Alapigénk a Római levél 11. részének végén lévő doxológia.
Róm 11,33 Ó, Isten gazdagságának, bölcsességének és ismeretének mélysége! Milyen megfoghatatlanok az ő ítéletei, és milyen kikutathatatlanok az ő útjai! 34 Ugyan „ki értette meg az Úr szándékát, vagy ki lett az ő tanácsadójává? 35 Vagy ki előlegezett neki, hogy vissza kellene fizetnie?” 36 Bizony, tőle, általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké. Ámen.
Isten tulajdonságaival foglalkozunk, persze csak felületesen, hiszen Istennek számtalan tulajdonsága van. Említettük, hogy Isten nevei az Ő különböző tulajdonságait, jellemvonásait fejezik ki.
A legfontosabb tulajdonsága a szuverenitása. Ha Isten nem lenne szuverén, akkor nem lenne Isten. Dániel könyvének fő témája Isten szuverenitása. Nebukadneccár elrabolta a jeruzsálemi templom szent edényeit és a saját istenének templomába helyezte azokat. Ezzel kifejezte, hogy az ő istene hatalmasabb Izrael Istenénél. Más szóval: én erősebb vagyok, mint a zsidók Istene.
Ezt a beállítottságot megtaláljuk saját kultúránkban is. Amikor az emberek elutasítják Istent, aki igényt tart az ő életükre, amikor hátat fordítanak neki, akkor ugyanazt teszik, mint Nebukadneccár. Erről ír Pál apostol levelének elején. Egy szuverén Isten előtt le kellene borulni és ez nem tetszik az embereknek. Elnyomják Isten igazságát és saját útjukon járnak. Az eredmény romlás, problémák sorozata, és a bűn. Ha Istennek hátat fordítunk, akkor nincs megállás a lejtőn.
A későbbiekben megismerkedtünk Isten szentségével. Isten ezen tulajdonsága mint vörös fonál húzódik végig az egész Biblián. Szent, szent, szent – kiáltanak a szeráfok Isten trónja előtt. Isten szentségét nehéz megérteni. A szentség nem csak Isten erkölcsi jellemével áll kapcsolatban, hanem egész lényét foglalja magában. Ő az “egészen más”, aki a bűnös ember számára félelmetes.
Láttuk később azt is, hogy Isten kegyelmes, de ha nem lenne kegyelmes, akkor is Isten maradna. Isten kegyelmét az evangélium szemlélteti. Ez a jó hír!
Foglalkoztunk a Római levél 3. részével, ahol a kegyelem fogalmának teológiai magyarázatát találjuk. A “kegyelem” szót sok helyen megtaláljuk a Bibliában, de annak teológiai összefüggéseit csak ezen a helyen fejti ki Pál. A kegyelem magában foglalja a megigazulást, a megváltást és a helyettesítő áldozatot, amely hit által lesz a miénk.
A továbbiakban Isten dicsőségével foglalkozunk, mellyel a Római levél tanítási része lezárul. Az első 11 fejezet “doktrina”, tanítás. A, 12. fejezettől “praktikus”, gyakorlati tanításról olvasunk. Ez nem jelenti azt, hogy az ezt megelőző tanítás rész nem volna gyakorlati. A 12-16. fejezeteket inkább a tanítás alkalmazásának nevezném.
Gyakran szememre vetik, hogy túl sokat “lovagolok” a Római levélen és tulajdonképpen az évek óta hitben járó keresztyéneknek már mindent tudniuk kellene. Ezért is fogunk később egy ószövetségi történelmi könyvvel foglalkozni.
Néhány hónapja olvastam egy könyvet arról, hogyan lehet ószövetségi történetekből krisztocentrikus bibliamagyarázatokat készíteni. Akik ismerik John Lennoxot, azok bizonyára hallották már Jákob családjának történetét az ő szájából.
A Római levél a legfontosabb tanítás az Újszövetségben és nagy jelentősége van annak, hogy az olvasott doxológia Pál apostol tanításának záró szakasza. Ebben a doxológiában mindenért Istennek adja a tisztességet és a dicsőséget. Végül olvasóinak figyelmét Istentől kapott bölcs tanításáról Isten bölcsességének mélységére irányítja. Nincs olyan ember, aki Istennek bármit is nyújthatna vagy tanácsot adhatna, mert Ő maga a bölcsesség, Ő mindent tud, mindent ismer és minden tőle van. Így foglalja össze: 36 Bizony, tőle, általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké. Ámen.
