A zsidókhoz írt levél szerzője az imént ezt írta a 10,18-ban: „18. Ahol pedig a bűnbocsánatról van szó, ott nincs többé bűnért bemutatott áldozat.” Most pedig folytatja: „19. Mivel pedig, atyámfiai, teljes bizalmunk van a szentélybe való bemenetelhez Jézus Krisztus vére által, 20. azon az új és élő úton, amelyet ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az ő teste által; 21. és mivel nagy papunk van az Isten háza felett: 22. járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől, 23. a testét pedig megmosták tiszta vízzel. A reménység hitvallásához szilárdan ragaszkodjunk; mert hű az, aki ígéretet tett. 24. Ügyeljünk arra, hogy egymást kölcsönösen szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk. 25. Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták, hanem bátorítsuk egymást; annyival is inkább, mivel látjátok, hogy közeledik az a nap.”Talán különösnek tűnik a címválasztás. Azért választottam mégis ezt, mert a „kötelesség” fogalma egy gyakran elfelejtett és népszerűtlen fogalom az evangéliumi keresztyének között. A keresztyénséget kampányokká és mozgalmakká, csodákká, misztikummá, egyszerű társasági életté romantizáltuk és közben elfelejtettük a Biblia egyik legjellegzetesebb szavát: a kötelességet.
A „kötelesség” szó a világi életben is népszerűtlen. Újra és újra azt halljuk: „ez nem érint engem”, „ez nem az én problémám” vagy „ez valaki másnak a dolga”. A Biblia azonban elég sokat beszél a „kötelességről”. Az Úr által elbeszélt egyik rövid történetben, ami a Lk 17-ben található, a „kötelesség” témájáról esik szó. Ez egy szinte kegyetlen történet és azt mondja nekünk, hogy a keresztyéneknek kötelességeik vannak. Ezt szeretném most felolvasni. 17,7: „Ki az közületek, aki ezt mondja szolgájának, amikor az szántás és legeltetés után megjön a mezőről: Jöjj ide hamar, és ülj az asztalhoz!” Mit akar ezzel mondani az Úr? Egy szolgáról van szó, aki épp a mezőről érkezik haza fáradtan és izzadtan. Vajon azt fogja mondani neki az úr: gyere, biztosan elfáradtál, ülj le, készítek neked valami ennivalót? Nem, ez elképzelhetetlen, mondja az Úr. Mit fog akkor mondani? Lk 17,8-10: „8. Nem azt mondja-e inkább neki: Készíts nekem valami vacsorára valót, övezd fel magadat, és szolgálj fel nekem, míg eszem és iszom, te majd azután egyél és igyál!?9. Vajon megköszöni-e annak a szolgának, hogy teljesítette, amit parancsolt neki? 10. Azért tehát ti is, ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt.” Fontos elmondanunk, amikor evangéliumi körökben Isten kegyelmét erőteljesen hangsúlyozzák, hogy vannak kötelességeink is, mivel szolgák vagyunk. Ha mindent meg is tettünk, ami ránk volt bízva, akkor is azt kellene mondanunk: „Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt.”
A Zsidók 10-ben található kép nagyon hasonlít ehhez. Azt mondja az író: Nincs többé bűnökért való áldozat. Jézus áldozata elég minden bűnre. – Az író 10 fejezeten keresztül tanított bennünket és most alkalmazni akarja a tanított dolgokat. A tanításnak van egy célja: a kötelességtudat kialakítása. A tanítás kötelességtudathoz vezet. A Zsid 1,1-től egészen a 10,18-ig egy magyarázat. Mostantól kezdve azonban egy felszólítás következik. – A levél első részében az író a kiváltságainkat sorolja föl. Az utolsó részében viszont a kötelességeinkről hallhatunk. – Az első részben a doktrina, a tanítás található. Az utolsó részben következik a gyakorlat. A Zsid 10,19-től kezdve az író erőteljesen hangsúlyozza azoknak az igazságoknak a megtapasztalását és alkalmazását, amelyekről már tanított bennünket. A Heidelbergi káté azt mondja: Mit segít az neked, ha mindezt elhiszed? Vagyis hogyan ültetjük át mindezt a gyakorlatba? 1. szakasz: Isten üdvterve számunkra, 2. szakasz: Isten megszentelődési programja a gyakorlati életünkre nézve.
