Isten üdvtervét tanulmányozzuk, ahogyan az a korszakokon keresztül kibontakozik. Tanulmányunk hátterében az a két „látás” áll, mely a szisztematikus (rendszeres) teológia alapját képezi. Az egyik az ún. „szövetségi teológia”, a másik a „diszpenzacionális (korszakos) teológia”. Később, ha továbbjutunk tanulmányunkban, megkísérelhetünk egy köztes nézetet is kialakítani. Persze csak evangéliumi keresztyén teológiával foglalkozunk, nem liberális, szabadelvű teológiával.Említettem az előzőekben, és ezt szeretném fontosságánál fogva megismételni, hogy nem vagyunk képesek bármit is megérteni Isten üdvtervéből ezen két különböző nézet segítségével, ha nem ismerjük történetüket. Ezért kezdtük el a szövetségi teológia történetének tanulmányozását, melyet ebben a részben befejezünk. Szeretném felrajzolni ennek a teológiának a fő jellegzetességeit. Ezután fogunk a diszpenzacionalista teológia történelmével és annak jellegzetességeivel foglalkozni. Ha a végére értünk, akkor megnézzük, hogy mit mond a Biblia ennek teológiai szerkezetéről.
Nem tudom, hogy ki hogyan jutott hitre, de én a Scofield-Bibliával nőttem fel. Erre tanítottak a gyülekezetben is. Clarence Larkin ábrázoló könyve a „Dispensational Truth” ott volt az éjjeliszekrényemen a Bibliám mellett, melynek mai leegyszerűsített utóda a „Bibliai panoráma”. Ezek vetületei a Scofield-Bibliának.
Hangsúlyozom, hogy nagyon fontos mind a két nézetet ismerni és tanulmányozni, valamint az is lényeges, hogy megkíséreljünk utat találni, mely mindkettő szélsőségeit kiküszöböli. Mind a két teológiai irány viszonylag új kísérlet arra, hogy a Biblia tanítását egy rendszerbe lehessen foglalni. Persze a diszpenzacionalista teológia fiatalabb, mint a szövetségi.
Legutóbb arról volt szó, hogy milyen fontos a szövetségi teológiát ismerni. Minden bibliaolvasó embernek meg kell barátkoznia a szövetségi gondolattal. A „szövetség” szó egy gyakran használt fogalom a Bibliában, nem annyira az Újtestamentumban, mint inkább az Ótestamentumban. Több szövetségről olvasunk a Bibliában, ezért mindenkinek, aki a Bibliát olvassa, kell, hogy legyen valami fogalma arról, hogy mit jelent a szövetség teológiai értelemben. Ez persze nem a szövetségi teológia! A szövetség gondolata egy bibliai fogalom. A Biblia szól szövetségekről, de amikor szövetségi teológiáról beszélünk, akkor egy teológiai rendszerre gondolunk, mely a szövetség fogalmát, mint szerkezetet használja rendszerének felépítéséhez. Más szóval a Biblia tanítása a szövetségi gondolatra épül, amint ez annak olvasásából kibontakozik.
Ami szintén fontos, és amit nem szabad elfelejteni az az, hogy az első keresztyéneknél a szövetségi teológia, ahogyan azt ma ismerjük, egy relatív és általánosan elfogadott nézet volt, amit senki sem vitatott. A szövetségi teológia a XVI-XVII. században született, így sokkal korábbi, mint a diszpenzacionalista teológia, mely csak a XIX. században jött létre. Persze csírájában minden teológiai irányzat megtalálható az egyházatyáknál is, de mi ezekről mint bibliai rendszerekről beszélünk! Az egyházatyák írásaiban fellelhetőek bizonyos szövetségi és korszakos elemek, de ezekből sose lett rendszer.
Szeretném még egyszer megjegyezni és kihangsúlyozni, hogy ez nem meglepő, hiszen az Úr Jézus megmondta tanítványainak, hogy amikor ő el fog menni, elküldi a Szentszellemet, aki állandóan bennük lakik majd, és elvezeti őket a teljes igazságra. Ezen munkálkodik a Szentszellem immár 2000 éve. A Szentszellem tanítja a gyülekezetet. Az egyháztörténelem egy bizonyos értelemben a Szentszellem szolgálatának a története. Ezért mondhatjuk azt, hogy a korai keresztyén gyülekezeteket nem oktatta olyan jól a Szentszellem, ami a bibliai tanítást illeti, mint ahogyan az az évszázadok alatt kibontakozott. Hiszem, hogy az evangéliumi gyülekezet ma jobban megérti a bibliai tanítás összességét mint rendszert, mint a korábbi századok keresztyénei, beleértve a reformáció keresztyéneit is. A reformátorok sok mindent felismertek és helyesen láttak, de sok mindenben tévedtek is.
