Ma az ApCsel 15,36-tól a 16,10-ig tartó szakaszát olvassuk. Néhány verset átugrottam a 15. fejezetben, mert itt csak arról van szó, hogy bizonyos határozatokat hoztak, majd ezeket elküldték levélben a gyülekezeteknek.
36Néhány nap múlva pedig ezt mondta Pál Barnabásnak: Térjünk vissza, látogassuk meg a testvéreket valamennyi városban, ahol hirdettük az Úr igéjét, és lássuk, hogy megy a soruk. 37Barnabás azt akarta, hogy vigyék magukkal Jánost is, akit Márknak hívtak. 38Pál azonban úgy tartotta helyesnek, hogy ne vigyék magukkal azt, aki elvált tőlük Pamfíliánál, és nem ment velük együtt a munkába. Lukács itt a 13. fejezet 13. versében olvasható eseményre utal, amikor János Márk elhagyta őket és visszatért Jeruzsálembe.39Emiatt meghasonlás támadt közöttük, és ezért különváltak egymástól: Barnabás magával vitte Márkot, és elhajózott Ciprusra. 40 Pál pedig Szilászt választotta társul, és miután az Úr kegyelmébe ajánlották őt a testvérek, útnak indult; 41bejárta Szíriát és Kilikiát, és erősítette a gyülekezeteket.
16,1 Így jutott el Derbébe, majd Lisztrába is. Volt ott egy Timóteus nevű tanítvány, egy hívő zsidó asszonynak és egy görög apának a fia, 2 akiről jó bizonyságot tettek a lisztrai és ikóniumi testvérek. 3 Pál magával akarta őt vinni, ezért az ott lakó zsidókra való tekintettel körülmetélte őt. Mert mindenki tudta, hogy az apja görög volt. 4 Amikor végigjárták a városokat, átadták nekik azokat a határozatokat, amelyeket a jeruzsálemi apostolok és vének hoztak, hogy tartsák meg azokat. 5 A gyülekezetek pedig erősödtek a hitben, és naponként gyarapodtak lélekszámban. 6 Azután átmentek Frígia és Galácia földjén, mivel a Szentszellem nem engedte nekik, hogy hirdessék az igét Ázsiában. (Itt az Ázsia nevű római tartományról van szó, nem az egész kontinensről.) 7 Amikor Míszia felé mentek, Bitiniába próbáltak eljutni, de Jézus Szelleme nem engedte őket. 8 Ezért Míszián áthaladva lementek Tróászba. 9 Egy éjjel látomás jelent meg Pálnak: egy makedón férfi állt előtte, és ezekkel a szavakkal kérlelte őt: Jöjj át Makedóniába, légy segítségünkre! 10 A látomás után nyomban igyekeztünk elmenni Makedóniába, mert megértettük: Isten oda hívott minket, hogy hirdessük nekik az evangéliumot.
Aki figyelmesen olvassa a Cselekedetek könyvét, észreveheti, hogy itt jelenik meg először a szövegben a többes szám első személy: nyomban igyekeztünk elmenni Makedóniába.„(Mi) Igyekeztünk“ – úgy tűnik, itt csatlakozott Pálékhoz Lukács, a könyv szerzője. A csapatot Pál, Szilász, Timóteus és Lukács alkotta, de talán mások is voltak velük.
Ha az ApCsel 20,5-6-ra előrelapozunk, ezt olvashatjuk: 5 Ezek előre mentek, és Tróászban vártak ránk. 6 Mi pedig a kovásztalan kenyerek napjai után elhajóztunk Filippiből, és öt nap múlva érkeztünk hozzájuk Tróászba, ahol hét napot töltöttünk. Lukács harmadik személyt használ, amiből arra következtethetünk, hogy kis időre különvált a csoporttól.
Amikor elkezdtük tanulmányozni az Apostolok cselekedeteit, azt mondtam, hogy ez tulajdonképpen a mi Urunk Jézus története, amely a feltámadásával kezdődött és a mai napig tart. Arról szól, hogyan munkálkodik az Úr Jézus a tanítványai által, vagyis minden olyan férfi és nő által, akik megkapták a Szentszellemet.
