(29) ApCsel13,42-52 – Életre és tanúságra kiválasztva

Ma a 13. fejezet végéhez érkezünk. Lukács az utójátékot és Pálnak az antiókhiai Pizidiában elmondott prédikációjának végét írja meg. Két vasárnapon keresztül olvastuk Pál prédikációját. Isten kegyelméről és Izrael Messiásának történetéről beszélt. Ez a leghosszabb prédikáció, amelyet Páltól ismerünk. Ma a 42-52. közti igeszakaszt olvassuk.

Amikor pedig mentek kifelé, kérték őket, hogy a következő szombaton is beszéljenek nekik ezekről a dolgokról. Miután szétoszlott a gyülekezet, sokan követték a zsidók és az istenfélő prozeliták közül Pált és Barnabást, akik szóltak hozzájuk, és biztatták őket, hogy maradjanak meg Isten kegyelmében.

Gondolom ezek a szavak a zsidókra és a vallásos prozelitákra irányultak, akik Isten kegyelme alatt álltak, akiket mi leginkább „hívőknek” neveznénk, akik az Ószövetség igéin nőttek fel és felismerték, hogy Isten kegyelme a Messiásban van, hogy megmaradjanak a kegyelemben. A következő szombaton szinte az egész város összegyűlt, hogy hallgassa az Úr igéjét. Amikor meglátták a zsidók a sokaságot, elteltek irigységgel, és káromolva ellene mondtak Pál beszédének. Ekkor Pál és Barnabás bátran ezt mondta: Először nektek kellett hirdetnünk az Isten igéjét, mivel azonban ti elutasítjátok, és nem tartjátok magatokat méltónak az örök életre, íme, a pogányokhoz fordulunk.Mert így parancsolta meg nekünk az Úr: „Pogányok világosságává teszlek, hogy üdvösségük légy a föld végső határáig.” Ez egy nagyon érdekes idézet Ézsaiástól. Ézs49 kontextusában ír a próféta az „Isten szenvedő szolgájáról”. Később a történelem bizonyítja, hogy ez a szenvedő szolga maga az Úr Jézus. A kontextusban „Izrael” szót úgy a népre, ahogyan Isten szenvedő szolgájára is használják, Izrael történetében éri el a csúcspontját és a beteljesedését. Hiszem, hogy ezekböl az igékből világos lesz, hogy Izrael Jahve szenvedő szolgáján keresztül szolgál, nem csak a zsidóknak, hanem más nemzeteknek is. Pál és Barnabás szolgálatában látja Lukács, az író a missziói parancs betöltését. Pogányok világosságává teszlek, hogy üdvösségük légy a föld végső határáig. Pál magát Krisztus követének tekinti és annak, aki az ígéreteket betölti, amelyeket Ézsaiás próféta adott. Ennek hallatára örvendeztek a pogányok, és magasztalták az Úr igéjét, és akik az örök életre választattak, mindnyájan hívőkké lettek. Az Úr igéje pedig elterjedt az egész tartományban. De a zsidók felingerelték ellenük a tekintélyes istenfélő asszonyokat és a város előkelőit, üldözést szítottak Pál és Barnabás ellen, és kiűzték őket határukból. Ők pedig lerázták lábuk porát ellenük, és elmentek Ikóniumba. Ez egy különösen érdekes megjegyzés, nevezetesen, hogy a zsidóknak szokása volt, hogyha pogány földről érkeztek, mielőtt Izrael földjére léptek lerázták a port a lábukról. Mit tett azonban Pál és Barnabás? Megfordították a porlerázós szokást és demonstratív módon a zsinagóga előtt rázták le a port, azoknál, akik visszautasították Pál üzenetét és ezzel azt mondta ki, hogy valójában olyanok vagytok, mint a pogányok. A Római levél 9,6-ban írja később Pál: Mert nem tartoznak mind Izráelhez, akik Izráeltől származnak. Más szavakkal Izrael népe közt szelekció van, nem mindenki tartozik Izraelhez Izraelből. Van etnikai része annak, ami az ígéretet illeti. Aki Izsáktól származik, azt fogják utódodnak nevezni – mondja Pál (Róm9,7). Mit mond itt Pál? Hogy ha a zsidók elutasítják az evangéliumot, amely megjelent Jézus által, akkor ők valójában pogányok. Ezzel zárja: A tanítványok azonban megteltek örömmel és Szentszellemmel.