A teljes Zsidókhoz írt levelet összefoglalhatjuk két kijelentésben, amelyeket az olvasott szakaszban találunk meg. 10,19: „Mivel pedig, atyámfiai, teljes bizalmunk van a szentélybe való bemenetelhez Jézus Krisztus vére által”. Szabad a bemenetel. Ez a Zsid 1,1-10,18 tulajdonképpeni témája. Azután a levél hátralevő része a következő kifejezéssel kezdődik a 10,22-ben: „járuljunk azért oda…”. Szabad a bemenetel Krisztus áldozata által, ezután következik a felszólítás: „járuljunk azért oda…”, a megtanult igazság gyakorlati alkalmazásaként. Három fontos kötelesség szerepel itt a 10,22-ben 23-ban és 24-ben. Ezeket felismerhetjük a felszólító módról: „22. járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől, 23. a testét pedig megmosták tiszta vízzel. A reménység hitvallásához szilárdan ragaszkodjunk; mert hű az, aki ígéretet tett. 24. Ügyeljünk arra, hogy egymást kölcsönösen szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk.” Most az itt szereplő három kötelességet vizsgáljuk meg közelebbről.
Az első kötelesség: az imádat. Vagy más szavakkal: a hit munkája.
Amikor az imádatra gondolunk, akkor ne valami mellékes dologra gondoljunk. Ezt úgy tekintjük, mint a megváltásról szóló keresztyén doktrina végét és célját. Jézus Krisztus eljövetelének célja nemcsak az volt, hogy megváltson bennünket a bűneink büntetésétől, vagy megszabadítson a bűn hatalmától hétköznapi életünk során. Azért jött, hogy bevezessen minket egy imádattal teli életbe. Ezért az örökkévalóságban az imádattal leszünk elfoglalva.
Ha az apostol felszólít bennünket, hogy járuljunk oda hozzá, akkor ezzel az imádatra szólít fel. Keresztyén életünk gyümölcstelen, felületes és olcsó lesz, ha nem tudjuk, hogy mit jelent az imádat. Mit is mondanak Jézus tanítványai a Mk 3,14-ben? Azt olvashatjuk ott, hogy Jézus kiválasztott tizenkettőt. De milyen célra? Arra, hogy elmenjenek és prédikáljanak? Igen, de előtte mond valamit: „hogy vele legyenek, és azután elküldje őket, hogy hirdessék az igét”. Az a legjobb igehirdető, aki a prédikáció előtt vele volt. Imádat! Istennek már kezdettől fogva ez volt a célja. Emlékeztek arra az esetre, amikor Jézus a vízen járt? Miután az Úr a vízen járt és Péter is odament hozzá a vízen, akkor visszajöttek a csónakba és nagy nyugalom lett körülöttük. Máté azt írja, hogy a tanítványok imádták Őt és azt mondták, hogy Ő Isten Fia. Ez a keresztyén élet végső célja.
Szerzőnk, amikor említést tesz az imádat komoly kötelességéről, elmondja, hogy miért imádhatjuk az Urat, hogyan és hol imádjuk Őt.
Miért kell Őt imádnunk? 10,19-20: „19. Mivel pedig, atyámfiai, teljes bizalmunk van a szentélybe való bemenetelhez Jézus Krisztus vére által, 20. azon az új és élő úton, amelyet ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az ő teste által;…).Két dologindíthat minket imádatra.
- Véren vásárolt bemenetelünk van. Gondoljunk csak vissza a szent sátorra, és az Úr Jézus Krisztusra. A szent sátorba az út egy függönyön át vezetett. Ez volt a szentély bejárata. Aztán volt egy második függöny a Szentek szentje előtt. Ha valaki átment az első függönyön, akkor a szentélybe érkezett. Ott szolgáltak a papok. A második függönyt csak évente egyszer, az engesztelés napján húzták el, és csak a főpap mehetett át rajta. Amikor Jézus Krisztus meghalt a Golgotán, akkor a Mt 27 szerint a kárpit felülről lefelé kettéhasadt. Ez volt a jele annak, hogy Isten a teljes lévita papi rendszert félretette. Fentről lefelé, mintha maga Isten avatkozott volna be. Csak ekkortól kezdve léphet be minden hívő főpapként a Szentek szentjébe.