Azok, akik az ApCsel-t olvassák, észre kell, hogy vegyék, hogy az ősegyház mennyire fontos feladatának tekintettea missziót. Ennek van egy emberi és egy isteni oldala. Az emberi oldala az, ahogyan az evangélium eljutott Jeruzsálemből Rómába.
Az isteni oldal pedig az, ahogyan Jézus a földi szolgálata után az apostolok és a tanítványok által folytatja a tanítást és a munkáját.
Amikor a 13. fejezetet olvastuk, említettem, hogy az vízválasztónak tekinthető. Addig ugyanis Jeruzsálem és Péter apostol szolgálata állt az események középpontjában, utána pedig Pál és az egész pogány világ került a fókuszba.
Pál első missziós útja véget ért, a csapat visszatért Antiókhiába, ahol Pál apostol beszámolt a pogányok megtéréséről. Ez után következett az első missziós konferencia, amelyen elhatározták, hogy Pál és Barnabás menjenek el Jeruzsálembe és számoljanak be a tapasztalataikról. Jeruzsálemben aztán megtárgyalták azt a kérdést is, hogy milyen viszonyban van egymással a körülmetélés és az üdvösség. Említettem, hogy a körülmetélés bizonyos értelemben párhuzamba állítható a bemerítéssel. Amennyiben a körülmetélés egy cselekedet, úgy a bemerítkezés is az, az ember viszont hit által igazul meg, ez pedig Isten ajándéka, és nem a cselekedetek üdvözítenek. Ha valaki azt állítja, hogy a bemerítkezés az üdvösség feltétele, az hamis evangéliumot hirdet.
A jeruzsálemi gyűlés után Pál és Barnabás visszatérnek Antiókhiába.35 Pál és Barnabás pedig Antiókhiában maradt, többekkel együtt tanítva és hirdetve az Úr igéjét. Az antiókhiai gyülekezetnek nem olyan volt a szervezeti felépítése, mint a mai egyházaknak – beleértve gyakran még a szabadegyházakat is. Nem volt pásztoruk vagy lelkészük. Nem létezett olyan hivatás, hogy „pásztor“. A pásztor-tanító egy szellemi ajándék volt, amellyel talán többen is rendelkeztek a gyülekezetben, de senki sem viselt ilyen hivatalt. A gyülekezetet a vének (elöljárók) vezették, ők felügyelték a hívők gyülekezetét. 35 Pál és Barnabás pedig Antiókhiában maradt, többekkel együtt tanítva és hirdetve az Úr igéjét.
A mi gyülekezetünk messze nem tökéletes gyülekezet. Vannak fájó hiányosságaink. De egyre törekszünk, mégpedig arra, hogy a szolgálatokat a testvérek ajándékai alapján lássuk el. Mindenki szabadon gyakorolhatja az ajándékait, pl. bevezetheti a kenyértörési alkalmat, vagy kioszthatja az úrvacsorát. – Az ősgyülekezetben nem voltak (felszentelt) egyházi személyek, sem lelkészek. Egy lelkész gyakran úgy működik, mint egy cég ügyvezetője. – A keresztény gyülekezetben demokrácia sincs. Egy állam esetén úgy gondoljuk, hogy a demokrácia a legjobb kormányzati forma. Ezt azonban nem lehet egy az egyben átültetni a gyülekezetbe. Az ősgyülekezetben vének, elöljárók voltak, akiket a Szentszellem választott ki. Az ApCsel 20,28-ban ezt mondja Pál apostol az efézusi véneknek: Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentszellem,…Miről lehet felismerni egy vént/elöljárót? Talán glória ragyog a feje körül? Láttok Ricon vagy valamelyik férfin közülünk glóriát? Nem, hanem a véneket a gyülekezetben betöltött szerepük különbözteti meg a többiektől, az, hogy vajon megfelelően legeltetik-e a nyájat. A véneket nem választási bizottság választja, nem is kézrátétellel jelölik ki őket a gyülekezetben, hanem a szerepükről, feladatukról ismerhetjük fel őket.
