Ebben részben (1,19-26) Pál apostol olyan témával foglalkozik, amely minden újjászületett keresztyén számára nagy fontossággal bír. A keresztyén ember haláláról és annak következményeiről ír. Ma az 1,19-26 tartalmával, a következő alkalommal pedig azzal foglalkozunk, hogy mit mond a Biblia a hívő átmeneti állapotáról a halál és a feltámadás között. Mi az állapotuk és tapasztalatuk azon szeretteinknek, akik az Úrban haltak meg? Milyen ismereteik vannak, mit tudnak arról, ami a földön történik? Az Írás nem közöl sokat erről a témáról, de amit tudunk, azt tanulmányozni fogjuk.1,19 Mert tudom, hogy ez üdvösségemre válik a ti könyörgésetek és Jézus Krisztus Lelkének segítsége által. Ezért várom és remélem, hogy semmiben sem fogok szégyent vallani, hanem mint mindenkor, úgy most is Krisztust egészen nyíltan fogják magasztalni énértem, akár életben maradok, akár meghalok. 21 Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség! 22 Ha pedig az életben maradás az eredményes munkát jelenti számomra, akkor, hogy melyiket válasszam: nem tudom. 23 Szorongat ez a kettő: vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél; 24 de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak. 25 Erről meggyőződve tudom is, hogy életben maradok, és együtt maradok mindnyájatokkal, a hitben való növekedésetekre és örömötökre; 26 így méginkább dicsekedtek majd velem Krisztus Jézusban, amikor ismét megjelenek nálatok.
Nem régen az újságban lehetett olvasni egy teherautó sofőrről, aki baleset áldozata lett. Amikor bevitték a mentők a kórházba, az orvosok már csak a klinikai halált tudták megállapítani. A hulla lekerült a kórbonctani osztályra és 6 órát feküdt a hideg kőasztalon, mielőtt sor került a boncolásra. Amikor elkezdték volna boncolni, a „hulla” köhögött. Nem tudom, hogy a boncoló orvosok túlélték-e ezt az élményt, de el tudom képzelni az arckifejezésüket. Mindenesetre az újságcikk megemlíti, hogy az áldozat még 24 órát élt, mielőtt „meghalt” volna.
Ez az eset rávilágít egy olyan problémára, amellyel az orvostudomány, a filozófusok és a teológusok szembetalálják magukat. A kérdés: Hogyan lehet a test halálát meghatározni? Orvosok és természettudósok nem tudnak közös nevezőre jutni ebben a kérdésben. Mikor áll be a halál, mi a halál? A szívdobogás megszűnése vagy a hiányzó agyi elektromos hullámok? Egy még fontosabb kérdés: Lehet-e valakit a halálból visszahozni? Mit kezdünk azokkal a történetekkel, amelyeket azok mondanak el, akiknek halál utáni élményeik voltak? Kübler-Ross foglalkozott ezekkel a jelenségekkel. A másik kérdés az, mi történik akkor, amikor valaki tényleg meghal?
Ezeket a kérdéseket a keresztyéneknek is meg kell válaszolniuk. Persze a keresztyén számára a halál kérdése sohasem olyasvalami, amitől félnie kellene. Ha nem is tudjuk, hogyan lehet a halált meghatározni, egy biztos, nem kell félni tőle. A Zsidókhoz írt levél írója a következőt írja Jézus Krisztus váltságművére nézve a Zsid 2,14-15-ben: Mivel pedig a gyermekek test és vér részesei, õ is hozzájuk hasonlóan részese lett ezeknek, hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt; és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak. A halálnak nem kell megfélemlítenie.
1Kor 15,54-57: Amikor pedig (ez a romlandó romolhatatlanságba öltözik, és) ez a halandó halhatatlanságba öltözik, akkor teljesül be, ami meg van írva: „Teljes a diadal a halál fölött! Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?” A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által! A halál a hívő ember számára nem egy tragédia vagy félelemre való ok. Talán beteges gondolatnak tűnik ez, de akkor nem olvastuk el figyelmesen a Fil 1,21-24-et. Itt arról ír Pál, hogy a halál jobb az életnél! Nagyon hasonlít a 2Kor 5. részéhez az, amit Pál tanít, ahol részletesen ír a hívő ember haláláról.