A “dicsőség” szó mély tartalommal bír, mind az Ó-, mind az Újszövetségben. Az Ószövetségben két szóval találkozunk, amit “dicsőség”-gel fordítanak, ezeknek azonban különböző értelmük van. Az egyik szó a “chomod”, amely valami fontosat, jelentőset, súlyosat fejez ki. Ha valami drága dologról beszélünk, pl. aranyról, annak súlya van. A mai fiatalok gyakran mondják, ha valamit fontosnak tartanak, “ez kemény”. Ennek súlya van. Tehát az ellentéte valaminek, ami könnyű. Mindaz, ami Istennel kapcsolatos, annak súlya van! David Wells „No Place for Truth” c. könyvében írja: “Isten elveszítette a súlyát az evangéliumi keresztyének életében”. Könnyűnek tekintjük őt, nem tesz ránk nagy benyomást. “
A másik szó az Ószövetségben a dicsőség kifejezésére a “chaina”. Ez a világossággal, a fényességgel, egy látható megjelenéssel áll kapcsolatban.
Az első szót, ami “súlyt” jelent, akkor használjuk, amikor a következő kérdést tesszük fel: Hol van a dicsőség királya? A királynak nagy a jelentősége, neki súlya van, ő fontos!
A második szót Ezékiel prófétánál találjuk, aki leírja, hogy látta Isten dicsőségét és annak ragyogását.
Az Újszövetségben találunk egy harmadik szót, a “dokao” kifejezést, ami megjelenést, láthatóvá válást fejez ki. Ezzel áll kapcsolatban a “doxa” szó, amit a dicsőség kifejezéssel fordítanak. A “dokao” szó eredetileg nem állt összefüggésben a dicsőséggel, hanem csak azt fejezte ki, hogy láthatóvá lett, megjelent. Ha az embernek valami megjelent, láthatóvá vált vagy valamit megfigyelt, akkor véleményt alkotott magának. Ahogy ez nekem megjelent, az “doxa”, dicsőség. E mögött tulajdonképpen egy vélemény rejtőzik. A “doxa” szót a teológiai nyelvezetben is használják. Ismerjük az “orthodox” kifejezést, az “Ortho” szó annyit jelent: egyenes, tehát az orthodox jelentése: “helyes vélemény”. A “heterodox” jelentése: “más vélemény”. Ismert kifejezés a “paradox” is. Ezt a szót akkor használjuk, ha két különböző vélemény áll egymás mellett, amelyek látszólag egymásnak ellentmondanak vagy egymást kiegészítik.
Ez volt a szó eredeti értelme. Az idők folyamán a véleményből “jó vélemény” lett. Jó véleménnyel voltak egy királyról, egy feltalálóról vagy egy tudósról. Jó véleménnyel voltak Istenről. Akik Istenről “jó véleménnyel” vannak, azok az orthodox keresztyének. Amikor együtt dicsőítik, magasztalják Istent, akkor azzal elismerik az Ő igazi lényét. Ezt jelenti Istent dicsőíteni.
Ha istenképünk hamis, akkor nem tudjuk Őt méltón imádni, dicsőíteni. Az imádat nem más, mint hogy Istenről helyesen elgondolkodunk. Ha nem tesszük ezt, ha nem beszélünk róla, akkor nincs imádat. Amikor vasárnaponként összejövünk Őt imádni, akkor az igazi imádat? Nem arról van szó, hogy az összejövetel végén azt mondjuk: “Na, ez egy igazán szép délelőtt volt”.
Az igazi imádat az, amikor Isten gyermekei együtt dicsőítik az Urat kegyelemből, a Szent Szellem ereje által, az Ige szerint, és elmondják neki, hogy Ő kicsoda számukra és mi a véleményük róla. Együtt örvendeznek a dicsőítésben. Dicsőség, dicsőítés, imádat, magasztalás – ezek mind szinonimák. Az imádat jelentése az, hogy elismerjük Isten értékét. Az imádat dicsőítést jelent!
Az igazi imádat akkor válik valósággá, ha Isten gyermekei elgondolkodnak, elmélkednek róla és dicsőítik őt saját magáért. Az imádat azért olyan fontos, mert ezáltal Isten dicsőségével kerülünk kapcsolatba. John Stottírja: “Az imádat a legnagyobb és legértékesebb, amit emberek tehetnek Isten kegyelméből”. –W. Tozer írta a „Persue of God” c. könyvében a múlt század 30-as éveiben a következőt:“A különböző bibliatársulatokon és kiadókon keresztül terjed Isten Igéje. Orthodox, konzervatív és evangéliumi keresztyének millióinak van helyes ismerete. Többen vannak, mint akik valaha is voltak az egyháztörténelem folyamán. Döbbenetes azonban az, hogy az imádat ilyen alacsony szintre csökkent, mint ma. A gyülekezetek többsége elveszítette azt a képességét, hogy Istent imádja, és az imádat helyét idegen és furcsa dolgok foglalták el, amit “programoknak” neveznek. A “program” szót a színházak világából vettük át. Ez a nyilvános istentiszteletek középpontja, és ezt nevezik imádatnak.” Sok helyen az istentisztelet szórakoztató jellegű, és amikor az emberek elhagyják a templomot, akkor azt mondják: ”Ez egy igazán szép istentisztelet volt”.
