26. A jelen korszak jellegzetessége (3.) Jakab apostol szemszögéből ApCsel 15,1-19, Ámósz 9,7.

Még mindig a jelen korszak természetével foglalkozunk Jakab apostol szemszögéből. Az ApCsel 15,1-35. taglalja ezt, de mi csak az 1-19. verset olvastuk. Jakab idézetét az Ótestamentumból sokan nagyon fontosnak tartják az Újtestamentum eszkatológiai szemszögéből. Aránylag részletesen szemügyre vettük ezeket a verseket. Láttuk az idézet újtestamentumi kontextusát és megvizsgáltuk a versek ótestamentumi összefüggését; az Ám 9,7-10-et, aztán az idézett verset magát (9,11-12) és az azt követő kontextust (9,13-15).Összehasonlítottuk az Ótestamentum és az Újtestamentum szövegét és egyes dolgokat kicsit közelebbről világítottunk meg. Az egyik az volt, hogy hogyan kell érteni az ApCsel 15,16-ot, ahol az Újtestamentumban az áll: „ezután”; ugyanakkor az Ám 9,11-ben, mind a héberben, mind a Septuaginta szövegében ez: „azon a napon”. Nem tudjuk, hogy Jakab szándékosan változtatta-e meg a szöveget, mert ezt nem árulta el nekünk. De feltételezzük, hogy szándékosan tette, hiszen majdnem kivétel nélkül a Septuaginta szövegét követi, ebben az esetben azonban nem. Mivel itt nem így tesz, elképzelhető, hogy szándékosan változtatott a szövegen. Ha ez a feltevés helyes, ami nagyon valószínű, akkor ez bepillantást enged abba, ahogyan Jakab az Ám 9-et látta.

Tudjuk azt is, hogy az Újtestamentum szövegében ez áll: „Ezután visszatérek, és felépítem Dávid leomlott sátorát”, de az ótestamentumi szövegben nincs szó „visszatérésről”. Ott csak az áll: „Azon a napon fölállítom Dávid összedőlt sátorát”. Fel kellett tenni a kérdést: vajon Jakab hozzátette a „visszatérek”-et utalva a második adventra, vagy csak azt akarta evvel hangsúlyozni, hogy megint helyreáll a Dávid királysága? Ez egy nehéz kérdés és nincs rá biztos válasz. Utaltam arra, hogy a „visszatérek” nem a második adventra való hivatkozás. Lehetne, de ha ez egy utalás volna, akkor ez lenne az egyetlen hely, ahol ezt az igét ilyen módon alkalmazzák. A tény, hogy ez a szó nem fordul elő sem a héber, sem az Ótestamentum görög szövegében, továbbá a szóhasználat egyedi alkalmazása miatt valószínű, hogy Jakab a dávidi királyság újjáépítését hangsúlyozza. 

Beszéltünk a hermeneutikai és exegetikai szöveganalízisről. Láttuk az amilleniumi nézetet Oswald T. Ellis példáján. Álláspontja szerint akkor, amikor Jakab idézi Ámószt, a kontextus szerint a pogányoknak a törvényhez való viszonyát akarja megvilágítani a gyülekezeten belül. Az idézet az ApCsel 15,16-17-ben a gyülekezet építésére utal. Ezt kritizáltuk, mert rámutattunk arra, hogy Ellis egy percig se gondolta át, hogy a kezdeti kérdés, ami az antiókhiai és jeruzsálemi gyülekezetet foglalkoztatta, Péter beszéde után már el lett döntve a 11. versben. „Ellenben abban hiszünk, hogy mi is az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk. Éppen úgy, mint ők.” Péter többes számban beszélt, melyben kifejezte az egyetértést a zsinatban. A kérdés a körülmetélés volt a pogány hívőket illetően. Itt elolvashatnánk az egész Galata levelet. Pál nézete szerint, ha valaki a körülmetélés kérdését hozza fel az üdvösséggel kapcsolatban, akkor Isten kegyelmének elégségét kérdőjelezi meg. Aki ilyet hirdet, az legyen átkozott – mondja Pál. 