Legutóbb szó esett Irenaeus-ról, aki Kr.u. 130-200-ig élt és egyike a nagy egyházatyáknak. Idéztem röviden Johann Heinrich Bullingert, a zürichi teológust, aki Ulrich Zwingli utóda volt. Fontos ember volt, mert tulajdonképpen ő vezette be a szövetség gondolatát egy teológiai tanítással összefüggésben. Jelentős művet írt a szövetségekről. A szövetségi teológia azonban mint rendszer, nem található Bullinger írásaiban. Korábban említettem Kálvin Jánost. Az ő írásaiban is vannak utalások a szövetségekre, Kálvin azonban nem volt szövetségi teológus abban az értelemben, ahogyan ma a szövetségi teológiát tanítják. Kálvin sok mindenben egyetértene a szövetségi teológusokkal és teológiája sokkal közelebb áll a szövetségi teológiához, mint a diszpenzacionalista teológiához.
Most szeretnék a szövetségi teológia születéséről beszélni, aztán leírni, hogy mi a szövetségi teológia mai fejlett formájának jellegzetessége a Westminsteri hitvallásban, a puritánoknál és Charles Hodge-nál, aki a XIX. században a szövetségi teológia utolsó nagy képviselője volt.
A szövetségi teológia születése
A)Zakariás Ursinus (1534-1583) egy német reformátor és teológus volt, aki Wittenbergben tanult, ahol Luther is élt. Ismert lett, mert a Heidelbergi katekizmus egyik szerkesztője volt, mely a kálvinista egyház katekizmusa lett. Emellett írt egy teológiai munkát, mely Melanchton Fülöp szellemét tükrözte, aki pedig lutheránus volt. Ezért, habár kálvinista volt a teológiája, mégsem olyan élesen volt megfogalmazva, mint a genfi és zürichi kálvinista irodalom. Zakariás Ursinus napjainak ismert embere és professzora volt. Hosszú időt töltött Genfben 1557-ben, Heidelbergben pedig dogmatikát tanított 1561-1568 között. Legalább kétszer volt Zürichben és a zürichi teológusok, Zwingli és Bullinger befolyása alá került. Itt barátkozott meg a szövetségi teológia gondolatával, melyet a reformátorok képviseltek. Ő maga a nagy katekizmust írta meg, melyben először fogalmazódik meg világosan a szövetségi gondolat. Ő beszél először a „teremtés szövetségéről”, vagy a „természet szövetségéről”. A Scofield-Biblia egyes kiadásaiban ez mint az „édeni szövetség” található meg, más néven a „cselekedetek szövetsége”. Erről később bővebben lesz szó.
Közbe kell, hogy vessem, hogy sok evangéliumi keresztyén félre lett vezetve, ami a katekizmust vagy a hitvallást illeti. Ennek oka az, hogy nem foglalkoztak rendszeresen az egyháztörténelemmel. Azért hiszik azt, hogy rossz vagy haszontalan dolog egy hitvallással vagy egy történelmi teológiai dokumentummal foglalkozni, mert nem tudunk mindennel teljesen egyetérteni. Úgy gondolom, hogy mikor a gyülekezet, az egyház az évszázadokon keresztül sok hitharcon és hitvitán ment át, a Szentszellem vezette a hithű evangéliumi gyülekezeteket. Ahogyan a Szellem vezette a gyülekezeteket, úgy formálódott a gyülekezetek tanítása. Például a szentháromság tana sok vita gyümölcseként alakult ki. Sok nagy hitvalló tusakodott az igazság érdekében. Az Atanáz és Irenaeus közötti tartós vita révén jött létre a Jézus Krisztus isteni mivoltáról szóló tanítás. Emberileg szólva, ha ezek a viták nem lettek volna, akkor ma nem ismernénk a szentháromság, vagy Jézus istenségének fogalmát, melyek ma az evangéliumi keresztyének között minden vitán felül állnak. Persze csak emberileg szólva, mert meg vagyok győződve arról, hogy az egyháztörténelem nagy vitái az isteni gondviselés következményei. Fontos, hogy megértsük a tanítások történelmi hátterét. A hívők, akik ezekről a kérdésekről vitatkoztak, legalább olyan okosak voltak, mint te meg én, azonkívül nagy ismeretük és képzettségük is volt. Azért vitatták meg ezeket a kérdéseket részleteiben, mert ezek létkérdések voltak számukra. Számukra nem a Mercedes és a sok pénz volt fontos, hanem egész idejüket a Szentírás tanulmányozására és az igehirdetésre fordították.