Szerzőnk nyomatékosan párhuzamot von Jézus teste és a szent sátorban lévő függöny között. Azt mondja, hogy Jézus teste a kárpit!
Lehetséges lenne, hogy Jézus korában az ember nem léphetett Isten jelenlétébe, mert az Ő teste volt a kárpit? Amikor keresztre feszítették és meghalt, akkor vált lehetővé az emberek számára, hogy Isten jelenlétébe kerülhessenek? Ez az, amire az író gondol? Ha ez igaz, akkor azt mondhatjuk, hogy egy nem keresztre feszített Megváltó nem Megváltó. Amíg Jézus meg nem halt, addig nem volt lehetséges az Istenhez való járulás.
Vegyük észre azt is, hogy ez nem azt jelenti, hogy a kárpit el lett távolítva, hanem, ketté lett hasítva. Ez azt fejezi ki, hogy a függöny megnyitása egy erőszakos eltávolítás volt. A „kettéhasítani” szó Krisztus erőszakos halálát fejezi ki.
Vegyük észre azt is, hogy azt mondja: „teljes bizalmunk van „a” szentélybe való bemenetelhez” (a görög nyelvben is határozott névelő szerepel itt: „a” bemenetelhez), mivel csak egyetlen bejárat vezet Isten jelenlétébe. Csak egyetlen Megváltó van, aki által Isten jelenlétébe kerülhetünk, és ez a Megváltó Jézus Krisztus. Jn. 14,6: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” Jézus nem csupán egy látnok, egy bölcs és egy példakép volt, Ő mindenekelőtt a Megváltó volt. Halála által Jézus megnyitotta az utat a kárpiton keresztül. – Ez a tipológia egyik jellemző igehelye. Itt a szent sátor kárpitját egyenlő Krisztus testével.
- A második dolog, ami imádatra indíthat minket a 10,21-ben található: „és mivel nagy papunk van az Isten háza felett”. Szabad bejárásunk van Istenhez, és van egy papunk. Egy hatalmas főpapunk, aki be tud minket vinni oda. Mit olvasunk a Zsid 2,10-ben? „Mert az volt méltó Istenhez, akiért van a mindenség, és aki által van a mindenség, hogy őt, aki számtalan fiát vezeti dicsőségre, üdvösségük fejedelmét szenvedések által tegye tökéletessé.” A mi nagy főpapunk Isten jelenlétében szolgál és nekünk adja az örök életet, ami az ő birtokában van. Ezért léphetünk be Isten jelenlétébe és ezért vihetjük elé imádatunkat.
Hogyan kell elé járulnunk és imádnunk Őt?
A 10,22-23ban ez áll: „járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől, 23. a testét pedig megmosták tiszta vízzel”. „Igaz szívvel, nem pedig tiszta fejjel”. Isten a szívünket nézi. Mit adunk Neki? Odaadjuk neki a vallásosságunkat. Éppen ez az, amit nem szeretne. Nem az áldozatunkat akarja. Nincs szüksége a szertartásainkra és rituáléinkra. Az Úr az Ószövetséget idézte, amikor azt mondta: „Ez a nép csak ajkával tisztel engem, a szíve azonban távol van tőlem”. (Mt. 15.8). Miért jössz el vasárnap a gyülekezetbe? Azért, mert az emberek templomba járnak? Ez az egyetlen oka? Vagy meg akarod mutatni magad másoknak? Vagy azért, mert vannak ott barátaid, akikkel szívesen beszélgetsz? – Miért tevékenykedünk az Úrért? Miért megyünk el a vasárnapi iskolába vagy az imaórákra? Igaz szívvel kell Isten elé járulnunk. Az Urat kevésbé érdeklik a tevékenységeink. Ő a szívünket akarja. Ez az a terület, ahol naponta meg kell vizsgálnom magam. A keresztyén tevékenységek gyakran rutinná, gyakorlattá, szokássá válnak. Az igaz szív nem olyasvalami, ami természettől fogva meg van bennünk, vagy amit létre tudunk hozni magunkban. Ezt csak kegyelemből kaphatjuk meg! Hogyan juthatunk igaz szívhez? Egyszerűen Istenhez kell jönnünk. Akkor igaz szívvel jön hozzá az ember. Vagy gyere nem igaz szívvel, és ismerd be ezt. Kérd meg Őt, hogy adjon neked igaz szívet. Meg fogja tenni. – Senki sem birtokolja azt természetétől fogva! Ez Isten kegyelmi ajándéka.
