24. A jelen korszak jellegzetessége (1) Jakab apostol szemszögéből ApCsel 15,1-19, Ámósz 9,7-15. (1)

Kezdjük a bevezetéssel és Jakab idézetének újtestamentumi kontextusával.

Bevezetés 

Jakab híres idézete az Ámósz 9,11-12, amiről az ApCsel 15-ben olvasunk, nagyon fontos helyet kapott az evangéliumi bibliamagyarázatokban. Több szempontból fontos ez a szakasz, többek között azért, mert sokan hallották, hogy ez egy fontos passzus! Scofield is fontosnak tartja a jegyzeteiben. A korábbi Scofield-kiadások a diszpenzacionalista teológia legfontosabb versének tartják! Nem azért mondom ezt, mert csúfolódni szeretnék, hanem azért, mert tényleg nehéz ezt a passzust világosan megérteni.Először is, ebben a szakaszban vetődik fel a kérdés, hogy a pogányok üdvözülhetnek-e mint pogányok? Nem az volt a kérdés, hogy a pogányok üdvözülhetnek-e, mert ez egy ismert tanítás volt, egy tény az Ótestamentum világosságában. A kérdés az volt, hogy a pogányok pogányokként üdvözülhetnek-e? Részesülhetnek-e az evangéliumi üdvösség áldásaiban anélkül, hogy a törvény alá kellene kerülniük, mint pl. a körülmetélés alá – ha férfiakról van szó – és a mózesi törvények betartása alá. Az ApCsel 15. határozottan elutasítja a körülmetélés szükségességét a jeruzsálemi zsinat döntése alapján. Az ApCsel 15,11-ben Péter így foglalja össze: „Ellenben abban hiszünk, hogy mi is az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk. Éppen úgy, mint ők” Ez döntötte el a kérdést, hogy a pogányok mint pogányok üdvözülhetnek-e. Másodszor, azért is fontos ez a passzus, mert rávilágít arra, ahogyan Jakab megértette a jelen korszakot, és ez adja meg a lehetőséget, hogy összehasonlíthassuk az ő felfogását a Pál apostoléval. Remélem, hogy sikerülni fog majd bebizonyítanom, hogy Jakab és Pál felfogása a mostani korszakról azonos volt. Harmadszor, ez a passzus egyike azoknak a helyeknek, melyeknek döntő jelentőségük van az amillennialista, a diszpenzacionalista premillennializmus és a történelmi premillennializmus vitájában. 

Erich Sauer egyik könyvében említi, hogy valahányszor felmerült a dávidi királyság kérdése, három dolog állt előtérben: 

1. A királyság beiktatásának ideje. Egyesek azt hiszik, hogy a dávidi királyság csak a jövőben lesz beiktatva. Mások azt, hogy a dávidi királyság beiktatásra került a dávidi szövetség megerősítésével, amikor az Úr Jézus vérét ontották a golgotai kereszten. Jóvá van-e hagyva ma a dávidi szövetség és ezért érvényben van-e a mai korszakban, mialatt az Úr Jézus az Atya jobbján foglal helyet? 

2. A második kérdés az uralkodásnak a formája. Ez a benső emberre, egy szellemi uralomra vonatkozik, vagy külsőleg, egy politikai-szellemi formára? A kérdés tehát az: a dávidi királyság pusztán a benső szellemre vonatkozik, vagy érinti a világ politikai életét is? 

3. A harmadik kérdés a királyság kiterjedésének a kérdése. Csak a gyülekezetre mint szellemi testre terjed-e ki, vagy Izrael népére és más nemzetekre is? 

I.Jakab idézetének újtestamentumi kontextusa

a.) A vita és Péter beszéde az ApCsel 15,1-11-ben. 

Amit Lukács rögtön a beszámolója elején megemlít az az, hogy viszály volt Antiókhiában. Ezt a részt a „jeruzsálemi zsinatnak” is nevezik, mely Kr.u. 49 körül volt. Ez nem egy ökumenikus zsinat, hanem egy tanácskozás volt Antiókhia és Jeruzsálem között. Nem konferencia volt, ahova különböző gyülekezetek képviselőket küldenek. Ez csak két gyülekezet közötti tanácskozás volt. 

