Legutóbb a jelen korszak jellegzetességeit tanulmányoztuk Jakab apostol szemszögéből. Az ApCsel 15. volt a középpontban, ahol Jakab idézte az Ám 9. próféciáját és alkalmazta azt a maga idejére, mely a mi időnk, illetve korszakunk. Összefoglalva azt láttuk, hogy a mi korszakunk a kiválasztott pogányok üdvösségének korszaka, ahogyan azt az ApCsel 15,13-14-ben kifejezi. Miután elcsendesedett a hívők tömege, azt mondta (ApCsel 15,14): „Simon elbeszélte, hogyan gondoskodott Isten először arról, hogy a pogányok közül népet szerezzen az ő nevének.” Ebből nyilvánvaló, hogy mi a pogányok korlátozott megtérésének idejében élünk. A pogányok közül lesz egy nép kiválasztva. Nem a pogányok teljességének idejében élünk.A másik dolog, amire Jakab utalt, az Ám 9,11-ben áll, így idézi: „Ezután visszatérek, és felépítem Dávid leomlott sátorát, romjait is felépítem, és helyreállítom, hogy keresse az emberek maradéka az Urat.” Jakab szerint a próféták összhangban vannak azzal, amit a 14. vers állított. Erre nézve a következőket mondtuk: a 15-17/a vers a dávidi dinasztia jövőbeli beiktatására vonatkozik.
Harmadszor, amire Jakab utal a prófécia alkalmazásával az az, hogy van egy biblikus remény, hogy a jövőben minden pogány „akik között elhangzik az én nevem” keresni fogja az Urat. Most a kiválasztott, korlátozott számú pogányok korszakát éljük, de lehet reményünk arra, hogy a jövőben eljön annak az ideje, hogy a pogányok világszerte üdvösségre jussanak, amint az a 17/b versben áll „és mindazok a pogányok, akik között elhangzik az én nevem. A mostani korszakban Isten kihív a pogány népek közül egyeseket, de a jövőben remélhetjük, hogy a dávidi dinasztia fel lesz állítva és a pogányok üdvösséget kapnak világszerte.
Most Pál apostol nézetével fogunk foglalkozni. Hogyan látja ő a jelen korszakot? Különösen két igehelyre kell fordítani a figyelmünket, az egyik a Róm 11,1-36. Az egész fejezetet nem tudjuk egy óra alatt áttanulmányozni, ezért röviden áttekintjük először és megpróbáljuk követni Pál apostol gondolatmenetét. Aztán közelebbről megnézzük a Róm 11,25-27-et. Itt Izrael jövőjéről lesz szó, végül pedig össze fogjuk foglalni Pál nézetét a jelen korról és megpróbáljuk összehasonlítani Jakab nézetével.
Pál érvelése és gondolatmenete a Róm 11-ben
El fogjuk olvasni a fejezetet és közbe fogok szúrni megjegyzéseket. Először keressük meg azt a kérdést, amire Pál a Róm 11-ben válaszolni akar. A kérdés a Róm 11,1-ben áll: „Azt kérdem tehát: elvetette Isten az ő népét?” Ebből már érezni lehet, hogy az apostol a kérdésre nemleges választ fog adni. Az a gondolat, hogy bizonyos embereket, Isten „az ő népének” tekint, magában foglalja azt, hogy Isten nem fogja elvetni őket, hiszen ő nem változik kiválasztásában, nem gondolja meg magát. Számunkra megnyugtató tudni azt, hogy ha Isten valakit kiválaszt, akkor az egy megváltoztathatatlan döntés. Ő örökké szeret, és ha valakit szeretetből kiválaszt, akkor ez változhatatlan és örök szeretetből fakad. Tehát a válasz a kérdésre rejtetten meg van adva: természetesen nem. Ha a görögben egyfajta viszonyszót (Partikel) használnak, akkor a várható válasz a „nem” lesz. Ha egy másik viszonyszót használtak egy kérdésnél, akkor a várható válasz „igen”. Itt az apostol egy negatív viszonyszót használ és nemleges választ vár a kérdésre. Így is lehetne fordítani: „Azt kérdem tehát: elvetette Isten az ő népét? Tényleg elvetette?” Az előző fejezet végén ez állt: „Egész nap kitártam karjaimat az engedetlen és ellenszegülő nép felé.” Ez váltotta ki a kérdést.
Pál megválaszolja a kérdést és először azt mondja, hogy már önmagában a gondolat, hogy Isten elvetné népét, tarthatatlan nézet, hiszen az Ő kiválasztása megváltoztathatatlan. „Szó sincs róla!”