Pál antiókhiai prédikációja – amelyet Lukács az egész hosszában hátrahagyott nekünk – véget ér. Az első részben beszélt Isten kegyelméről Izrael történetében, aztán Isten kegyelméről a Messiás személyében és ahogyan azt Pál mindig teszi, félelem nélkül figyelmeztette a hallgatóságát. Vegyétek tehát tudomásul, testvéreim, férfiak, hogy őáltala hirdetjük nektek a bűnök bocsánatát, és mindabból, amiből Mózes törvénye által nem igazulhattatok meg, őáltala mindenki megigazul, aki hisz. Vigyázzatok tehát, hogy be ne következzék az, amit megmondott az Úr a próféták által: „Lássátok meg, ti gúnyolódók, ámuljatok, és semmisüljetek meg, mert olyasmit viszek véghez napjaitokban, amelyet el sem hinnétek, ha valaki elbeszélné nektek.”

Pálról mindenki tudja, hogy nem a konszenzusok férfija, nem a középutak férfija volt, politikailag soha sem volt korrekt. Nem olyasvalaki, aki a komfortzónájában él, egy időtlen lelki középszerűségben. Lángoló evangélista, akinek volt bátorsága a hallgatóinak a zsinagógában azt mondani, hogy Lássátok meg, ti gúnyolódók, ámuljatok és semmisüljetek meg!

Kétfajta keresztyén van. Az egyik, aki a világot Jézus Krisztus evangéliuma által meg akarja változtatni. A másik, aki a keresztyénséget akarja megváltoztatni azért, hogy a világ számára elfogadhatóvá váljék. Az apostol az elsőhöz tartozik!

Ha Pál antiókhiai prédikációját olvassuk, akkor fel kell tűnjön nekünk, hogy azt hangsúlyozza, hogy az üdvösség Isten szívében kezdődik. A 17. versben mondja: Ennek a népnek, Izráelnek Istene kiválasztotta atyáinkat, és naggyá tette a népet, amikor jövevények voltak Egyiptom földjén. Isten kiválasztása, Ábrahám választása az Ószövetség alapja. Az Újszövetségben ez egészül ki, amikor Pál az efezusiakhoz beszél: Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden szellemi áldásával Krisztusban. Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben.

A mi üdvösségünk Isten szívéből jön. Amit mi Pál találkozásairól olvasunk bizonyíték erre. Ahová megy az apostol, hogy az örömhírt hirdesse. Elutasítják. Aztán beszél a pogányokkal, akik meg elfogadják őt és a hívők kis magja jön létre, egy kis helyi gyülekezet alakul. A zsidók lázadást szítottak és az apostolt és a kísérőit kiűzték a városból és így útra keltek a következő helyre.

Tudjuk Isten Igéjéből, hogy erről már az Ószövetség idejében prófétáltak. Elvitték Isten Igéjét a népekhez. De Izraelnek is csodás jövője van és ahogyan az Ige terjedt a pogányok között, Isten véghez vitte az évszázadok alatt csodálatos tervét.

Miután Pál figyelmeztette őket: Lássátok meg, ti gúnyolódók, ámuljatok és semmisüljetek meg, mert olyasmit viszek véghez napjaitokban, amelyet el sem hinnétek, ha valaki elbeszélné nektek. Az istentisztelet a végéhez ért szombaton. Azután a zsidók elhagyták a zsinagógát és jöttek a pogányok és kérték Pált, hogy a következő szombaton nekik is prédikáljon. Az istentiszteletek legtöbbször nem úgy értek véget mint ez Antiókhiában. Egy lelkész mondta egyszer: „Ismerjük a borús hanyatlást, amikor végetér az istentisztelet. Hazamegyünk ebédelni és talán még elhangzik előtte, hogy „köszönöm, ez egy jó prédikáció volt.” Egy idősebb, 91 éves lelkész mondta a diakónusainak. Ha meghalok, ne sírjatok, mert én nem leszek halottabb számotokra, mint amilyen voltam az elmúlt években. – Ez ugyan szomorú, de valóságos. Az ember hosszú éveken keresztül hirdetheti Isten Igéjét egy szellemileg halott gyülekezetnek. Remélem, ez nem vonatkozik a mi gyülekezetünkre, de különösen fontos, hogy a valóságot mi magunk is megemésztjük az Ige tanulmányozása által, kérdéseink legyenek, amelyek életjelek.

