A második fontos állomás az üdvtörténet folyamatában a bűneset. Ez sorozatunk következő része. A Biblia nagy része történelmi események felsorolásából és azok értelmezéséből áll. A keresztyénség történelmi vallás, események sorát írja le térben és időben. Vannak ugyan a Bibliában utalások az idő előtti és az idő utáni „időre” is, de többnyire az időbeli történelemmel foglalkozik. Például olyan fontos eseményekkel, mint az inkarnáció, a keresztre feszítés, és a feltámadás. Eseményekkel, melyek a klasszikus történettudományok határain túlmennek, azaz a tudományos történelemkutatás eszközeivel, avval a metodikával, amivel a történészek kutatásaikat végzik, nem vizsgálhatók.
Nemcsak az események vannak leírva, hanem az isteni kijelentés az események mögötti okokat is megvilágítja. Azokat az okokat és összefüggéseket, melyeket a történészek nem érthetnek meg, mert isteni értelmezés áll mögöttük. Ezeket csak Isten ismeri, mert isteni perspektívából íródtak. Az isteni végzés (ezt a kifejezést Pál apostol gyakran használja, pl. Ef. 1,11.; 3,11.) egy része a kiválasztás (Ef. 1,4.), és minden, ami történik, az ő akarata és tanácsa szerint megy végbe (Ef. 1,11.). Ha csak az Efezusi levél lenne a kezünkben, akkor is megállná a helyét ez az állítás. Az isteni akarat és szándék végső célja a Szentháromság dicsőítése.
A Szentírás a kozmosz és az ember teremtésével kezdődik, amire nagy súlyt kell fektetnünk. A teremtés technikai, mechanikai folyamatát az ember sosem fogja megismerni. Kíváncsiak vagyunk, hogyan teremthet Isten, de csak annyit tudunk, hogy az ő szavára jött létre a világegyetem. Kezünkben van a Genezis 1. és 2. fejezete, de hogy hogyan zajlott le mindez, az számunkra ismeretlen marad. Lehet, hogy az ősrobbanás, a „big bang” magyarázatot adhat. Mi csak annyit tudunk, amennyi a Genezis könyvében áll, nem ismerünk részleteket. Éppúgy, mint ahogy azt sem tudjuk, hogyan történt a feltámadás.
Most a bűnesettel foglalkozunk. Ha elgondolkozunk az ember felett, akkor derengeni fog, hogy valami történt a múltban, ami mai állapotáért felelős kell, hogy legyen. John Henry Newman, aki néhány nemzedékkel előttünk nagy befolyással volt a gyülekezetekre, az ember állapotának titkára nézve a következőket mondta: „Mit lehet az ember szörnyű állapotáról mondani? Csak két válasz lehetséges. Vagy nincs Teremtő, vagy a társadalmunk ki lett taszítva jelenlétéből. Ha egy szép és nemes fiatalembert látnék, jó jellemvonásokkal megáldva, aki magára maradt, aki nem tudja, hogy honnan jött, hol született és milyen családhoz tartozik, akkor arra a következtetésre jutnék, hogy múltjában valami titok rejlik. Szülei valamilyen okból szégyellték őt. Ez lehet az egyetlen magyarázat a lehetőségei és az helyzete közötti ellentmondásra. Ilyen párhuzamban látom a világot: ha létezik egy Isten, – és Ő létezik – akkor az emberi faj egy természetellenes kalamitásban (csapás, nehézség) él és elvesztette az értelmét annak, amire a teremtő őt alkotta. Ez egy tény, egy faktum, úgy, mint az ember léte, és mint a tan, amit a teológia eredendő bũnnek nevez. Ez számomra olyan biztos, mint ahogy a világ és Isten létezik.
