A szövegösszefüggés miatt a 7. verstől olvassuk el a szakaszt, de először tegyük fel magunknak a kérdést: Mi áll a Fil 3,12-16 középpontjában? Pál ebben a levelében már többször próbált megszabadítani bennünket azoktól a hamis elképzelésektől, amelyek közül sok egész életén keresztül elkísérhet egy keresztyén embert. Amikor a Fil 2,12-13-at olvastuk, arra mutattam rá, hogy az ebben a szakaszban található tanítás ellentmond annak, amit sok ember a keresztyén élet lényegéről és természetéről gondol. Azt mondja itt Pál: „félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően.” Sok keresztyén, akik az életben a kegyelmet hangsúlyozzák, úgy gondolják, hogy mivel az üdvösség teljes egészében Istentől származik, ezért a megszentelődés is teljesen mértékben Istentől fog jönni, így szinte visszavonulnak és semmit sem tesznek. Ha Isten akar valamit tőlünk, akkor a Szentszellem által ösztönöz bennünket valamire. Ha ezt nem érezzük, akkor semmit sem teszünk Az ilyen nézetet valló keresztyén ember élete a következő közmondással jellemezhető: „hagyd hogy Isten megtegye”. A Biblia nem ilyen magatartást tanít. Ezzel szemben éppen azt tanítja, hogy a megszentelődésért buzgólkodni kell. Ez nem azt jelenti, hogy a megszentelődés testi törekvések által történik. Kegyelemből történik, de a kegyelem emberi eszközökön keresztül működik. Értelmünkön, akaratunkon, befektetésünkön keresztül működik, ezek által hozza elő bennünk Isten a Szentszellem gyümölcseit. A 3,12-16-ban ugyanezt ismétli meg Pál.Pál éppen most számolt fel minden emberi „érdemet”, amelyre egyes emberek, mint „igazságukra” hivatkoznak. Viszont ami az ő számára nyereség volt, azt Krisztusért kárnak ítélte. Fil 3,7-16: „Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. Sõt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől a hit alapján,.10 hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához,.11 hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra. Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus. 13 Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, 14 de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért. 15 Akik tehát tökéletesek vagyunk, így gondolkozzunk, és ha valamit másképpen gondoltok, azt is kijelenti majd Isten nektek; 16 ellenben amire eljutottunk, aszerint járjunk.
János a kisázsiabeli gyülekezeteknek írt első levelében, egyetlen versben jelentette ki azt az igazságot, amelyet kulcsként használhatunk az Újszövetségi etikához. Az 1 János 3,2-ben ez áll: „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, és olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában.” János itt egy látszólagos ellentmondást fogalmaz meg, egy olyan paradoxont, amely minden keresztyénre vonatkozik. Feszültség van a két állapot között „ami már van” és „ami még lesz”. Azt mondja, mi már Isten gyermekei vagyunk. Ez a jelenlegi valóság az életünkben. – Másrészről viszont van valami, ami még nem realitás számunkra, Isten gyermekei számára. Még nem vagyunk azok, amikké Krisztus visszajövetelekor fogunk válni. Ez a feszültség aközött, amik most vagyunk és aközött, amikké leszünk, egyike a Szentírásban található nagy fundamentális igazságoknak, amelyeket a keresztyén életünkben tapasztalunk. Megtudjuk, hogy mik vagyunk, és mit birtoklunk a jelenben, és egyidejűleg megtudjuk azt is, hogy mik nem vagyunk még, és mit nem birtoklunk, amit majd a jövőben fogunk. Hadd mondjak erre egy példát az Újszövetségből: az Isten országáról szóló tanításból. A Kol 1,13 azt mondja, hogy „ő vitt át minket szeretett Fiának országába”. Az 1 Kor 6-ban ugyanakkor azt mondja, hogy a királyságot még örökölnünk kell. Már bent vagyunk a