William Temple, egy anglikán püspök így határozta meg az imádatot: Az igazi imádatban a lelkiismeret megelevenedik Isten szentsége által, az értelem megújul Isten igazságossága által, a képzelőerő felvirágzik Isten szépsége láttán, a szív megnyílik Isten szeretete felé és a világot odaszánjuk Isten céljának kivitelezésére. Ez a meghatározás Isten különböző tulajdonságaira utal: Isten szentségére, szépségére, szeretetére és bölcsességére. Ha ezt helyesen értelmezzük, akkor ezzel azt mondjuk, hogy Isten szentsége lelkiismeretünket megeleveníti és érzékennyé teszi a bűnre nézve. Isten igazsága megóv a tévtanításoktól és átformálja gondolkozásunkat. Isten szépsége megváltoztatja képzelőerőnket, mely a kultúránk befolyása alatt áll. Isten szeretete megnyitja szívünket, hogy ne egocentrikus módon éljük életünket, és Isten céljai és tervei, ahogy azt az Igéből ismerjük, vezessenek a helyes úton. A vasárnapi istentisztelet és imádat ezt kell hogy kiváltsa.
Egy lelkész összehasonlította a különböző istentiszteleteket egy gyorsétteremmel, mint pl. a McDonald’s, amelynek kínálata ugyan kielégít, de minőséget nem nyújt.
Milyen veszélyt rejt magában a felszínes imádat, istentisztelet? Ennek különböző okai lehetnek: olyan világban élünk, amely kerüli a gondolkodást. Márpedig Istent gondolkodás nélkül nem lehet imádni. Ha az imádat Isten igazi jellemét akarja tükrözni, akkor ahhoz használni kell az értelmet. Miért vagyunk olyan meggondolatlanok (gondolkodás nélküliek)? Ennek több oka lehet. 1. Materialista világban élünk. Gyakran csak azon jár az eszünk, ami látható, ami a miénk, ami kézzelfogható: a szabadságunkon, a jólétünkön, stb. 2. Szupersebességű életet élünk. Minden felgyorsul: a közlekedés, a gazdaság, az adatátvitel, a családi élet, stb. 3. Az életben a szkepszis uralkodik. Az emberek nem hisznek egy általános érvényű igazságban, tehát miért kellene azt keresni? Élvezni kell az életet, meg kell próbálni annyi pénzhez hozzájutni, amennyihez csak lehet és aztán boldogan élni.
És még valami, amit már korábban is említettem: a TV, amely fölöslegessé teszi az agy használatát. A TV eltereli a figyelmünket, és elveszítjük érzékeinket a valósághoz, a realitáshoz. Említettem Neil Postman ”Amusing ourselves to death” c. könyvét. Ez a könyv még a rendszerváltozás előtti 80-as években jelent meg először, ezért tudomásom szerint nem készült magyar fordítás. Postman összehasonlítja korunkat a tipográfia korával, ahol az emberek az íráson, a nyomtatott betűkön keresztül kommunikáltak. Egy olvasott szöveg felett el lehet gondolkodni, de a TV csak szórakoztat.
David Wells mondta: Az Istenről szóló tanítás, doktrina “elvesztette súlyát az evangéliumi keresztyének életében”. Pál írja: Bizony, tőle, általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké. Ámen. Mit ért ő az alatt, hogy tőle, általa és érte van minden? Minden Isten dicsőségét szolgálja! Mindaz, amiről Pál ír, erről szól.
Pál számára fontos volt az evangélium. Evangéliumi keresztyéneknél is fennáll a veszélye annak, hogy elfelejtik, mi is a jó hír. A reformáció korában a hittételeket nagyon fontosnak tartották, és ezért a “sola” szóval erősítették meg azokat. Egyedül hit által, egyedül Krisztus által, stb. A Szentírásra is alkalmazták: “sola scriptura”, egyedül az Írás által. – A reformáció előtt is hittek a Bibliában, de a tradíció mindent eltorzított, befedett. A hagyománytól való megszabadulás érdekében használták a reformátorok az “egyedül az Írás által” kifejezést. Az egyházi filozófia és tradíció kiszorították a Bibliát. A reformátorok azt mondták: a tradíció szép, de számunkra egyedül a Szentírás jelent tekintélyt és nem az egyház.