Térjünk azonban először vissza a 19. vershez. Pál börtönben van Cezáreában. Itt fogadhatott látogatókat, beszélhetett barátaival. Információkat cserélhetett a börtönön kívüli világgal. Így hallott azokról a testvérekről, akik hirdetik Krisztust, egyesek őszinte, tiszta szívvel, mások színlelésből, irigységből és versengésből. Ezek gyötrelmet akartak Pálnak okozni az ő bilincseiben. Pál ezekből a hírekből az alábbi következtetésre jut: Mert miről is van szó? Egyedül arról, hogy bármelyik módon, akár színlelésből, akár meggyőződésből: Krisztust hirdetik, és én ennek örülök. Sőt még inkább örülni fogok. (1,18) Ezt az örömet megerősíti és még egyszer hangsúlyozza az 1,19-20-ban. Mert tudom, hogy ez üdvösségemre válik a ti könyörgésetek és Jézus Krisztus Szellemének segítsége által.
Hadd fűzzek néhány megjegyzést az 1,19-20-hoz. Ezeket a verseket olvasva nyilvánvalóvá lesz, hogy Pál meg volt győződve arról, hogy hamarosan szabadlábra kerül. Ez nemcsak az 1,19-ből, hanem az 1,25-26-ból is kiderül. (Fil 1,25) „Erről meggyőződve tudom is, hogy életben maradok, és együtt maradok mindnyájatokkal, a hitben való növekedésetekre és örömötökre; így még inkább dicsekedtek majd velem Krisztus Jézusban, amikor ismét megjelenek nálatok.” Az 1,19a írja: Mert tudom, hogy ez üdvösségemre válik a ti könyörgésetek és Jézus Krisztus Lelkének segítsége által. Az „üdvösség” szónak az ÚSZ-ben különböző jelentéseivel találkozunk. Egyes esetekben „egészség”et vagy „egész-séget” jelenthet. Az evangéliumokban az üdvösség sokszor nem annyira a megigazulásra, a megszentelődésre vagy a megdicsőülésre vonatkozik, hanem sokkal inkább a fizikai gyógyulásra utal. Mindenesetre utal a „megigazulásra hit által”, vagy a Krisztus hasonlóságára való elváltozásra, vagy utal arra az élményre, amiben részünk lesz az Úr visszajövetelekor, amikor átformálja testünket dicsőségben. – Most nem erre gondol Pál. Itt a börtönből való kiszabadulására utal! Arról beszél, hogy a jogai védelmében meg fog szabadulni a börtönből. Mert tudom, hogy ez megszabadulásomra válik a ti könyörgésetek és Jézus Krisztus Szellemének segítsége által.Miért gondolom, hogy inkább a „megszabadulás” szót kell itt alkalmazni? Azért mert a Pál által használt szó megegyezik Jób szavaival, amiről a Jób 13,16-ban olvasunk: Hisz már ez maga is mentségemre szolgál, mert a bűnös nem mer színe elé lépni. (katolikus fordítás). Jób megvédi álláspontját barátaival szemben. Ugyanígy Pál megmenekül a vádaktól és ki fog szabadulni a börtönből.
Hogyan fog kiszabadulni a börtönből? Két eszközön keresztül: A ti imádságaitok és Jézus Krisztus Szellemének segítsége által. Pál apostol kérte a testvérek imádságát, nem úgy mint sokan manapság. Pál több alkalommal is kéri a testvérek imádságát. A Róm 15,30-ban kéri a testvéreket, hogy” tusakodjatok imádságaitokban velem együtt az Isten előtt énértem, hogy megszabaduljak azoktól, akik hitetlenek Júdeában”. Így kéri a filippibelieket, hogy megszabadulhasson a börtönből. Az Ef 6,18-ben „könyörögve az összes szentekért; és énértem is, hogy adassék nekem az ige, ha szóra nyitom a számat, hogy bátran ismertessem meg az evangélium titkát”. Sokszor kéri az imatámogatást, hogy ellen tudjon állni azoknak, akik az igazság ellenségei. Pál az 1,19-ben meg van győződve arról, hogy szabadulása a filippi hívők imádságától függ.