királyságban, de a királyság még nincs ott. Vagy egy másik példa a Krisztussal együtt való uralkodásunkról az Ef 2,4-6-ból: „Kegyelemből van üdvösségetek! és vele együtt feltámasztott, és a mennyeiek világába ültetett Krisztus Jézusért,” vagyis már uralkodunk vele, de a Jel 5,10-ben azt olvassuk, hogy „és uralkodni fognak a földön!” Ez is egy „már” és egy „még nem”. – Vagy az örök életről szóló tanítás a János evangéliumában. Sok helyen azt mondja, hogy már birtokoljuk az örök életet, más helyeken viszont az örök élet elnyeréséről jövő időben ír. Vagy a tanítás az új égről és új földről. A 2 Kor 5,17-ben azt mondja Pál: „Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme új jött létre.” De a Jel 21-ben az áll, hogy az újjáteremtésnek majd csak ezután kell következnie. Ugyanez van írva a Szentszellemről is. Sok vers úgy írja le a Szentszellem bennünk való lakozását, mint a gyümölcsök zsengéjét, egy előleget, amivel azt akarja mondani, hogy még nem birtokoljuk teljes egészében. Vagy az igazságról azt mondja Pál a Fil 3,9-ben, hogy már„igazságom van Istentől a hit alapján”. De az igazság teljessége csak akkor lesz megtapasztalható, amikor Krisztus visszajön. A Róm 8,30 azt mondja: „Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.” Isten szemében már megdicsőültünk, de ez a dicsőség még nem látható teljességében. Pál a Fil 3,20-ban is beszél erről a feszültségről: „Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk”. Ennek ellenére várjuk azt a pillanatot, amikor ez a polgárjog nyilvánvalóvá lesz. Ezek a példák jól megvilágítják azt a feszültséget a „még nem” és a „majd elkövetkezik” között, amely végigvonul az egész Újszövetségen.
Pál beszél egy másik „még nem” és „majd lesz”-ről, amely szintén megtapasztalható a keresztyének életében. Ez a Fil 3,12-16-ban áll. Mit mond Pál a 3,10-ben? Miután ismerteti, hogy mi az az indíték, amiért mindent kárnak ítélt, a 3,10-ben mond egy másik indítékot is: „hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést”. Ez azt jelenti, hogy az újjászületés által már ebben az életben megtapasztalhatjuk Jézus Krisztus feltámadásának erejét. Ezután a 3,11-ben azt mondja: „hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra”. Már tapasztalhatom az erejét, de a teljességét még nem tapasztaltam meg.
Nyilvánvalóan voltak Filippiben néhányan, akik ezt a kettősséget, feszültséget nem akarták elismerni. Buzgóságukban és tudatlanságukban úgy gondolták, hogy már részesültek a feltámadás dicsőségének teljességében. Azt hitték, hogy minden, amit Isten számukra elkészített, már teljes megtapasztalás volt. A „még nem”-et nem vették tudomásul.
Pál ezeknek az embereknek ír a 3,12-16-ban. A 3,12-ben azt mondja: „Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem.” Azután a 3,13-ban: „Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, … annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé.” Pál ezeket a hívőket meg akarja szabadítani attól a hamis elképzeléstől, hogy már elérték azt a teljességet, amit Isten megígért. Már sok mindenünk van Krisztusban, de a teljességben még nem részesültünk. Pál üzenete igazán egyszerű: üdvösségünk van és részesültünk a feltámadás erejében, de még mindig van valami, ami ezután fog következni. Egy olyan csoportot szólít meg, akik perfekcionisták voltak a filippi gyülekezetben. Ma is vannak ilyen emberek? Többen voltak olyan kiváló keresztyének az egyháztörténetben, akik ilyenek voltak. Rögtön említek is egyet.
Pál szeretné érthetővé tenni, hogy Krisztus megismerése, Krisztus megnyerése, az igazság, amelyet Ő ad, a feltámadás ereje bár bizonyos értelemben már valóság, de még nem teljesedett be teljes egészében.