Egyszerű és találó ez az érv, ha az ember történelmét tanulmányozzuk. Kézenfekvő, hogy valaminek történnie kellett az ember teremtése óta. J. I. Packer írja könyveinek egyikében, melynek címe: Isten igéje, tanulmányok a Biblia kulcsfogalmairól: „Megkísérelheted magadat, embertársaidat, a világot, amelyben élsz, vagy a keresztyén hitet megérteni, mégsem fogsz tudni a Bibliával semmit sem kezdeni. A Biblia ugyanis Isten válaszának leírása a bűn kérdésére nézve. Ha ezt a problémát nem érted meg világosan, nem fogod felismerni, hogy a Biblia miről szól. A Genezis első két fejezetén kívül, amely a fundamentumot képezi, a Biblia összes többi fejezete arról szól, hogy mit tesz Isten a bűneinkkel. Ha ezt szem elől téveszted, akkor elveszíted a Biblia fonalát.” Ez nagyon is igaz. Ezért tartják az emberek a Bibliát nehezen érthető könyvnek. Nem értik a bűn, a saját bűnük problémáját. Jónak tartják magukat, nem érzik megkötözöttségüket, szorultságukat, ínségüket. Ezért fordulnak el a Bibliától és mondják: „fel nem foghatom, hogyan lehet a Bibliát megérteni”.
Foglalkoznunk kell most Ádám és Éva próbatételével, a bűnbeeséssel és végül a bűneset következményeivel (Gen. 2,15-17.): „És fogta az ÚRisten az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze. Ezt parancsolta az ÚRisten az embernek: A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert ha eszel róla, meg kell halnod.” Illetve Gen. 3,1-19.: ,,A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei állatnál, amelyet az ÚRisten alkotott. Ezt kérdezte az asszonytól: Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek? Az asszony így felelt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, csak annak a fának a gyümölcséről, amely a kert közepén van, mondta Isten: Nem ehettek abból, ne is érintsétek, mert meghaltok. De a kígyó ezt mondta az asszonynak: Dehogy haltok meg! Hanem jól tudja Isten, hogy ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz. Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, mert csábítja a szemet, meg kívánatos is az a fa, mert okossá tesz: szakított a gyümölcséből, evett, majd adott a vele levő férjének is, és õ is evett. Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. Ezért fügefaleveleket fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak. Amikor azonban meghallották az ÚRisten hangját, amint szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben, elrejtőzött az ember és a felesége az ÚRisten elől a kert fái között. De az ÚRisten kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy? Az ember így felelt: Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok. Ezért rejtőztem el. Az Isten erre azt kérdezte: Ki mondta meg neked, hogy mezítelen vagy? Talán arról a fáról ettél, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél? Az ember így felelt: Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és így ettem. Akkor az ÚRisten ezt kérdezte az asszonytól: Mit tettél? Az asszony így felelt: A kígyó szedett rá, azért ettem. Akkor ezt mondta az ÚRisten a kígyónak: Mivel ezt tetted, átkozott légy minden állat és minden mezei vad közt: hasadon járj, és port egyél egész életedben! Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony közt, a te utódod és az ő utódja közt: ő a fejedet tapossa, te meg a sarkát mardosod. Az asszonynak ezt mondta: Igen megnövelem terhességed fájdalmát, fájdalommal szülöd gyermeked, mégis vágyakozol férjed után, ő pedig uralkodni fog rajtad. Az embernek pedig ezt mondta: Mivel hallgattál feleséged szavára, és ettél arról a fáról, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél, legyen a föld átkozott miattad, fáradsággal élj belőle egész életedben! Tövist és bogáncsot hajt neked, és a mező növényét eszed. Arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél. Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!”
Az ember Isten képére lett teremtve. Racionális, ésszerű és erkölcsi lény volt, avval a megbízással, hogy uralkodjék a földön. Micsoda csodálatos feladat és kezdet! Ideális körülmények közé került. Csak egy tilalom hangzott el: a jó és rossz tudásának fájáról nem volt szabad ennie. Isten minden tekintetben gondoskodott az emberről, feladattal bízta meg, ezt lehetne szerződésnek, szövetségnek is nevezni. A teológia a „cselekedetek szövetsége” névvel is illeti, a Scofield-Biblia pedig az „édeni szövetség” kifejezést használja. Szigorúan véve nem lehet szövetségről beszélni, hacsak a vitatott Hós. 6,7-re nem hivatkozunk („De ők megszegték a szövetséget Ádámban, hűtlenné lettek ott hozzám.”). Megbízatásuk volt, Isten mindenről gondoskodott, és ez képezte az alapját egy másik szövetségnek, melyet az ,,utolsó Ádámmal” kötött, akinek a keresztje az igazi „élet fája” lett.