Arról is meg van győződve, hogy Jézus Krisztus Szellemének segítsége által fog megszabadulni. Pál nem ad felvilágosítást arra nézve, hogy ez mit jelent. Gondolom azt, hogy Jézus Krisztus Szelleme adjon neki testi és lelki erőt megállni a nehéz körülmények között, amiben van, erőt a perben, amiben áll, beleértve megszabadulását. A Krisztus Szellemének segítsége az imádságok által lesz Pálé. Az imádság és a Krisztus Szellemének megemlítése egymás mellett erre utal!
Sok teológiai vita folyik afelett, hogy mit tesz és mit nem tesz Isten ebben a korszakban. Tesz Isten csodákat, mint Jézus idejében? A Szellem minden adománya rendelkezésünkre áll? Mit tud Isten tenni és mit nem? – Egy azonban biztos, hogy Isten még a 21. században is meghallgat imádságokat. Ebben nincs változás! Isten ugyanúgy törődik gyermekeivel és szíven viseli sorsukat, mint az első évszázadban.
Gyakran nem vesszük figyelembe, hogy Isten az ima hiánya miatt felfüggesztette az áldást. Ez teljesen összhangban van Isten szuverenitásával. Isten szuverén akarata szerint úgy döntött, hogy az áldást, melyben gyermekei részesülnek, a szentek imádságaitól teszi függővé. Jakab mondja „Mégsem kapjátok meg azért, mert nem kéritek. Vagy ha kéritek is, nem kapjátok meg, mert rosszul kéritek: csupán élvezeteitekre akarjátok azt eltékozolni.” (Jak 4,2-3) Pál tudta, hogy a börtönből való szabadulása a hívők kitartó imádságától függ.
A harmadik dolog, ami érdekes: Pál meg akart szabadulni a börtönből. Miért? Hiszen az 1,12-18-ban arról ír, hogy bebörtönzése az evangélium előmenetelére szolgál. Ha ez így volt, miért akar most kiszabadulni a börtönből? Ellentmondást látunk itt? A szenvedés és börtön önmagában sosem jó dolog. Ő nem volt mazochista. Nem volt mártír-komplexusa. Ha azonban börtönben volt, ha szenvedett, akkor tudta, hogy Isten azt az evangélium előmenetelére tudja fordítani. De ha kiszabadulhat a börtönből, akkor mindent el fog követni, hogy kiszabaduljon. Minden jogi lehetőséget kihasznált, hogy kiszabadulhasson.
A negyedik dolog ami szembetűnik, mielőtt tovább megyünk: Pál vágya az volt, hogy az Úr Jézus Krisztus dicsőítve legyen rajta keresztül, függetlenül attól, mi lesz a sorsa: szabadulás vagy börtön, élet vagy halál. 1,20: Ezért várom és remélem, hogy semmiben sem fogok szégyent vallani, hanem mint mindenkor, úgy most is Krisztust egészen nyíltan fogják magasztalni énértem, akár életben maradok, akár meghalok. Ha hosszú éveken át olvassuk a Bibliát és belemerülünk az Ige szavaiba, akkor egy ilyen verset olvasva gyakran nem vesszük észre, hogyan fogalmazza meg az apostol mondatait. Felmerült már a kérdés benned, hogy vajon miért nem azt mondja Pál: „én Krisztust fogom dicsőíteni és magasztalni”? A szenvedő, passzív alakot használja. Krisztust teszi a mondat alanyává: Krisztust egészen nyíltan fogják magasztalni énértem. Miért? Stilisztikai okokból? Nem hiszem. Pál képtelen azt mondani, hogy „én Krisztust fogom magasztalni”. A mondat alanya nem ő! Micsoda alázattal mondja ezt! Ő maga csak eszköz Krisztus magasztalásában.