Az antiókhiai lakosok megpróbálták Pált rábeszélni, hogy beszéljen nekik a következő szombaton. Ráerőszakolták magukat, hogy beleegyezzen, így azt olvassuk a 44. versben: A következő szombaton szinte az egész város összegyűlt, hogy hallgassa az Úr Igéjét. Képzeljétek csak el! Barnabás volt, akit később Lisztrában mint Jupitert üdvözölték, a férfi megtelve Szentszellemmel, megjelenésében fenséges volt. És itt volt Pál, akit Merkúrnak tartottak, egy agilis, buzdító szónok.

A másik oldalon a zsidók voltak, akik felhúzták ruháikat, nehogy a pogányok tisztátalanná tegyék őket. Az egész város összegyűlt, hogy az apostolt hallgassa. Miért? Mit akartak hallani? Claudius politikájáról és a római birodalom jövőjéről akartak diskurálni? Vagy a szociális reformokról, amelyek egy rabszolgatartó társadalomban szükségesek lettek volna? Vagy a sztoikusokról, esetleg Athén egyéb filozófusairól, Platónról és Arisztotelészről akartak volna eszmét cserélni? Nem, ők a legfontosabbról akartak hallani. Tényeket Istenről, a bűnről, az üdvösségről, Isten Igéjét akarták hallani.

Nem szomorú, hogy gyakran hallani prédikációkat – rádióban, TV-ben vagy gyülekezetekben – amelyek ugyan érdekesek témáikban, a spiritualitás felhöjébe csomagolva de a bűn, a kereszt, az üdvösség aligha és a hallgató nem ismeri meg a hallottakból Istent. Nem ferdítik el a hitigazságokat, hanem egyszerűen elhallgatják!

A zsidók a következő szombaton is ott voltak és a Sátán gyűlöli az igaz tanítást. Pál azonban az igaz tanítást prédikálta. Így jött képbe a féltékenység. A zsidókban feltámadt az érzés, hogy az ő báránykáikat lopják el éppen. Ez vitához és istenkáromláshoz vezetett. Végezetül arra kényszerült Pál és Barnabás, hogy ezt mondják a zsidóknak: Először nektek kellett hirdetnünk az Isten Igéjét. Pál elismételte újra. Gondolom ennek a szólásnak a hátterét Pálnak azon ismerete adta, hogy Isten az ószövetség nagy ígéreteit Ábrahámnak és az ő magvának adta. Izsáknak, aztán Jákobnak, akinek a neve Izrael lett és aztán azoknak, akik etnikailag Izraelből származtak, akik Ábrahám választott magvai. Tehát az ígéreteket Ábrahám kapta és Ábrahámban minden nép áldást nyer, ezért kell az evangéliumot elsősorban a zsinagógában hirdetni. Az Úr Jézus is ezen a véleményen volt, a Mt10,5-6-ban olvassuk, amikor a tanítványainak a következő instrukciókat adta: Pogányokhoz vezető útra ne térjetek, samaritánusok városába ne menjetek be, inkább menjetek Izráel házának elveszett juhaihoz! Menjetek el, és hirdessétek: elközelített a mennyek országa!Az ígéreteket nekik adták és általuk a népeknek.