Hittel kell hozzá jönnünk. Egy bibliafordító így adta vissza: Hittel teli bizalommal. Hittel, nem pedig érzésekkel teli bizalommal. Azok az emberek, akik sokszor a „megfelelő” érzésre várnak, hogy Istenhez mehessenek, legtöbbször sosem jutnak el oda. Legtöbbünk sokszor nincs a megfelelő érzelmi állapotban, amikor Istenhez jövünk. De odamegyünk Hozzá, annak ellenére, hogy nincs meg bennünk a megfelelő „érzés”. Hittel megyünk Hozzá. Tudjuk, hogy Ő jelen van. Az ajtó nyitva áll. Ha hittel odamegyünk Őhozzá, akkor utána sokszor megjönnek az érzések is. Igaz szívvel kell elé járulnunk, hittel teli bizalommal, és akkor azt fogja mondani, hogy olyanok vagyunk, mint „akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől, 23. a testét pedig megmosták tiszta vízzel.” Ez nem jelenti azt, hogy csak bemerítkezve jöhetünk Istenhez. Világossá kell válnia számunkra, hogy az író itt nem a keresztségről beszél, amikor azt mondja, hogy a „testét megmosták tiszta vízzel”. Itt egy ószövetségi szertartásra utal, amit minden olvasója megértett.
Amikor a főpapot beiktatták hivatalába, alávetették egy kis szertartásnak. A főpapnak meg kellett mosnia a testét vízzel. A teljes test megmosásáról volt szó. Mondhatnánk azt is, hogy Áron és a papok egy „keresztség” által lettek beiktatva tisztségükbe. Ez egy szertartás volt. Az egész test meg lett mosva. Ez annak kiábrázolása volt, hogy ha Istent akarják szolgálni, akkor át kell élniük egy újjászületést. A régi élettől való megtisztulást. Nem csupán vízzel mosakodtak meg, mert a tisztálkodás önmagában nem elég. Isten előtt bűnösök vagyunk. Ezért a főpapot meg kellett hinteni vérrel. Erről beszél Péter is, amikor a mi hitünkről beszél, és a Jézus vérével való meghintésről. Áronnak és fiainak teljesen meg kellett mosakodniuk, azután pedig meg kellett hinteni őket vérrel. Ezek a bűn szennyétől való megtisztulás majd pedig a bűntől való megigazulás szimbólumai voltak. Senki sem közeledhet Istenhez, aki nincs megtisztítva és megigazítva. 10,22-23: „22. járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől, 23. a testét pedig megmosták tiszta vízzel.” Istenhez csak megtért, újjászületett emberként közeledhetünk. Aki ezt meg akarja kerülni, nem mehet Istenhez. Csak egyetlen út van. Jézus több, mint egy példakép. Ő a Megváltó. Az egyetlen Megváltó.
Azt is megtudhatjuk, hogy hol kell Őt imádnunk. A Szentek szentjében. Jézus vére által. Mit jelent az, hogy Jézus vére által léphetünk be? Ha egy izraelita lettél volna az Ószövetségben, soha nem léphettél volna be a szentélybe. Csupán kint állhattál volna. Láthattad volna, hogyan vágják le az állatokat. Ez lett volna minden. De te magad soha nem léphettél volna be a szentélybe. Ha pap lettél volna, akkor bemehettél volna a szent sátorba. Akkor láthattad volna az arany illatáldozati oltár függönye mögött az arany gyertyatartót és a szent kenyerek asztalát a 12 kenyérrel. A második függönyön egyedül csak a főpap mehetett át, és ő is csak egyszer egy évben. Ott volt a szövetség ládája, amely vérrel lett meghintve, ahol a kerubok szárnyai árnyéka vetődött a kegyelem trónjára. Ott volt Isten jelen! Ez volt az a hely, ahol Isten találkozni akart a néppel. Ez volt az Istennel való közösség helye.