A mondat vége egy gondolatot vált ki benne, amikor azt mondja, akár életben maradok, akár meghalok. Mi történik a keresztyénnel, ha meghal? Feltárja szíve gondolatait és küzdelmeit. – A legtöbb ember fél a haláltól. Nem tudják, mi a halál. Egy biztos, a halál a hívő ember számára egy dicső pillanat. A 2Kor 4,16-5,10-ben arról beszél Pál, hogy e világ szenvedései összehasonlíthatatlanok azzal a dicsőséggel, amely a hívőkre vár. Ha Pál arról beszél, hogy „szeretnénk kiköltözni a testből, és hazaköltözni az Úrhoz” akkor a sorok között érezhető, hogy mennyire vágyódik elköltözni az Úrhoz. A filozófusok köteteket írtak az élet és halál kérdéséről. Pál kilátása egy tömör mondatban kerül összefoglalásra: Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!
Mit ért Pál azalatt, hogy neki az élet Krisztus? Egy kommentárban valaki így foglalta össze: Pál apostol számára az Ige hirdetése életének főfeladata volt. Az ő öröme Krisztus jelenléte volt életében. A Krisztus képére való formáltatás volt az élete koronája. A Szentszellem volt éltetője, Krisztus szeretete volt élete erőforrása, a Krisztus akarata volt élete törvénye és Krisztus dicsősége volt életének vége. Krisztus volt az, aki betöltötte életét. Ha úton volt, akkor Krisztus parancsára, ha szenvedett, akkor Krisztus szolgálatában. Ha szólt, akkor Krisztusról beszélt és ha írt, akkor levelei Krisztusról szóltak. Ezt jelenti az, hogy neki az élet Krisztus volt. John Stott mondta egyszer: „Krisztus személye és műve az a szikla, melyre a keresztyén hit épül. Távolítsd el Krisztust a keresztyénségből és megrabolod lényétől. Nem marad vissza semmi. Krisztus a keresztyénség középpontja és minden más csak körítés”. Ez volt Pál apostol látása. Még egyszer: Mikor mondta ezt Pál? Szolgálata kezdetén, amikor a damaszkuszi út porából felállt vagy arábiai tartózkodása ideje alatt? Nem, hanem sok év szolgálata után, sok szenvedés és üldöztetés után. Akkor mondja Pál, hogy nekem az élet még mindig Krisztus. Ez nem egy elkeseredett kiáltás, amikor veszélyben van az ember. Sokan mondják ilyenkor, hogy „nekem az élet Krisztus” abban a reményben, hogy hamarosan meg lesznek váltva a szenvedéseiktől. Pál élettapasztalatának összefoglalása: „Nekem az élet Krisztus”.
Pál azt is mondja: a meghalás nyereség. Mit ért ő ezalatt? Miért nyereség? És hogyan dicsőíti ez Krisztust? Az 1,21 követi az 1,20-at, ahol azt mondta, hogy Krisztust egészen nyíltan fogják magasztalni énértem, akár életben maradok, akár meghalok.
Nyereség annyiban, hogy megszabadul a szenvedésektől és az üldöztetésektől. Megnyeri a mennyet a föld helyett, az örömet a munka helyett, szellemi tökéletességet a tökéletlen szentség helyett. Az ő szeretett Urának jelenlétébe vinné őt. El tudom képzelni, hogy nagy nyereség lenne, ha meghalhatna. Mennyire érint ez a gondolat téged? Megszabadulni ettől a világtól, minden akadálytól, megszabadulni ami visszafog a szentségben és az igazságban, megszabadulni minden tehertől. Annak a gondolata, hogy imádhatom Uramat anélkül, hogy a bennem dúló harc a hústest és a szellem között elvonná figyelmemet. Hogy megváltóm arcát láthatom, anélkül, hogy képmutatás, kudarc, sikertelenség hírei zavarnának. Micsoda kilátás!
Pál mindig számított arra, hogy még ha ki is szabadul a börtönből, akármikor meghalhat vagy mártírhalált szenvedhet. Sokszor állt már a halál szélén. Tudta, hogy az Úr hűsége és a Szentszellem segítsége által hű tud maradni és nem fogja megtagadni hitét. Halála által is megdicsőül és terjed az evangélium. Halálában is láthatóvá lesz Jézus Krisztus kegyelme és hatalma. Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség!