Krisztus személye sem volt ismeretlen a reformáció előtt. A katolikus egyház hitt Jézus Krisztusban, de az Ő személye perifériára szorult. “Solas Christos”, mondták a reformátorok. Nem Krisztus plusz saját érdemeink, hanem egyedül Krisztus.
Azt is mondták, hogy “sola gratia”, pusztán kegyelemből. Nem fűzhetünk Isten kegyelméhez érdemeket. “Egyedül hit által”, érdemek nélkül. A reformáció utolsó szava a következő volt: “soli Deo Gloria”, egyedül Istené a dicsőség. Ha minden Istentől van, akkor minden dicsőség Őt illeti!
Ha ezeket a “solákat” egyenként szemügyre vesszük, akkor megtudjuk, hogy miért egyedül Övé a dicsőség.
Kitől kaptuk a Bibliát, ki a Biblia szerzője? Istentől kaptuk, ez Isten Igéje, az Ő szava. Ezért más a Biblia, mint minden más könyv. Sok könyv tartalmaz igazságokat, de ez Isten igazsága. Hogyan jutottunk hozzá? A Szent Szellem behatása által, amit inspirációnak nevezünk. Annak ellenére, hogy a Bibliának 40 különböző írója van és sok ezer év folyamán íródott, mégis egy történet, mégpedig az üdvtörténet. – Isten által van, és Isten dicsőségére szolgál. Jézus mondta: (Jn 5,39) Ti azért kutatjátok az Írásokat, mert azt gondoljátok, hogy azokban van az örök életetek: pedig azok rólam tesznek bizonyságot… Az Írás Istentől származik, Istenen keresztül és Istenre utal Jézus Krisztus személyében.
“Solus Christus”: Ő a mennyből jött, Istentől, Ő Isten Fia. A Szent Szellem Máriában való fogantatása által testet öltött. Ő maga mondta: (Jn 17,4) Én megdicsőítettelek téged a földön… Krisztus Istentől jött, Isten által és Istenért.
Hogyan állunk a kegyelemmel, “sola gratia”? Hogyan nyerünk kegyelmet? Jézus Krisztus által. Ha Ő nem jött volna el, sohasem nyertünk volna kegyelmet. Akkor csak Isten egy másik jellemvonását ismertük volna meg, ti. az ő haragját. Ezért dicsőíti a kegyelem Istent.
Milyen a hozzáállásunk a hithez, “sola fidei”? Mi hiszünk, Isten nem hisz helyettünk. De a hit Istentől van a Szent Szellem munkája által. Ef 2,8-ban ez áll: Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;
Minden Istentől van, elejétől a végéig. Ha végiggondoljuk, hogyan mentett meg Isten, és átgondoljuk mindazt, amit Istenről és Krisztusról tudunk, akkor azokat meg kell köszönnünk Neki, és dicsőítenünk és magasztalnunk kell Őt. Ha vasárnapról vasárnapra elmegyünk a gyülekezetbe, akkor szívünknek tele kellene lennie dicsérettel és imádattal.
Meg vagyok győződve arról, hogy sohasem lesz megújulás vagy ébredés, amíg ez a telógiai gondolkodás, a szívnek ez a beállítottsága nem lesz a miénk. Nem a politikai változás, vagy egy rendszerváltás fogja a történelmet más irányba terelni, hanem csak a gyülekezetek és egyházak megújulása, reformációja. Hogyan jöhet ez létre? Csak úgy, ha saját gondolkodásunkban változás áll be.