Ugyanez érvényes a keresztyének életére is. A keresztyén életnek van 3 lépcsőfoka. Vannak keresztyének, akik a bronz oltárt és annak igazságát ismerik. Tudják mit jelent megmentettnek lenni. Tudják az 1Jn 1,9 alapján, hogy mit jelent a megtisztulás és megigazulás. Keresztyén megtapasztalásuk azonban ennél nem megy tovább. Ők nem tudják, amit egy pap tudott. Nem ismerik Krisztust, mint közbenjárót, mint a nép kenyerét és a világ világosságát. Elmennek a templomba vagy egy gyülekezetbe és azt gondolják, hogy a keresztyénség abból áll, hogy az emberek meg lettek mentve. – Ezzel nem akarom leértékelni az evangelizáció munkáját. Még sokkal elkötelezettebbnek kell lennünk az evangelizációban. Ez a keresztyén élet kezdete. De csak a kezdete.
Aztán van a keresztyéneknek egy másik csoportja. Ők ismerik azt a papi szolgálatot, amit Isten nekik adott. Ismerik Krisztust, mint közbenjárót. Ismerik az Igét, mint azt a kenyeret, amivel az ember él. Tudnak Isten vezetéséről az életükben. Ismerik Isten Szellemét, mint világosságot, amelynek fényében élünk. De az életükben ezzel vége Isten ismeretének.
Amikor a keresztyének életében lévő harmadik fokról beszélünk, akkor meg kell állapítanunk, hogy csak kevesen vannak, akik a szentek szentjében élnek, hit által. Akik minden pillanatban közösségben vannak az Úrral, és ez határozza meg minden tevékenységüket. A szív minden gondolata ennek a közösségnek a gyümölcse. Meg kell tanulnunk állandó kapcsolatban élni az Úrral. Ez a közösség a titka a gyümölcstermő életnek. Ez az imádat helye, a szellemi áldozat helye és ez az, ami tetszik Istennek. Ez egy gyakorlati hely, ahol élhetünk. Te hol élsz? – A szent sátor előtt, a bronz oltárnál? Jó, ha tudod, hogy neked üdvösséged van. A szentélyben laksz, vagy bent a szentek szentjében? Hol vannak az ambícióid? Elégedett vagy a bronz oltárral, vagy a szentély a célod? Örökké ott akarsz maradni? Vagy Áronhoz hasonlóan te is be akarsz menni a szentek szentjébe, hogy személyesen élvezhesd az Úrral való közösséget?
Most következzen egy másik bátorítás. A második fontos kötelesség: a kitartás. 10,23: „A reménység hitvallásához szilárdan ragaszkodjunk; mert hű az, aki ígéretet tett.”Mit jelent a reménység hitvallásához szilárdan ragaszkodni? Meg kell vallanunk, hogy idegenek vagyunk ebben a világban. Megvetjük a bűn örömeit, hogy örvendezhessünk az Istentől jövő próbákban. Ne felejtsük el, hogy hű az, aki az ígéretet adja. Hogyan tudunk kitartani a reménység hitvallása mellett? Csupán össze kell kapcsolnunk az ígéreteket azzal, aki az ígéreteket adta. Akkor ki tudunk tartani a reménység hitvallása mellett és emlékezni fogunk arra, hogy hű az, aki az ígéretet adja. Elsősorban nem egy „görcsös belekapaszkodásról” van szó, hanem sokkal inkább arról, hogy hűségesek vagyunk az Ő ígéreteihez, amelyekkel képessé tesz minket a kitartásra. Spurgeon beszélt egyszer a kálvinizmus 5 pontjáról, amelyet angolul úgy rövidítenek, hogy TULIP (tulipán).
Total depravitiy of men (az ember teljes romlottsága).
Unkonditional election (feltétel nélküli kiválasztás).
Limited atonement (a megváltottak korlátozott száma).
Irresistible grace (ellenállhatatlan kegyelem).
Perseverence of the saints (a hívők kitartása, állhatatossága).
Spurgeon azt mondta: Én szeretném ezt korrigálni. Itt kevésbé a hívők kitartásáról van szó, mint a Megváltó kitartásáról. Ő hűséges.