Néhány éve volt nálunk egy testvér, aki azt gondolta, hogy jó dolog elöljárónak lenni, mert ők kétszeres megbecsülést érdemelnek (1Tim 5,17). Nem iktattuk be őt, mivel a motivációi nem győztek meg bennünket.35 Pál és Barnabás pedig Antiókhiában maradt, többekkel együtt tanítva és hirdetve az Úr igéjét.
Tehát most itt van Pál a gyülekezetben és így szól Barnabáshoz: Térjünk vissza, látogassuk meg a testvéreket valamennyi városban, ahol hirdettük az Úr igéjét, és lássuk, hogy megy a soruk. Valóban látni akarta, hogy vannak a gyülekezetek, amelyeket eddig meglátogattak. Ez a szívügye volt Pálnak.
Egy ismert bibliatanító egyszer ezt mondta: „Inkább szeretnék egyetlen embert eljuttatni a szellemi érettséghez, és látni őt érett hitben élni, mint százat felszólítani, hogy személyesen higgyenek az Úr Jézus Krisztusban.“
Azt gondolom, ezt úgy kell érteni, hogy egy érett és ajándékokkal megáldott hívő többet jelent, mint száz frissen megtért ember. Gyakran túlhangsúlyozzák az evangélizáció fontosságát, arról pedig megfeledkeznek, hogy a megtért embereket felneveljék, eljuttassák a szellemi érettségre. Egy érett keresztény a gyülekezet számára többet jelenthet, mint száz éretlen hívő. – Azt hiszem, Gedeon példája jól szemlélteti mindezt.
Pál apostol el akart indulni, Barnabás pedig jó ötletnek tartotta ezt. Talán azt mondta: Rendben, menjünk, én Márkot viszem magammal. – A „Márk“ név Pál számára vörös posztó lehetett. Márk Barnabás rokona volt, és Pál úgy gondolta, nem jó ötlet János Márkot magukkal vinni az útra. „Emlékezz csak, az első utunkon, amikor hasznát vehettük volna, ő otthagyott bennünket és hazament.“ – Hogy mi volt ennek az oka, nem tudjuk. Talán honvágya volt, vagy félt a veszélyes úttól, ami Pamfília, Perge, Antiókhia és Pizídia felé vezetett. Az is lehet, hogy nem teljesen értett egyet Pál teológájával.
Tehát elhagyta Pált és Barnabást, Pál pedig ezt hibának tartotta. Barnabás azonban azt mondta: „De én szeretném őt magammal vinni.“ Pál viszont így nyilatkozott: „Nem, nem visszük magunkkal.“ Heves szóváltás alakult ki. Olyannyira komoly volt ez az összetűzés, hogy a görög szöveg a Paroxusmos szót használja, ami tulajdonképpen heves viszályt jelent, tehát Pál és Barnabás dühösen összevitatkoztak. G.K.Chestertontól származik a következő kijelentés: Azösszetűzések során az a legrosszabb, amikor valamelyik félnek már elfogynak az érvei. Sokáig lehet érvelni, de ha a vita veszekedéssé fajul, akkor már nincsenek érvek.
Pál és Barnabás tehát elhatározták, hogy külön utakon folytatják. Barnabás magával vitte Márkot és Ciprusra hajózott. Pál pedig Szilászt választotta útitársul és a szárazföldön kelt útra, hogy meglátogassák azokat a gyülekezeteket, ahol korábban jártak.