A kommentátorok rendszerint annyira sietnek az idézetet megmagyarázni, hogy elfelejtik követni a gondolatmenetet. Nem veszik észre, hogy Péter beszédének a vége egy csúcspont volt, ami után nagy csendesség állt be. Aztán jön Pál és Barnabás beszámolója. Utána megint csönd lesz és csak azután áll fel Jakab! „Atyámfiai, férfiak, hallgassatok meg! Simon elbeszélte, hogyan gondoskodott Isten először arról, hogy a pogányok közül népet szerezzen az ő nevének. És ezzel egyeznek a próféták szavai.” (Többes számban.) Az, hogy a pogányok mint pogányok üdvözülnek, nem csak Ámósznál, de más prófétáknál is megtalálható. Ezután visszatérek, és felépítem Dávid leomlott sátorát, romjait is felépítem, és helyreállítom. Ellis ezt a gyülekezet építésére és a pogányok egybegyűjtésére alkalmazta. Nem veszi észre, hogy a 11. vers eldöntötte a kérdést és most Jakab egy más kérdéssel foglalkozik, mely természetesen felvetődik egy ilyen vitában: Mi a pogányok folyamatban lévő összegyűjtésének a jelentősége? Ellis az Ám 9,7-10-et, mely az idézett verset megelőzi, szintén nem veszi figyelembe. Figyelmen kívül hagyja, hogy mi ezeknek a verseknek a fontossága a jelen korszakra. 

Azt is láttuk, hogy az idézet kimondottan Dávid királyságára vonatkozik és nem a gyülekezetre. Dávid királyi háza valamikor állt és most helyre lesz állítva, újjáépül. Valami, ami volt, megint lesz. Ha az Ótestamentum „Dávid”-ról beszél, akkor mindig Dávidot, illetve a királyságát érti ezalatt. Ez a hívő farizeusok megnyugtatására szolgált, akik a pogányok körülmetélésének kérdését felvetették. Ezek elvesztették a „meccset” és most valami vigaszt kellett nekik szolgáltatni. Az ő gondolkozásuk mögött Izraelnek az üdvtörténetben betöltött uralkodó szerepe állt, ezért Jakab itt a jövőbe mutat, ahol ez a szerep ismét helyreáll. Mondtuk azt is, hogy ezek a kifejezések: leomlott, romjai, felépítem és helyreállítom, nem alkalmazhatók a gyülekezetre. A gyülekezetre nézve az Úr Jézus azt mondta „építeni fogom a gyülekezetemet” (Mát 16,18). 

Most szeretném megvizsgálni ebben a kérdésben a diszpenzacionalista nézetet. Megismétlem, hogy a diszpenzacionalisták, mint mások is, nem követik egymást következetesen. Az új Scofield-Bibliában, az ApCsel 15. lábjegyzeteiben, a következő áll: „A tény, hogy pogányok lesznek a földön a második advent idején, utal arra, hogy a pogányoknak nem kell zsidóvá lenni a körülmetélés által. Más szóval, Jakab idézete Ámósztól utal arra, hogy az Úr vissza fog jönni, Dávid királysága fel lesz építve, az emberek maradéka keresni fogja Istent és az összes pogány, akik között elhangzik az ő neve. A tény, hogy a második advent idején lesznek hívő pogányok a földön, akik között elhangzott az Úr neve (ami bizonyíték arra, hogy Isten népéhez tartoznak), igazolja azt, hogy a pogányokat nem kell körülmetélni ahhoz, hogy üdvözüljenek”. Akik kiadják a Scofield-Bibliát, azoknak meg kellene válaszolni azt, hogy miként bizonyítja ez azt, hogy ha a második adventkor pogányok mint Isten népéhez tartozók lesznek a földön, akkor az hogyan tisztázza azt a kérdést, hogy körül kell-e ma valakit metélni ahhoz hogy üdvözüljön? 

Amit a diszpenzacionalisták mindig óvakodtak kimondani, mint általános szabályt, az a következő: az Ótestamentum sehol sem mondja előre a pogányok megtérésének módját, amint azt ma megéljük, ti. a pogányok kihívását a nemzetekből. Így sok diszpenzacionalista arra a következtetésre jut, hogy ez valami egészen új dolog. Ezért a mai korszakra nincs utalás az Ótestamentumban. Nem az a kérdés, hogy a pogányok meg lesznek-e végül mentve, de ami a mostani korszakot illeti, arra nézve a diszpenzacionalisták nézete szerint nincs utalás az Ótestamentumban (mármint arra, hogy a pogányok ki lesznek választva a nemzetek tömegéből). Ha ez igaz, akkor felmerül a kérdés, hogy hogyan alkalmazható ennek a próféciának az idézete a jeruzsálemi problémára. Persze, ha a dilemma már eldőlt a 15,11-ben, akkor minden további vita felesleges. 