Benjamin Breckenridge Warfield (XX. sz.) mondta, hogy a keresztyénség hitvallásainak olvasása (egy háromkötetes mű) több egészséges teológiával hoz érintkezésbe, és több lehetőséget nyújt az egészséges teológiában való növekedésre, mint akármi más a Biblián kívül. Ne hidd, hogy az egyháztörténelem tanulmányozása nem fontos dolog! Ezért is gondolom, hogy a tanításbeli kérdésekről folyó viták nagyon fontosak a gyülekezetekben és a gyülekezetek között is, és az ezek elől való elzárkózás egy szegénységi bizonyítvány.
B) A második nagy teológus, akit meg kell itt említeni, Caspar Olevianus, aki Ursinus munkatársa volt a Heidelbergi hitvallás megírásakor. Trierben született (a luxemburgi határ közelében, a Mosel folyó mellett). Teológiai tanulmányait többek között Genfben, Lausanne-ban, és Zürichben folytatta. Megismerkedett William Farellel, aki rábeszélte Kálvin Jánost arra, hogy Genfben telepedjen le. Farell élete nagy részét Neuchatel-ban töltötte, az ottani katedrálisban hirdette az igét. Tüzes reformátor és istenfélő ember volt. Ő volt az, aki rávette Olevianust arra, hogy szolgálatát ott végezze, ahol született. Olevianus Metz-be szeretett volna menni, de Farell meggyőzte, hogy térjen vissza Trierbe, a szülővárosába. Így Olevianus visszament Trierbe és ott latintanár lett a gimnáziumban. Diákjaival Melanchton Fülöp írásait olvastatta Cicero és a galliai háborúk helyett! Ugyanakkor olvasmányain keresztül prédikált, később azonban rájött, hogy a latinórák nem a legjobb alkalmak az evangélizációra Trierben.
Trier egy katolikus város volt, püspöki székhely. Amikor a püspök nem volt a városban, Olevianus közvetlenebb módszert választott. Kiragasztott egy plakátot a gimnázium kapujára, hogy Szent Lőrinc napján Isten igéjét fogja hirdetni. Ezen a napon 10 és 12 óra között prédikált. Ilyesmit a trieri lakosok még sose hallottak. Ez a reformáció tanítása volt, amit Párizsban és Svájcban tanult Kálvintól és másoktól. Napokon keresztül hirdette az igét, és miután a püspök nem volt a városban, a hallgatók létszáma egyre nagyobb lett, 600 főre emelkedett, ami annak idején nagy tömegnek számított. Végül a püspök fülébe jutott, ami történt és visszasietett Trierbe, nehogy a város elforduljon a katolicizmustól. Összegyűjtött 160-170 katonát és rendet teremtett a városban. Olevianust néhány hónapra börtönbe vetették. Később III. Frigyes (Frederick III von der Pfalz), aki Heidelbergben székelt, és aki szimpatizált a reformációval, pénzt küldött a püspöknek avval a kéréssel, hogy engedje szabadon Olevianust, hogy a heidelbergi egyetemen teológiát taníthasson. Így került Olevianus Heidelbergbe és ott írta meg a heidelbergi kátét.
Ami számunkra érdekes, hogy ő volt az, aki felfedezte a szövetség gondolatának fontosságát a teológia oktatásában. Az egyetlen szövetség, melyet ismert, s melyet írásaiból ismerünk, a „kegyelem szövetsége” volt. Írt egy magyarázatot az apostoli hitvalláshoz és, egy dolgozatot a „kegyelem szövetségéről” az apostoli hitvallással szemben. Röviden csak annyit szeretnék mondani, hogy a „kegyelem szövetsége” a szövetségi teológusok gondolkodásában arra a szövetségre vonatkozik, melyet Isten kötött a kiválasztottakkal. Ez egy feltétel nélküli szövetség, mely garantálja a kiválasztottak örök üdvösségét.