Ezen az eseten keresztül azt láthatjuk, hogy a nagyszerű emberek sem tökéletesek. Barnabás jó ember volt. Lukács, aki ez után az esemény után írta meg a Cselekedetek könyvét, azt írta Barnabásról: … derék ember volt, telve Szentszellemmel és hittel. És igen nagy sokaság csatlakozott az Úrhoz (ApCs 11,24). A Cselekedetek könyvében a 15,39 az utolsó vers, amely Barnabást említi. De csak az ApCsel-ben ez az utolsó említése! A kis hibáknak súlyos következményei lehetnek. Pál és Barnabás más véleményen voltak és elváltak útjaik. De később Pál az 1Kor 9,6-ban arról ír, mennyire nagyra értékeli Barnabás munkásságát.
Hogy kinek volt igaza? Nem tudom. A következő versben már csak arról olvashatunk, hogyPál pedig Szilászt választotta társul, és miután az Úr kegyelmébe ajánlották őt a testvérek, útnak indult (15,40). Az antiókhiai testvérek tudtak erről a nézeteltérésről, és Isten kegyelmébe ajánlották Pált és Szilászt. Talán Pálnak volt igaza a vitában.
Azt is tudjuk, hogy Pál később felülbírálta a János Márkról alkotott véleményét. Római börtönéből így ír Timóteusnak: Egyedül Lukács van velem. Márkot vedd magad mellé, hozd el magaddal, mert hasznomra van a szolgálatban (2Tim 4,11). Az eltelt évek alatt a Márkhoz való viszonya rendeződött. Most azt szeretné, hogy Márk a szolgálatára legyen a börtönben.
Szomorú, hogy Pál és Barnabás különváltak. Pál nagyon sokat köszönhetett Barnabásnak. Barnabás volt az, aki Pált Tarzuszból Antiókhiába vitte, ahol taníthatott. Aztán pedig Barnabás elhagyta az egyháztörténet legnagyobb alakját. De Pál nemcsak nagy volt, hanem óriási hatása is volt a mi nyugati világunkra. Sok tanulmányt írtak Pálról és a teológiájáról. Mindig újabb és újabb felfedezéseket tesznek vele kapcsolatban.
Tehát a két férfi sajnos külön utakon folytatta munkáját. Pál most a második missziós útjára indul. Visszamegy azokra a helyekre, ahol már járt, Derbébe és Lisztrába, ahol korábban már hirdette az evangéliumot. Így jutott el Derbébe, majd Lisztrába is. Volt ott egy Timóteus nevű tanítvány, egy hívő zsidó asszonynak és egy görög apának a fia, 2 akiről jó bizonyságot tettek a lisztrai és ikóniumi testvérek. Timóteus akkor tért meg, amikor hallotta Pál prédikációját az első missziós út során. Valószínűleg az édesanyja is így jutott hitre. Az édesanyját Eunikének, nagyanyját pedig Loisznak hívták. Semmit nem tudunk Timóteus iskolázottságáról, talentumairól, és hogy mi miatt voltak a lisztrai és ikóniumi testvérek jó véleménnyel róla.
Szeretnék közbevetni valamit. Ha ma a gyülekezeti vagy egyházi szolgálatra való felkészülésről beszélünk, akkor valamilyen tanulmányra gondolunk, például egy bibliaiskolában, szemináriumban, hittudományi főiskolán vagy egy egyetem teológia szakán. Ez a mai korunknak nagy hibája!
Timóteus milyen végzettséggel rendelkezett a gyülekezeti szolgálathoz? Semmit sem tudunk a képességeiről, a talentumairól, sem arról, hogy milyen iskolákba járt. Jó bizonyságot tettek róla a lisztrai és ikóniumi testvérek. Saját gyülekezetében Krisztus eredményes szolgájának bizonyult! Ezt össze lehet hasonlítani egy teológiai végzettséggel, de aki az iskolapadból jön, annak először a gyakorlatban kell bizonyítania. Jó dolog a teológiai végzettség, de a gyülekezet jó bizonysága még jobb. – Timóteusról meg volt ez a jó vélemény a gyülekezetében, ezért akarta Pál, hogy legyen a munkatársa.
