Mikeás utolsó fejezetéhez érkeztünk. Témánk: Panasz egy hanyatló társadalom miatt. Ennek a fejezetnek különösen az első 7 versében a próféta korának gonoszsága miatt kesereg. Érzékeli a hanyatló társadalom minden ránehezedő terhét és reagál is arra. Az ún. panasz-zsoltárok hasonló témát ölelnek fel. Valaki megállapította, hogy a zsoltárok egyharmada panasz-zsoltár.
A panaszosnak kettős szerepe van. Első helyen a panasz, mint imádság áll. Aki panaszkodik, megnyitja a szívét, elmondja, milyen terhek nyomasztják. Mikeás esetében észrevehetjük, hogy a panaszos a közvetítő szerepét is betöltheti. Egy kétségbeesett felkiáltás hangzik el az ország, a vezetők és a lakosok miatt. Egyúttal kifejeződik a bizalom is, hiszen a 7. versben a panaszait a következő szavakkal zárja:
„De én az Urat várom, a szabadító Istenben reménykedem: meg is fog hallgatni Istenem!”
Ez az elsődleges dolog, amit a panaszos tehet. A másik a korrupció és a romlottság leleplezése Isten látószögéből nézve. Az 1-6-ig terjedő versekben a próféta elmondja, mit gondol Isten az országról és annak állapotáról. Semmi jót! A próféta viszont figyel és vár a megváltásra. Érdekes, hogy ez a magatartásforma, a megfigyelő álláspont és az Úr szabadításában való reménykedés az Ó- és Újszövetségben megegyezik. Az összes ószövetségi szentre jellemző, miután az észlelt panaszokkal az Úrhoz fordultak, várták a szabadítását. A 7,7-ben a következőket mondja a próféta:
„De én az Urat várom, a szabadító Istenben reménykedem.”
Nekünk is így kellene hozzáállnunk az élethez. Ebben az értelemben nincs különbség Ó- és Újszövetség között.
Először a társadalom erkölcsi romlottságáról olvashatunk a 7,1-4-ig terjedő szakaszban:
„Jaj nekem, mert úgy jártam, mint mikor valaki gyümölcsöt akar szedni, szőlőt akar szüretelni, de nincs ehető fürt, sem korai füge, amire vágyódott. Kivesztek az országból a hívek, nincs becsületes ember. Alattomban mindnyájan vért ontanak, hálóval vadásznak egymásra. Jól használják kezüket a rosszra: a vezető ember követelőzik, a bíró fizetségre vár, a főrangú ember kimondja, mit kíván, és csak csűrik-csavarják az ügyeket. Aki a legjobb köztük, olyan, mint a tüskebokor, a legbecsületesebb is olyan, mint a tövisbokor. De eljön büntetésed napja, amelyet őrállóid láttak. (Azőrállók a próféták voltak). Akkor lesz majd zűrzavar!”
A 7,1-et olvasván, fel kell, hogy tegyük a kérdést, kiről ír a próféta?
„ Jaj nekem, mert úgy jártam, mint mikor valaki gyümölcsöt akar szedni.”
A szövegösszefüggés alapján Jeruzsálemre gondol. A 6,9-ben a következőket mondja:
„Az Úr hangosan kiált a városnak.”
Az elkorcsosult társadalmat egymással haragban álló egyének alkotják. Nemszabad megfeledkeznünk arról, hogy a próféták mindig egy teokratikus társadalomhoz szóltak, ahol Mózes törvénye volt az irányvonal. Erkölcsi törvények, polgári és szertartási törvények. A 10 parancsolat az erkölcsi törvények egy része volt, viszont a mózesi törvények az izraeliták egész életét, mindennapjait szabályozták, meghatározták. A szertartási törvény Isten váltságáldozatára utal, ami Krisztus kereszthalálában teljesedett be. A szertartási törvényt a nép készítette elő a kiontott vér által, mindezzel a Messiás tökéletes áldozatára mutatván. Gyakran akarunk teokratikus társadalmakban érvényben lévő szabályokat alkalmazni a saját társadalmunkban. Izraelben teokrácia volt, ellentétben az európai, amerikai és ázsiai államokkal. Az Ószövetségnek azon utasításai, amelyek Izráelnek adattak, számunkra idegenek. Ezeket a rendelkezéseket sokkal inkább lehetne használni a gyülekezetben, ahol is Isten igéje a mérvadó. Ahogy Izráel Isten kiválasztott népe, úgy Krisztus Gyülekezete is kiválasztott emberek nagy közössége. Éppen ezért az ószövetségi Izráelben érvényben lévő elveket sokkal inkább alkalmazhatjuk a gyülekezetre. Persze azt kívánjuk, bárcsak a saját társadalmunkban is általános érvényűek lennének ezek az eszmék, koncepciók, de nem szabad elfelejtenünk, hogy nem teokráciában, hanem demokráciában élünk. Izráel egy kiválasztott nép volt, és küldetése volt a világban. A gyülekezetnek is küldetése van, hiszen ez a világ a Sátán uralma alatt sínylődik.