A zsinat témája a kegyelem és az üdvösség kérdése volt, ahogyan azt Pál a galáciai gyülekezeteknek írja. Ezek a páli teológia nagy kérdései! Pál visszatért első missziói útjáról Antiókhiába, a pogány gyülekezetek anyagyülekezetébe. Ide beférkőzött megint a kígyó, mint a paradicsomba. A pogányok üdvössége kérdés lett közöttük. „Némelyek, akik Júdeából jöttek le, így tanították a testvéreket: »Ha nem metélkedtek körül a mózesi szokás szerint, nem üdvözülhettek.« Mivel pedig Pálnak és Barnabásnak nem kis viszálya és vitája támadt velük, úgy rendelkeztek, hogy ebben a vitás ügyben Pál, Barnabás és néhányan mások is menjenek fel az apostolokhoz és a vénekhez Jeruzsálembe” (ApCsel 15,1-2). Azt lehetne hinni, hogy Kornéliusz megtérése eldöntötte már a kérdést. Néhány fejezettel korábban, amikor Péter Kornéliusz házában hirdette az evangéliumot, megtértek a pogányok. Az ApCsel 10-ben persze a hangsúly a pogányok megtérésének tényén volt. Péter vonakodott egy pogány házba bemenni és Istennek természetfeletti módon kellett Pétert rábeszélni arra, hogy elmenjen. A kérdés most az üdvösség módja, metodikája volt! Ezt a harcot a gyülekezet 2000 éve folytatja. Mi a kegyelem szerepe az Istenhez való közeledésünkben? Ez az egyházi, a gyülekezeti élet központi kérdése: Hiszünk-e tényleg abban, hogy az üdvösség kegyelem által lehetséges? A kegyelem fogalma magában foglalja azt a szabadságot, mely kizár minden emberi erőfeszítést és cselekedetet, beleértve az ún. szabad akaratot is. 

Üdvözülhetnek a pogányok mint pogányok? Körül kell-e őket metélni, hogy a szövetség részesei vagy a gyülekezet tagjai lehessenek? A vita folytán Pált, Barnabást és másokat elküldték Jeruzsálembe az apostolokhoz. Az antiókhiai testvérek bölcsességére vallott az, hogy nem ítélték el a jeruzsálemi testvéreket, hiszen onnan jöttek azok a testvérek, akik zavart okoztak náluk a gyülekezetben. Nem vádolták meg a jeruzsálemi testvéreket mint zavarkeltőket, amíg nem beszélték meg velük az ügyet. Nem ítéltek idő előtt, nem voltak előítéleteik! Tudták, hogy párbeszéd nélkül nem lehet tisztázni a dolgokat. 

A jeruzsálemi zsinat egyike volt az egyháztörténelem folyamán lezajlott tíz keresztyén „csatának”. A Jeruzsálembe tartó utazás a 15,3-5-ben van leírva. Út közben a hívőknek sok örömöt szereztek „…elbeszélték a pogányok megtérését, és nagy örömet szereztek minden testvérnek. Amikor megérkeztek Jeruzsálembe, örömmel fogadták őket az apostolok és a vének, ők pedig elbeszélték, mi mindent tett velük Isten. Előálltak azonban néhányan, akik a farizeusok pártjából lettek hívőkké, és azt mondták, hogy körül kell metélni azokat, és meg kell parancsolni nekik, hogy tartsák meg Mózes törvényét.” A hívő farizeusok – Lukács hangsúlyozza, hogy megtért farizeusok voltak – nem örültek annak, hogy a pogány hívők nem tartják meg a törvényt. Követelték, hogy a pogány hívők legyenek körülmetélve és tartsák meg a törvényt. Lukács leírja a tanácskozás lefolyását (ApCsel. 15,7). „Amikor nagy vita támadt…” – a hívők között lehetséges volt a vita!! Végül felállt Péter és beszédével eldöntötte a kérdést (15,11). „Ellenben abban hiszünk, hogy mi is az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk. Éppen úgy, mint ők.” A mondat szerkezete egészen különös! Spurgeon, amikor erről a versről beszélt, hangsúlyozta ezt. Azt hinnénk, hogy a mondatot meg kellett volna fordítani: „Ellenben abban hiszünk, hogy ők is az Úr Jézus kegyelme által üdvözülnek. Éppen úgy, mint mi.” Péter ennek a fordítottját mondta, amivel kifejezésre juttatta, hogy azok, akik azt hiszik, hogy a körülmetélés szükséges az üdvösséghez, nem értették meg egészen az evangéliumot. Ez egy apostoli hitvallás volt. Ez egy apostol szájából hangzott el és az apostolok mind hallották. 

