A témánk továbbra is a jelen korszak jellegzetességeivel foglalkozik. Eddig Jakab nézetéről beszéltünk az Ámos 9-ből való idézet kapcsán, amelyről az Apcsel 15-ben olvastunk. Legutóbb Pál nézetével foglalkoztunk a Róm 11 alapján, amely Pál mostani korszakkal kapcsolatos legjelentősebb írása. Az Efézusi levélben is találunk egy hosszú szakaszt (Ef 2,11-22), amit most tárgyalni fogunk. Legközelebb az Ef 3,1-13-mat tanulmányozzuk. Olvassuk el az Ef 2,11-22-t.Emlékezzetek tehát arra, hogy ti egykor pogányok voltatok (test szerint), úgynevezett körülmetéletlenek a (testben) körülmetéltek szerint,… Itt az apostol úgy fogalmaz, amelyből megérthető, hogy létezik egy olyan körülmetélés, amely nemcsak a testre vonatkozik, hanem a szívre is. ( Erre számos utalást találunk az ÓSZ-ben, nemcsak Deuteronomiumban, hanem Jeremiás könyvében is. Azért beszél a test körülmetéléséről, mert létezik szívbéli körülmetélés is.) akik viszont azért nevezik magukat így, mert testükön emberkéz által körül vannak metélve. 12 Ti abban az időben Krisztus nélkül éltetek, Izrael közösségétől elkülönítve, és mint az ígéret szövetségein kívül álló idegenek, reménység nélkül és Isten nélkül éltetek a világban. 13 Most pedig Krisztus Jézusban ti, akik egykor „távol” voltatok, „közel” kerültetek a Krisztus vére által. 14 Mert ő a mi békességünk, aki a két nemzetséget eggyé tette, és az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést, 15 miután a tételes parancsolatokból álló törvényt érvénytelenné tette (testében), hogy békességet szerezve, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában. 16 Megbékéltette (kiengesztelte) mindkettőt egy testben az Istennel, miután a kereszt által megölte az ellenségeskedést önmagában, (Itt kétszer fordul elő az „ellenségeskedés” szó, de ha figyelmesen olvassuk a szöveget, akkor hangsúlybeli különbséget vehetünk észre a kontextusban. Erre figyelnünk kell, mert az írók gyakran ugyanazt a szót ugyanazon értelemben használják a szövegben. Ennek egyszerű hermeneutikai oka van. Ha valaki egy szövegen belül egy bizonyos szót különböző értelemben használ, akkor az zavart okozhat az olvasók vagy a hallgatóság számára. A hermeneutika szabályai szerint ugyanolyan jelentést kell tulajdonítani azoknak a szavaknak, amelyek azonos kontextusban megismétlődnek, hacsak nincs nyomós ok azok eltérő értelmezésére. Feltételezhető, hogy itt az „ellenségeskedés” szónak különböző értelme van. Az egyik esetben a pogányok és a zsidók közötti ellenségeskedésről van szó, amely a mózesi törvény miatt áll fenn. A másik esetben azonban a pogányok és a zsidók Istennel való ellenségeskedését jelenti, hiszen mindnyájan bűnösök vagyunk. Erre figyelnünk kell.) 17 és eljött, és „békességet hirdetett nektek, a távoliaknak, és békességet a közelieknek”. 18 Mert általa van szabad utunk mindkettőnknek egy Szellemben az Atyához. 19 Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek (A „szentek” kifejezés itt az ószövetségi szentekre vonatkozik.) és háza népe Istennek. 20 Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, 21 akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, 22 és akiben ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Szellem által.
Az „elidegenülés” kifejezés modern használata (az egyik hangsúlyos szó ebben a szakaszban) Ludwig Feuerbachtól származik. Feuerbach bajor teológus és filozófus volt. Karl Marx tőle vette át ezt a kifejezést. Ő azokra alkalmazta ezt a szót, akik kiábrándultak a rendszerből, az „establishment”-ből. Ma is vannak, akik kiábrándultak a technokrácia rendszeréből vagy a globalizációból. Ez a gyakran használt, modern kifejezés tehát visszanyúlik Feuerbachig és az ő filozófiájáig. A kiábrándultak számára a reformáció vagy a forradalom lehetősége áll fenn, vagy pedig az, amit mi „dropping-out”-nak nevezünk, vagyis hogy „kiszállnak” a társadalom megszokott kereteiből. Az ilyenek a szocializmus vagy a kommunizmus felé veszik az irányt.