C)Robert Rollock (1555-98) egy skót, aki az edinburgh-i egyetem principálisa, elöljárója volt 1583-1598-ig, írt a „hathatós elhívásról” (efficacious calling). A téma, mely ehhez a munkához, a „hathatós elhíváshoz” vezetett, egy rövid előadás volt a „szövetségről”. Ebben a következőket írta: „Isten nem szól az emberekhez, hacsak nem a szövetségeken keresztül”. Beszélt a „cselekedetek szövetségéről”, amit Isten Ádámmal kötött a paradicsomban, aztán utalt arra, hogy Krisztus halálában, aki a mi közvetítőnk, helyreállította azt a viszonyt, ami a „cselekedetek szövetségének” megszegése által megszakadt, és egy új szövetséget, a „kegyelem szövetségét” kötötte meg.
Láthatjuk, hogy ezek az emberek, akiknek a szívében a szövetségi teológia megszületett, a „kegyelem szövetségét” tartották a központi gondolatnak, azaz azt a szövetséget, melyet Isten a kiválasztottakkal kötött.
A „kegyelem szövetsége” kifejezés nem található meg a Bibliában. Vannak keresztyének, akik ezért ezt a szókapcsolatot teljes egészében elvetik. Ezek olyan testvérek, akik nem ismerik a teológiai gondolkodás történelmi hátterét. Persze nem lehet mindent ennyire leegyszerűsíteni, jobb, ha megtanulunk differenciáltan gondolkozni. Gyakran a Biblia tartalmaz egy fogalmat, egy rendszert, anélkül hogy maga a szó szerepelne a szövegben. Keresd a szentháromság kifejezést a Szentírásban és sehol sem fogod megtalálni. Vessük el ezért a szentháromság fogalmát? Ha elvetjük, akkor az egész keresztyénséget eltemethetjük vele együtt. A keresztyénség a szentháromság tanításán alapszik. Ha az Úr Jézus nem Isten, akkor nincsen közvetítő Isten és az ember között. A „kegyelem szövetsége” kifejezés tehát nem fordul elő a Bibliában. De Isten döntése, Isten népének kiválasztása és Isten gyermekei üdvösségének garanciája olyan tanítás, melynek alapja a Biblia. Lehetne „messiási ígéreteknek” is nevezni, amint ezen ígéretek kibontakoztak a történelem folyamán. Ez egy nagyon lényeges pont, és fontos, hogy megértsük, hogy növekedhessünk Isten igéjének ismeretében.
D) Menjünk egy lépéssel tovább. William Perkins-t (1558-1602) a Tudor korszak puritán teológusának nevezték. A puritánok szemében egy óriás volt, amint Perry Miller nevezte őt „Áron a pusztában” c. könyvében. A XVII. század katolikus és protestáns teológusai Kálvinhoz hasonlították. Könyvei angol, latin, holland, spanyol, walesi és ír nyelven jelentek meg. Az óceán mindkét partján óriási hatása volt. Olyanok kerültek befolyása alá, mint William Ames Cambridge-ben, Amerikában John Cotton, John Robinson, akik az első bevándorlók között voltak, valamint John Winthrop. Ők voltak az első amerikai teológiai tanítók.
William Perkins a Great St.Andrews Church-ben prédikált Cambridge-ben, ahol az egész egyetemi város hallgatta őt. 1580-ban a cambridge-i Christ College-ban doktorált, mely egy puritán intézmény volt. A professzori karba is beválasztották. 1582-ben és 1584-ben két más doktorátust kapott. Érdekes, hogy ilyen tanult ember létére börtönmissziót végzett. A Great St.Andrews templom prédikátora lett és maradt is egészen haláláig. William Ames, tanítványainak egyike a következőket mondta Perkinsről: „Amikor fiatal voltam, hallgattam Perkins mester szavait sok diák előtt. Oktatta őket és bevezette őket az igazságba, buzdította őket, hogy kövessék Krisztust istenfélelemben, és előkészítette őket Isten országára. Példát mutatott, hogy mi legyen életük célja, hogy terjeszthessék az igazi hitet hatalommal, Isten dicsőségére és mások üdvösségére.”