Aztán továbbmegy: „Hiszen én is izraelita vagyok, Ábrahám utódai közül, Benjámin törzséből.” Ebből is lehet tudni, hogy Isten nem vetette el a népét, hiszen én is izraelita vagyok és én is a népéhez tartozom. „Az Isten nem vetette el az ő népét, amelyet eleve kiválasztott”. Ez a kijelentés : „Isten nem vetette el népét” az Ótestamentumban háromszor fordul elő. Ha valaki Pál sorait olvasta és ismerte az Ótestamentumot, akkor tudhatta volna előre a választ. „Vagy nem tudjátok, mit mond az Írás Illésről, amikor az Isten előtt vádat emel Izrael ellen: Viszont mit mond neki az isteni kijelentés? »Meghagytam magamnak hétezer férfit, akik nem hajtottak térdet a Baalnak.«” Pál evvel egyszerűen azt akarja mondani, hogy ha egy nép nagy része megtagadja hitét, akkor ez még nincs ellentmondásban Isten változhatatlan ígéreteivel. Illés napjaiban is mindenki megtagadta az Urat, de az Ótestamentumban Isten azt mondta: „Meghagytam magamnak hétezer férfit, akik nem hajtottak térdet a Baalnak”.Amikor Illés azt hitte, hogy egyedül maradt, Isten gondoskodott egy maradékról. Az általános hitehagyásra és a maradék üdvösségére van tehát példa az Ótestamentumban. Figyeljük meg, hogyan fogalmazza ezt meg az Ótestamentum (4. v.)! „Viszont mit mond neki az isteni kijelentés? »Meghagytam magamnak hétezer férfit, akik nem hajtottak térdet a Baalnak.«” Ez a 7000 Illés idejében, Isten végzésének eredménye volt. Meghagytam magamnak! Azaz az üdvösség, melyet élveztek, Isten aktivitásának, az isteni kegyelem kiválasztásának köszönhető.
Az 5. versben alkalmazza ezt a jelen korszakra: „Így tehát most is van maradék a kegyelmi kiválasztás szerint”. Az a tény, hogy mindig volt és van maradék, bizonyíték arra, hogy Isten nem vetette el népét. Úgy, mint Pál idejében, a mai gyülekezetben is van egy maradék az Izrael népéből valók körében. Világos, hiszen Izrael népéről beszél, mert a Róm 10,21-ben azt mondta: „Izraelről viszont így szól: »Egész nap kitártam karjaimat az engedetlen és ellenszegülő nép felé«.” Aztán a 11,5-ben „Így tehát most is van maradék a kegyelmi kiválasztás szerint”; itt Izrael maradékáról van szó. Hadd utaljak ezen a helyen olyan drága testvérekre és testvérnőkre, akik egy generációval ezelőtt közöttetek éltek: Ungár Aladár, Berliner Hugó, Róth Anni, a Rózsa család, Tímár Laci, Zajkék, Ország Gyuri, édesanyám és én, és még sokan mások. Elejétől kezdve érthető, hogy milyen értelemben használja az apostol az „Izrael” kifejezést.
Az első vers kérdésére az 5. versben található a válasz: „Most is van maradék a kegyelmi kiválasztás szerint”, tehát Isten nem vetette el a népét. A kegyelmi kiválasztás gondolata arra készteti az apostolt, hogy kifejtse, mi is a kegyelem. A 6. versben azt mondja: „Ha pedig kegyelemből van, akkor már nem cselekedetekért, mivel a kegyelem akkor már nem volna kegyelem”. El kellene olvasni a 9, 10. és 11. fejezetet is ahhoz, hogy ennek a versnek a teljességét megértsük. Itt tulajdonképpen arról beszél, hogyan és milyen úton igazul meg valaki Isten előtt. Azt írja, hogy Izrael cselekedetei által akart Isten előtt megigazulni. Erre utal a 6. v.: „Most is van maradék a kegyelmi kiválasztás szerint; ha pedig kegyelemből van, akkor már nem cselekedetekért, mivel a kegyelem akkor már nem volna kegyelem.” Izrael még mindigcselekedetei által akar megigazulni. Pál arra mutat rá, hogy valaki igazán megismerje Isten igazságát, az csak a kegyelem alapelvén lehetséges.
Nos, mi lesz Izrael többségének hitehagyásával? Erre a 11,7-10. adja meg a választ: „Mi tehát a helyzet? Amire Izrael törekedett, azt nem érte el. A kiválasztottak azonban elérték, a többiek pedig megkeményíttettek (megvakíttattak)”. Pál itt az Ótestamentum három verséhez nyúl vissza, hogy alátámassza mondanivalóját. A kiválasztottak elérték azt, amire Izrael törekedett, a megigazulást Isten előtt, de a többiek meg lettek vakítva. Pál nem mondja azt, hogy a maradék saját magát vakította meg! Ki volt a felelős a vakságukért? Hogy ezt megtudjuk, tovább kell olvasnunk. Itt ugyanis Pál beszél az isteni megtorlásról, ítéletről. Ezt írja: „…ahogyan meg van írva: »Adott nekik az Isten bódult lelket, olyan szemet, amellyel nem láthatnak, és olyan fület, amellyel nem hallhatnak mindmáig«” (Deut 29,3). Miután a törvényre hivatkozott, Dávidra utal (11,9-10): Dávid is ezt mondja: „Asztaluk legyen számukra csapdává és hálóvá, megbotlássá és megtorlássá. Homályosodjék el szemük, hogy ne lássanak, és hátukat görnyeszd meg egészen” (Zsolt 69,23). Az apostol megindokolja, hogy a jelen helyzet magyarázata a nép többségének hitetlensége, ezért a nép tömege isteni ítélet alatt áll. A kiválasztott maradék meg lett mentve kegyelem által. Pál azt akarja megértetni olvasóival, hogy Isten nem vetette el a népét, de a nép többségét megvakította.