Pálnak van egy jobb tanácsa. A kiút: az új ember. Erről a 15.versben beszél: …békességet szerezve, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában. Pál válasza az elidegenülés problémájára az új ember, vagy más szóval új emberiség. Ezzel Jézus Krisztus gyülekezetére utal. Ez az új ember, vagy új emberiség immár előállt, és vele együtt megjelent az osztályharc nélkül történő kiengesztelődés és megbékélés. Az Ef. 2,15 arról beszél, hogy létezik egy új ember.
Az Efezusi levélről mondta valaki: E levél tulajdonképpen egy prédikáció Isten örök végzéséről a világban. A 3,11-ben az apostol természetesen beszél Isten örök végzéséről akkor, amikor a doktrinális szakasz csúcspontjára ér. Ha ez valóban prédikáció Isten örök végzéséről, akkor a levél olvasásakor bepillantást nyerhetünk a pogányok és a zsidók egymáshoz való viszonyába a gyülekezetben. Beszéltünk már erről az ApCsel 10 és 15 ill. a Róm 11 fényében. Most egy új fejezetet csatolunk tanulmányainkhoz.
Említettem, hogy Isten végzésének kibontakozása a jelen korszakban, az ÚSZ-ben, három lépésben történik:
a.) Péter Kornéliusz házában történő szolgálatát olvasva kiderül, hogy üdvözülhetnek a pogányok. (ApCsel 10)
b.) Azután az ApCsel 15-ből megtanultuk, hogy a pogányok, mint pogányok üdvözülhetnek anélkül, hogy zsidókká kellene válniuk. Jakab szerint a jelen korszak a pogányok szelektív kiválasztásának ideje. Ő az ÓSZ tanításában találta meg ennek alapját. Az ApCsel 13-ból kiderül, hogy Pál is hitt abban, hogy az ÓSZ írásai előre kijelentették a pogányok jelen korban való üdvösségét.
c.) A megmentett pogányok a megmentett zsidókkal együtt egyenjogú örököstársai a szövetség áldásainak. Ez egy fontos dolog, melyet Pál az Ef 2. és 3. fejezetében hangsúlyoz.
Ezen szakasz tanulmányozásakor mindenképpen szükséges látnunk a kapcsolódást a levél többi részével is. Adott esetben ez nem nehéz. Nem kell görögül tudni ahhoz, hogy a kapcsolatot felfedezzük. Hogyan is kezdődik a 2,11.? Emlékezzetek tehát… A „tehát”, „ezért”, vagy „ennél fogva” szavakra mindig nagyon figyelni kell. A „tehát” szó előfordulásakor el kell olvasnunk a megelőző verseket.
Pál az első három fejezetben védi a gyülekezet elhívását. Ezért is kezdődik a 4. fejezet így: „Kérlek tehát titeket én, aki fogoly vagyok az Úrért: éljetek méltón ahhoz az elhívatáshoz, amellyel elhívattatok…” Az első három fejezet témája az elhívás. Erre az elhívásra hivatkozik, amikor az utolsó fejezetekben figyelmezteti a hívőket, hogy ahhoz méltóan járjanak ill. éljenek. Az Ef 1-3 fejezetében tehát Pál védi a gyülekezetet és annak elhívását.