Ádám és Éva próbaképpen kaptak megbízatást. Ezt láthatjuk a Gen. 2,15-17-ben. A bűnesetről csak a 3. fejezetben olvasunk. Itt tör be a gonosz a világba, de nem az eredetéről van szó. A Biblia más verseiből tudjuk, hogy a gonosz már korábban is létezett az univerzumban! A Gen. 3,1-ben olvassuk, hogy „a kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei állatnál”. Ez utal arra, hogy a Sátán már létezett a világ megalkotása előtt. Most a gonosznak a világba való behatolásáról olvashatunk. A bűn egy „betörő” volt ebben a helyzetben.
Ezután az emberiség történetének legalattomosabb beszélgetése következik. A Sátán Istenről egyes szám harmadik személyben beszél! Azt a benyomást kelti, – amit a sorok között olvasni lehet – hogy Isten már nem az, akivel bizalmas kapcsolatuk volt. Isten „kívülálló” lett. Amikor a Sátán megjelenik a világ színpadán, úgy tűnik, mintha azt mondaná: „Tartsunk egy hétvégi szemináriumot Istenről”. A személyes kapcsolat, Ádám, Éva és Isten között, amit ápolniuk kellett volna, megromlott.
Ismerjük a történetet. A Sátán Isten szavát kétségbe vonja: „Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?” Aztán ellentmond Isten szavának (a Gen. 3,4-ben): „Dehogy haltok meg!” Ezzel egy népirtásra céloz. Ez a sátáni kijelentés az Ótestamentumban bontakozik ki és a történelem nagy fordulópontjáhozm, Isten megöléséhez vezet, amikor Jézus Krisztus a kereszten meghal. Ezen a ponton szabadít meg Isten a Sátán ellentmondásától és a bűneset következményeitől.
A Sátán, miután kétségbe vonja Isten szavát, befeketíti őt. A Gen. 3,5-ben azt mondja: „Hanem jól tudja Isten, hogy ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz.” Más szóval: Istennek nem érdeke a ti jólétetek. Vissza akar valamit tartani tőletek. Ezt lehet „kútmérgezésnek” nevezni. Ezt tesszük, valahányszor azt mondja valaki: Isten ellenünk van. Hadd emlékeztesselek a Róm. 8,31-re: „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” A Szentírás nem hagy kétséget afelől, hogy Isten az ő népének érdekeit védi.
Ádámot és Évát „hipnotizálta” a Sátán, az ő hangjára hallgattak az Istené helyett. Benyomásaikat követték és nem Isten utasításait. Keresték az önmegvalósítást, és azt, amiről azt képzelték, hogy Isten megvonta vagy visszatartotta tőlük. Nem Isten dicsőségét keresték, hanem hajlottak a gonosz felé és végül elbuktak.
Figyeljük meg jól! Az emberpár még mindig vallásos, ezt nem vetették el. Hittek Istenben, tudták, hogy kiről beszél a Sátán. Megmaradtak vallásosságukban, de vétkeztek. Az emberek ma is azt hiszik, ha valaki vallásos, akkor minden rendben van. De ez nem az, amit Isten Igéje mond. A Biblia tanítja, hogy mindenki vallásos. Minden ember gondolkodik az élet értelméről és ez az ő vallása. A vallás a filozófia transzcendens formája. A szabadelvű, hitetlen teológusoknak ebben igazuk van: ha nem is valljuk a Biblia hitét, akkor is minden embert foglalkoztat valami, és az az istene. Ezért beszél a Biblia a pénz szerelméről, a világ szeretetéről, mint bálványimádásról. A pénz, a világ lesznek isteneink.
Ádám és Éva elbuktak, de vallásosak maradtak. A bűnesetben található az élet rejtélyének a kulcsa. Nézz körül a téged körülvevő társadalomban, vagy egy más kultúrában és keresd a rejtély megoldását! Hogy hol? A paradicsomban. Olvasd a nagybetűs címsorokat az újságban, és meglátod, hogy mindent vissza lehet vezetni a bűnesetre. Nem meglepő ez? Később idézni fogok Prof. Butterfieldtől, aki az újkori történelem professzora volt Cambridge-ben. Az ő írásaiban sok mindent fogunk találni, melyek megerősítik azt, amit az imént említettem.
Foglalkozzunk most a bűneset következményeivel. A modern embernek nehezére esik a bűnt felismerni, mert ez – amint J.I. Packer mondja – számára nem hízelgő. Ezért hátat fordít neki, nem beszél róla. Ha pedig a bűn a beszélgetés témája lesz, akkor megharagszik. Elkezd szitkozódni és fundamentalistának vagy puritánnak fog nevezni. Az ember nem akar a bűn fogalmával foglalkozni.