A 11,11-15-ben az apostol részletesebben megvizsgálja a helyzetet. „Kérdem tehát: azért botlottak meg, hogy elessenek?” Egy végleges elesésről van szó, amiből nincs felkelés? „Szó sincs róla! Viszont az ő elesésük által jutott el az üdvösség a pogányokhoz, hogy Isten féltékennyé tegye őket”. Ez egy érdekes kijelentés. A kérdés:„azért botlottak meg, hogy elessenek?” A válasz „nem”, de tény, hogy az ő elesésüknek egy további célja van. A cél az, hogy az üdvösség eljusson a pogányokhoz azért, hogy féltékenységre ingerelje Izraelt. Ez nagyon furcsán hangzik, de a Róm 10,19-ben már utalt egy versre, mely megmagyarázza, hogy mit is akar mondani. „De tovább kérdem: Izrael talán nem értette meg? Először is ezt mondja Mózes: »Titeket egy olyan néppel teszlek féltékennyé, amely nem az én népem, értetlen néppel haragítlak meg titeket«”.
Mózes énekében, a Deut 32,21-ben sok száz évvel ezelőtt Isten már szólt Izraelhez: megparancsolta Mózesnek, hogy hagyja rájuk énekét, melyben előre megmondta, hogy mi fog velük történni az utolsó napokban, nehogy meg legyenek lepve, amikor mindez bekövetkezik. Ha elpártolnak Istentől, annak a következménye az lesz, hogy Isten a pogányokat fogja felhasználni, hogy féltékenységre ingerelje őket. Erről beszél Pál a 11. versben: „Kérdem tehát: azért botlottak meg, hogy elessenek? Szó sincs róla! Viszont az ő elesésük által jutott el az üdvösség a pogányokhoz, hogy Isten féltékennyé tegye őket”. Aztán így folytatja (11,12): „Ha pedig az ő elesésük a világ gazdagságává lett, (azaz a pogányok üdvössége a mostani korszakban) veszteségük pedig (azaz a tömeg összehasonlítva a maradékkal) a pogányok gazdagságává, akkor mennyivel inkább az ő teljességük!”Figyelmesen kell ezt olvasni! Az apostol így érvel: ha a zsidók tömegének engedetlensége ad alkalmat a pogányok sokaságának üdvösségére, akiknek a levél tulajdonképpen íródott, és akik látták ennek megvalósulását, akkor mit lehet elvárni, ha a jövőben Izrael helyre lesz állítva a pogány világ közepette? Pál itt egy „a fortiori” érvelést használ, érvel valami nagyobb dologgal valami kisebb mellett. „Nektek, pogányoknak pedig azt mondom: ha tehát én pogányok apostola vagyok, dicsőítem szolgálatomat…” (11,13). Pál nem a hivatalára hivatkozik, hanem a szolgálatára. „…mert ezzel talán féltékennyé tehetem véreimet, és így megmentek közülük némelyeket” (11,14). Nem azt mondja, hogy mindet meg fogja tudni most menteni. Azt mondja: „némelyeket közülük”. Tovább érvel hasonló módon: „Hiszen ha elvettetésük a világ megbékélését szolgálta, mi mást jelentene befogadtatásuk, mint életet a halálból?” (11,15). Ha Izrael elvettetése a pogányok üdvösségét jelentette, akkor elvárhatjuk, hogy ha Izrael visszatér Isten kegyelméből az Úrhoz, akkor amellett a hatalmas, az egész világot átfogó üdvösség mellett, a pogányok jelen üdvössége el fog homályosulni. Az „a fortiori” érvelés az érvelés valami nagyobb dologgal valami kisebb mellett. Ha Isten valami nagyot tesz, akkor a kisebbet miért ne tenné meg? (Ellenben pl. ha én nem bízom benned és nem bízom rád a biciklimet, akkor mennyivel kevésbé fogom az autómat rád bízni?)