A 7,1-ben a próféta egy metaforával, szóképpel fejezi ki a frusztrációját: A „Jaj nekem!” felkiáltást saját magához intézi. „Mert úgy jártam, mint mikor valaki gyümölcsöt akar szedni.” Szüret után az emberek összegyűjtötték, amit az aratók maguk után hagytak: kalászt, szőlőt, amiről a gazda megfeledkezett vagy egyszerűen otthagyott. A próféta viszont nem talált semmit, pedig nagy szükségben volt. „Jaj nekem, mert úgy jártam, mint mikor valaki gyümölcsöt akar szedni, szőlőt akar szüretelni, de nincs ehető fürt, sem korai füge, amire vágyódott.” Egy város képét festi elénk a próféta, hasonlítva magát egy olyan személyhez, aki az igazság gyümölcse után vágyakozik. Istent látjuk magunk előtt keresvén és várván a gyümölcsöket, az igazság gyümölcseit.
Mikeás abban az időben élt, mint Ézsaiás. Ézsaiás is beszélt arról (5,7-ben), mit vár el Isten Izráeltől, különösen Júdától. A Seregek URának szőlője: Izráelnek háza, és gyönyörű ültetvénye: Júda férfiai. Törvényességre várt (az Úr), és lett önkényesség, igazságra várt, és lett kiáltó gazság! Isten törvényesség helyett csak elnyomást talált, igazság helyett pedig az emberek szenvedéseinek a sikolyait.
Mikeás is hasonló stílusban beszél:
„Jaj nekem, mert úgy jártam, mint mikor valaki gyümölcsöt akar szedni, szőlőt akar szüretelni, de nincs ehető fürt, sem korai füge, amire vágyódott.”
Az Úr Jézus a földi szolgálatainak végén más körülmények között, másfajta képet alkalmazott. Jeruzsálem felé közeledvén megpillantott egy fügefát. A Márk 11,12-ben olvashatjuk a történetet:
„Másnap pedig, amikor Betániából elindultak, megéhezett, és messziről meglátva egy zöldellő fügefát, odament, hátha talál rajta valamit. De amikor odaért, semmit sem talált rajta, csak levelet, mert nem volt fügeérés ideje. Jézus megszólalt, és ezt mondta a fának: „Senki ne egyék rólad gyümölcsöt, soha többé.” A tanítványai is hallották ezt.”
Majd a 11,20-ban a következőképpen folytatódik:
„Korán reggel, amikor elmentek a fügefa mellett, észrevették, hogy az gyökerestől kiszáradt. Péter visszaemlékezve így szólt hozzá: „Mester, nézd: a fügefa, amelyet megátkoztál, kiszáradt.” Jézus így válaszolt nekik: „Higgyetek Istenben!”
Volt már valaha fügefátok? Nekünk van egy a teraszon. A fügefákra jellemző, hogy júniusban pici, korai gyümölcsöt hoznak, számuk is elenyésző, az igazi terméshozam később, augusztusban jelentkezik. Márk evangéliumában azt olvashatjuk, az idő még nem érkezett el, mikor Jézus Jeruzsálembe tartott. „Mert nem volt fügeérés ideje.” A nagy aratás ideje még váratott magára. Az Úr számított a gyümölcsökre, hiszen a korai gyümölcsök egyszerre jelennek meg a levelekkel. A teraszunkon lévő fügefánk a feleségem szerint halálra van ítélve, mivel csak levelei vannak, gyümölcsöket viszont nem termett. A levelekkel egyidejűleg a gyümölcsöknek is meg kellene jelenni.