Egy hasonló kérdés vetődik fel a 15,12-13-ban, ezért lehetetlen az idézetet összefüggésbe hozni avval a problémával, amely Antiókhiában merült fel és melyet Jeruzsálemben vitattak meg. Se az amillenialisták, se a premillenialisták, se a diszpenzacionalisták, se a történelmi premillenialisták nem tudják megmagyarázni a nyelvtani-történelmi értelmezés metodikája alapján, hogy hogyan kapcsolódik az ámószi idézet a vitatott kérdéshez. Az amillenialisták csak úgy képesek erre, ha spiritualizálnak, amennyiben Dávid házát a gyülekezetre vonatkoztatják. Ez hermeneutikailag kizárt dolog. Ennyit a Scofield-bibliajegyzetek magyarázatáról. 

Vannak más diszpenzacionalista magyarázatok is. Prof.James Rasket (Talbot Seminary), egy pontot kiemel, amikor az ApCsel 15-ről ír: a 16. versben, amikor Jakab hozzátesz valamit, ami a héber és a görög szövegben nem található, az „ezután”-t, akkor az Ám 9,7-10-re gondolhatott. Ő is a Scofield-Biblia álláspontját vallja, de hozzáteszi, hogy Jakab itt az Ám 9,7-10-re utal. A kontextus a következő: Izrael engedetlen volt, ezért Isten fegyelmező ítéletet hoz rájuk és szétszórja őket az egész föld színén. Megrostálja őket az ítélettel, viszont nem irtja ki őket teljesen. Az összes bűnös elpusztul, de a nép teljessége nem. A kiválasztott népet meg fogja őrizni ebben a rostálásban. Az Újtestamentum idejében Izrael még mindig fegyelmezés alatt áll. Rasket az „ezután” alatt a „fegyelmezés után”-t érti. Miután Izrael szét lett szórva, ítélet alatt áll, „ezután térek vissza, és felépítem Dávid leomlott sátorát, romjait is felépítem, és helyreállítom, hogy keresse az emberek maradéka az Urat, és mindazok a pogányok, akik között elhangzik az én nevem.” Összefoglalva: a 14. versben olvasunk a pogányok üdvösségéről, a jelen korszakban. Erre utal az Ótestamentum. Ezután felépül Dávid sátora, Dávid dinasztiája és Izrael részesülni fog a szövetség áldásaiban. 

Prof. James N. Stiffler írt egy könyvet az ApCsel-ről, amiben említi, hogy a 15,11 eldöntötte a vitát. Utána Jakab szándéka az volt, hogy a hívő farizeusok fájdalmát enyhítse, akik a vitában vereséget szenvedtek. Stiffler volt az egyetlen, aki észrevette a törést a zsinat gondolatmenetében a 11. versnél. Állítja, hogy a zsidó dominancia érvényben van, de nem a mostani korszakban. Ugyanaz, amit Pál a Róm 11,24-ben mond: „Hiszen ha te levágattál a természetes vadolajfáról, és a természet rendje ellenére beoltattál a szelíd olajfába, akkor azok a természetes ágak mennyivel inkább be fognak oltatni saját olajfájukba!” Erre majd visszatérünk legközelebb, amikor a páli látással fogunk foglalkozni. Pál szerint az ígéretek Izraeléi, ez az ő olajfájuk, melybe pogányok lettek beoltva. 

Jakab ugyanezt az álláspontot képviseli. A zsidó nép elsőbbsége érvényes, de ez csak a jövőben lesz látható és nincs köze ma a gyülekezethez. Ma a gyülekezetben minden tag egy szinten, egy fundamentumon áll az Úr előtt, együtt birtokolják ugyanazon ígéreteket, akiknek ugyanaz a sorsuk, a jövőjük, és akik ugyanahhoz a szövetséghez tartoznak. A diszpenzacionalisták ezt nem ismerték fel. Ezenkívül elmulasztották a pogányok üdvösségét a mostani korszakban összefüggésbe hozni, összekapcsolni az Ótestamentummal. 

