmaz, három evangéliumi teológiai professzortól, akik mind a Trinity Evangelical Divinity School tanárai, (Douglas Mouw, Paul Feinberg és Gleason Archer). A három álláspontot képviselték és az előadás után a másik kettő ellen meg kellett védeniük nézetüket.
Szeretném röviden felvázolni az érveket pro és kontra a „posttrib”, illetve a „pretrib” nézetet illetően. Ez rávilágít majd a problémára. Figyelembe kell vennünk azt, hogy a diszpenzacionalisták majdnem kivétel nélkül a „pretrib” álláspontot képviselik. Vannak néhányan, akik állítják, hogy ők diszpenzacionalisták, de hisznek a „posttrib” elragadtatásban. Elképzelhető, hogy lehet egy ilyen álláspontot képviselni, de csak akkor, ha magunk határozzuk meg a feltételeket. Azoknak a 98%-a, akik hisznek egy „pretrib” elragadtatásban, diszpenzacionalistának vallja magát. Ugyanígy azoknak a 98%-a, akik hisznek a „posttrib” elragadtatásban, tagadni fogja, hogy diszpenzacionalista, és a saját teológiáját képviseli, egy közbeeső álláspontot, vagy a szövetségi látást vallja.
Érvek a „posttrib” elragadtatás mellett.
Akik a posttrib elragadtatásban hisznek a „nagy nyomorúság” fogalmával, illetve természetével érvelnek. Az Ótestamentum világos és specifikus utalásai a nagy nyomorúságra említik, hogy lesznek hívők ebben az időben a földön. Elismerik, hogy Isten haragja nem érinti a szenteket. A szentek nem kerülnek Isten haragja alá ebben az időben. Ugyanakkor van bizonyíték arra, hogy a szentek üldöztetésnek lesznek kitéve és szenvedni fognak ebben az időben. A nagy nyomorúság nem követeli meg, hogy ne legyenek szentek a földön ebben az időben.
A következő érv bizonyos versekből vezethető le. Azok az újtestamentumi versek, melyekre a „posttrib” képviselői hivatkoznak, nem utalnak egy „pretrib” elragadtatásra. Pl. az 1.Kor 15,51-52. utal a gyülekezet elragadtatására, de ha a verset pontosan összefüggésében megvizsgáljuk, akkor fel kell ismerni, hogy az apostol a 15,54-ben azt írja: „Amikor pedig (ez a romlandó romolhatatlanságba öltözik, és) ez a halandó halhatatlanságba öltözik, akkor teljesül be, ami meg van írva: »Teljes a diadal a halál fölött! Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?«” Ez egy idézet az Ótestamentumból, mely a kontextusban nem utal az elragadtatásra, hanem egy hivatkozás az Úr eljövetelére. Pál idéz az Ézs 25-ből és a Hós 14-ből, és utal az Úr eljövetelére összefüggésbe hozva avval, ami az 1.Kor 15,50-51-ben áll. Ez egy jó érv.
Egy másik érv, melyre hivatkoznak, az 1.Thessz 4,13-18. Ezek a versek egy szóval se utalnak az elragadtatás időpontjára. Mégis, ha ezeket a verseket olvassuk, és a párhuzamos helyet az Úr az Olajfák hegyén mondott szavaival összehasonlítjuk, akkor ugyanazokat a fogalmakat használják: angyalok, felhők, harsonák, Isten népének összegyűlése. A számos párhuzamosság miatt, és mivel az Úr az Olajfák hegyén az Ő visszajöveteléről beszél, ebből természetesen arra lehetne következtetni, hogy miután az apostol ugyanazt a nyelvet, ugyanazon fogalmakat használja, ő is ugyanarról az eseményről beszél. Azonkívül a „találkozás” kifejezés vagy „fogadás” azt jelenti, hogy valaki kimegy valaki elé és visszajön vele oda, ahonnan elindult. Ez inkább utal arra, hogy a szentek találkoznak az Úrral és visszajönnek vele a földre, mintsem arra, hogy 7 évig az Úrral lesznek a menyben!
A 2.Thessz 2,1-2-ben azt olvassuk: a hívőknek enyhülést vagy nyugalmat ad az Úr. A 2.Thessz 1(,7) szerint ez akkor lesz, amikor az Úr megjelenik, illetve kinyilatkoztatja magát. Ha igaz lenne, hogy a hívők elragadtatnak mielőtt a nagy nyomorúság elkezdődne, akkor már jóval ezelőtt be kellett volna menniük a nyugalomba. Pál a nyugalmat összeköti az Úr kijelentésével, illetve megjelenésével. 2.Thessz 2,1-2: „Ami pedig a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelét és a hozzá való gyülekezésünket illeti, arra kérünk titeket, testvéreim, hogy ne veszítsétek el egyhamar józanságotokat…” Ezután a 2,8-ban ír a második adventről: „És akkor jelenik meg nyíltan a törvénytipró, akit az Úr Jézus meg fog ölni szájának leheletével, és meg fog semmisíteni eljövetelének (megjelenésének) fenségével”. A „paruzia” kifejezés, mely a 2,1-ben található és az Úr eljövetelére utal, a 2,8-ban a második eljövetelre, az adventra vonatkozik. Ezek a versek utalnak arra, hogy az Úr eljövetele és a szentek egybegyűjtése az Úr visszajövetelének idején lesz.