b.) Jakab beszéde (ApCsel 15,12-18). 

A 12. vers egy bevezetés. „Ekkor elcsendesedett az egész gyűlés…” Péter beszéde után csend lett vagy elcsendesedett a gyűlés. Nyilván nem volt csend ezelőtt és most az lett. Most elkezdtek figyelni arra, aminek az elmondásához Pál és Barnabás hozzáfogott. „…és meghallgatták Pált és Barnabást, amint elbeszélték, milyen sok jelt és csodát tett általuk Isten a pogányok között.” Úgy látszik, hogy a gyülekezet atmoszférája és hangulata megváltozott. Előbb nagy vita és hangzavar volt, most csend lett. Pál és Barnabás megmagyarázták azt, ami történt és most megváltozott a hangulat. Ezután felállt Jakab és megalapozta a történtek történelmi összefüggését (ApCsel 15, 14-15). „Simon elbeszélte, hogyan gondoskodott Isten először arról, hogy a pogányok közül népet szerezzen az ő nevének. És ezzel egyeznek a próféták szavai…” Figyeljük meg a többes számot! 

Szeretnék ehhez néhány dolgot hozzáfűzni: 

– Szemben Péter szavaival, Jakab idézi az Ótestamentumot! Péter a Kornéliusz házában történtekre hivatkozott. Arra, amit Isten tett, és amit mindenki elfogadott. Jakab az Írásokat idézi, hivatkozik a prófétákra. 

– Ha elolvassuk Jakab idézetét az Ám 9,11-12-ből, az azt a benyomást kelti, mintha az idézetnek semmi köze nem lenne a kérdéshez. Amint említettem, a kérdés nem a pogányok üdvössége volt, hanem hogy üdvözülhetnek-e a pogányok mint pogányok! Azt várhatnánk, hogy Jakab idéz valamit, ami a körülmetélésre vagy a kegyelemre vonatkozik. Persze az Ótestamentumban nincs egy hely sem, ahol arról olvasnánk, hogy Istennek van egy kiválasztott csoportja, ahol zsidók és pogányok egyenértékű felek lennének, mint ahogy ez a gyülekezetben ma a helyzet. Pontosan ez az, amit Pál mondani akar az Ef 3. és a Kol 1-ben. Erre majd visszatérünk, amikor ezeket a verseket közelebbről megvizsgáljuk. Gyakran az a felfogás uralkodik, hogy amikor Pál apostol a „titokról” beszél, akkor a gyülekezetre gondol. Pál nem tekinti a gyülekezetet titoknak. A gyülekezet nem titok! A titok az a viszony, ami a zsidó és a pogány hívők között fennáll a gyülekezeten vagy Isten népén belül! Erről a viszonyról nincs még csak célzás sem az Ótestamentumban. Nincs sehol se szó róla, hogy Isten népén belül zsidók és pogányok egyenértékű tagok lehetnének. Amint az üdvtörténelem kibontakozik, felmerül ez a kérdés. Pál, mint a pogányok apostola, beszél arról, hogy ez a titok neki ki lett jelentve. Elvárható lenne, hogy aki a Bibliát olvassa, erre a következtetésre jusson. Ez a különös viszony a zsidók és a pogányok között Isten népén belül, a testben, egyenlőségen nyugszik! 