Pálnak furcsa terve volt vele. 3 Pál magával akarta őt vinni, ezért az ott lakó zsidókra való tekintettel körülmetélte őt …Ez azért furcsa, mert ha a Galata levélhez lapozunk, ezt olvassuk: 3 Még a velem lévő Tituszt sem kényszerítette senki arra, hogy körülmetélkedjék, noha ő görög volt. Pál nem engedte, hogy körülmetéljék Tituszt, bár neki is görög volt az apja, a befurakodott áltestvérek kedvéért sem tette meg ezt.Pálnak a szemére vetették, hogy ellentmondásosan cselekszik, mint ahogy mi magunk gyakran ilyenek vagyunk.
Nem hiszem, hogy ez igaz. Ha elolvassuk az 1Kor 9,19-23-at, akkor itt Pál elmagyarázza az álláspontját. Voltak bizonyos elvek, amelyek számára nagy jelentőséggel bírtak. Így ír ebben a szakaszban a szolgálatáról: 19 Mert bár én mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mégis mindenkinek szolgájává tettem, hogy minél többeket megnyerjek. 20 A zsidóknak olyanná lettem, mint aki zsidó, hogy megnyerjem a zsidókat; a törvény uralma alatt levőknek, mint a törvény uralma alatt levő – pedig én magam nem vagyok a törvény uralma alatt –, hogy megnyerjem a törvény uralma alatt levőket. 21 A törvény nélkülieknek (ők a pogányok) olyanná lettem, mint aki törvény nélküli – pedig nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvénye szerint élek –, hogy megnyerjem a törvénynélkülieket. 22 Az erőtleneknek erőtlenné lettem, hogy megnyerjem az erőtleneket: mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket.
Másképp fogalmazva: „Megtettem olyan dolgokat, amelyeket a lelkiismeretem megenged, de nem tettem meg dolgokat, hogy meg ne sértsek olyan, hitben gyenge testvéreket, akik nem ismerik azt a szabadságot, amim van Krisztusban.“ Például ramadánkor nem tanácsos sonkás szendviccsel sétálnom az utcán, ha arabok között vagyok. Mormonok társaságában pedig nem iszom kávét, mert ők nem isznak, és én megsérteném őket ezzel. 23 Mindezt pedig az evangéliumért teszem, hogy én is részestárs legyek abban.
Keresztény emberként élhetünk a törvény szerint, habár szabadok vagyunk a törvény előírásaitól, de nem vagyunk felmentve az Ó- és Újszövetség erkölcsi elvei alól.
Pál apostol magával vitte Timóteust a zsinagógákba, amelyekben prédikált, és Timóteustól mint zsidótól elvárták, hogy körül legyen metélve. Ezért mondta Pál: „Tim, el kellene végeztetned ezt a fájdalmas beavatkozást. Ha ugyanis a zsidók megkérdezik, hogy körül vagy-e metélve, akkor így igennel válaszolhatsz.“ De ennek semmi köze az evangéliumhoz. Arról van szó, hogy nyitottságra találjanak a zsidók körében. Tituszt azonban nem engedte körülmetélni, mert ott az evangéliumról volt szó. Egy hívő keresztény szabad arra, hogy akár körülmetélt, akár körülmetéletlen legyen.
Pál tehát következetes volt, a saját elveit követte, így nem helyes azzal vádolni őt, hogy ellentmondásosak voltak a cselekedetei.
4 Amikor végigjárták a városokat, átadták nekik azokat a határozatokat, amelyeket a jeruzsálemi apostolok és vének hoztak, hogy tartsák meg azokat. 5 A gyülekezetek pedig erősödtek a hitben, és naponként gyarapodtak lélekszámban. A belső és a külső növekedés egyaránt szükséges.