A bűn Isten szentségének fényében lesz leginkább láthatóvá. De Isten szentsége hiánycikk. Nem lehet megtalálni se a politikában, se a gazdaságban. A bűn elvilágiasodott, ez csak az illendőség áthágása, egy mérce figyelmen kívül hagyása, melyet emberek állítottak fel.
Ahhoz, hogy a bűn következményeit össze tudjam foglalni, „teológiai” fogalmakra kell kitérnem. Csak így érthetjük meg az egész Bibliát.
A bűn első helyen engedetlenség Istennel szemben, más szóval hitetlenség. Engedetlenség, mely erkölcstelenséghez vezet. Az erkölcstelenség bűn, de nem a bűn oka, indítéka. A hitetlenség az indíték. A következmény a bűn és a lázadás. A lánc a következő: hitetlenség, lázadás és erkölcsi bukás. Ezzel a sorrenddel a bibliai történelem folyamán többször fogunk találkozni. Legközelebb a Gen. 4-ben: hitetlenség, lázadás és gyilkosság. Ez egy örök minta. A bűn gyökere nem az egoizmusban keresendő, hanem az Isten szavával szembeni bizalmatlanságban. Ha ezt megértjük, akkor meg fogjuk érteni társadalmunk történelmét és viselkedését is. Alapjában véve ez az első parancsolat tagadása: „Ne legyenek mellettem más isteneid”, illetve a második parancsolaté: ,,Ne csinálj magadnak faragott képet”.
A bűneset első következménye: Ádám bűne az egész emberiség kárára vált. Ehhez el kell olvasni az I.Kor. 15,21-22-őt: „Mert ember által van a halál, ember által van a halottak feltámadása is. Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy a Krisztusban is mindnyájan életre kelnek.” Aztán a Róm 5,12.: „Ahogyan tehát egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál azáltal, hogy mindenki vétkezett.” Tényleg mindenki vétkezett? Igen, Ádámban mindenki vétkezett. Ádám volt a szövetség feje és mindannyiunkat képviselt. Amint Ádám, a mi képviselőnk, az emberi faj feje, vétkezett, mi vétkeztünk.
Kegyelem, hogy Isten egy szövetség fejére építve készítette el üdvtervét. Isten üdvtervének alapja a szövetségi fő elve! Mit jelent ez? A „föderáció” szó a latin „foedus”-ból vezethető le, mely szövetséget jelent. A „konföderáció” kifejezés államszövetséget takar. Más szóval, vannak ügyek, dolgok, amelyekben a szövetségi kormány (pl. az Európai Unióban) elkötelezi magát és döntései, határozatai kötik a polgárokat.
Ha tehát Ádám bűnéről beszélünk, akkor Ádámnak mint szövetségi főnek a bűnéről van szó. Ő képviseli az emberi fajt. Mire tanít a paradicsombeli bűneset? Ádám bűne azoknak lesz felróva, akiket képvisel. Az előbb említett igehelyek (I.Kor. 15. és Róm. 8.) részletezik ezt. A kegyelem tehát az, hogy Isten a szövetségi fő elvére alapozza üdvtervét. Ha ez nem így lenne, akkor az egész emberiség elveszne. Meg is érdemelné. Isten azonban végtelen bölcsességében kiszemelt egy másik szövetségi főt, aki el fog jönni. Az Úr Jézust, aki Isten népének a feje. Foglalkoznunk kellene a bibliai antropológiával, de fontos tudni: Isten mindig szövetségek keretein belül viszonyul az emberekhez. Ha nem lennénk az Ádám szövetsége által bűnben, akkor nem tudna Isten a Krisztusban kötött új szövetségben megváltani. Ha valaki az ádámi szövetség ellen lázad, akkor egyben a krisztusi szövetség ellen is tiltakozik. Amint Krisztus a kereszten meghalt, úgy mindazok, akik benne vannak, meghaltak. Sokan úgy vélik, Isten itt igazságtalan. A képviseleti elv azonban a legnagyobb és egyetlen lehetőség, amit Isten az embernek biztosíthat.