Hogyan utal erre az idézet az Ám 9,11-12-ben? Hogyan mondja azt, hogy Isten a pogányok közül fog egy népet kiválasztani az ő nevéért? Jakab nemhogy nem beszél arról, hogyan üdvözülnek a pogányok, de az idézet inkább arra utal, hogy a pogányok Izraelen keresztül fognak üdvözülni. Ha a 15,16-17-et olvassuk, ez azt az érzést kelti, hogy a pogányok, akik üdvözülni fognak, Izraelen keresztül, Izraeltől függően üdvözülhetnek csak, azáltal hogy Dávid leomlott sátora fel lesz építve. Erre most csak utalok, ezt nem szándékozom most megbeszélni. 

Előre kell dolgokat bocsátani, mielőtt Jakab és Ámósz idézetét összehasonlítjuk. 

– Figyeljünk először a 14. versre. „Simon elbeszélte…” Itt az „exegetomai” szó áll, amiből az exegézis, írásmagyarázat származik. „…hogyan gondoskodott Isten először.” Az „először” („proton”) utal Péternek az ApCsel 10-ben történtekről szóló beszédére. Ez a szövegösszefüggésből világos. Péter utal erre a 15,7-ben „…ti tudjátok, hogy régtől fogva engem választott ki Isten közületek, hogy az én számból hallják a pogányok az evangélium igéjét…” Így Jakab azt mondja: „Simon elbeszélte, hogyan gondoskodott Isten először arról, hogy a pogányok közül népet szerezzen az ő nevének”. Először tehát utal Péter Kornéliusz házában elhangzott beszédére. Ez volt Isten első „gondoskodása” a pogányokról. Pogányok üdvözültek korábban is, de most a pogányok pogányokként üdvözülhettek! Ezt jó megjegyezni! Az Újtestamentum nem csak egyes pogányokról beszél, hanem pogány népekről is. Nem beszél az izraelitákról mint egyénekről, hanem Izrael népéről szól. (Lásd a Róm 11-et a pogányok és Izrael viszonyáról). 

– A második kifejezés a 15,14-ben: „…hogy a pogányok közül népet szerezzen az ő nevének. A „pogányok közül népet” kifejezés hangsúlyos a mondatban. Ez fontos több okból is. 

Először, mert egy új dologról van szó. Ami még fontosabb, az a szó, amit Jakab a „nép”-re alkalmaz. A „laa” szó, amit Jakab használ („ex ethno laan”) az Ótestamentum görög fordításában, a Septuagintában, Isten népére lett alkalmazva, azaz Izrael népére. Ezt a szót használta az Ótestamentum Izraelre a pogányoktól való megkülönböztetésül. Simon elbeszélte, hogyan gondoskodott Isten először arról, hogy a pogányok közül népet szerezzen az ő nevének. Látható, hogy mind Péter, mind Jakab hittek abban, hogy a pogányok üdvössége, amint az Kornéliusz házában láthatóvá lett és kiterjedt, olyan üdvösség, mely által a pogányok Isten népéhez lesznek számítva. Ebből világos: a pogányok osztoznak Izrael szövetségi áldásaiban és státuszában. Ez nagyon fontos, mert már itt látható, amit Pál a Róm 11-ben mond: a természetellenes ágak be lesznek oltva az olajfába és részesei lesznek a gyökér nedvének. A természetes ágak többsége kitöretett, de maradt egy maradék és a vad ágak be lettek oltva, hogy részesüljenek a gyökér gazdag nedvéből. 