A „Hall Ben ébredés“ állhat előttünk egyháztörténeti példaként. Azért „Hall Ben“, mert a név a skót Hall Ben Robertre utal, akinek volt egy fiatalabb fivére. Mindketten a XVIII. sz. végén tértek meg 20 év körüli fiatalként. A fiatalabb, James, evangelista lett és később 52 éven át egy edinburghi gyülekezet lelkipásztora volt. – Robert, az idősebbik, átvette szüleitől a birtokot, és megtérése után elhatározta, hogy eladja a földbirtokának egy részét, és a pénzt Európa evangelizálására fordítja. 1815-ben Genfbe költözött, és lakást bérelt a régi városközpontban. Egy nap, amint egy padon ült egy parkban, akaratlanul tanúja lett egy diákcsoport beszélgetésének. Rögtön rájött, hogy ezek az egyetemisták a teológiai fakultásra jártak, de azt is felismerte, hogy fogalmuk sem volt az evangéliumról. Bemutatkozott, megbarátkozott velük és meghívta őket a lakására. Ez a csoport egy egész éven át minden héten összejött a lakásán, amit mi bibliaórának neveznénk, és ami tulajdonképpen egy „tanítványozás“, bibliaiskola volt. Hall Ben egy éven át magyarázta nekik a Római levelet. Végül mindegyik fiatalember megtért. Életük annyira gyökeresen megváltozott, hogy nagy hatással voltak a francia-svájci gyülekezetekre. Egyikük volt César Malan, akitől a „Várjad békén, lelkem, várd Krisztust, várd“ c. ismert ének származik (Testvérgyülekezeti énekeskönyv 89. éneke).
A fiatalemberek egyházi életre gyakorolt befolyása olyan nagy volt, hogy egy egyetemi professzor levelet írt Hall Ben-nek és érdeklődött, mi az oka, hogy ezeknek az embereknek az élete ilyen gyökeresen megváltozott. Hall Ben érdekes válasza hivatkozik arra az igére, amivel most foglalkozunk:
Nincs hatásosabb eszköz a genfi teológusoknak tanított hamis tanítás – mely egy szemfényvesztő filozófián alapul – romba döntésére, mint az, hogy Isten csodálatos fenségét szemléljük ennek a levélnek négy versében. Bizony, tőle, általa és érte van minden. Ez Istent jellemzi, aki mindazt, amit teremtett, saját magának teremtette. Istent úgy látjuk, mint aki saját magát szereti legjobban, jobban mint a világmindenséget, és a saját dicsőségét mindenek fölé emeli. Ha azonban meggondoljuk, hogy Isten véghetetlenül szeretetreméltóbb, mint mindaz, amit Ő teremtett, akkor magát végtelenül méltónak és szeretetreméltónak kell hogy tartsa, hogy Őt imádjuk. Ez az igazság visszafordíthatatlan, irreverzibilis. Számtalan igehely utal arra, hogy Isten dicsőségének manifesztációja az egész teremtett világ értelme és célja. Ő tartja magát minden művének középpontjaként, minden időben és korszakban, és minden intelligens lénynek kötelessége ezt elismerni és keresni, Őt tisztelni és dicsőíteni. Ez a legfőbb kötelességük.
Ez volt Hall Ben magyarázata az ébredésre. Ezt fedezte fel a reformáció és ezt kell újból felfedeznünk nekünk is. Ha megadjuk Istennek a neki járó tiszteletet, akkor az megújulást, új reformációt hoz magával.
Ezt nem a világ fogja megtenni. A világ ennek ellenkezőjét teszi. Láttuk, ahogy Nebukadneccár a függőkertjei előtt felkiáltott: Ez az a nagy Babilon, amelyet én építettem királyi székhellyé hatalmam teljében, fenségem dicsőítésére! (Dán 4,27). Ez az én művem, ezért nekem jár a dicsőség és tisztelet. Ez pontosan az ellenkezője annak, amit Pál apostol ír. Isten a teremtő, ezért neki jár a dicséret. A világ ezt sohasem fogja elismerni. A médiában látottak és hallottak mindig ugyanazok: ez a mi sikerünk, ezt mi tettük. A Bibliának egy más perspektívája van. A teológiai tanszékeken a tanítás gyakran az emberre, az ő dicsőségére fókuszál. Hangsúlyozzák ugyan, hogy Istené a dicsőség, de nem mondják, hogy egyedül Övé a dicsőség mindenben. Az ember szeret kivágni egy kis szeletet Isten dicsőségéből és magának megtartani. Sokan mondják: «Keresztyén vagyok, mert hittem. A szomszédom nem hitt, ezért ő nem lesz a mennyben.» Ha valaki a hitet magának tulajdonítja, akkor Istent fosztja meg dicsőségétől. Szeretjük mások figyelmét magunkra irányítani. Nem nagy kísértés ez? Szívesen beszélünk arról, amit Isten országa javára tettünk és örülünk, ha az újságban megemlítenek, és az emberek dicsérnek.
Ha szívünk nem ott van, ahol a teológiánk, akkor nem lesz megújulás. Isten mondta: (Ézs 42,8) Én vagyok az ÚR (Jahve), ez a nevem, nem adom dicsőségemet másnak, sem dicséretemet a bálványoknak. Őt illeti a tisztelet, előtte kell leborulnunk, mert Övé a dicsőség mindörökké, Ámen.