A történelmi premillenialisták szöveganalízise 

Határozzuk meg először a szavak jelentését, illetve tartalmát. Mi a „történelmi premillenializmus”? Történelmi premillenializmus alatt az általános premillenialista álláspontot értjük, melyet az egyháztörténelem folyamán képviseltek egészen addig, amíg a XIX. században ki nem alakult a diszpenzacionalista premillenialista nézet. A diszpenzacionalista premillenializmus csupán 174 éves, 1830-ban született. Az amillenializmus korábbi nézet. A Biblia eszkatológiai értelmezésének legrégibb formája a premillenializmus. Ez volt a korai egyház nézete. A korai egyházban is léteztek más nézetek, de ezeket sose vetették papírra, így ezek nincsenek dokumentálva. Az amillenializmus Szent Ágostonig vezethető vissza, erről már volt szó. A modern amillenializmus és a postmillenializmus szintén fiatal nézetek. 

Mindenekelőtt a történelmi premillenializmus egyik legkimagaslóbb képviselőjével szeretnék foglalkozni, neve George N. H. Peters. Lutheránus volt, annak ellenére, hogy a lutheránus egyház mindig ellenezte a premillenialista álláspontot. Peters egy három kötetes művet írt, összesen 21’000 oldal, a legjava kisbetűs nyomtatás. Nem könnyű olvasmány. Peters többször utal erre a passzusra a művében, melynek címe „The Theocratic Kingdom” (A teokratikus királyság). Mit ír erről Peters? 

Utal arra, hogy a kontextus mind Ámósznál, mind az ApCsel-ben beszél a dávidi királyság elvetéséről Izrael hűtlensége és hitehagyása miatt. Izrael keresztre feszíttette Jézus Krisztust. Az Úr ellenségei Izrael egy részét képviselik. Az apostol ellenségei többségükben zsidók voltak a pogányok mellett, akik szintén üldözték az apostolt. Ha az ApCsel 15-öt olvassuk, világos lesz, hogy mind Pál, mind Barnabás, mind Péter, mind Jakab arról beszélnek, hogy fennmarad egy zsidó maradék és ők ennek a maradéknak a képviselői. Erről beszél Pál, amikor azt mondja a Róm 11,5-ben: „Így tehát most is van maradék a kegyelmi kiválasztás szerint”. Itt zsidókról beszél, akik üdvözültek. 

Peters tehát szól az összefüggésről Ámósz és az ApCsel között, mely utal Dávid királyságának a félreállítására a hitehagyásuk miatt. Más szóval, amit Ámósz prófétált sok száz évvel azelőtt, most beteljesedett. Izrael félre lett állítva, szét lettek szórva a föld színén és most ítélet alatt vannak. 

Peters beszél arról is, hogy a pogányok közül egy kiválasztott szám el van hívva az üdvösségre. Ezek össze vannak kötve Izrael maradékával a gyülekezetben. Ilyen értelemben egyenrangú tagok a gyülekezetben az apostolokkal és azokkal a zsidókkal, akik abban az időben a gyülekezetet alkották. A pogányok a gyülekezeten belül az ábrahámi és a dávidi szövetség áldásainak részesei. 

Peters továbbá rámutat arra is, hogy nincs semmilyen bizonyíték arra, hogy a dávidi királyság az Úr Jézus halála és feltámadása által be lett iktatva. Más helyen említi, hogy ez a fundamentuma Dávid királyságának a jövőben, és erre az alapra épül majd a királyság. De nincs bizonyíték arra, hogy Jézus halálakor és feltámadásakor a dávidi királyság fel lett állítva. Utal a Luk 1,31-33-ra, ahol az áll: „Íme, fogansz méhedben, és fiút szülsz, akit nevezz Jézusnak. Nagy lesz ő, és a Magasságos Fiának mondják majd; az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak a trónját, ő pedig uralkodik a Jákób házán örökké, és uralkodásának nem lesz vége.” Ha valaki arra hivatkozik, hogy ezek a versek jelentik az alapját Dávid dinasztiája újbóli beiktatásának az Úr Jézus szolgálata idejében, akkor ezzel nem mond mást, minthogy Jákób háza mindörökké el lett vetve – hiszen itt az áll „uralkodik a Jákób házán örökké” – és tulajdonképpen Jézus nem a zsidók királya. Ha ő most uralkodik, akkor hol marad Jákób háza? Ha a gyülekezet veszi át Jákób házának helyét, akkor Jákób háza végleg el van vetve. Ha Jákób háza félre van állítva, akkor mi lesz az Ótestamentum ígéreteivel, ahol mindig hangsúlyos, hogy Jákób háza megmarad örökké? 