Egy utolsó pont: figyeljünk a „közül (…) szerezzen” kifejezésre. A „közül” utal a Róm 11-re, amint említettem. Jakab megerősíti, hogy az ő és a mi napjaink a pogányok teljességének korszaka. Szeretném ezt óvatosan világossá tenni. Ha a „pogányok teljességéről” beszélünk, akkor ez alatt nem „minden pogányt” értünk. Ezt úgy kell érteni, ahogyan azt Pál a Róm 11-ben alkalmazta. Ha Pál a „pogányok teljességéről” beszél, akkor azok teljességére gondol, akik be lesznek oltva, azok a pogányok, akiket Isten kiválasztott, hogy ebben a korszakban Krisztus testének tagjai legyenek. De ahogyan Pál a Róm 11,11-15-ben mondja, a pogányok üdvössége azért van, hogy Isten féltékennyé tegye Izraelt, és elvetett állapotukban arra ingerelje őket, hogy visszatérjenek Istenhez. Ezért lesznek a pogányok világszerte megáldva. 

A pogányok üdvösségének két oldala van: 

– Az Úr második eljövetele előtti időben, a mai korban. 

– Azt az időt követően, amikor az egész Izrael megmentetik. 

A „pogányok közül népet szerezzen” kifejezés egy szelektív folyamat. Ez ugyanazt jelenti, mint amikor Pál azt mondja, a megkeményedés Izraelnek csak egy részét érte, amíg a pogányok teljes számban be nem jutnak (Róm 11,25). Jakab megerősíti, hogy napjai, a mi korunk, a pogányok teljes száma üdvösségének ideje, amikor Isten népéhez lesznek számítva. Pálhoz hasonlóan, ezt mint eljövendő eseményt, illetve folyamatot látja. 

Nézzük most meg az idézett verseket az Ám 9,11-12-t. Jakab kissé szabadon idéz egy ótestamentumi verset, hogy alátámassza a megelőző érveket. Mit is mond az ApCsel 15,15-ben? „És ezzel egyeznek a próféták szavai, ahogyan meg van írva…” Ha ezt az „és ezzel”-t az exegetika és hermeneutika szabályai szerint vizsgáljuk, akkor mindig szem előtt kell tartani, hogy a pronomen, azaz a névmás, normális esetekben mindig a közvetlenül őt megelőző szavakra vonatkozik. Ha névmásokat használunk és ezt a szabályt nem tartjuk be, a névmással valami olyanra utalunk, amit 4-5 mondattal azelőtt mondtunk, akkor valaki vissza fog kérdezni: Várj egy pillanatra, miről is beszélsz? Minden kommunikáció alapvető szabálya az, hogy a névmás mindig az előző mondatra vagy mondatrészre vonatkozzék. Vannak kivételek, de ezek nagyon ritkák. 

Ha most Jakab azt mondja „És ezzel egyeznek a próféták szavai”, akkor mi az, ami ezt közvetlenül megelőzi? Azt mondta az előző versben: Simon elbeszélte, hogyan gondoskodott Isten először arról, hogy a pogányok közül népet szerezzen az ő nevének. – És ezzel… egyeznek a próféták szavai. Végső fokon persze ez vonatkozik Péternek a pogányokhoz intézett beszédére, melyre a 15,7-ben utal. 

Teológusok vitatják az „egyeznek” szó értelmét. Vannak olyanok, akik rámutatnak arra, hogy Jakab nem mondja, hogy ezek a próféciák „beteljesedtek”. Ő csak annyit mond, hogy „megegyeznek”. Ebben az összefüggésben, kontextusban ennek nincs nagy jelentősége. Péter pünkösdi beszédében idézi Jóel prófétát. Az ApCsel 2,16-ban evvel kezdi: „Hanem ez az, amiről Jóel így prófétált”.Vannak, akik itt is azt állítják, hogy ez „nem teljesedett be”, mert Péter nem mondja, hogy „beteljesedett”. Péter csak annyit mond: „ez az”. Számomra az „ez az” egy sokkal erősebb kifejezés, mintha azt mondta volna, hogy „beteljesedett”. (Aki tanulmányozta az Ótestamentum használatát az Újtestamentumban, az tudni fogja, hogy a „beteljesedett” kifejezés több értelemben használatos, mint pl. „beteljesedett jellemzően”, „hasonló módon”, „beteljesedett, amint előre meg lett mondva”, „beteljesedett közvetlenül” stb.) 