Minden apostol ezen az állásponton volt: Először nektek kellett hirdetnünk az Isten igéjét. Miért? Ha visszalapozol a Bibliában az ApCsel3-beli prédikációhoz, amelyet Péter tartott a béna meggyógyítása után, így zárja a 25-26. versben: Ti vagytok a fiai ezeknek a prófétáknak és annak a szövetségnek, amelyet Isten atyáinkkal kötött, amikor így szólt Ábrahámhoz: „És a te magodban áldatik meg a föld minden nemzetsége.” Isten elsősorban számotokra támasztotta és küldte el Szolgáját, hogy megáldjon titeket, ha ti megtértek gonoszságaitokból.

Pál Antiókhiában ezt mondta: Először nektek kellett hirdetnünk az Isten igéjét, mivel azonban ti elutasítjátok, és nem tartjátok magatokat méltónak az örök életre, íme, a pogányokhoz fordulunk.Mert így parancsolta meg nekünk az Úr: „Pogányok világosságává teszlek, hogy üdvösségük légy a föld végső határáig. Később a Római levélben írja az apostol (11,17.24), hogy az olajfának néhány ága kitöretik, nem az összes, de a legtöbb, és a népek mint vadhajtások lesznek beleoltva.

A ma olvasott igeszakaszban két érdekes kontrasztot találunk. Két fogalmat: akik az örök életre választattak, mindnyájan hívőkké lettek. (48. v) és a 46. versben: nem tartjátok magatokat méltónak az örök életre. Ez érdekesen hangzik, mert senki sem méltó az örök életre.

„Méltónak tartani magunkat” ezt a kifejezést különbözőképpen lehet érteni. Méltatlanok vagyunk, mert nem érdemeltünk meg valamit. Mondhatjuk azt is, hogy „megérdemelte a pozícióját, mert van rá képessége”. Valaki lehet méltó, mert kiváló. Vagy méltó rá, mert megérdemelte azt.

Senki se alkalmas az örök életre, senki nem érdemelte meg azt. De lehetünk az örök életre kvalifikáltak, ha valaki Isten kegyelme által meghallja az evangéliumot és hittel adja át az Úrnak szívét. Ez kvalifikálja az embert, hogy az örök élet az övé legyen.

Pál ebben az értelemben használta a szavait. „Nem hittetek és ezért diszkvalifikáltak az örök életből.” Ezzel szemben áll mint kontraszt: akik az örök életre választattak, mindnyájan hívőkké lettek. A „HoffnungfürAlle” fordításban így hangzik ez: örök életre voltak rendelve. Különböző bibliafordítások különböző szavakat használnak, ahogyan például az egyikben az örök életre utalva kifejezést vagy beírva az örök életbe megfogalmazással olvassuk ugyanazt. Mindenki, aki az élet könyvébe be van írva.

Három fontos igazságot kell szem előtt tartani:

Jézus mondta, senki sem jöhet énhozzám, ha nem vonzza őt az Atya, aki elküldött engem. Senki nem mehet, nem azért mintha valamilyen fizikai vagy pszichikai defektje lenne. Ez a mi emberi természetünkben van beágyazódva, a mi akaratunk csökönyösségében. Mégsem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen – mondta az Úr Jézus (Jn5,40). A mi megértésünkre sötétség borult és el vagyunk választva Isten ismeretétől. Az emberi természet nem képes azt fogadni – ami Isten szellemétől jön, a hajlamunk megromlott. Ennek tisztának kellene lennie.

A második igazság az isteni kiválasztás. Világos az olvasott szavakból: akik az örök életre választattak, mindnyájan hívőkké lettek. A hit a kiválasztásból jön. Miért van így? Ha Isten cselekszik, akkor abból világos lesz, hogy nem marad hely az emberi érdemnek. A mi üdvösségünk Istentől jön és ezért dicsőítjük Őt és örvendezünk, hogy Isten gyermekei nem vesznek el. Akik az örök életre választattak, mindnyájan hívőkké lettek és azok nincsenek kevesen.