Az apostolok sose hirdették, hogy a királyság fel lett állítva. Ezután Peters beszél még az ApCsel 2,14-36-ról, ahol Péter prédikál, és az ApCsel 3,12-26-ról. Péter sose állította, hogy a királyság fel lett állítva. Ő azt mondja, ha odafordultok az Úrhoz, el fogja küldeni az Úr Jézust a mennyből és akkor teljesülnek majd be Istennek az Ótestamentumban tett ígéretei: „…eljöjjön az Úrtól a felüdülés ideje, és elküldje Jézust, akit Messiásul rendelt nektek.” Ez egy eljövendő királyságnak az ígérete, nem egy felállított királyság kihirdetése. 

Peters szemszögének vannak előnyei. Először is, ez volt a korai gyülekezet látása. Másodszor, fennmarad a kontinuitás, folytonosság a gyülekezet és Izrael között. A diszpenzacionalisták szemlélete ebben az összefüggésben helyesbítésre szorul. Más szóval, Izrael szétszóratása a föld színén előfeltétele volt annak, hogy a pogány hívők a mai korban Isten kiválasztott népét alkothassák. Jakab nem helyez erre nagy hangsúlyt, mert ha körülnézünk a jeruzsálemi zsinatban, ott minden jel arra mutatott, ami történt. Izrael ellensége lett az igazságnak, de itt maradt a maradék és a pogányok nagy száma árad be a gyülekezetbe. Ez a prófétákkal, Ámósz próféciájával együtt, egészen a Deut 32-ig visszatekintve, összhangban van az Ótestamentum szavaival. Tudjátok mit mondott Isten Mózesen keresztül a Deut 32,21-ben Izraelnek? Ha a Deut 31,29-et olvassuk, itt Mózes énekében elmondja Izraelnek, mi fog bekövetkezni halála után: „Mert tudom, hogy halálom után nagyon el fogtok romlani, és letértek arról az útról, amelyet kijelöltem nektek. De végül majd utolér benneteket a veszedelem, ha azt teszitek, amit rossznak lát az ÚR, és kezetek csinálmányaival bosszantjátok őt”

Aztán a Deut 32,15-ben „Meghízott Jesurún, (Jesurún, Izrael neve) kirúgott a hámból – meghíztál, kövér, hájas lettél! – és elvetette Istent, alkotóját, elhagyta szabadító kőszikláját.” Deut 32,20-21:„Elrejtem arcom előlük, meglátom, mi lesz a végük! Állhatatlan nemzedék ez, fiak, kikben hűség (hit) nincsen. Semmit érő istenekkel ingereltek, (Egészen hasonló szavak, mint amiket Ámósz használt.)hiábavalóságokkal bosszantottak. Semmit érő néppel ingerlem én is, bolond nemzettel bosszantom őket.” Más szóval, Isten a pogányokat használja, hogy Izraelt féltékenységre ingerelje, hogy visszatérjenek Isten áldásaihoz. Erre Pál apostol nagy hangsúlyt helyez a Róm 11-ben. A Róm 10,19-ben idézi ezt a verset: „Először is ezt mondja Mózes: »Titeket egy olyan néppel teszlek féltékennyé, amely nem az én népem, értetlen néppel haragítlak meg titeket«” Aztán utal rá a Róm 11,11-15-ben. 

Más szóval, ez volt a korai gyülekezet látása: a pogányok bekerülhetnek a gyülekezetbe anélkül, hogy zsidókká kellene lenniük. A pogányok üdvössége féltékenységre ingerli Izraelt, mely összhangban van a zsidók hitehagyásával és az Ótestamentum próféciáival a Deut 32-től kezdve stb. 

Pál a Róm 11-ben megmagyarázza mindazt, ami a zsinaton történt. Erre majd még kitérünk, amikor Pál álláspontjával fogunk foglalkozni. 

Leave a comment