Jakab a „megegyezés” szót használja, amikor az Ám 9-et idézi. Érdekes az is, hogy ugyan Jakab csak Ámósz prófétát idézi, mégis a prófétákra hivatkozik, többes számban. Ez veti fel a kérdést, hogy hol van az Ótestamentumban olyan hely, ahol Izrael mostani elvetése a téma? Pál erre azt mondaná: Én foglalkoztam evvel a témával a Római levélben és rámutattam, hogy a Deut 32,21-ben Isten megígérte, hogy ingerelni fogja Izraelt. Talán a Hós 1. és 2. fejezete az, amit Pál a Róm 9-ben idéz. 

II.Jakab idézetének ótestamentumi kontextusa

Mi az Ótestamentum versének a kontextusa? Gyakran csak az újtestamentumi idézettel foglalkozunk és elfelejtjük, hogy tulajdonképpen az ótestamentumi összefüggés adja meg a választ a kérdéseinkre. 

a.) Az idézetet megelőző versek. 

Ám 9,7-10: „Nem olyanok vagytok-e előttem, Izrael fiai, mint az etiópok? – így szól az ÚR. Én hoztam ki Izraelt Egyiptomból, a filiszteusokat meg Kaftórból és az arámokat Kírből! Az én Uram, az ÚR szemmel tartja a vétkes országot. Kipusztítom azt a föld színéről! Bár mégsem pusztítom ki egészen Jákób házát – így szól az ÚR. Mert én parancsolok a népeknek, és megrostálom Izrael házát, mintha rostával ráznák, de egy szem sem esik a földre. Fegyvertől halnak meg népem vétkesei, akik azt gondolják: Nem ér el minket, és nem talál ránk a veszedelem.”

Az Ám 9,7-8/a-ban Ámósz beszél Izraelről és a népekről. Ámósz a nagy próféták idejében, a próféták aranykorában élt. Izraelben Ámósz és Hóseás prófétáltak, Júdában Ézsaiás és Mikeás. Ámósz az intelligens földműves, Hóseás a feltétel nélküli szeretet prófétája. Ézsaiás a próféták legnagyobbika és Mikeás, aki az ábrahámi feltétel nélküli szövetség értelmezője volt, aki a Mik 7,18-20-szal zárja le próféciáját. 

Különösen érdekes, hogy Ámósz társadalma leginkább a mi nyugati társadalmunkhoz hasonlít: jólét, kizsákmányolás és vallásosság. A vezetők sok pénzhez jutottak megvesztegetés és kizsákmányolás által. Mindezt a vallás és jogi bűnszövetségek köntösében. 

Ámósz azt mondja, hogy „elhívott, (vagy elragadott) engem az ÚR a nyáj mellől” (7,15). Isten megragadta és bevetette a szolgálatba. Ámósz próféciájáról azt mondják, hogy ez az abszolút romlás próféciája volt. Bizonyos tekintetben Ámósz hasonlított Mikeásra: mindig kihangsúlyozta, hogy Izrael nem fog teljesen elpusztulni. A prófécia egy isteni „sohá”-val fejeződik be. Ám. 9,15: „Elültetem őket földjükbe, és soha többé nem tépik ki őket földjükből…” Ez annyit jelent, hogy a föld az övék lesz örökké. 

Ámósz utolsó látomása az Ám 9,1-gyel kezdődik. Ezt a próféciát valaki így jellemezte: Harc a látszat ellen. (Szeretnék utalni arra az időre, amikor a birodalmat Roboám és I. Jeroboám idejében felosztották. Jeroboám szükségesnek látta, hogy legyen egy oltáruk, hogy legyenek áldozatok bemutatva és legyenek papjaik, nehogy a nép visszatérjen a déli birodalomba. Tudatában volt annak, ha a nép visszatér Jeruzsálembe, ahol az ünnepeket ünnepelték, akkor a szívük vissza fog térni a déli birodalomba. Így egy hamis oltárt állított fel és hamis, gonosz áldozatokat mutatott be, melyeket Isten nem rendelt el. Képmutató módon viselkedett.) 