Miért átkozta el az Úr a fügefát? A fügefa Izráelt jelképezi. Izráel tele volt levelekkel. Mindenük megvolt, ami a vallásos élethez kellett: áldozatok, szertartások, csak éppen gyümölcstermő élettel nem rendelkeztek. Amikor Jézus a fügefához ért, nem látott rajta gyümölcsöt, csak leveleket. Ezért mondta:
„Senki ne egyék rólad gyümölcsöt, soha többé.”
Várta a szellemi gyümölcsöket, és mivel egyet sem talált, elátkozta. A szellemi mondanivalónak megvolt a következménye: a szélrózsa minden irányába szétszórattatott a nép. Ez volt az ítélete. Hasonlatos ez ahhoz, amiről Mikeás is beszél:
„De nincs ehető fürt, sem korai füge, amire vágyódott.”
A 7,2-ben elfordul a szóképektől és leírja magát a jelenetet:
“Kivesztek az országból a hívek, nincs becsületes ember. Alattomban mindnyájan vért ontanak, hálóval vadásznak egymásra.”
Ha istenfélelemmel, alázattal közeledünk az Úrhoz, gyümölcstermőek leszünk mind erkölcsi, mind társadalmi téren. Isten nem talált gyümölcsöt, mert a nép hátat fordított Neki, éppen ezért fegyelmezés alá került. A próféta a következőképpen írja le azt a korszakot, amelyben él:
“Kivesztek az országból a hívek.”
A hívek istenfélő emberek. Hasonló jelentésű szavakat találunk a 6,8-ban:
“Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az ÚR! Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben.”
Az istenfélő, kegyes ember (héberül „hászid“) szeretete az Úr iránt örökké tartó. Júdában ilyen típusú emberek már nincsenek, kihaltak. Becsületes, egyenes, megbízható, tisztességes embereket szeretne Isten. Manapság haszidoknak neveznénk őket.
A remeték Isten akaratát nem tudják betölteni, hiszen az elszigeteltség nem eredményezhet erkölcsi és társadalmi gyümölcsöket. A remeteség ellentmond a Bibliának. A szellemi ember nem él elszigeteltségben, de bibliai értelemben, mint szent elkülönül ettől a bűnös világtól. Ez egy bibliai alapelv.
„Alattomban mindnyájan vért ontanak, hálóval vadásznak testvéreikre.”
Korrupció, ellenségeskedés mindenhol. A legszembetűnőbb, amikor vadásznak testvéreikre. Izráelre, mint egységes népre tekintettek, hiszen mindenkinek ugyanaz volt az Istene, aki kiválasztotta, elhívta őket. Ennek ellenére ellenségeskedések, árulások, viták jellemezték az országot. Nem érvényes ez ránk is, ill. a gyülekezetre? Aki csak valamennyire is ismeri az egyháztörténelmet, esetleg a jelenkori egyházak, gyülekezetek helyzetét, azonnal rábólint. Egyházszakadások, gyülekezeti szakadások, melyeknek okai igen különbözőek lehetnek: irigység, konkurenciaharc, hatalmi csatározások, esetleg kicsinyes, személyi jellegű problémák. Gyakran átéltük ezeket a problémákat a gyülekezetünkben, ill. voltunk szemtanúi gyülekezetszakadásoknak. Ez borzasztó! Vannak hívők, akiknek ha nem tetszik valami, egyszerűen veszik a kalapjukat és másik gyülekezet után néznek. Az ilyen jellegű szakadásoknak többnyire személyes okai vannak és csak ritkább esetben tanításbeli nézeteltérések. Vannak az ún. törvényeskedő ill. szuperszellemi emberek, akik „az Úr megmutatta nekem” címszóval ellentmondást nem tűrnek. Csak az ő véleményük a mérvadó, aki ellentmond nekik, Istennek mond ellent. Az a nyelvezet, amit a keresztyénekkel szemben megengednek, gyakran undorító. Nem egyszer kaptam testvérektől levelet, amelynek stílusa leginkább egy bulvárlaphoz hasonlított. Így van ez, amikor a gyülekezetbe betör a világ, az ördögi „háromság”: a hatalom, a szex és a pénzsóvárság.