Ne felejtsük el, Pál pogányoknak ír! A római gyülekezet nagy része pogány hívőkből állt. A 16. versben azt írja: „Ha pedig a kenyér első zsengéje szent, a tészta is az, és ha a gyökér szent, az ágak is azok”. Itt kommentárjában az Ótestamentum két jelképére utal, mely alátámasztja érvét, hogy Izraelnek adattak Isten feltétel nélküli ígéretei. Emlékezzünk arra, hogy az ábrahámi szövetségben Isten feltétel nélküli ígéreteket tett Ábrahámnak. Megígért neki egy nevet, egy magot és egy országot, földet. Ezekhez az ígéretekhez nem voltak feltételek kötve. A körülmények, ahogy ezek a szövetségek meg lettek kötve, szentesítve lettek a Gen 15-ben, aláhúzzák az ábrahámi szövetség feltétel nélküli voltát. Isten átment a kettévágott állatok részei között és Ábrahám nem lett felszólítva, hogy tegyen így. Isten elkötelezte magát, hogy teljesíti az ígéreteket. Ha csak ezt tekintjük, akkor az lehet a benyomásunk, hogy minden csak Istentől függött. Valaki azt mondhatná: Isten biztosan nem fog bűneit meg nem bánó embereket megáldani! Persze hogy nem, de Isten bűnbánatra tud indítani embereket, akik eddig nem voltak bűnbánóak. Ez egy fontos pont!
A 17. versben ezt fogja megvilágítani az olajfáról szóló híres hasonlatával. „Ha azonban az ágak közül egyesek kitörettek…” Ha itt azt mondja, hogy egyes ágak kitörettek, akkor ez a kontextusban Izrael többségét, a nép tömegét jelenti. „…te pedig vad olajfa létedre beoltattál közéjük, és az olajfa gyökerének éltető nedvéből részesültél”. Evvel Pál egyszerűen azt mondja, hogy Izrael mint nép félre lett állítva, pogányok lettek beoltva és evvel részesei lettek az ábrahámi ígéreteknek. Azért nevezi Pál a Gal 3,7-ben a hívőket a jelen korszakban „Ábrahám fiainak”. Nem nevezi őket „Izrael magvainak” vagy „Izrael fiainak”, hanem Ábrahám fiainak. Óriási a különbség Izrael fiai és Ábrahám fiai között! A pogányokból lett hívők a mai korszakban örököstársai lettek az Ábrahámnak tett ígéreteknek. Ezt különösen hangsúlyozza az Ef 3-ban, amire majd még visszatérünk.
18. vers: „…ne dicsekedj az ágakkal szemben. (Ti pogányok, mert meg lettetek mentve és Izrael félre lett állítva.) Ha mégis dicsekszel: nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged”. Más szóval, meg vagyunk áldva a feltétel nélküli ígéretekkel, melyet Ábrahám kapott, nem a mi jó cselekedeteink miatt. 19: „Azt mondod erre (te pogány hívő): »Azért törettek ki azok az ágak, hogy én beoltassam«.” Az „én” szócskán van a hangsúly a görögben. Pál azt mondja (20): „Úgy van: azok hitetlenségük miatt törettek ki, te pedig a hit által állsz. Ne légy elbizakodott, hanem félj!” Ez egy óvás a pogány arrogancia és beképzeltség ellen. Ez az arrogancia mutatkozik meg leginkább, amikor pogány-keresztyének a „zsidó vonalról” beszélnek, szemben egy magasabb rendű gyülekezettel, mintha két vonal futna párhuzamosan vagy a „zsidó vonal” megszakadt volna!
21-22. v.: „Mert ha Isten a természetes ágakat nem kímélte, téged sem fog kímélni. Lásd meg tehát Isten jóságát és keménységét: azok iránt, akik elestek keménységét, irántad pedig jóságát, ha megmaradsz ebben a jóságban, mert különben te is kivágatsz”. Ebből világos, hogy itt az apostol nem az egyedek üdvösségéről beszél, hanem a nemzetekről és Izraelről mint népekről. Az Írás összefüggő értelmében nem beszélhetünk arról, hogy valaki, aki kegyelemből részesült az ábrahámi ígéretekben ki lehet vágva, ill. elveszítheti üdvösségét.
23: „Viszont ha ők nem maradnak meg a hitetlenségben, szintén beoltatnak, mert Istennek van hatalma arra, hogy ismét beoltsa őket”. Más szóval, Izrael többsége félre lett állítva a mostani korban, de Isten képes őket ismét beoltani, helyreállítani őket, hogy részesülhessenek az ábrahámi áldásban. A következő vers magyarázatot ad, sőt hozzáteszi: nem csak képes erre, de logikus és elvárható, hogy ezt meg is fogja tenni.
24: „Hiszen ha te levágattál a természetes vadolajfáról, és a természet rendje ellenére beoltattál a szelíd olajfába…” Itt minden kertész a fejét csóválná. A kertész a szelíd ágakat oltja be a vad tőbe, nem fordítva. Ezért nevezi Pál ezt természetellenesnek! „…akkor azok a természetes ágak mennyivel inkább be fognak oltatni saját olajfájukba!” Ez is egy „a fortiori” érvelés, mennyivel inkább elvárható, mennyivel logikusabb, hogy Izrael megint be lesz oltva a saját olajfájába.