Ugyanez az érv vonatkozik a Jelenések könyvére is. Ugyanazok a fogalmak találhatók az Úr visszajövetelét illetően, mint az Úrnak az Olajfák hegyén mondott beszédeiben. Amint észre lehet venni, a dolog nem egyszerű, és azon versek pontos exegetikai vizsgálatát követeli meg, melyek erre utalnak.
Vannak testvérek, akiknek meggyőződése, hogy az elragadtatás a nagy nyomorúság előtt fog megtörténni és ezt tanítják. Félnek minden más „látástól” és félnek, hogy a hívőket ez „megzavarná”, ezért elhallgatják és tiltják, hogy valaki is foglalkozzon a kérdéssel, vagy elmenjen valahova, ahol mást hallhat, mint amit otthon hirdetnek.
Érvek a „pretrib” elragadtatás mellett.
Ha valaki ezt a nézetet képviseli, akkor a következőképpen fog eljárni: Az Írás mondja, hogy a hívők nem kerülnek Isten haragja alá (1.Thess 5,9). „Mert az Isten nem haragra rendelt minket, hanem hogy elnyerjük az üdvösséget a mi Urunk Jézus Krisztus által.” Aztán azt fogja mondani: ha a Jelenések könyvét olvassuk a 4-19. fejezetéig és olvasunk azokról a súlyos ítéletekről, melyek e földet érinteni fogják, melyekben milliók fognak elpusztulni és melyek elől alig lehet megmenekülni, akkor elképzelhetetlen, hogy valaki itt legyen a nagy nyomorság idején és megmeneküljön Isten haragja elől. Ez egy logikus gondolat. Az előbb említettem, hogy a „posttrib” képviselői hiszik, hogy az Úr megőrzi az övéit a nagy nyomorúság alatt Isten haragjától, de nem kíméli meg őket az üldöztetéstől, mely a nagy nyomorúság egy részét fogja kitenni.
Egy másik jó érv következik, mely a Jelenések könyvéből vezethető le. Ki foglalkozott a „gyülekezet” fogalmával a Jelenések könyvében? Az első három fejezetben a „gyülekezet” szó sokszor előfordul, a 4-21. fejezetben egyszer sem. Végül a 22,16-ban ez áll: „Én, Jézus küldtem el angyalomat, hogy ezekről bizonyságot tegyen nektek a gyülekezetek előtt” (vagy a gyülekezeteket illetően). Más szóval, a kijelentés be van fejezve, ami az angyalra volt bízva, amit a gyülekezeteknek kellett kihirdetnie. De semmi utalás nincs a gyülekezetekre a 4-21. fejezetben, amelyek a nagy nyomorúság ítéleteinek periódusáról szólnak. A gyülekezet ebben az időszakban, amiről János itt beszél, nincs egyszer sem megemlítve. Azonkívül a gyülekezetekhez intézett üzeneteinek a végén a Jel 3,22-ben evvel fejezi be: „Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!” Minden levél végén ott áll a „gyülekezet” szó. Most az ítéletek kellős közepén János azt írja (Jel 13,9): „Ha valakinek van füle, hallja!” Itt nincs szó a Szellemről és a gyülekezetről! Ez persze nem bizonyít semmit, de összhangban van azzal, hogy a gyülekezet nincs a földön ebben az időben. Továbbá a Jel 3,10. egy nagyon vitatott vers, melyet sokan mint bizonyítékot tekintenek arra nézve, hogy a gyülekezet nem lesz a földön a nagy nyomorúság idején. „Mivel megtartottad állhatatosságra intő beszédemet, én is megtartalak téged a kísértés órájában, amely el fog jönni az egész világra, hogy megkísértse azokat, akik a földön laknak.” Ez egy rendkívül vitatott vers és nincs bizonyíték arra, hogy mit tanít.
Amikor valaki azzal érvelt, hogy a „gyülekezet” szó nem fordul elő a Jel 4-19. fejezetben, ahol a földi ítéletek leírása található, akkor egy ismert teológus, Robert Gundry, azzal válaszolt: „de a gyülekezet szó nem fordul elő a mennyben sem”. Persze erre megint azt lehet válaszolni: a Jel 4-19. fejezet nem arról szól, ami a mennyben történik.
(A sorozat következő részének száma 24. ahol Jakab apostol gyülekezeti „látásával” fogunk foglalkozni.)