Ha az Ám 9-et olvassuk, akkor látni fogjuk, hogyan írja le Ámósz a látomását. II. Jeroboám (!) a király most, aki ott áll az oltár előtt az északi királyságban. Aztán Jeroboám eltűnik a képből és Isten maga áll az oltár előtt. Egy kommentár így ír Jeroboám cselekedeteiről: minden hamisítás volt. Hamis ünnepek, hamis oltár, hamis monarchia. Ámósz napjaiban ez a hazugság véget ér, a színpad változik és a hamis helyett az igazi, a valódi jön a helyére. Az emberi király helyét, a trónt, az igazi király, Isten maga foglalja el. Ő veti el azt a dinasztiát. A látszat ideje elmúlt és elkezdődött a harc a látszat ellen. 

Ha az Ám 9-et olvassuk és a 7. vershez érünk, akkor a 7-10. versek azok, melyek megelőzik a Jakab által idézett verseket. Ezért fontos ezeket közelebbről megnézni. Itt olvasunk arról, hogy mi váltja ki Isten rosszallását és ellenállását. A 9,4 azokról beszél, akik egy szellemi álomvilágban élnek, akik elfelejtik mi a szentség és mi a bűn jutalma, büszkélkednek avval, hogy Isten kihozta őket Egyiptom földjéről és evvel Isten adósuk lett. Függetlenül jellemüktől és életvitelüktől, mindig számíthatnak Isten segítségére. 

Nem ismerünk ebben magunkra, még az evangéliumi keresztyének körében is? Sokan vannak evangéliumi gyülekezetekben is, akik magukat megtért embereknek tartják és ezért biztonságban érzik magukat. Gyakran azonban kiderül, hogy sose születtek újjá. Olyan könnyű manapság az evangéliumi szóhasználatot, frazeológiát alkalmazni és ezzel evangéliumi gyülekezetekbe bebocsátást nyerni, hiszen az evangéliumi gyülekezetek olyan kedves, jószívű emberekből állnak. De elfelejtjük, hogy az evangéliumi hit, az életvitelben mutatkozik meg, lesz láthatóvá. Ha nincs reális szeretet, éhség az ige után, az Istennek tetszés utáni vágy, akkor fel kell tenni a kérdést: „hiszek tényleg Jézus Krisztusban?” 

Az olvasott versek arról beszélnek, hogy Izrael és minden nép Isten, Jahve, szuverén akarata alá van vetve (9,7-8/a). Meglepőnek tűnhet ez, de Ámósz azt mondja, nincs különbség Izrael és a népek között. Isten Izraelt ezekben a versekben egy szintre helyezi két ősellenségével, az egyiptomiakkal és a filiszteusokkal. Izrael mindig azt hitte, hogy ők különböznek! 

Később persze a 13-15. versben Ámósz beszél Izrael népi különbözőségéről. Izraelnek mint népnek lesz jövője, de amikor egyénekről van szó, akkor nem pillanthatnak vissza a múltba és nem mondhatják, hogy biztonságban vannak. 

Hans Walter Wolf arról beszél, hogy itt a királyság mint királyi ház kerül említésre. Ez fontos, hogy megértsük, miért és hogyan használja Jakab ezt a verset mint idézetet. Egy isteni kormány uralkodik mindenek felett és egy történelmi esemény sem, még az exodus, a kivonulás Egyiptomból sem biztosít áldást. Itt Izrael rosszabb a népeknél, hiszen nekik adatott a törvény. Amint Ámósz az Ám 3,2-ben mondja: „Csak veletek léptem közösségre a föld minden nemzetsége közül, ezért kérem számon rajtatok minden bűnötöket.” Isten kijelenti, hogy el fogja pusztítani a bűnös királyságot. A királyságot említi! 

Legközelebb megvizsgáljuk az ótestamentumi passzust, és össze fogjuk hasonlítani az újtestamentumi idézettel, aztán pedig meg fogjuk beszélni az értelmezésüket.

Leave a comment