Bizonyos szakadások elkerülhetetlenek és szükségszerűek, de csak akkor, ha különben a Szentírás igazsága szenvedne csorbát. A dolgokról különbözőképpen vélekedhetünk, bizonyos esetekben másképp magyarázunk bibliai igehelyeket, viszont ha alapvető tanításokban nem egyezünk, jogos a szakadás. Kisszerű, személyes vitákra mondja Mikeás:
“Kivesztek az országból a hívek, nincs becsületes ember. Alattomban mindnyájan vért ontanak, hálóval vadásznak testvéreikre.”
A 3. versben a következőket olvashatjuk:
“Gonoszságra készek a kezek, hogy jól vigyék véghez.” (Károli)
Egyszerűbben szólva: Jól használják kezüket a rosszra. Másra nemigen használják, viszont a gonosz dolgok elkövetésében ügyesek. Majd részletes kifejtés következik:
“A vezető ember követelőzik, a bíró fizetségre vár, a főrangú ember kimondja, mit kíván, és csak csűrik-csavarják az ügyeket.”
Találékonyak, okosak és sziporkáznak a gonosz dolgok kitalálásában. A társadalmunkban érdekellentétek feszülnek. Az ember furfangos módon szeretné a törvényt kijátszani. Alighogy hoznak egy törvényt, a tanácsadók már tudják is a kiskapukat, hogyan lehetne kibújni. Gyakran a legügyesebb manipulátorok szellemi, ill. spirituális területen tevékenykednek. A legjobb politikusokat a templomokban találjuk.
„Csak csűrik-csavarják az ügyeket.” Ezzel a jól átgondolt taktikával, megfontolt manipulációval lehet jellemezni a gonosz embert. Nap, mint nap tele van velük az újság. Ha egy prédikációhoz valami elrettentő példára van szükség, nem sokat kell kutakodni, egyszerűen csak fel kell lapozni az újságokat.
A 4. versben a következőket olvashatjuk:
“Aki a legjobb köztük, olyan, mint a tüskebokor, a legbecsületesebb is olyan, mint a tövisbokor.”
A tüskebokor és tövisbokor társadalmunk spekulánsai. Majd jön egy jövendölés a 7,4b-ben:
„De eljön büntetésed napja, amelyet őrállóid láttak. Akkor lesz majd zűrzavar!”
Valószínűleg arra gondolt a próféta, hogy a tövisbokor és tüskebokor is a jól éghető anyagok kategóriájába tartozik. Eljön a büntetésed napja, amelyet őrállóid láttak; az utolsó ítélet, amikor is minden megég. Ez a megállapítás, előrejelzés a jövőre vonatkozik.
Miért fenyegetnek a próféták az ítélettel? Mert a nép nem szívesen figyelt rájuk. Az igazi bibliai próféták, Isten prófétái az igazságot szólják, amit mi nem szeretünk hallani. Ahogy Ézsaiás is megmondta az Ézs. 30,10-ben:
„Kik ezt mondják a látóknak: Ne lássatok; és a prófétáknak: Ne prófétáljatok nékünk igazat, beszéljetek kedvünk szerint valókat, prófétáljatok csalárdságokat!”
Az emberek szeretik a kellemes híreket, az evangélium viszont nem mindig kellemes. Amikor egy lelkész bibliahűen prédikál, többnyire nem arat vele osztatlan sikert. Gyakran száműztek igehirdetőket, csak azért, mert az igazságot szólták. Ma is így van, akárcsak 3000 évvel ezelőtt. A próféciák viszont beteljesülnek.