A 2. fejezet első hét versében Pál az egyes hívők elhívásáról beszél. A 2,4-ben azt mondja: De Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, 5 minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett a Krisztussal együtt – kegyelemből van üdvösségetek! – 6 és vele együtt feltámasztott, és a mennyeiek világába ültetett Krisztus Jézusért, 7 hogy megmutassa az eljövendő korszakokban kegyelmének mérhetetlen gazdagságát irántunk való jóságából Krisztus Jézusban. Feltehetnénk a kérdést Pálnak: Pál, eddig nem magyaráztad meg nekünk, mi is a kegyelem? Ezért a 2,8-10-ben az apostol beszél a kegyelemről. Ez egy zárójelbe tett magyarázat és érvelés, ahol Pál megmagyarázza, hogy mi az a kegyelem, amire utal. Ef 2,8: Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; 9 nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. 10 Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk. Pál itt arról a kegyelemről beszél, melyet Isten az emberek felé egyénenként gyakorol. Csodálatos ez a kegyelem. Valaki egyszer azt mondta: a kegyelem Isten szeretetének kibontakozása. A kegyelem az, amikor Isten szeretete úton van. A kegyelem Isten lépése az arra érdemtelen emberek felé, hogy megnyerje őket arra a dicsőségre, mely az Ő saját hasonlatosságában rejlik.
Amikor azután a 2,11-ben azt mondja „Emlékezzetek tehát”, akkor ne gondoljuk, hogy ez a 2,8-10-hez kapcsolódik. A kapcsolatot 2,1-7-nél kell keresni. Hiszen említettem, hogy a 2,8-10 tulajdonképpen csak egy magyarázat, mintegy zárójelben a 1-7. versekhez. Normális esetben persze a „tehát” szót közvetlenül megelőző versekben kellene keresni a kapcsolódást.
A 2,11-22-ben Pál egy kollektív elhívásról beszél. Gondolatmenete onnan indul, hogy miként üdvözülnek az egyének Isten kegyelmének kiáradása által, majd Izrael és a pogányok között fennálló viszonyról, ill. azok Istennel való kapcsolatáról beszél. Emlékezzetek tehát arra, hogy ti egykor pogányok voltatok… Mi Pálnak csak a jelen korszakra vonatkozó nézetét tanulmányozzuk; hogy mi volt azelőtt, azaz részletesebb megvilágításra, magyarázatra itt nincs lehetőség. Most arra fordítsuk figyelmünket, hogy ezekből a versekből megértsük Pál nézetét.
Először a pogányok elidegenüléséről beszél. Emlékezzetek tehát arra, hogy ti egykor pogányok voltatok (test szerint), úgynevezett körülmetéletlenek a (testben) körülmetéltek szerint… Az „egykor” kifejezés alatt azt az időt érti, amit mi Kr.e.-nek nevezünk. Felszólítja őket, hogy emlékezzenek vissza. Mindig jó ha visszagondolunk arra, mit tett Isten értünk. Emlékezz, hogy mi voltál hajdanában. Ha visszaemlékszel, akkor biztosan jó okod lesz sok mindenért hálát adni. Talán könnyes lesz a szemed, ha belegondolsz, mit tett az Úr a te bűnös életedért.
Pál azután rámutat a pogányok képtelenségeire. Szeretnék ezekből ötöt kiemelni.
1.)Ti abban az időben Krisztus nélkül éltetek… El voltatok választva a Messiástól. Pál most nem beszél a zsidók kiváltságairól. Ha akarod tudni, mik voltak ezek, akkor a Római levelet kell fellapoznod. A Róm 9,1-5-ben ez áll: Igazat mondok Krisztusban, nem hazudok, lelkiismeretem tanúskodik mellettem a Szentszellem által, 2 hogy nagy az én szomorúságom, és szüntelen fájdalom gyötri a szívemet. 3 Mert azt kívánom, hogy inkább én magam legyek átok alatt, Krisztustól elszakítva, testvéreim, az én test szerinti rokonaim helyett; 4 akik izraeliták, (figyelj most!) akiké a fiúság (örökbefogadás) és a dicsőség, a szövetségek és a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek (többes számban),5 akiké az ősatyák, és akik közül származik a Krisztus test szerint, aki Isten mindenek felett: áldott legyen mindörökké. Ámen. Ezek mind Izrael kiváltságai abban a szövetségben, melyet Isten velük kötött. A pogányok ki voltak ebből zárva. Nemcsak a szövetségek voltak a zsidóké, hanem a szövetség jele is, a körülmetélés. A pogányok a szövetség jele nélkül éltek, ezért is nevezték őket a „körülmetéletlenek”-nek, ami egy jelképes kifejezés. Ez az első a pogányok tehetetlensége, képtelenségei közül.