A 3,12-t egy tagadással kezdi. „Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék.” Bár mindent kárnak és szemétnek ítélt Krisztusért, mégsem nyert el mindent teljes egészében. Mi az, amit még nem kapott meg? Pál ezt nem mondja el. – Egyesek úgy gondolják, a 3,11 fényében, hogy a halottak közül való feltámadás az, amit még nem ért el. Furcsának tűnhet, hogy Pálnak tagadnia kellett, hogy ő már feltámadt. De a korai egyházban voltak olyanok, akik azt tanították, hogy a feltámadás már megtörtént. A 2 Tim 2,16-18-ban azt mondja Pál: „A szentségtörő, üres fecsegők elől pedig térj ki, mert egyre messzebb mennek az istentelenségben, 17 és szavuk úgy terjed, mint a rákos fekély. Közülük való Hümenaiosz és Filétosz, 18 akik az igazság kérdésében eltévelyedtek, amikor azt mondják, hogy a feltámadás már megtörtént, és ezzel feldúlják egyesek hitét.” Voltak olyanok, akik azt mondták, hogy az újjászületést az írás gyakran feltámadásként említi, ezért tagadták hogy a jövőben lesz egy feltámadás. Pál azt mondja, hogy ez nem így van. Test és lélek feltámadása, megdicsőülése és kiteljesedése még nem történt meg, ez a jövő eseménye lesz. – Mások úgy vélték, hogy a tökéletes igazságról beszél, amelyet még nem ért el. A 3,9-ben azt mondta: „nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől a hit alapján.” Egyesek ezt úgy értelmezték, hogy Pál megtapasztalta a tökéletes igazságot. Ők összekeverték a megigazulás általi igazságot a megszentelődéssel. Pál azt mondja, bár Isten szemében én igaznak vagyok nyilvánítva, ennek tökéletes megtapasztalását még nem éltem át. – Megint mások úgy gondolták, hogy Krisztus megismerésének teljességére utal Pál. A 3,8-ban azt mondta, hogy mindent feladott Krisztus megismeréséért. A 3,9-ben azt mondja, hogy szeretne benne találtatni, a 3,10-ben azért, hogy megismerje őt. Néhányan talán úgy gondolták, hogy Pál itt azt akarta mondani, hogy már ebben az életben megtudhat mindent Krisztusról. Pál azt mondja, nem, nem lehet Krisztusról mindent ebben az életben megtudni.
Pál azt akarja mondani, hogy mindazt, ami benne van a 3,8-10-ben: Jézus Krisztus megismerését, Krisztus megnyerését, feltámadásának erejét, és a szenvedéseivel való közösséget, az ő halálával való azonosulást, valóságként kell tekintenünk, de mindez még nem teljes. Ezeket már bizonyos értelemben birtokoljuk, de mégsem birtokoljuk teljesen, amíg az Úr vissza nem jön. Nem azt mondja, hogy ezt el lehetne veszíteni, csupán azt, hogy mindez még nem teljes. Még csak elkezdtük kikutatni Krisztus mélységeit, és az ő képmására való átformálódást.
John Wesley a keresztyén tökéletességről szóló tanításáról lett ismert. Azt tanította, hogy egy második áldáson keresztül (nem olyan értelemben, ahogy ezt ma a karizmatikusok tanítják) a keresztyén ember rögtön (!) képes lesz minden önszeretet és bűnös szándékot kiirtani a szívéből. Éppúgy, ahogy a hit által azonnal megigazulunk, egy hitaktusként a keresztyén ember azonnal megszentelődhet. Amikor a szív megszabadul a testi motívumoktól, be fog telni Isten és a testvérei iránti szeretettel. Wesley nem mondta, hogy a keresztyén ember elérheti a teljes hibátlanságot és bűntelenséget! Úgy gondolta, hogy egy keresztyén felmutathat belső vagy külső tökéletlenségeket, melyeknek nincs erkölcsi természetük, gyengeségeket, lassú értelmet, felfogást, összezavart gondolatokat, nehéz képzelőerőt, feledékenységet, nehéz beszédet stb. Úgy gondolta, hogy a keresztyének követhetnek el hibákat, de nem tudnak tudatosan bűnt elkövetni. Azt gondolta, hogy egy keresztyén megpróbálhat harcolni, sőt kell is a kísértések ellen harcolnia, de ez nem csorbítja a tökéletességét. Wesley a Fil 3,15-re hivatkozik: ”Akik tehát tökéletesek vagyunk”!
Pál azonban teljesen világosan elmondja, hogy a keresztyén ember semmilyen területen sem érheti el a tökéletességet. Nem kapjuk meg rögtön, tökéletes formában, hanem vannak dolgok, amikben növekednünk kell. Hasonló dologról van szó az 1Kor 13,12-ben is, ahol azt mondja Pál: „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten.” Pál a tökéletesség idejét a 2. adventre teszi.