A bűneset második következménye az eredendő bűn. Az Ef. 2,3-ban utal erre Pál apostol: „Egykor mi is mindnyájan közöttük éltünk testünk kívánságaival, követtük a test és az érzékek hajlamait, és a harag fiai voltunk emberi természetünk szerint, éppen úgy, mint a többiek.” Ez a bűneset öröksége, az eredendő bűn. Mi az eredendő bűn? Mit jelent? A vétket, a megérdemelt büntetést és a romlást. Erről beszél a Zsolt. 10,4.: „Fennhéjázva mondja a bűnös: Nem lesz számonkérés, nincs Isten! Ez minden gondolata.” Erre illik a teológiai kifejezés: az ember teljes romlottsága. A bűn behatolt az élet minden területére és kihatott az emberi természet egészére. Erre utal John Gerstner, amikor az egész emberi természet romlottságáról beszél. Nem az emberi természet teljes romlottságáról van szó, hanem a teljes emberi természet romlottságáról. Ha a teljes emberi természet romlottságáról beszélünk, akkor evvel nem azt mondjuk, hogy annyira gonoszok vagyunk, amennyire csak lehetséges. Ez inkább azt jelenti, hogy minden adottságunk és képességünk a bűn befolyása alatt áll.
Gondolataink, akaratunk és érzelmeink mind a bűn pecsétjét viselik. C.S. Lewis nem tudott ezzel a gondolattal megbarátkozni. Azt írja: „Én nem hiszek az ember teljes romlottságában. Az ok, amiért nem hiszek benne az, hogy ha teljesen romlott lennék, nem érteném meg teljes romlottságomat. Ha valaki állítja, hogy megérti teljes romlottságát, akkor az annak a jele, hogy nem egészen romlott“. Ez egy szép mondat. C.S. Lewis azonban az antik irodalom professzora volt és nem teológus. Az ember teljes romlottságának tanítása nem azt mondja, hogy olyan romlottak vagyunk, amennyire csak lehetséges. Sok mindent megértünk, de gondolataink, akaratunk és érzelmeink a bűn nyomát viselik magukon. Itt C.S. Lewisnak nem volt igaza.
H.A. Ironside, az amerikai testvérgyülekezetek egyik nagy tanítója, a múlt század elején így kísérelte meg, hogy hallgatóival megértesse az ember teljes romlottságát: „Egy barátomnak volt egy gyönyörű faliórája. Ékes díszítés borította, nemes óraművel rendelkezett, szépen megformált mutatói voltak. Egy óra, melyben a szem gyönyörködött. Egy hibája volt csupán: sose a pontos időt mutatta. Sok órás vizsgálta már meg, de a baj okát nem tudták megtalálni. Az óra műkincs volt, de tönkrement, teljesen elromlott. Sok szépet lehetett rajta látni, de sosem járt pontosan.” Ha tehát azt állítjuk, hogy az ember teljesen romlott, azzal nem azt mondjuk, hogy olyan rosszak vagyunk, amennyire csak lehetséges, hanem azt, hogy a bűn egész természetünkre hatással van.
A bűneset harmadik következménye az ember szellemi képtelensége ill. halála. Az Úr ezt így fejezte ki a Ján. 6,44-ben: „Senki sem jöhet énhozzám, ha nem vonzza őt az Atya, aki elküldött engem. Én pedig feltámasztom az utolsó napon.” Nagyon fontos ezt megérteni, ha az ember szellemi tehetetlenségéről beszélünk. A Róm. 8,7-8-ban és az I.Kor. 2,14-ben ugyanez áll az ember képtelenségére nézve: „minthogy a test törekvése ellenségeskedés Istennel, mert az Isten törvényének nem veti alá magát, és nem is tudja magát alávetni. Akik pedig test szerint élnek, nem lehetnek kedvesek Isten előtt.” „A nem szellemi ember pedig nem fogadja el az Isten Szellemének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megismerni sem képes: mert csak szellemi módon lehet azokat megítélni.”