Amikor Thomas Goodwin 1613-ban Cambridge-ben járt, azt írta: „A város át volt itatva William Perkins beszédeinek erejével és hatalmával, mely még sok év után is friss maradt az emberek emlékezetében”. Perkins rengeteg könyvet írt. Háromkötetes írásgyűjteménye 39 művet tartalmaz, valamint magyarázatokat, kommentárokat. Legalább 50 kiadás jelent meg Svájcban és Németországban, 90 kiadás Hollandiában, a kálvinista teológia fellegvárában, és másutt is. Thomas Fuller jegyzi meg: „könyvei több nyelven jelentek meg, mint amennyit írója valaha is beszélt volna”.
E) Ez vezet most William Ames-hez (1576-1633). Jelentősége ismert mind a liberális, mind az evangéliumi teológusok között. Nagy hatással volt Jonathan Edwards-ra és Friedrich Schleiermacher-re. Sok liberális teológus írt dolgozatot Ames-ről. Őt tekintik az angol puritanizmus atyjának és a dorti zsinat egyik nagy vitázójának. A zsinat hátterében nagy befolyással volt annak döntésére, melyet a holland egyház mint tanítást elfogadott, szemben az arminiánus tanítással. Nagy hatással volt Amerikára is, ahol szövetségi teológiáját, egyházpolitikáját, bibliamagyarázatait, továbbá a hit és a vallásos élmény fogalmát mint kánont fogadták el.
Ames műveltségére Cambridge-ben tett szert. Független gondolkodó volt és emiatt összeütközésbe került az angol királyi házzal, mivel református, kálvinista nézeteket képviselt, és végül, hogy megmenthesse életét, el kellett hagynia Angliát. Először Hollandiába menekült és ott – miután angol volt és nem volt hivatalos kiküldött – a háttérben működött a dorti zsinaton mint teológiai tanácsadó. Félelmetes vitázó volt, és illett rá az, amit Izrael leányai Dávidról énekeltek, „más teológusok megöltek ezreket, Ames azonban tízezreket”. Később kinevezték a rendszeres teológia professzorává Groningenben, Hollandiában.
Ames szövetségi teológus volt. Az ő teológiája már egy fejlettebb formáját jelentette a szövetségi teológiának. Hadd említsem meg a „kegyelem szövetségére” vonatkozó nézetét. Szerinte a „szövetség” gondolata leginkább az Isten és a megváltott ember viszonyára illik. A „kegyelem szövetsége” egy biztos ígéret, egy feltétel nélküli szövetség. Leírja több pontban, hogy miben különbözik az „ószövetség” a „kegyelem szövetségétől”, és mennyiben alkalmazható a „kegyelem szövetsége” keresztyén életünkre. Szerinte a „kegyelem szövetsége” két különböző formában használható. Van egy ótestamentumi és egy újtestamentumi alkalmazása. Utal azonban arra, hogy a kegyelem szövetségének a természete, a lényege, mindkét esetben azonos, különbség csak az alkalmazásban van. Látható, hogy amint a szövetségi teológia kibontakozik az egyháztörténelem folyamán, a hangsúly a „kegyelem szövetségének” fogalmáról mindinkább Isten ígéreteire helyeződik, melyeket az ő kiválasztottainak tett.
F) A következő férfi, akiről itt beszélnünk kell, Johannes Cocceius (1603-69). Tulajdonképpen egy német teológus, Klappenburg volt az, aki a szövetségi teológiai rendszert megalapozta. Groningenben tanított és 1562-ben halt meg. De akiben a zseniális, merész és összefüggéseiben teljes szövetségi rendszer megszületett és megfogalmazódott, az John Cock volt (latin nevén Cocceius). Eredeti neve Johannes Koch volt, Brémában született. Tanítói közé számítottak Martinius és William Ames. Koch a brémai egyetemen tanított teológiát, aztán pedig Groningenben és Leydenben, ahol később meg is halt. Könyvet is írt ezzel a címmel: „The Structure of Doctrine concerning the covenant and the testament of God” (A tanítás struktúrája, ami a szövetséget és Isten testamentumát illeti). Később egy még átfogóbb teológiai művet írt a keresztyén tanításról. Ezt két kategóriára osztotta: a „természet szövetsége” és a „kegyelem szövetsége”. Módszertana miatt a „bibliai teológia” atyjának is nevezték, mivel Cocceius különösen a „kegyelem szövetségének” rendtartását, adminisztrációját, és Isten kijelentésének a bibliai történelem folyamán történő kibontakozását tanulmányozta. Ebből már érezhető, hogy valamilyen viszony fűzte a korszakos tanításhoz, amikor a kegyelem korszakának különböző „háztartásairól” beszélt. Bizonyos pontokon ez a két tanítás nagyon közel áll egymáshoz, más helyeken azonban nagy különbségek állnak fenn. Ő a korszakokat a „kegyelem szövetsége” különböző háztartásainak nevezte (Ádámtól Ábrahámig, Ábrahámtól a mózesi törvényig, a törvénytől Krisztusig, valamint az ÚT egy „háztartásnak” számít az új égig és új földig).