Pál a tagadása után megadja a feloldást a 3,12b-ben: „…de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus.” Talán azt mondanánk, ha ilyen magasra van téve a léc, és nem tudom elérni ebben az életben, akkor bedobom a törülközőt! Azonban Pál nem adja fel csak azért, mert a tökéletesség ebben az életben nem érhető el. Az „igyekezni” szó nem olyan rohanást jelent, mint ahogy az atléták futnak, ez a kép inkább a vadászatból lett kölcsönözve. A vadász követi a célt. Nyoma sincs annak, hogy „hátradől” és várja a megszentelődést.
Mi volt az indítéka? „Hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus.” Nem azt mondja, hogy azért igyekszik a megszentelődést elérni, mert megtért. Ez is igaz, de itt nem erről beszél. Azt mondja: Megtérésének értelme a megszentelődés volt. Krisztus megragadta, hogy aztán ő is megragadhassa Krisztust. Ő maga a jutalom, az ő teljessége, megismerése, közössége, igazsága és jelenléte. Itt a damaszkuszi úton megtapasztalt élményéről beszél. Úgy írja le élményét, mintha Krisztus leszállt volna a mennyből megragadta, és a földre taszította volna. Azért tette ezt, hogy Pál megragadja Őt. Ez volt a törekvésének indoka. Ezt erősíti meg a 3,14-15-ben, mintegy megismételve a 3,12-t. Először a tökéletlenségének elismerését ismétli meg. „Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, (megragadtam volna)”; „nem gondolom” ez egy jól megfontolt ítélet saját magáról. Újra világossá akarja tenni a hívők számára, akik talán azt gondolják, hogy már tökéletesek, hogy még ő sem érte el a tökéletességet. „egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé.” Ez az ő stratégiája. – – Pál nem arra gondol, hogy el kellene felejtenünk a múltunkat. Nem szabad elfelejtenünk a megtapasztalt isteni kegyelmet. Ennek ösztönöznie kellene bennünket. – – Sokkal inkább azokra a múltbeli tapasztalatokra, élményekre gondol, amiket, mint egy visszapillantó tükörben látunk, amely akadályoz bennünket abban, hogy a előre nézzünk. Talán éppen a saját múltjára gondol, amiről a 3,4-6-ban ír. Ez mind az ő testi vívmánya volt, a gyülekezet üldözése, az, hogy a törvény tekintetében farizeus volt, emberek előtt feddhetetlen volt. Ha mindig ezekre gondolt volna, ezek a dolgok akadályozták volna abban, hogy igyekezzen a megszentelődésben előbbre jutni. Ezeket kell elfelejtenünk. Mindazt, ami akadályoz minket abban, hogy megéljük az új életünket Istennel. Mindannyiunknak inkább fel kellene használnunk az élményeinket. Ha pl. megsebeztek, vagy megbántottak más keresztyének, ez megakadályozhat bennünket abban, hogy pozitív beállítottság alakuljon ki bennünk a gyülekezetben lévő többi keresztyénnel szemben. Felejtsük el a múlt minden bűnét, amelyek megterhelnek bennünket.
Másrészről pedig ezt mondja Pál: „ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok.” Itt egy versenyfutó képét használja, aki kinyújtja karjait, szemeit a célra, a díjra irányítja, és előre dől. Nagyfokú koncentrációt és erőfeszítést igényel az, ha valaki növekedni akar Krisztus megismerésében. – – Ehhez kellene tartani magunkat, és el kellene gondolkoznunk saját magunkról. Koncentrálunk vagy öntudatlanul éljük az életünket? Koncentrálni életünk minden tudatos fázisában! A kívánság, a megszentelődés utáni vágy intenzitására van szükség! Ez nem azt jelenti azonban, hogy a megszentelődés a mi testi cselekedeteink következménye. Pál már a 2,12-13-ban is elmondta, hogy minden bennünk levő törekvés a Szellem gyümölcse, amely bennünk munkálkodik. Az, hogy Isten bennünk munkálkodik, nem jelenti azt, hogy vissza kell vonulnunk. Azzal a tudattal kell igyekeznünk, hogy Isten munkálkodik bennünk. Ez a mi tapasztalatunk? Pál életének mintaként kellene előttünk állnia. A 3,13-14-ben felhasznált képet az apostol az olimpiai játékokból veszi. Az atlétikai sportban mindig 4 csoport van: 1. A nézők / 2. Az edző / 3. A döntőbíró / 4. Maga a játékos. – Melyik csoportba szeretné Pál a keresztyéneket sorolni? Pál a keresztyénekre nem úgy gondol, mint nézőkre. Sokan a keresztyének közül viszont így gondolkodnak! Azt gondolják: Elmegyünk vasárnap az istentiszteletre és megnézzük, hogy a többiek, hogyan boldogulnak a show-val. Úgy, mint amikor az ember a meccset nézi otthon a TV-ben. – Van edző is, akinek fontos szerepe van a gyülekezetben. Ennek a szerepnek az a veszélye, hogy gyakran túl keveset gondolkodnak saját magukról! – Nem is döntőbírók vagyunk, akiknek másokat kell figyelniük és kritizálniuk. – Pál a keresztyéneket résztvevőknek, futóknak tekinti. Nem 100 méteres távon, hanem maratoni futásban! Hogyan használjuk fel az időnket? Az erőnket? Mik a prioritásaink? Biztosan szükségünk van pihenésre és kikapcsolódásra, de milyen az egyensúly a televízió előtt eltöltött idő és a másokért való szolgálat vagy a bibliatanulmányozás, illetve a szentekkel való imádságban eltöltött idő között?