2.) Izrael közösségétől elkülönítve… Idegenek voltak, nem volt polgárjoguk Izraelben, Isten népe között.
3.) az ígéret szövetségein kívül álló idegenek… Valószínűleg arra az ígéretre utal, melyet Ábrahám kapott. Amikor azt mondja az Ef 3,6-ban, hogy a pogányok örököstársaink, velünk egy test, és velünk együtt részesek az ígéretben is Krisztus Jézusért az evangélium által, akkor újra egyes számot használ. Ezt majdnem minden kommentár úgy értelmezi, hogy ez az Ábrahámnak tett ígéretre vonatkozik, mely később kibővült a törvény és a Dávidi szövetség, majd az Újszövetség által, amely beletorkollik Jézus Krisztusba, aki Isten népének szövetségi feje. – Meg vagyok győződve arról, hogy ez az ígéret vonatkozik azokra az ígéretekre is, melyek ezek kibővítése, vagyis a Dávidi szövetségre és az Újszövetségre is. Erre még visszatérek amikor Izrael jövőjével fogunk foglalkozni.
4.) reménység nélkül voltatok A pogányoknak nem volt reménységük, nem ismerték az Ábrahámnak tett ígéreteket és ez azért volt, mert Izrael csődöt mondott. Isten Izraelre bízta a bizonyságtételt a pogányok felé. Helyette azonban önelégülten és képmutató módon csak saját maguk felé tettek bizonyságot, dicsekedve Istenhez való viszonyukkal, mintha ez az ő érdemük lett volna. A pogányoknak tehát nem volt reménységük.
5.) Isten nélkül voltak a világban. Ez a csúcspont!
Itt vannak a pogányok, Krisztus nélkül, Izrael közösségétől elkülönítve, az ígéret szövetségein kívül, reménység nélkül, Isten nélkül. Valaki így fejezte ki magát: A pogányok éjszakája volt ez, csillagok nélkül.
Ne felejtsük el, hogy Pál a pogányok apostola volt, melyre nagy hangsúlyt is fektet az Ef 3-ban. De a 2,13-18-ban is a pogányok kiengesztelődésével foglalkozik. Ez megint egy kötőszón észlelhető: most pedig (azonban). A „most” határozószó (Adverbium) a klasszikus görögben általában vagy időt, vagy logikus következtetést fejez ki. A magyarban, a német vagy az angol nyelvben is így használjuk. Mondhatjuk azt, hogy „most itt vagyunk…”, ebben az időpontban. De használhatjuk érvek felsorolásakor is, pl. „először ez, aztán az, most pedig…” Ez nem időpontra vonatkozik, hanem a következő lépésre az érvelésben. Ez a logikus „most”.
Nézetem szerint Pál itt a ”most” szót mint időpontot használja. Most pedig Krisztus Jézusban ti, akik egykor „távol” voltatok, „közel” kerültetek a Krisztus vére által. A „Krisztus Jézusban” szemben áll „a világban” kifejezéssel. A szellemi elidegenülés szemben áll a szellemi egységgel. Azelőtt a világban voltak, most Krisztusban vannak. Ha tudni akarjuk, mit jelent a világban, majd azután Krisztusban lenni, akkor erre maga Pál a legjobb illusztráció. A Fil 3,4-9-ben leírja, hogy mi történt vele. A páli teológia veleje a „most azonban” fordulat, amely jól látható a Kolossé levélből. Krisztussal egynek lenni szövetségi egységet, képviseletet jelent. Ez a „cor cordium”, a szívek szíve a páli teológiában. Zenei nyelven nevezhetnénk „firmus cantus”-nak is: az a hang, mely az egész darabban hangadó, mely minden hanggal együtt rezdül. Ahogyan Ézsaiásnál a „firmus cantus” a „Jehova él”, úgy Pálnál a firmus cantus a „Jézus Krisztusban”. Számtalanszor használja Pál ezt a kifejezést és ha még hozzáadjuk a „benne”, „akiben” stb. kifejezéseket, akkor több száz utalást találunk Pálnál a velünk való szövetségi egységre.