Ami új Cocceius munkájában, az nem annyira az ő speciális gondolataiban keresendő, hanem azokban a részletekben, ahogyan a fejlődő szövetségi teológiát kidolgozta. Egy remek bibliai exegéta (írásmagyarázó) volt, ez különböztette meg őt más teológusoktól, akiknek tradicionális látásuk volt, és akikkel emiatt vitái támadtak. Más véleményen volt a szombatra, azonkívül a megbocsátás ó- és újtestamentumbeli természetére nézve is. Például nem hitt abban, hogy az újtestamentumi hívőkre vonatkozik a szombat törvénye. A korszakos nézet szélsőséges tanítói gyakran nem értik meg, hogyan tudott Isten megbocsátani az Ótestamentum idejében. Ennek az oka az, hogy túl élesen elválasztják az ótestamentumi korszakot a jelen korszaktól. A törvény és a kegyelem korszakának kifejezéseit használják, és ezeket egymástól élesen elhatárolják.
A korszakos tanítók egyike, Lewis Sperry Chafer, beismerte, hogy nem érti, hogyan bocsáthatott meg Isten és hogyan üdvözülhettek emberek az Ótestamentumban. Gyakran olyan kétértelmű kijelentéseket tett, hogy egyesek megvádolták azzal, hogy kétféle üdvösséget hirdet. Számára az üdvösség kérdése az Ótestamentumban nagyon nehéz kérdés, nagy probléma volt. Chafer egyszer a következőt mondta (egy tanítványa fültanúja volt ennek): „A napokban egy diákom odajött hozzám és bejelentette szándékát, hogy >Az üdvösség az Ótestamentumban< címmel szeretne dolgozatot írni. Nekem elállt a lélegzetem, mert tudtam, hogy egy rövid idő múlva vissza fog jönni és másik témát fog kérni, miután ez túl nehéz téma”. Cocceius nem riadt vissza attól, hogy az üdvösség ó- és újtestamentumbeli útjáról írjon. Miközben világosan beszélt arról, hogy emberek megtértek mind az Ótestamentum, mind az Újtestamentum korában, határozottan állította, hogy ameddig az Úr Jézus Krisztus nem ontotta ki vérét, addig Isten váltságműve nem volt befejezve. Ez korának kálvinista, református köreiben sok vitát váltott ki.
Cocceius Isten igéjének kimagasló ismerője volt, a Szentírás minden lapján kereste Krisztust és meg is találta őt. Egy csodálatos krisztológiai ösvényt keresett mindig, amikor a Bibliát tanulmányozta. Összhangban volt az Úr azon mondásával, miszerint Mózes és a próféták róla írtak. Vagy ahogy Spurgeon mondta: „Valahányszor felnyitom a Bibliámat, akár az Ó-, akár az Újtestamentumot, egyenesen az Úr Jézus Krisztus felé veszem az irányt”. Cocceius jelentősége abban áll, hogy írásaiban először lelünk a szövetségi teológia teljes rendszerére.
G) Az utolsó, akivel foglalkoznunk kell, Hermann Witsius, (1636-1708) aki szisztematikusan rendszerbe foglalta a szövetségi teológia tanítását. Witsius, egy holland teológus tollából származik a szövetségi teológia végső formája. Az ő munkája: „A szövetség háztartásai” foglalkozik a „megváltás szövetségével”, a „cselekedetek szövetségével” és a „kegyelem szövetségével”. Ha valaki a szövetségi teológia késői formáját szeretné tanulmányozni, akkor ehhez a műhöz nyúljon. Írásának címe „Concerning the economy of the covenants of God with men” (Ami Istennek az emberekkel kötött szövetségeinek háztartását illeti). Meg kell jegyezni, hogy a korszakos teológia, a diszpenzacionalista teológia használja ezt a kifejezést: „háztartás”.