Mi a célja, amit el akar érni? 3,14: „ …annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.” Pál azt mondja, hogy nem céltalanul fut. Célja annak a póznának az elérése, ami az antik olimpiai játékoknál a célt jelezte. Ezt tartja a szeme előtt, hogy ne térjen le a pályáról. Mi a küzdelem jutalma? Pál ezt nem mondja meg konkrétan. Talán az Úr dicsérő szava: „Jól van, jó és hű szolgám!” Vagy az „igazság koronája” ( 2 Tim 4,8 ), esetleg a „dicsőség hervadhatatlan koszorúja” ( 1 Pt 5,4 ), vagy az „ő jelenlétébe” kerülni. A 3,8-11 fényében talán mindegyik igaz: Krisztus a maga teljességében. Ez a jutalom.
Pál azt mondja, hogy ez a díj „Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalma”. Mit ért ez alatt? Ez a jutalom az elhívásból jön, mint valami forrásból? Vagy maga az elhívás a jutalom? Azt hiszem, hogy itt még mindig Pál példáját kell használni az olimpiai játékokról. Talán úgy gondolja, hogy, amikor célba ér, és kihirdetik a győztesek nevét, és előre megy, hogy átvegye a díjat, akkor Istentől veszi át a díjat, magát Jézus Krisztust.
Ezután a példa után bátorítani kezd. Elérkezik a 3,15-höz, ami nehezen érthető. „Akik tehát tökéletesek vagyunk, …”Egy pillanat! Hát nem éppen az előbb mondta, hogy ő sem tökéletes? Ilyen rövid időn belül ellentmondásba került saját magával? Mit jelenthet ez?
Valaki úgy gondolta, hogy Pál itt a „tökéletességről” kétféle értelemben beszél. Amikor a 3,12-ben beszél a „tökéletességről”, törvény szerinti abszolút tökéletességre gondolt, megdicsőült állapotban való teljes bűntelenségre. A 3,15-ben viszont egy relatív tökéletességről egyfajta érettségről beszél. Talán így van. A szót, amelyet Pál itt használ, a görög nyelvben az „érettség”-re használják. Az 1Kor 14,20-ban azt mondja:„Testvéreim, ne legyetek gyermekek a gondolkozásban, hanem a rosszban legyetek kiskorúak, a gondolkozásban ellenben érettek legyetek!” vagy Zsid 5,14-ben: „A nagykorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésére.”
Mások úgy gondolják, hogy Pál a 3,12-ben azt az etikai tökéletességet, amivel nem rendelkezik, hasonlítja össze a 3,15-ben leírt elvi tökéletességgel, amivel rendelkezik. Valaki egy gyermek fejlődésének példáját hozta fel szemléltetésképpen. A gyermek, lényét tekintve tökéletes ember, de férfivá illetve nővé való fejlődésében még nem tökéletes (nem teljes). Így Isten gyermeke is minden tekintetben tökéletes, de a fejlődésében még nem.