Érdekes, hogy azt mondja, az olajfa Izraelé. Más szóval, az áldások, melyek az ábrahámi szövetségből fakadnak és a fa, Izraelé. Ez az ő saját olajfájuk. A görög szövegben ez nagyon hangsúlyos! A pogányok üdvözülnek, amelyre Ábrahám kapott ígéretet a magvában. Ha visszagondolsz az Ótestamentumra, Izrael történelmére és arra, amit Isten nekik adott, ugyanakkor gondolod meg azt is, hogy a mi üdvösségünk részesedés azokban az áldásokban, melyeket Ábrahám és az ő magva kapott. Ez az ő saját olajfájuk.
Egyes emberek a gyülekezetről gyakran úgy beszélnek, mint az „új Izraelről”. Ez egy megbocsáthatatlan tévedés. Az Újtestamentum sehol sem nevezi a gyülekezetet „új Izrael”-nek. Erre majd még visszatérünk. Az ellenkezőjét inkább lehetne igaznak nevezni: a gyülekezet az ó-Izrael! Persze ezt sem szabad túlzásba vinni. Amit mondani szeretnék az csak az, hogy az áldások, melyekben részesülünk, azok az ígéretek, melyeket Isten Ábrahámnak és magvának tett. „Izrael” a Bibliában mindig az etnikai Izraelt jelenti. Isten képes Izraelt helyreállítani, logikus, hogy ő ezt meg is fogja tenni, s az apostol most hivatkozik a próféciára.
25. v.: „Nem szeretném, testvéreim, ha önmagatokat bölcseknek tartva nem vennétek tudomásul azt a titkot, hogy a megkeményedés Izraelnek csak egy részét érte…” Van egy maradék a kegyelem kiválasztása szerint! Efelett sokan átsiklanak! „…amíg a pogányok teljes számban be nem jutnak”, Isten kiválasztó kegyelme szerint. 26. v.: „és így üdvözülni fog az egész Izrael…” Isten üdvtervében Izrael félre lett állítva, a tömeg, a nép többsége, Izrael mint nép. Pogányok üdvözülnek ebben az időszakban, egy kiválasztott, korlátozott számban, akiket Pál a „pogányok teljes számának” nevez, a kiválasztott pogányoknak. Ha ezek száma beteljesedik, akkor a féltékenységre ingerlés eléri tetőfokát és az egész Izrael meg lesz mentve. „és így fog üdvözülni az egész Izrael.” Ezáltal teljesedik be a Deut 32,21.: féltékenységre fogja ingerelni őket a pogányok üdvössége.
26-27.: „és így üdvözülni fog az egész Izrael, ahogyan meg van írva: »Eljön Sionból a Megváltó; eltávolítja a hitetlenséget Jákob házából, és én ezt a szövetségemet adom nekik, amikor eltörlöm bűneiket«.” Itt ez a bámulatos idézet. Nincs időnk részletekbe menni, de ez az idézet az Ótestamentum három helyéről van összetéve. Az első a Dávid szövetségére vonatkozik, de utal az Ábrahám szövetségére is. Az Ézs 59,20-21.: „és én ezt a szövetségemet adom nekik,” visszavezethető egészen az ábrahámi szövetségig az Ótestamentumban, ahol a Gen 17-ben van szavakba öntve. Az utalás a „bűneik eltörlésére” az újszövetségre vonatkozik. Az Ótestamentum mindhárom feltétel nélküli szövetsége, az ábrahámi, a dávidi és az új szövetség lett itt összevonva, egybeforrasztva egy idézetben, a 26-27. versben. Mind a három szövetség feltétel nélküli és csak Isten szuverén akaratán és cselekvésén alapszik.
A 28-32. versben Pál elgondolkozik azon, ami történik és történni fog. Gondolatai Isten általános üdvtervével foglalkoznak, ami a nemzetet és a nemzeteket illeti. A 29. versben bibliai filozofálásba kezd afelett, amit Isten tesz a nemzettel és a nemzetekkel.
28. v.: „Az evangélium miatt tehát ellenségek Isten szemében tiértetek, de a kiválasztás miatt kedveltek az ősatyákért…” Izrael üdvössége tehát isteni kiválasztáson alapszik. „…hiszen az Isten ajándékai és elhívása visszavonhatatlanok”. Azokat az ígéreteket, melyeket Isten Ábrahámnak és magvának adott, Isten nem bánta meg és eltökélt szándéka ezeket beteljesíteni.
30-31. v.: „Mert ahogyan ti egykor engedetlenné (hitetlenné) váltatok Isten iránt, most pedig irgalmat nyertetek az ő engedetlenségük révén, úgy ők is engedetlenné (hitetlenné) váltak most, hogy a nektek adott irgalom révén végül ők is irgalmat nyerjenek”. Pál azt mondja: az Ótestamentumban a zsidók kegyelmet kaptak, de a pogányok nem. Most a pogányok kaptak kegyelmet, ám a zsidók nem. Ezt megindokolja a 31. v.: „Mert Isten mindenkit egybezárt az engedetlenségbe, (hitetlenségbe) hogy mindenkin megkönyörüljön”. Amikor Pál ilyesmit mond, azzal nem azt akarja kifejezni, hogy mindenkit egybezárt az engedetlenségbe, hogy minden egyes ember üdvözülhessen. Ő nem tanítja az általános üdvösség tanát, az „Allversöhnungot”. Ő a népről és a népekről beszél. Az egész fejezet mindenekelőtt „nemzeti” fejezet.