A harmadik felszólítás vagy kötelesség a 10,24-ben található:„provokáljátok” egymást kölcsönösen! Sokan ezt így értelmezik! A másik emberben kritikájuk tárgyát látják, bizalmatlanul viselkednek egymással, mindig másokkal hasonlítják össze magukat. A 10,24-ben található igeszakasz azonban azt mondja: „Ügyeljünk arra, hogy egymást kölcsönösen szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk.” Ez azt jelenti, hogy nem vonzódhatunk Jézushoz, ha nem vonzódunk azokhoz, akik az Övéi. Ezt akarja mondani ez az igevers. Nem mondhatom azt: szeretem az Urat, de egyes szenteket nem szeretek. Ha így érzünk, azt megvallhatjuk és meg is kell vallanunk. De azt is fel kell ismernünk, hogy ennek nem kellene így lennie és ez nem Isten akarata. Vannak olyan testvérek és testvérnők, akiket nem szeretünk. De ez nem mindig a másik ember hibája. Sokszor mi vagyunk a hibásak, akiken keresztül nem tud teljesen kifejezésre jutni Isten szeretete. Ő ugyanis szeret minket, annak ellenére, hogy milyenek vagyunk. Szeret engem. És az a legnehezebb Jézusnak, hogy szeressen engem. Ha Ő magához vonzott minket, akkor azokhoz is vonzódnunk kell, akik az Övéi. Ez egészen konkrétan azt jelenti: Isten gyülekezeteként nem várhatjuk, hogy valóban be tudjuk teljesíteni az ő munkáját, ha nem nyilvánul meg közöttünk az egymás iránti szeretet. Nem gyülekezetként kellene magunkra tekinteni, hanem családként. Én nem vagyok a ti apátok és ti nem vagytok az én gyermekeim, de meg kell értenünk, hogy az Úrhoz tartozunk és egymáshoz is tartozunk. Minden hibánkkal és gyengeségünkkel együtt. Ha ez nem valósul meg, akkor egy elefántcsonttoronyban, egy fantáziavilágban élünk.
Hogyan lehet ezt megvalósítani? A szerző azt mondja a 10,25-ben: „Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták, hanem bátorítsuk egymást; annyival is inkább, mivel látjátok, hogy közeledik az a nap.” Megpróbáltál már egy szellemet bátorítani? Ez nem lehetséges. Ha tehát szeretetre és jó cselekedetekre akarjuk serkenteni egymást, akkor össze kell jönnünk más hívőkkel és vigyáznunk kell egymásra.
Mindig megfigyelhetjük a keresztyéneket. Eljönnek a gyülekezetbe, hallgatják egy darabig Isten Igéjét, aztán kezdenek elmaradozni. Egyre ritkábban lehet látni őket. Nem akarnak elköteleződni. Kikerülik a kötelességeket. És amikor találkozunk velük, akkor észrevesszük, hogy nem minket hagytak el, hanem az Urat. A gyülekezet elhagyása a hit elhagyását mutatja, a reménység szétfoszlását és a szeretet meghidegülését. De ha időt szakítunk az Úr Jézusra, akkor természetes reakció lesz a részünkről, hogy keressük a testvérekkel való közösséget és megosztjuk egymással hitéletünk tapasztalatait.
Végezetül hadd említsek meg egy esetet az Újszövetségből, ami a Lk 24-ben található. Ez az emmausi tanítványok esete. A tanítványok hallgatták, hogyan tárja fel az Úr az Írásokat, aztán amikor eltűnt a szemük elől azt olvassuk a Lk 24,32-ben: „Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat?” Az Úrral való közösség megtapasztalása az Írásokon keresztül annyira fellelkesítette őket és szárnyakat adott nekik, hogy … mit tettek? Az imént még arra kérlelték az Urat, hogy maradjon velük, mert már esteledik. A nap már lenyugodni készült, rablók voltak az utakon, ők azonban annyira fellelkesedtek, hogy azonnal útnak indultak Jeruzsálembe, hogy megosszák élményüket a testvéreikkel. Ha foglalkozunk az Úr Jézussal, akkor foglalkozunk a testvéreinkkel is. Az Úr emlékeztessen bennünket erre mindig.