Az akaratunkkal a következő a probléma: akaratunk ugyan szabad, de mi nem vagyunk azok. Gyakran különböző terminológiát használunk, de azok számára, akik az ember „szabad akaratáról” beszélnek, idézni kellSzent Ágostont, aki ez alatt mindig az emberi akarat képességét értette. Az ember képes akarni. Ha azonban az ember természetéről volt szó, Ágoston kijelentette, hogy az ember természete szerint mindig a gonoszt választja. Ha a modern ember a „szabad akarat” kifejezést használja, akkor azt állítja, hogy az ember képes szabadon dönteni Isten mellett vagy ellene. Akaratunk szabad, de mi nem vagyunk azok. Az akarat egy másodlagos erő, az indíték, a szándék irányítja. Természetünk szabja meg a döntést. Ha szeretek úszni, akkor az uszoda mellett fogok dönteni. Lehetnek intellektuális vágyaim és ebben az esetben akaratomat ezek az igények fogják igazgatni. Az akarat egy másodlagos szerv, az elsődleges a bűn hatalma alatt van. „A természetes ember pedig nem fogadja el az Isten Szellemének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megismerni sem képes…”
Akaratunkat a motivációnk kormányozza. Ezt nyomatékosan ki kell emelni! Miért? Mert a szabad akarat társadalmunkban túl van hangsúlyozva. Fennáll egy társadalmi kényszer, mely ennek elfogadását célozza és ez alól a gyülekezet sem kivétel. Hadd idézzek néhány történelmi dokumentumot, melyek ez ellen beszélnek.
Luther mondta: „Ha valaki azt hiszi, hogy üdvösségéhez csak részben is saját akaratából hozzá tud járulni, akkor nincs fogalma arról, hogy mi a kegyelem és Jézus Krisztust valójában nem értette meg”. Itt említem meg a különböző egyházak hitvallásait, pl. az anglikán egyházét: „Ádám bűnesete után nem tud az ember megfordulni és saját erejéből, jó cselekedetek által előkészülni, Istenhez folyamodni és előtte megállni.” Az anglikán egyház imakönyvében (Book of Common Prayer) ez áll: „Ó mindenható Isten, aki egyedül vagy képes az ember romlott akaratát és hajlamait megváltoztatni…” A református, presbiteriánus egyház Westminsteri hitvallása a következő: „A bukott ember elvesztette minden képességét, szellemi adományok utáni vágyát, és akaratát, amely az üdvösséggel jár. Atermészetes embermindig idegenkedik a jótól és halott a bűnben. Nem tud a saját erejéből megtérni, vagy magát erre felkészíteni.” A baptisták Londoni hitvallása átvette a Westminsteri szövegét. A belga református egyház is ugyanezt állítja: „Minden tanítást megtagadunk, amely az ember szabad akaratát illeti, mert az ember a bűn rabszolgája és nem képes semmit sem befogadni, kivéve, ami a mennyből adatik neki. Mivel dicsekedhetne, mikor nem tud semmi jót sem cselekedni, hiszen Krisztus mondja: Senki sem jöhet énhozzám, ha nem vonzza őt az Atya, aki elküldött engem” (Ján. 6,44.). A XVI. századi protestáns, tradicionális reformáció minden ága egyetértett ebben. Szent Ágoston is ezt vallotta.
Ha valaki nem hisz az ember szabad akaratában, akkor a történelmi reformáció hitvallásához ragaszkodik. Ha valaki a „szabad akaratról” úgy beszél, mintha ez keresztyén tanítás lenne, akkor nem értette meg azt, amit a Biblia állít, és amit a történelmi gyülekezetek mindig is vallottak.
A bűneset negyedik következménye a büntetés volt, a testi és szellemi halál. A 2.Thess. 1,9-ben Pál apostol beszél az Úr visszajöveteléről, és azt mondja azokról, akik az evangélium üzenetét nem fogadták el: „…ezek majd örök pusztulással bűnhődnek az Úrtól és az ő dicső hatalmától”.
A bűnbeesés következményeképpen a bűn terhe sújt bennünket. Mindannyian a bűneset ítélete alatt születtünk, azt genetikailag örököltük és magunkban hordozzuk. Képtelenek vagyunk a saját magunk erejéből, akaratunk megfeszítése által Istenhez fordulni. Isten haragja marad az emberen, hacsak Jézus Krisztus által az üdvösség nem lesz az övé.
Képes egy szerető Isten embereket a pokolba vetni? A Szentírás válasza világos IGEN. A halál maga is szörnyű, de a pokol még szörnyűbb. Samuel Johnson mondta: „Egy értelmes ember sem tud szorongató aggodalom nélkül meghalni”. John Dunn, egy keresztyén költő írta: „A halál egy átkozott, kilátástalan harc, A halál olyan mint egy háborgó tenger ahol nincs kikötő, egy sikamlós út korlát nélkül, egy zuhanás a feneketlen mélységbe”.