Miután Pál beszélt a nemzetről és a nemzetekről, továbbá az ő üdvösségükről, egy csodálatos doxológiában tör ki és dicséri Isten végtelen bölcsességét. „Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Milyen megfoghatatlanok az ő ítéletei, és milyen kikutathatatlanok az ő útjai! Ugyan »ki értette meg az Úr szándékát, vagy ki lett az ő tanácsadójává? Vagy ki előlegezett neki, hogy vissza kellene fizetnie?« Bizony, tőle, általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké. Ámen” (33-36). Amint Pál elgondolkozik Isten tervén a különböző korszakokban, elkezdi dicsérni az Urat szuverenitásáért.
Ha Isten szuverenitása felett elgondolkozunk, mit is értünk ez alatt? Sokan összetévesztik ezt az ember szuverenitásával. Mit jelent „Isten szuverenitása”?Egyrészt jelenti az ő felsőbbrendűségét, jelenti a függetlenségét és tetszés szerinti, opcionális hatalmát. Hatalmában áll megmenteni és hatalmában áll mellőzni. Ennek a hatalomnak a forrása őbenne, magában van. Ha ő valakit megment vagy valakit mellőz, akkor nem mondhatjuk, hogy valamilyen kényszer alatt cselekszik egy hatalom miatt, mely rajta kívül áll. Ez nem egy tetszés szerinti hatalom lenne, hanem valami, ami felé ő felelősséggel tartozik. Egy ilyen hatalom Isten felett uralkodó hatalom lenne, ahol Isten kényszer alatt állna. Istennek önmagában hatalmában áll megmenteni vagy mellőzni. Kifejezhetnénk ezt a Róm 9,15-tel is, hiszen így szól Mózeshez: „Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok”. Ez tetszés szerinti hatalom. Isten szuverenitása tehát felsőbbrendűségét, függetlenségét és tetszés szerinti, opcionális hatalmát jelenti. Pál aztán hozzáteszi: „övé a dicsőség mindörökké. Ámen.”Isten minden tulajdonsága a maga teljességében képezi Isten dicsőségét.
Térjünk röviden vissza a 25-27. vershez: „és így üdvözülni fog az egész Izrael…” Ehhez csak néhány dolgot szeretnék röviden hozzáfűzni. Erre nézve különböző véleményeket találhatunk a keresztyén irodalomban. Amikor az apostol az „egész Izrael”-ről beszél, akkor nem minden egyes izraelitára gondol. Ezt az Ótestamentum több helyéből tudni lehet. Pl. az 1.Kir 12,1-ben ezt a kifejezést találjuk, de a szövegösszefüggésből, a kontextusból világos, hogy itt nem minden egyes izraelitáról van szó. A 2.Krón 12,1-5. hasonlóan használja ezt a szókapcsolatot. A Dán 9,11. szintén. Az „egész Izrael” kifejezés mindig a nép összességére vonatkozik. Persze mindig voltak egyének a népben, akik nem képviselték a nép egészének véleményét. Ha tehát itt azt olvassuk „és így üdvözülni fog az egész Izrael”, akkor egy percig se gondoljunk arra, hogy minden egyes zsidó üdvözülni fog. Isten a nép teljességéről beszél. Evvel kezdődik az egész fejezet: „elvetette Isten az ő népét?”
Hogyan állította félre Isten az ő népét? Nem mindenkit, de a vezetőséget és a többséget igen. Most, hogy azt mondja „és így üdvözülni fog az egész Izrael”, a vezetőségre és a zsidók többségére gondol, akik vissza fognak térni az Úrhoz a jövőben. Ezt támogatja az Írás maga.
Kálvin János és sokan mások az évszázadok folyamán azt a nézetet képviselték, hogy az „egész Izrael” alatt nem csak a zsidókat kell érteni, hanem a pogányokat is. Kálvin az „egész Izrael” alatt a kiválasztott izraelitákat és pogányokat értette. Idézem: „Sokan ezt a zsidókra értelmezik, amint Pál mondta, mert a vallás helyre lesz állítva közöttük, amint a múltban volt. Én azonban kiterjesztem az Izrael fogalmát Isten minden gyermekére értelemszerűen. A pogányok összegyűjtetnek, a zsidók helyre lesznek állítva a hit engedelmességében és így teljesül be Isten egész Izraelének üdvössége, mely mindkettőből tevődik össze. Oly módon, hogy Izraelé lesz az első hely, mint elsőszülötté Isten családjában”. Kálvin szerint az „egész Izrael” magában foglalja mind Izraelt, mind a pogányokat.