Ezután megint szokatlan dolog történt. 6 Azután átmentek Frígia és Galácia földjén, mivel a Szentszellem nem engedte nekik, hogy hirdessék az igét Ázsiában. Ha tehát nem tudtak nyugat felé menni, akkor észak felé próbáltak továbbhaladni. 7 Amikor Míszia felé mentek, Bitiniába próbáltak eljutni, de Jézus Szelleme nem engedte őket. Így arra kényszerültek, hogy Tróász felé utazzanak, ahol Homérosz Trójája volt található. Itt dúlt a nagy csata Európa és Ázsia között, és innen indult Pál és kísérőinek „hadjárata” Európa meghódítására. Isten Szelleme Európát vette célba, de Pál ezt ekkor még nem tudta. Pált, Szilászt, Timóteust és Lukácsot is az a kérdés foglalkoztatta: Mi Isten terve velünk?
Tehát Tróászba értek, és ezt olvashatjuk: 9 Egy éjjel látomás jelent meg Pálnak: egy makedón férfi állt előtte, és ezekkel a szavakkal kérlelte őt: Jöjj át Makedóniába, légy segítségünkre! 10 A látomás után nyomban igyekeztünk elmenni Makedóniába, mert megértettük: Isten oda hívott minket, hogy hirdessük nekik az evangéliumot.
„Mert megértettük“ – ez egy érdekes kifejezés, így is lehetne mondani: „összeraktuk a dolgokat“, azaz „levontuk a megfelelő következtetést”. Így tanakodtak magukban: Néhány hete Ázsiába akartunk menni, de nem mehettünk. Aztán Bitíniába szerettünk volna utazni, de ezt sem engedte Isten. Most itt vagyunk Tróászban, és megjelent ez a látomás. Világos, hogy a Szentszellem Európába akar minket küldeni.
Kérdezhetnénk, hogy miért nem engedte nekik a Szentszellem, hogy Ázsiába és Bitíniába menjenek? Nem tudjuk. Istennek meg van a terve, a Szentszellemnek pedig elő kell készítenie a szíveket az evangéliumra. Isten azt közölte velük: „Európában készítettem elő a szíveket, nem pedig Ázsiában.“
Ezen keresztül megtanulhatunk egyet s mást Isten vezetéséről. Pál és csapata nem ismerte Isten átfogó tervét, de megtanulták, hogyan éljenek napról napra Isten vezetése alatt.
Később, az ApCsel 19-ben ezt olvassuk: Mindazok, akik Ázsiában laktak, meghallották az Úr igéjét, mind a zsidók, mind a görögök. Itt már elő volt készítve az emberek szíve. Pál apostolnak naponta keresnie kellett Isten akaratát. Az Úr Jézusnak is, amikor emberként élt köztünk, így kellett imádkoznia:Atyám, ha nem távozhat el tőlem ez a pohár, hanem ki kell innom, legyen meg a te akaratod.
A vezetés mindig a Szentszellem által történik. Ezért kaptuk őt. A vezetéssel kapcsolatban leggyakrabban az a problémánk, hogy túl kevés időt hagyunk Istennek.
A 20. sz. első felében élt egy új-zélandi lelkész, akit F. W. Borehamnek hívtak, és számtalan könyvet írt. Az egyik könyvének ez a címe: All the Blessings of Life: The Best Stories.Ebben elvekkel kapcsolatos és híres emberekről szóló illusztrációk találhatóak.
Volt egy olyan megtapasztalása, ami nagyszerűen szemlélteti, mit jelent a „vezetés“. Boreham egyszer megkérdezte az ismert pásztort, Doke-ot: „Tényleg tudhatjuk, hogy Isten vezet bennünket?” A válasz így hangzott: „Igen, tudhatjuk, de időt kell adnunk Istennek“.