A 2,13-15-ben a pogányok és zsidók kiengesztelődéséről, megbékéléséről ír Pál. Ne felejtsük el, hogy a törvény mint elválasztó fal állt kettőjük között. A törvényt Izrael kapta. Mert ő a mi békességünk, aki a két nemzetséget eggyé tette, és az ő testében lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést, 15 miután a tételes parancsolatokból álló törvényt érvénytelenné tette (testében), hogy békességet szerezve, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában. Pálnak gyakorlati szerepe volt ennek a falnak a lebontásában. Hiszen az Antiochiában dúló harc, amiről a Gal 2-ben számol be, Péterrel folytatott harc volt, aki visszaesett a mózesi törvény hatása alá és helyt adott a zsidók véleményének. Pál volt az, aki Pétert rendre intette, megdorgálta a gyülekezet előtt, és megóvta a gyülekezetet a törvényeskedésbe való visszaeséstől. A törvény volt a válaszfal a két nép, a pogányok és a zsidók között.
A templom építésekor Isten utasítást adott arra nézve, hogyan építsék fel azt. A templom épülete tükrözte a zsidók és a pogányok viszonyát. Volt egy válaszfal a pogányok udvara és maga a templom között. A pogányok bemehettek egy bizonyos pontig az előudvarba, de nem mehettek be magába a templomba. A kb. 1.2 m magas falon több nyelvű felirat intette a pogányokat, hogy nem szabad belépniük. Egy Clement Ganeau nevű archeológus 1871-ben ásatások során megtalálta az egyik oszlopot, mely kb. 1.6 m magas volt a következő felirattal: „Más nemzetből senki nem mehet be a falon belülre. Aki áthágja ezt a tilalmat, az magára vessen ha megölik”. Meglehetősen ellenséges felirat volt ez.
Pál folytatja a 2,15-ben: miután a tételes parancsolatokból álló törvényt érvénytelenné tette (testében), hogy békességet szerezve, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában. Az „új ember” kifejezéssel Pál a Krisztus gyülekezetére utal. Sok tekintetben persze a gyülekezet nem új, más vonatkozásban azonban igen. Erről már volt szó. Hangsúlyoztuk, hogy egy bizonyos szempontból a gyülekezet „új”-sága viszonyul a mózesi törvényhez. Isten népe a golgotai keresztig a mózesi törvény alatt állt. Amikor az Úr a kereszten meghalt, a kárpit kettészakadt. Ekkor lett a törvény félreállítva abban az értelemben, ahogyan Izrael volt a törvény alatt. Ez nem jelenti azt, hogy a mózesi törvény erkölcsi rendje félre volna téve. Az Úr és az apostolok ezt világosan kifejtik.
Az „új ember” kifejezés két dolgot jelent.
Elsősorban a pogányok új helyzetére vonatkozik. Ők most már kapcsolatba kerültek Istennel, akivel eddig semmi kapcsolatuk nem volt.
Másodsorban Izrael számára szintén új ez. Nekik is új viszonyuk van az Úrhoz. Már nincsenek a törvény alatt. A gyülekezet valóban valami új. Pünkösd óta új a viszony. Az egyházatya Krizosztomusz, mint pogány keresztyén ezt így fejezte ki: „Ő nem emelt minket az ő nemesi méltóságukba, de minket és őket is egy magasabb síkra helyezett. Mintha valaki egy szobrot ezüstből, egy másikat ólomból egymásba olvasztana és abból egy aranyszobrot formálna.” Ezzel azt akarta mondani, hogy a hívő izraeliták is egy jobb helyzetbe kerültek Krisztus kereszthalála által, mint azelőtt. Az „ólom szobor”, a pogányok, élő kapcsolatba kerültek Istennel és ez is magasabb síkon van, mint amilyen Izrael viszonya volt Istennel azelőtt. A gyülekezet helyzete Isten előtt magasabb síkon van, mint amiben Izraelnek része volt az ÓSZ ideje alatt. Ezért mondja Péter: Most tehát miért kísértitek azzal Istent, hogy olyan igát tegyetek a tanítványok nyakába, amelyet sem atyáink, sem mi nem tudtunk elhordozni?(ApCsel 15,10)Krisztus szabadságra szabadított meg minket, álljatok meg tehát szilárdan, és ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni. (Gal 5,1) A hívő Izrael is örvendezett, amikor a megígért megváltó eljött és elvégezte váltságművét. Ha elolvassuk az Efézusi levelet, az ApCselt vagy a Zsidókhoz írt levélnek például a 7.fejezetét, akkor meg fogjuk érteni azokat a változásokat, amelyek Krisztus váltságműve által végbementek.