Több jogos ellenvetést lehet erre felhozni:
– Az Újtestamentumban „Izrael” sehol sem használatos ilyen értelemben.
– Történelmileg sincs erre bizonyíték, mert a gyülekezet, az egyház sose lett Izraellel azonosítva Kr.u. 160-ig. A korai egyház „Izraelt” sosem említette ilyen értelemben.
– Ezenkívül a Római levél ezen részében (9-11. fejezetben) 11-szer van megemlítve Izrael, a másik 10 esetben világos, hogy az apostol az etnikai Izraelről beszél. Miért lenne ez másként itt?
– Végül, ha Kálvinnak igaza lenne, akkor ez a 25-26. vers értelmezésében totális zűrzavart okozna. Ha „Izrael” egy szellemi Izraelt jelentene, mely zsidókból és pogányokból tevődik össze, akkor mit jelent Izraelnek a megkeményedése? Ez teljesen értelmetlen lenne. Itt tehát nem lehet Kálvin nézetét támogatni.
Egy másik magyarázata ezeknek a verseknek az ún. holland értelmezés. Ez az értelmezés visszanyúlik Melanchtonhoz, de fő képviselői holland teológusok voltak. J. C. Berkouwer, az Amsterdami Szabadegyetem tanára volt a szisztematikus teológia tanszékén. Azonkívül Prof. H. Ridderboss képviselte ezt a nézetet exegetikai alapon. Az ő álláspontjuk a következő volt: ha Pál azt mondja: „így üdvözülni fog az egész Izrael”,akkor ez azt jelenti, hogy az évek folyamán lesz Izraelnek egy maradéka, mely megmentetik és a gyülekezet része lesz. Így „az egész Izrael üdvözülni fog” annyit jelent, hogy a maradék egésze, mely az évek folyamán létezett, üdvözülni fog. Szerintük nem várható az etnikai Izrael népének a jövőben történő megtérése.
Erre nézve is vannak ellenvetések. A legfontosabb, hogy az egész 9-11. fejezet Izraellel mint néppel foglalkozik. A nép lett félreállítva. A vezetők és a nép többsége vettette el az Urat és keményedett meg. A szóhasználat ebben a részben kollektív természetű és nem egyedi. A passzus próféciája a jelen helyzet visszafordítására, helyreállítására vonatkozik, kollektív értelemben. Isten megint visszaoltja a nemes ágakat. Ahogyan ki lettek törve, ugyanolyan értelemben lesznek megint helyreállítva. Antony Hoekema, aki a holland nézetet képviseli, az eszkatológiáról írt könyvében az „egész Izrael” alatt Izrael maradékának összességét érti, akik a történelem folyamán a gyülekezethez tartoztak. A maradék összessége nem lehet egyenlő az „egész Izraellel”, ahogyan Pál ezt a kifejezést használja. A maradék összessége a történelem folyamán, mindig a maradék marad Izraelen belül. Ezt nem szabad elfelejtenünk.
Két rokon fogalom ebben a passzusban ellentmond Hoekema nézetének:
- Az egyik a sors visszafordítása.
- A másik Izrael helyzetének, státuszának megváltozása Isten előtt a jövőben. Nem szabad átsiklani a jövő idő használata felett a 11,24-ben: „…be fognak oltatni saját olajfájukba!” És a 11,26-ban: „így üdvözülni fog az egész Izrael…”
- Harmadszor, ha Pál ebben a részben csak annyit akarna mondani, hogy a történelem folyamán a zsidók folyamatosan be lesznek oltva az olajfába, ami nyilvánvaló, akkor miért tette volna fel a kérdést a legelején: „elvetette Isten az ő népét?”
- Negyedszer, az „a fortiori” érvelés a 12. és 15. versekben összevetve a passzus jövő idejű használatával. Ez Izrael etnikai jövőjére utal. A hollandok nézete szerint nincs sem egy „félreállítás”, sem egy „helyreállítás”. Nincs se „megkeményedés”, se ennek feloldása.
- Ha a 11,12-t és a 15-öt közelebbről nagyító alá vesszük, akkor észre fogjuk venni, hogy a névmásoknak (pronomenek) különböző értelmet kell adniuk. 12. v.: „Ha pedig az ő elesésük a világ gazdagságává lett…” – itt a nép egészéről van szó – „…veszteségük pedig (itt is a nép egészéről van szó) a pogányok gazdagságává, akkor mennyivel inkább az lesz, az ő teljességük”. Itt nem a nép teljességéről van szó, ahogyan ezt a hollandok értelmezik, hanem a kiválasztottakról, a kiválasztott izraelitákról. A 11,15-ben pedig: „Hiszen ha (az ő) elvettetésük (az egész nép elvettetése) a világ megbékélését szolgálta, mi mást jelentene (az ő) befogadtatásuk, mint életet a halálból?” „Az ő” itt értelmezésük szerint két különböző jelentést kap. Ez exegetikailag teljesen értelmetlen lenne.