Mikeás a közélettől a magánélet felé fordul, barátokról, családi kapcsolatokról beszél, férj-feleség viszonyáról. Az 5-6. versben a magánélet hanyatlásáról olvashatunk:
„Ne higgyetek a barátnak; ne bízzatok a tanácsadóban; az öledben ülő előtt is zárd be szádnak ajtaját. Mert a fiú bolondnak tartja atyját, a leány anyja ellen támad, a meny az ő napára; az embernek saját háznépe az ellensége.” (Károli)
Protestáns Új Fordítású Biblia szerint:
„Ne higgyetek a barátnak, ne bízzatok a jó ismerősben, még asszonyod előtt is, akit magadhoz ölelsz, vigyázz, hogy mit mondasz! Mert a fiú gyalázatosan bánik apjával, a lány anyja ellen támad, a meny az anyósa ellen, az embernek saját háza népe is az ellensége.”
Nem furcsa, hogy a próféta arra bátorít, legyél gyanakvó a legjobb barátoddal, rokonaiddal, házastársaddal kapcsolatban?
Mit akar mondani a próféta mindezzel? Az igaz ember, aki törvény szerint él, törekszik a szeretetre és alázatos Istennel szemben, annak csendben, visszavonultan kellene élnie. Mikeás idejére jellemző volt, hogy házaspároknak nem kellett egymással megosztani szívük titkait. Az összetartás egy zsidó családban nagy volt. A zsidó család tekintélyelvűen működött: az apa volt a család feje, az összes családtag pedig az „ő családja”. Házasságkötés után a feleség elhagyta a saját családját és a férje családjához költözött. Az 5. parancsolat igen fontos volt:
„Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, a melyet az Úr a te Istened ád te néked.”
A mai társadalmunkban hasonló dolgok történnek, mint Mikeás idejében. Vidékről a fiatalok a városokba költöznek, a családi kötelékek meglazulnak. A családok által meghatározott társadalomszerkezet szétesett. A 7,6a-ban olvashatjuk, hogy a fiú bolondnak tartja atyját. A héber szövegben a „Nabal” szót használják. Emlékezzünk csak, hol fordul elő ez a név? Nábálnak a neve bolond. (1. Sám. 25,25). „A fiú bolondnak tartja atyját.” Akita Bibliában bolondnak neveznek, az nem csak műveletlen, butaságokat tesz, rossz döntéseket hoz, esetleg szellemileg fogyatékos, hanem erkölcsileg is romlott. A fiú fellázad az apja ellen, a lány az anyja ellen, a meny, aki immár családtag, az anyósa ellen. Az ember a saját családján belül is ellenségeket talál. Újságokban gyakran olvashatunk családon belüli erőszakról. A családi kötelékek fellazulnak. A 6. vers második részének a szavait, miszerint az embernek saját háznépe az ellensége, megtalálhatjuk az Újszövetségben egy másfajta szövegösszefüggésben. Jézus mondja a Mt. 10,36-ban:
„És hogy az embernek ellensége legyen az ő házanépe.”
Arról beszél, hogy a fiú szembeszáll az apjával, a meny az anyósával. Miért? Ez a szöveg nagyon népszerű volt a Malakiás utáni és az evangéliumok előtti időszak apokaliptikus (világ végére vonatkozó) irodalmában, pl. Ezsdrás és Énok könyveiben. Bizonyos állításai eszkatológikus jellegűek, az emberiség végső sorsát tárgyalják. A kora kereszténység egyházatyái ismerték ezeket a könyveket, mint ószövetségi apokrif iratotokat. Ezek a társadalmi jelenségek fogják jellemezni Jézus második eljövetele előtti utolsó időket. Az embernek saját háznépe az ellensége. A XX. sz. történelméből ismerjük mindezt. A Harmadik Birodalomban, a volt NDK-ban, ill. kommunista országokban emberek sokasága képes volt elárulni saját családját, senkiben sem lehettet bízni. Ha ez így van, jobb, ha hallgatunk. Mikeás a kortársairól beszél, de ez az elv napjainkban, az utolsó időkben még meghatározóbb.
Ezután a fájdalmas panasz után a próféta személyes meggyőződését olvashatjuk a 7,7-ben:
„De én az Úrra nézek, várom az én szabadításom Istenét; meghallgat engem az én Istenem!”
Negatív hozzáállása reménykedő magatartássá változik.