Divatos manapság az örök kárhozatot tagadni. Müller Gyula (aki a XIX. században élt és akit mint „Bűn Gyulát” csúfoltak) írt egy könyvet A keresztyén tanítás a bűnről címmel, melyben azt állítja: „Mindenki sikerre számíthat, aki egy új módot talál, hogy hogyan lehet az igazságszolgáltatás elől az emberség ürügye alatt megmenekülni”. Evangéliumi körökben is előfordul, hogy kísérletet tesznek erre. Mindenki ide sorolható, aki az „általános üdvösség” tanítását képviseli! John Stott (akit nagyon nagyra becsülök) ír a „feltételes halhatatlanságról” (conditional immortality). Mások is használják a „kondicionális” vagy „feltételes halhatatlanság” fogalmát evangéliumi körökben is. Sokan nem beszélnek erről, mint az általános üdvösség bölcs képviselői. Nem vallanak nyíltan színt, de gyakran kilóg a lóláb. A halál tehát szintén a bűneset következménye.
Végül néhány megjegyzéssel zárjuk le ezt a fejezetet. Az emberek közötti legmélyebb árok azok között húzódik, akik bűneiknek tudatában vannak, és akik nincsenek. A bűntudat, a bűn felismerése isteni ajándék, melyet az Ige és a Szent Szellem közvetítenek. Ezek nyitják fel a bűnös ember szemét. Mindenki, aki a Bibliát olvassa és nyitott az isteni igazságra, fel fogja ismerni a Biblia autoritását, mely képes ismereteink és szükségleteink kielégítésére. A Szent Szellem az, aki kegyelem által a belsőnkben képes minket arra a lépésre felkészíteni, hogy hátat fordítsunk a bűnnek és elfogadjuk az üdvösség ajándékát.
Említettem korábban Herbert Butterfield nevét. Szeretnék néhány sort a tollából idézni. Ő, mint az újkori történelem professzora Cambridge-ben, sok mindent vetett papírra a II. világháború tükrében. Amit a keresztyénségről írt, annak jelentős részén érezhető a háború hatása. Az önteltség és önigazság bűnéről így beszélt: „Úgy tűnik, hogy alapvető értelemben, csak a keresztyénség tud magyarázatot adni a világban uralkodó gonoszság gyökerére, és csak ez mutathat kiutat abból az intellektuális kényszerhelyzetből, amely ebben a világban előállt. Tanításában pontosan az önigazság kérgébe hatol be, mely le kell, hogy hulljon, ahhoz, hogy az emberben valamilyen változást tudjon kiváltani”. Mennyire igaz ez! Mindannyian bűnösök vagyunk.
A gyermekeket nem kell az önzésre és az önigazságra tanítani. Az ember ezt rövid idő alatt magáévá teszi és kibontakoztatja. Nem hajlandó magát az ige fényében megvizsgálni. Butterfield többek között ezt írja:„Szerintem nincs igazabb megállapítás, mint a következő: <Minden ember bűnös és én vagyok közöttük a legnagyobb>. Vagy ez a tétel: <De Isten kegyelméből vagyok, aki vagyok>. Nem tudom, hogy miért nem imádkozzuk gyakrabban: <Uram bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekednek>. A történelem tanulmányozása ilyen hatással van rám. Ha valaki megvádol azzal, hogy figyelmen kívül hagyom a történelem nagy szentjeit, amikor azt állítom, hogy mind bűnösök vagyunk, elfogadom a vádat, de válaszom a következő: az évszázadok nagy szentjei mindig egyetértettek velem. Ők folyton arról beszéltek, hogy bűnösök. A történész nem tud végső véleményt alkotni bizonyos emberekről, de mondhatja, hogy minden ember bűnös”. Ezt olyan valaki mondta, aki a legmagasabb fokon tanított történelmet.
A Sátán szándéka a paradicsomban az volt, hogy az életnek határokat szabjon. Ez volt Ádámmal és Évával folytatott párbeszédének célja. Terve a bűneset után az, hogy falakat húzzon a bűnbánat megakadályozására, és a Jézus Krisztusba vetett hit elé. A történelem igazolja a Sátán sikerét, de végül ő húzza a rövidebbet.
A következő fejezetben az özönvízzel és a bábeli toronnyal fogunk foglalkozni, illetve azokkal az alapvető ígéretekkel, melyeket Isten Ábrahámnak tett.