- Hoekema a maradékot azonosítja az „egész Izrael”-lel. De a fejezet kontextusa a kettőt szembeállítja egymással. Egyrészt itt a maradék a 11,5-ben és az „egész Izrael” a 11,26-ban. Ez a két kifejezés kontrasztkép, egymással szembe vannak állítva. Van egy maradék ma, de az egész Izrael meg lesz mentve a jövőben. A holland nézet szerint nincs kontraszt, minden csak a „maradék”. Miért lenne meglepő, hogy a kiválasztott maradék meg lesz mentve? Ez természetes dolog, ez nem is lenne említésre méltó.
- A 11,23-ban azt mondja Pál, hogy Isten megint be fogja őket oltani. Ha ez a maradékra vonatkozik, ahogyan azt a hollandok értelmezik, akkor ez nem történhet meg. A kiválasztott maradék sose lett kitörve! Csak azok lesznek visszaoltva, akik egyszer kitörettek, a nép vezetői és a nép java.
- A holland nézet megsemmisíti Pál érvelésének csúcspontját: „és így üdvözülni fog az egész Izrael”.
- Azonkívül az idézetek az Ézs 59,20-21-ből, a Gen 17,9, az Ézs 27,9. és a Jer 31,33-34. a Messiás második eljövetelére utalnak, nem pedig az elsőre. Ezért egy üdvösségről van szó, mely a jövőben fog beteljesedni Izrael számára.
Elgondolkodtató, hogy a Biblia komoly ismerői és olvasói, akik exegézissel foglalkoznak, ilyen látásokat képviselnek és terjesztenek. Amit meg kell mondani az a következő. Egy valami jellemez valamennyiünket, akik az Írást tanulmányozzuk: gyűlölünk olyan értelmezéseket elfogadni, melyeket mi magunk nem képviselünk, vagy amelyeknek a helytelenségéről meg vagyunk győződve. Mi körömszakadtáig védjük az értelmezésünket, még akkor is, ha Isten kinyitja szemünket és világosságot ad. Nem szabad elfelejtenünk, hogy felelősséggel tarozunk Isten Igéje iránt.
Mondok egy példát. William Hendriksen, aki számos kommentárt írt, amikor a Gal 6,16-hoz ért, ahol az Isten Izraelének kifejezés áll, nem volt képes elhinni, hogy „Isten Izraelje” a hívő izraelitákra vonatkozik, és azt írja: Ezt a magyarázatot teljes egészében visszautasítom. Milyen alapon? Semmilyen alapon, egyszerűen visszautasítok egy értelmezést elfogadni, ami nem az enyém. Valaki egyszer azt mondta: Ha hiányzik valakiből az akarat, hogy a dolgokat úgy lássa, amint vannak, akkor semmi se titokzatosabb, mint az, ami nyilvánvaló és kézenfekvő. Ez különösen akkor érvényes, ha valaki egy teológiai nézetet, egy épületet épít fel egész élete folyamán anélkül, hogy valaha is kész lenne nézeteit másokkal ellenőriztetni, aztán később kiderül, hogy a tervrajzok hibákat tartalmaztak és az épület összedől. Ilyen katasztrófát nem engedhet meg magának senki. Ez olyan lenne, mintha egy ismert evangélistáról kiderülne, hogy házasságtörő vagy sikkasztott.
Összefoglalva a következőket:
Pál nézete a jelen korszakról a Róm 11-ben: Ma Izrael félreállításának korában élünk. Ez ugyanaz, mint amit Jakab mondott. Jakab szerint a mai kor a pogányok korlátozott kihívásának az ideje. Ezt a zsidó nép engedetlenségének összefüggésében állította. Most a pogányok kiengesztelődésének idejét éljük. Róm. 11,12: „Ha pedig az ő elesésük a világ gazdagságává lett, veszteségük pedig a pogányok gazdagságává, akkor mennyivel inkább az lesz az ő teljességük”. A világ gazdagsága, a pogány világ gazdagsága, továbbá a 25. versben azt mondja, „a megkeményedés Izraelnek csak egy részét érte, amíg a pogányok teljes számban be nem jutnak”, azaz, azok a pogányok, akiket Isten kihív, kiszólít, hogy az Ő nevét hordozzák. Ez jellemzi a mi korszakunkat és Pál egyetért Jakabbal. Jakab bízott a Dávid házának, dinasztiájának helyreállításában, amit idéztünk a 26-27.versben: „Eljön Sionból a Megváltó; eltávolítja a hitetlenséget Jákob házából, és én ezt a szövetségemet adom nekik, amikor eltörlöm bűneiket”. Pál és Jakab teljes összhangban vannak, amikor a jelen korszakról beszélnek: Izrael félreállítása, a pogányok korlátozott számú kihívása, és a remény Izraelnek mint népnek a jövőbeli helyreállítására valamint arra, hogy a pogányok világszerte megáldatnak, amint Ámósz idézetéből látható, és amit itt Pálnál a „mint életet a halálból” jelent(11,15).