A törvény félre lett téve és a pogányok kibékültek Izraellel. A törvény nem áll már közöttük.
A 2,16-18-ban Pál egy másik kiengesztelődésről, egy másik megbékélésről is beszél. Ez a pogányok és a zsidók kiengesztelődése Istennel. Megbékéltette mindkettőt egy testben (ez egy utalás az Úr Jézusra ) az Istennel, miután a kereszt által megölte az ellenségeskedést önmagában. Ez az az ellenségeskedés, amely a bűnös ember és Isten között volt. 17és eljött, és „békességet hirdetett nektek, a távoliaknak, és békességet a közelieknek”. Nem bocsátkozhatunk most ennek részletezésébe, de ezek a záradékok közeli rokonságban vannak Ézsaiás könyvének két versével (Ézs 52,7; 57,19). Pál szándékosan céloz ezekre az igehelyekre. Amikor ezt mondja: és eljött, és „békességet hirdetett nektek, a távoliaknak, és békességet a közelieknek”, akkor természetesen a pogányokról és Izraelről beszél. Itt vagy az Úr Jézus feltámadása utáni szolgálatára utal, aki az apostolok közé lépve ezt mondta: Békesség néktek…, vagy az apostolok igehirdetésére utal, akik békességet hirdettek Krisztus váltságműve által. Majdnem minden kommentár a kereszt utáni igehirdetésre vonatkoztatja ezeket a verseket.
18 Mert általa van szabad utunk mindkettőnknek egy Szellemben az Atyához. Az apostol beszédében gyakran kiábrázolódik a háromság: „Általa”, azaz Krisztus által van egy Szellemben menetelünk az Atyához.
A „szabad út” vagy „bemenetel” kifejezést akkor használták, ha valakit egy király elé beengedtek.
Akkor is használták ezt a szót, ha egy papot vezettek Isten színe elé. Talán erre gondolt Pál: Mi mindannyian papok vagyunk és bejárásunk van Isten színe elé Krisztus által. Ez tulajdonképpen a Háromság célja. Gyakran azt hisszük, hogy a Szentháromság célja az, hogy minket üdvözítsen. 2000 év után még mindig azt mondják keresztyének: a gyülekezet nagy feladata az evangélizáció. Nem ez a gyülekezet nagy feladata! Jóllehet ez is nagy feladat. De ha a Kolossé levelet és az egész ÚSZ-et olvassuk, akkor észre kell vennünk, hogy az üdvösség teljes műve a gyülekezet nagy feladata. Evangélizáció? Igen. Evangélizáció a közösség létrehozása érdekében! Azért, hogy legyenek érett, nemes keresztyének. Ezt nem szabad elfelejteni. Az evangélizáció lehet a kezdet, de a teljes üdvösség közösséget, növekvő bensőséges kapcsolatot jelent az Úrral, amely együtt ját az Ő megismerésével és hitben való érettséggel.
A teljes Szentháromság célja és munkája az, hogy minket közeli kapcsolatba hozzon az Atyával. Urunk is be akar mutatni minket az Atyának! Ő azért jött, hogy közel vigyen minket az Atyához. Hiszen Ő is az Atya közelében volt és van.
Az utolsó négy versben az apostol összefoglalja az eddig mondottakat. Figyeljük meg, hogyan kezdődik a 19.v.! Ef 2,19-22: Ezért tehát (itt következik az alkalmazása a megbékélésnek Izrael és a pogányok között valamint mindkettőjük és Isten között ) nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek.