A következő három szövetségből tevődik össze a „szövetségi teológia”:
– A „megváltás szövetsége” (evvel még foglalkozni fogunk), az a szövetség, mely a szentháromság személyei között jött létre arra nézve, hogy ki milyen szerepet vállal a megváltás művében. Ez is egy feltétel nélküli szövetség volt.
– A „cselekedetek szövetsége”, melyet Isten Ádámmal kötött a paradicsomban, mely az engedelmesség előfeltételéhez volt kötve és melyet az ember megszegett.
– A „kegyelem szövetsége” Isten és a kiválasztottak között áll fenn.
Röviden szeretném lekerekíteni áttekintésünk körvonalait, a szövetségi teológia későbbi fejleményeivel. A Westminsteri hitvallás nagy tanításbeli alap, illetve tanításbeli szimbólum a reformáció egyházaiban, különösen a presbiteriánus gyülekezetekben. A Westminsteri zsinat és az ebből származó Westminsteri hitvallás a szövetségi rendszer, más szóval a szövetségi teológiai rendszer alapját képezik. Francis Turretin (1623-1687), genfi teológus a kálvinizmus négy pontjának ellensége volt. A négy pontos kálvinizmus egy kódolt kifejezés, amely alatt azt értik, hogy nem lehet üdvbizonyossága az embernek. Ha erre a kérdésre: „hiszel az ember szabad akaratában?” a válasz igen, akkor tudni lehet, hogy az illető egyáltalán nem kálvinista. Ha igaz, hogy van szabad akaratunk, akkor bizony nem lehet üdvbizonyosságunk. Ha szabadok vagyunk, akkor szabadok vagyunk az Urat elhagyni, és így elveszíthetjük az üdvösségünket. Turretin ismert volt arról, hogy foglalkozott ezzel és írt egy munkát az önmagának ellentmondó kálvinizmus, az ú.n. négy pontos kálvinizmus ellen, mely Svájcban akkor jelent meg Consensus Helvetica címmel. Turretin műve háromkötetes és latinul íródott. Egyes neves teológiai tanszékeken, mint pl. Princeton, Union Theological Seminary még a XX. században is tanították és a diákoknak latinul kellett olvasniuk.
H) Az utolsó, akit még megemlítek, Charles Hodge (1787-1878). Rendszeres teológiájában megtaláljuk mindazokat a teológusokat, akik hasonló gondolkodásúak voltak, a kálvinista szövetségi teológusok csoportját (fiaA. A. Hodge, B. B. Warfield, Louis Berkhoff, John Murray stb.). Hodge szisztematikus teológiája tartalmaz egy részletes és kimerítő munkát a szövetségi rendszerről, ahogyan azt a presbiteriánus egyház értelmezi.
Kérdés: hogyan üdvözültek az ótestamentumi szentek?
Ez egy egyszerű kérdés. Az üdvözülés – ahogy azt Pál apostol egészen világosan kimondja az Újtestamentumban, a Róma 3,4-ben és a Gal. 3,4-ben – ugyanazon az alapon történt az ÓT-ban, mint az ÚT-ban. Az eljövendő, vagy a már itt járt Megváltóba vetett hit alapján, kegyelem által. Pál mindezt az ÓT-ból vezeti le, és alapja annak a váltságműnek, melyet az eljövendő Megváltó véghez fog vinni eljövetelekor. Az egyetlen különbség az, hogy ameddig nem jött el a Megváltó és nem fejezte be váltságművét, addig az ótestamentumi hívők üdvössége egy még befejezetlen, tökéletlen művön nyugodott. Ezért kiáltott fel az Úr Jézus a kereszten: „Elvégeztetett!” Az engesztelő áldozatnak ki kellett ontania vérét. Ebben az értelemben az Ótestamentumban még nem volt tökéletes megváltás, illetve üdvösség. A Zsid. 9. és 10. ezt világossá teszi. Ezenkívül fontos tudni, hogy a Szentszellem még nem lett kiöntve, mert Jézus Krisztus még nem dicsőült meg. Az ótestamentumi szentek hittek Isten szavában és hűségében, és biztosak voltak abban, hogy amit Isten megígért, azt meg fogja tartani. Dr.Ironside mondta ezt: „Az ótestamentumi szentek hitelbe lettek megváltva, az újtestamentumi hívők pedig azon az alapon mentetnek meg, ami az ő számlájukra íródik, amikor hitüket Jézusba vetik.” Isten megígérte a Megváltót, Isten bárányát aki be fogja fejezni művét.