Pál ezzel azt mondja, hogy Istennek minden gyermeke Jézus Krisztus ismeretére jut. A Róm8,29-30-cal kapcsolatban mondta egy idős puritán, név szerint Arrowsmith, eleve kiválasztott, el is rendelte, …el is hívta, meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette. „Ez az aranylánc, amely a mennyből hullott alá, amelyen a választottakat felhúzzák oda. Az lánc öt arany tagja: kiválasztás, elrendelés, elhívás, megigazítás és megdicsőítés. Aztán még ehhez hozzáfűzi: a választott ott találja majd magát, ahol kell. Zákeus az elátkozott Jerikóból származott, Ábrám a káldeai Úrból, Nikodémus és Pál a farizeus iskolából, Dionüsziosz és Damaris Athénból és Flesch Károly pedig Budapestről. –Ha valaki az üdvösség tárgya, akkor bárhol legyen is Isten hívása eléri őt. Arrowsmith még azt is mondta, „ha egy drágakövet egy szemétdombon ástak el, a kiválasztás még ott is eléri őt és kihozza onnan”.

Örültök ennek? Milyen arckifejezéssel fogadod ezt? Ez Isten gyermekeiről szóló igazság, aminek örülni kell. Nem az Úr mondta: örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben! (Lk10,20) Olyan arcot kéne vágnod, mint amilyen egy smiley 😊. Isten rád helyezte a kezét és ennek örülnöd kellene.

A harmadik igazság a szakaszunkban az emberi felelősség! Mit mondott nekik Pál? Nem tartjátok magatokat méltónak az örök életre…Ha valaki valakivel beszélget, rögtön jön a kifogás „de mi van, ha én nem vagyok a kiválasztottak között”? A válasz: Fogadd el, hogy te a kiválasztottak között vagy és jöjj Krisztushoz. Vesd el a feltételezéseidet és jöjj egyszerűen Jézushoz. Megkapod az örök életet és a kiválasztottságodat érintő kételyek roskataggá válnak. Ha hátra dőlsz és azt mondod „nem megyek”, akkor nem lesz bocsánat számodra, azt kapod meg, amit megvallottál.

Tehát jöjj Krisztushoz, helyezd az életedet a kezeibe, aki vérét ontotta érted. Aztán örülhetsz, hogy a neved ott áll az élet könyvében.

Ha valaki azt mondja: Ha Isten választ ki, akkor semmit sem kell csinálnom, hátra dőlhetek és várnom kell. – Nos, ez tiszta butaság. A legnagyobb motiváció és a legnagyobb hatalom az egész univerzumban Istent szeretni azért, amit értünk tett Krisztusban.

Mit mond nekünk erről a Szentírás, amit mi a 49. versben olvastunk? Az Úr igéje pedig elterjedt az egész tartományban. Az apostol eszköz volt Isten kezében, hogy az evangéliumot Isten kegyelme által hirdesse. Nem kéne meglepnie senkit, amikor a fejezet végén azt olvassuk: A tanítványok azonban megteltek örömmel és Szentszellemmel. Kiűzhették Pált és Barnabást a városból, de a munka folytatódott.

Szabad még egy pár összefoglaló gondolatot hozzáfűznöm a szöveghez? Az apostol üzenete egyszerűen az evangélium volt. Nem beszélt pszichológiáról vagy gyakorlati dolgokról mint házasság, szex és szeretet, ami ma oly gyakran hangzik a szószékről. Ellenben beszélt a nagy igazságokról mint bűn, kegyelem, kereszt és üdvösség. Ez az, amire az embernek szüksége van. Minden más, a hétköznapi azoknak, akik Isten kegyelme alá menekülnek és elkezdik a Bibliájukat olvasni, már megtapasztalhatóvá válnak.

Mit mond a szövegünk a prédikációról? (42)Amikor pedig mentek kifelé, kérték őket, hogy a következő szombaton is beszéljenek nekik ezekről a dolgokról. Hallani akarták Isten igéjét. – aztán (46) Pál és Barnabás bátran ezt mondta: Először nektek kellett hirdetnünk az Isten igéjét, aztán (48) Ennek hallatára örvendeztek a pogányok, és magasztalták az Úr igéjét,(49) Az Úr igéje pedig elterjedt az egész tartományban. 