A világra jellemző, hogy senkiben nem bízhat az ember, sem a házastársában, sem a gyerekeiben és a legjobb barátjában sem. Csak egyvalakibe vethetjük bizodalmunkat: az egyedüli, igaz Istenbe. A gyanakvások korában is tudhatjuk, hogy Ő, az Úr, itt van, jelen van. Ez kell, hogy bátorítson minket! Talán napjaink gyülekezeteiben és társadalmában nem olyan erőteljes a bizalmatlanság, mint Mikeás korában, de eljöhet még az az időszak. A haszid, kegyes, istenfélő ember Jahvéra tekint, az Úrba veti bizodalmát és a következőket mondja: De én az Úrra nézek, várom az én szabadításom Istenét. Apróféta, a haszid, a kegyes, istenfélő ember, nézelődik és vár, tekintetét a jövőbe veti.
Milyen Isten Jahve? Ő a szövetségkötés Istene; velünk kötött szövetséget, amit a vérével megpecsételt és mi várjuk őt. Ő a Megváltó. Isten hivatalosan Mikeás ura volt, mivel Mikeás az Ő prófétája volt. De nem csak ura volt, hanem az Istene is. Mikeás azt mondja, jöjjön, aminek jönnie kell, akármilyen változások is álljanak be a társadalomban, akárhogy is terjedjen a gonosz, de én várom az én szabadításom Istenét. Teljes bizodalommal mondja, hogy „meghallgat engem az én Istenem”!
Velünk mi van? Mi is el tudjuk mondani Mikeással együtt, hogy bármilyen körülmények között, bármilyen helyzetben az Úr az én Istenem, rá tekintek és Őt várom? A próféta a Mikeás 4,1-ben a messiási időkre gondol, amikor a következőket mondja:
„És lészen: az utolsó időben az Úr házának hegye a hegyek fölé helyeztetik, és felülemelkedik az a halmokon, és népek özönlenek reá. Pogányok is sokan mennek, és mondják: Jertek, menjünk fel az Úr hegyére és a Jákób Istenének házához, hogy megtanítson minket az ő útaira, és járjunk az ő ösvényein! Mert Sionból jő ki a törvény, és az Úr beszéde Jeruzsálemből.
Az 5,1-ben az efrátai Betlehemről ír, az 5,3-ban pedig a következőképpen folytatja:
„És megáll, és legeltet az Úrnak erejével, az Úrnak az ő Istenének fenséges nevével, és bátorsággal lakoznak, mert ímé felmagasztaltatik a földnek határáig. És ő a mi békességünk.”
Ő maga lesz a békesség, amikor eljön az antikrisztus. Mikeás Istenre vár, a Megváltójára, Jézus Krisztus királyságára. Nem tudta, mi ezt hogyan fogjuk tenni, mi lesz a különbség Jézus első és második eljövetele között. A mi reménységünk hasonlít Mikeás prófétáéhoz, hiszen mi is Isten ígéreteinek a beteljesülésére várunk.
Mikeás könyve egy modern könyv! Manapság a tekintélyt elutasítják, aminek következménye anarchia, fölkelések, büntetőítéletek. A jogászok korát éljük. Napjainkban egy jogásznak sokkal több feladata van, mint akármelyik más foglalkozást űző embernek. Soha nem kellett még annyi törvényt, paragrafust ismerni egy átlagembernek, mint manapság. Az emberek előszeretettel pereskednek egymással, nem is beszélve a polgári engedetlenségről. A hozzáállásunk hasonlítson a prófétáéhoz: szemlélődni és várni. Ahogy Pál apostol is írja a Thesszalonikaiakhoz intézett levelében: feltekinteni és várni azt, aki a mennyből jön. Közben pedig világítanunk kell ebben a sötét világban.
Mikeás hisz Izráel kiválasztottságában és azokban az ígéretekben, amelyeket Isten a népének adott. Az 1. Thessz. 1,10-ben Pál apostol szavait olvashatjuk: Azért tértetek meg a bálványoktól, „hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok, és várjátok az Ő Fiát az égből, a kit feltámasztott a halálból, a Jézust, a ki megszabadít minket amaz eljövendő haragtól”.
Ez az, amit nekünk is tennünk kell: az Úrra tekinteni és várni, hogy reménységünk szerint hamarosan visszajön. Ámen