Két képet használ itt Pál. Az egyik a polgári jog képe: „ti polgártársai vagytok a szenteknek”. Izrael szentjeinek polgártársai, az előző és a jelen kor szentjeinek, akik Krisztus testéhez tartoznak! Azután egy családi kép: „Házanépe Istennek”. Mi polgárok és családtagok vagyunk. A kép nem olyan tágas mint a Róm 11-ben. Itt a hangsúly azon van, hogy a pogányok osztoznak a szövetségi áldásokban. Hadd szemléltessem ezt néhány szembeállítás segítségével: Krisztus nélkül voltunk, most Krisztusban vagyunk. Idegenek voltunk, most polgártársak vagyunk. Jövevények voltunk, most Isten háznépéhez tartozunk. Azelőtt nem volt reménységünk, most megbékéltünk Istennel. Azelőtt Isten nélkül voltunk, most bejárásunk van az Atyához a Szentszellem és Krisztus váltságműve által. Még valamire figyelnünk kell: a nemzeti azonosság nem lett eltörölve a Krisztus testében. Sehol nem utal Pál arra, hogy Izrael megszűnt Izrael lenni, vagy a pogányok megszűntek pogányok lenni. Nem mond mást, mint azt, hogy mind a zsidók, mind a pogányok ebben az új emberben vannak. Természetesen Pál itt nem mond el mindent, ahhoz mind a 13 levelét el kellene olvasnunk. Az világos azonban, hogy itt nem azt állítja, hogy egy zsidó most már pogány vagy egy pogány most már zsidó lenne, hanem Krisztus testében mindannyian részesei az új ember kiváltságainak és osztoznak a szövetség áldásaiban.
20 Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus. Lehetséges, hogy a „próféták” az ÓSZ prófétáira utal, az apostolok pedig az ÚSZ apostolaira céloz. De ez nem szükségszerű! Ugyanis az ÚSZ-ben, az ApCsel-ben is találkozunk prófétákkal. Ezek a gyülekezet prófétái voltak. Agabusnak két próféciája olvasható az ApCselben. Silás is próféta volt. Figyeljünk a szavak sorrendjére: apostolok és próféták! A görög szöveg még többet elárul. Amikor ugyanis az apostolokról és prófétákról olvasunk, akkor egy névelő áll két főnév előtt. Természetesen nem szabad ezt túlhangsúlyozni és ezáltal dogmatikus következtetéseket levonni, azonban ez mégis lehetőséget ad egy másfajta értelmezésre is. Általában ha egy névelő áll két főnév előtt, akkor az a kettő közötti bizonyos egységre utal. Persze vannak itt is kivételek.
Egyet azonban meg kell jegyeznünk: az Ef 3,5-ben ezt olvassuk: …amely más nemzedékek idején nem vált ismertté az emberek fiai előtt úgy, ahogyan most kijelentette szent apostolainak és prófétáinak a Szellem által. Itt is ugyanaz a szavak sorrendje. Amikor azt olvassuk, hogy „most jelentette ki apostolainak és prófétáinak” akkor az arra utal, hogy itt újszövetségi prófétákról van szó. Ha az Ef 4,11-hez lapozunk, akkor a gyülekezet szellemi adományaival kapcsolatban ezt olvassuk: És ő „adott” némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul… A levél kontextusából úgy tűnik, hogy amikor Pál az Ef 2,20-ban azt mondja …mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára… akkor a Krisztus gyülekezetének tanítói szolgálatára céloz. A Krisztus testének tagjai, zsidók és pogányok, akik megbékültek egymással és Istennel, az apostolok és a próféták tanítására épülnek fel.
21 akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, 22 és akiben ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Szellem által.
Az új ember épül. Nem újraépül. Pál itt a gyülekezetről beszél, annak új jellemvonásairól. Nincsenek többé Mózes törvénye alatt. Az új emberben a pogányok és a zsidók egyenlően osztoznak az ígéretekben. Ilyen értelemben a gyülekezet egy új ember.