Isten Igéjét hirdették. Tudjátok, hogy mi az, amit Isten igéje mindmáig véghezvisz? Elválaszt! Meglep titeket? Ezért nem hirdetik olyan gyakran. Elválaszt, megoszt, különösen, ha Isten szuverén kegyelmét hirdetik. Templomokban, ahol hívők és hitetlenek együtt hallgatják tud valódi megosztottságot eredményezni. Nem prédikálunk Isten szuverén kegyelméről, mert az megosztó.

Ha az Isten igéje mond valamit, el kéne titkolnunk, nem kéne beszélnünk róla? Ne szegülnénk ellen a Szentszellemnek, aki nekünk kinyilvánítja, ami elválasztandó? Jézus Krisztus azért jött, hogy mindent egyenlővé tegyen, az egyensúlyt helyreállítsa és a tökéletes harmóniát megteremtse? Azt mondta, hogy azért jött, hogy kardot és tüzet hozzon, hogy a nem hívőket felébressze.

Mit mond Pál a 2Kor2,14-15-ben a prédikációjáról? De hála legyen Istennek, aki Krisztus ereje által mindenkor diadalra vezet bennünket és ismeretének illatát terjeszti általunk mindenütt. Mert Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére az üdvözülők és az elkárhozók között, ezeknek a halál illata halálra, azoknak az élet illata életre. De ki alkalmas erre? A válasz a kérdésre a 2Kor3,5-ben található: a mi alkalmasságunk Istentől van.  A mi kötelességünk az Igét hirdetni és ha az megoszt, akkor meg kell osszon. A felelősség Istené!

Mi Isten szuverén kegyelmét hirdetjük a gyülekezetekben és megtörténhet, hogy valaki feláll és azt mondja, „ide nem jövök többé”. Kár lenne érte, fájna nekem, de jobb lenne, ha a szívedet kinyitnád Isten kegyelmének és örömmel töltene be téged, amiről az apostol ír és mesélnél az örömről a szomszédodnak. – Ez a szuverén Isten, aki megment, mi pedig az eszközök az ő jó híre számára.

A következmények egyértelműek voltak! Az apostol elhagyta a várost és lerázza a port a sarujáról, mert a vallásos vezetés elutasította. De hátramarad néhány ember Antiókhiában, akiknek örök életük van és örömük a Szentszellemben.

Kedves barátom, vedd az idődet és vedd a Bibliádat a kezedbe imádsággal a szívedben, hogy az Úr minden kegyelmével nyissa meg a szemeidet a bűneidre, a keresztért, ahol érted halt meg Jézus. Ha hozzáfordulsz, akkor nagy örömöd lesz, mint minden embernek, aki ezt a lépést megtette.

Sok mindent lehet tanulni az iskolában, de ha idős leszel majdnem minden eltűnik. A világirodalomban nagyon felszínesen foglalkoztunk Dante Isteni színjátékával. Utána kellett olvasnom és a végére érve olvastam a paradicsomról, ahol a költő Szent Péter előtt áll és kérdezi, hogy van-e hite. Azt kérdi: „Jó keresztyén, beszélj és valld meg, mi a hit?” És Dante válaszol Péternek, „a hit kitartani abban, amiben reménykedünk, meggyőződés dolgokról, amiket nem látunk”. Péter összehasonlítja a hitet egy pénzérmével és így szól Dantéhoz: „Helyes, a pénznek van értéke és súlya, de van pénzed a tarsolyodban?” Dante válasza: „Mondtam, kerek és fényes és van nekem és az értékét ismerem”.

Van hited? Isten megajándékozott a Jézus Krisztusban való hittel? Van bizonyosságod, hogy a birtokodban van? A Szentszellem tudja neked ajándékozni a bizonyosságot.

Ismerd el, hogy elveszett vagy és jöjj Jézushoz, aki a bűneidért halt meg. Jöjj hozzá és az életed megváltozik a földön és az örök életet is megkapod. Ne késlekedj és jöjj HOZZÁ! Ámen.

Comments are closed.