Úgy gondolom, van még egy lehetőség arra, hogy Pál mit szeretne mondani. Azt hiszem, Pál itt egy apostoli iróniát használ. Mi az irónia? Bullinger így definiálja az iróniát: „Amikor a szónok megpróbál egy gondolatot úgy közvetíteni, hogy a szó pontos jelentésének éppen az ellentétét használja. Nem azért, hogy az eredeti mondanivalót elrejtse, hanem azért, hogy nagyobb lendületet adjon az üzenetnek.” Ironikus megfogalmazást olvashatunk a Jel 12,11-ben, ahol az áll, hogy a hívők „legyőzték a sátánt a bárány vérével”. Hiszen a vér és a halál vereséget fejez ki, nem pedig győzelmet. Ez tehát egy ironikus kép. – – Talán szarkazmust használ Pál, ami az irónia egyik formája. A szarkazmus olyan irónia, amely arra irányul, hogy valakit vagy valamit nevetségessé tegyen. Pál a hamis tanítókat nevetségessé teszi, és nem lehetetlen, hogy ehhez szarkasztikus kifejezéseket is használt azokra az emberekre, akik tökéletesnek tartották magukat Filippiben. Ezek úgy gondolják, hogy megszentelődés tekintetében már mindent elértek az életben, amit csak el lehet érni. Azt hiszem, hogy Pál állításukat nevetségessé teszi. Amikor azt mondja: „Akik tehát tökéletesek vagyunk …” hallani kellene hozzá a hangsúlyt, amivel ezt mondta. Nem gondolta, hogy ő maga, vagy ezek a testvérek tökéletesek lennének. Azt sem gondolta, hogy Isten a számukra valami különlegeset kijelentést fog adni. Ezek a testvérek azt hitték, hogy csak ők birtokolnak egy különleges kijelentést. Csak állítják, hogy van egy különleges kijelentésük. Mit tesz Pál? „Testvéreim, ti akik azt állítjátok, hogy tökéletesek vagytok – és Pál ironikusan saját magát is közéjük számítja – és azt gondoljátok, hogy tökéletesek vagyunk, gondoljátok át, mit mondtam nektek a földi élet tökéletességről. Ha nem akarjátok ezt befogadni, majd Isten ezt is kijelenti nektek.” Ezt egy szarkasztikus felhanggal a beszédében mondta.
Pál a 3,15-ben nem gondolja, hogy bármilyen tekintetben tökéletesek lennénk, azt sem, hogy Isten egy nagy igazságot fog nekünk kijelenteni. Sokkal inkább azt gondolja miközben ironikusan saját magát is azok közé a testvérek közé sorolja, akik tökéletesnek gondolják magukat, hogy ha kitartanak a véleményük mellett, akkor Isten majd biztosan meg fogja őket győzni.
Akár hogy értelmezzük a 3,15 mondanivalóját, világos lesz: Teljesség a feltámadás erejében, vagy a Krisztus hasonlatosságára való átváltozásban, a Krisztus ismeretében való gyarapodásban – ez mind a „még nem” kategóriába tartozik.
Mondanivalóját a következő gondolattal zárja: „ellenben amire eljutottunk, aszerint járjunk!” (3,16)
Ez a szakasz megóv bennünket két veszélyes magatartástól a mi keresztyén életünkben. Két szélsőséges magatartásforma létezik, és mindkettő passzivitáshoz, spirituális lustasághoz vezet. Akár túlhangsúlyozzuk a „már”-t vagy a „még nem”-et.
Ha a „már”-t hangsúlyozzuk ki, akkor önigazult perfekcionisták leszünk. „Mindaz, amit csak el lehet érni, meg lehet tapasztalni már itt van, miért kellene még erőltetnem magamat? Már teljes mértékben ismerem Krisztust, miért kellene még aggódnom? Ez önbecsapás és arrogancia.
A másik veszély, amikor a „még nem” van kihangsúlyozva. Ha Pál úgy gondolja, hogy az ember sohasem érheti el a teljességet, tökéletességet, akkor miért kellene erőlködnöm? Ez lusta imperfekcionizmus. Az ember feladja a harcot a bűnnel és a testtel szemben. Nem harcol a kísértés ellen.
Egyik magatartásforma sem megengedhető. „13 Testvéreim, … : 14 ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért. 15 Akik tehát tökéletesek vagyunk, így gondolkozzunk.”