Boreham ezután beszámol a saját tapasztalatáról: Egy kis falusi gyülekezet lelkésze volt Új-Zélandon. 3 évvel azelőtt ez a gyülekezet kifizette neki egy angliai utazás költségeit. Óriási összeg volt ez egy ilyen kis gyülekezet számára, de meghozták ezt az áldozatot, hogy Boreham és a felesége elutazhassanak. A lelkész nagyon lekötelezve érezte magát ennek gyülekezetnek a nagyösszegű adomány miatt. – Most pedig az történt, hogy kapott egy levelet a tasmániai Hobartból, egy olyan gyülekezetből, ahová meg szerették volna hívni lelkésznek.Ez nagy lelki válságba sodorta őt. Nem tudta, hogy Isten azt akarja-e, hogy elfogadja a kínált állást, vagy azt, hogy ne hagyja el ezeket a kedves embereket, akik 3 évvel azelőtt olyan nagy áldozatot hoztak azzal, hogy kifizették az útiköltségét. Eszébe jutott, mint mondott neki Doke úr: „Adj időt Istennek.“ – Próbára akarta tenni ezt az állítást, ezért elhatározta, hogy a feleségén kívül senkinek sem beszél a levélről. – A hobarti gyülekezet azt írta neki, hogy 3 héten belül szeretnék megkapni a válaszát.
Boreham Iste elé tette a levelet, és elhatározta, hogy vár. Eljött a nap, amikor meg kellett írnia a választ, de semmi sem történt. – A postára kellett mennie, hogy feladjon egy táviratot. Néhány óra múlva azt mondta a feleségének: „Most elmegyünk a postára.” Amikor már majdnem odaértek, a gyülekezet diakónusa jött feléje kerékpárral, és így szólt hozzá: „Lelkész úr, hallottuk, hogy Hobartba hívták.” –„De hiszen én nem is beszéltem erről senkinek! Igaz, hogy hívtak, de nem hagyhatom itt azt a gyülekezetet, amelyik ilyen utazást adományozott nekem. Nagy harc dúl bennem, hogy elfogadhatom-e a hobartiak meghívását.”
A diakónus így válaszolt: „Ez már 3 éve volt, ön megérdemelte azt az utat. Most pedig eljött az ideje, hogy újra útra keljen!”Boreham ezt írja: „3 perccel postazárás előtt tehát elküldtem a táviratot: Elfogadom az állást!”
Adjunk időt Istennek!
Isten igéje vezet bennünket. Bármi olyan dolog, ami ellentmond a Bibliának, nem lehet a Szentszellem vezetése.
Ha megkérdeznének, miért nem akarok egy felekezet tagja lenni, azt válaszolnám: Azért, mert a felekezetek léte nem biblikus. Krisztus teste egy egység, és minden újjászületett hívő tagja ennek. Miért nevezném magam reformátusnak, evangélikusnak vagy római katolikusnak, baptistának vagy bármi másnak? Ha ezek valamelyikéhez csatlakoznék, akkor ellentmondanék a saját elveimnek. A nagy egyházakban sok derék hívő van, sok derék lelkész is van az evangéliumi gyülekezetekben, vannak evangelikál egyházak, de a felekezetek ellentmondanak egy bibliai elvnek, ezért nem leszek tagja egyiknek sem. Az Atya meghallgatta Jézus imádságát, amelyet a János 17-ben olvashatunk: …hogymindnyájan egyek legyenek, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek…
Ez nem olyan nagy jelentőségű kérdés, vannak nagyobbak és fontosabbak is, de jól szemlélteti, hogy mi egy elv lényege. A Szentszellem az Ige által és a belső hangja által vezet bennünket. Ahogyan Izrael népét a sivatagban a felhő- és a tűzoszlop vezette, hogy mikor álljanak meg és mikor induljanak útnak, úgy a mi életünkben is hasonlóan működik a vezetés.
Pál apostol és munkatársai sok tapasztalatot szereztek, de nem tudták előre, melyik úton kell menniük, és nem is mindig értették, hogyan vezeti őket Isten. De ha időt adunk Istennek, akkor megmutatja nekünk az utat.
Ha ezt a prédikációt hallod és még nem bíztad rá az életedet Jézusra, mert még nem ismerted fel, hogy elveszett bűnös vagy, akkor gyere most Jézushoz. Ő meghalt a bűneidért, szeret téged, bűnbocsánatot és örök életet ajándékoz neked.
Ámen.