Pál számára problémát okozott ez a nyereség. Egyrészt az 1,22-ben olvasható gondolata miatt: Az életben maradás eredményes munkát jelent számomra, több gyülekezetet tudnék plántálni, többen térnének meg. Ezt a dilemmát láthatjuk az 1,23-ban: Szorongat ez a kettő: vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél; Érdekes szó a „szorongat” (sunekho). Egyes fordítások szerint „ketté tép”, „kettő közé vagyok szorítva”. A szó, amit Pál apostol itt használ többször előfordul a Lukács evangéliumban. Pl. Luk 8,37 : Ekkor Gadara vidékének egész népe kérte őt, hogy távozzon közülük, mert nagy félelem lett úrrá rajtuk (szorongatta őket). Aztán a Lk 8,45: Jézus ekkor ezt kérdezte: „Ki érintett engem?” Amikor mindnyájan tagadták, Péter így válaszolt: „Mester, a sokaság szorongat …! Lk 12,50: Keresztséggel kell azonban még megkereszteltetnem, és mennyire szorongok, míg ez végbe nem megy! Ugyanaz a szó. Lk 19,43: Mert jönnek majd reád napok, amikor ellenségeid sáncot húznak körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak.
Ez volt az apostol tapasztalata: Szorongatás, ketté tépés, kétség: mit válasszak? Nem tudom, mit válasszak! Mik a lehetőségek? Szeretném a jobbat választani, Krisztussal lenni. Másrészt (1,24) a ti érdeketekben jobb e testben maradnom.
Két dolgot kell szem előtt tartani, ami Pál apostol lehetőségeit tekintve nagyon fontos. Itt az „elköltözni” szót használja, nem azt mondja, hogy „meghalni”. Ennek a szónak két fajta értelmezése lehetséges az akkori szóhasználat szerint. Gyakran értették egy hadseregre, amikor táborukat lebontották és tovább vonultak. Lehet, hogy ilyen értelemben használta Pál ezt a szót, emlékeztetve olvasóit arra, hogy itt a földön csak vándorok vagyunk. Azonban más értelemben is használták ezt a szót Alkalmazták a hajózásban, amikor egy hajót eloldottak a mólótól és a hajó elvitorlázott. Véleményem szerint Pál is ebben az értelemben használta. Úgy ír, mintha életének kötelességei, az apostoli feladata mint egy kötél kötnék őt a kikötő mólójához. A tenger hívja, vágyik a szabad vizekre vitorlázni. Úgy, mintha imádkozna: Uram, oldd te meg a köteléket mely a kikötőhöz köt és vezesd hajómat a mennyei óceánba.
A másik kérdés: miért kívánt Pál elköltözni? Nem azért, amiért az antik görögök, platonisták akartak meghalni vagy sokan ma is, hogy megszabaduljanak az alacsonyabb rendű testtől. Nem azért, mert félt az élettől és az élet nehézségeitől. Ő csak azért akart elköltözni, mert tudta, hogy a halál egy mélyebb és intenzívebb élményt jelent Krisztussal. A hangsúly nem az „elköltözésen” van, hanem azon, hogy „Krisztussal lenni”. Ez uralja gondolkodását. Mit jelent „Krisztussal lenni”? Talán azt, amit a Róma 6-ban ír? „eltemettettünk vele a halálba”, … „eggyé leszünk vele a feltámadásának hasonlóságában”,… „megfeszíttetünk Krisztussal” – ez a szellemi egység a Krisztussal, a második Ádámmal. Nem hiszem, hogy erre céloz a Fil 1,23-ban. Sokkal inkább arra gondol, hogy az örökkévalóságban a Krisztussal való közösség még sokkal intenzívebb, szorosabb lesz, mint ebben az életben. Erről ír a thesszalonikai gyülekezetnek. 1Thessz. 4,16: Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk. Ez nem csak azt jelenti, hogy az Ő jelenlétében leszünk, látjuk arcát és megérinthetjük, de azt is, hogy benső, intim kapcsolatunk lesz vele. Egy olyan benső közösség, amelyről itt még álmodni sem merünk. Erre vágyódik Pál.
Nézzük meg, hogyan írja ezt le Pál. (1,23) Egy háromszoros összehasonlítást tesz. Írhatta volna, hogy vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez jobb. Nem, azt mondja, vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb. De még csak nem is ezt mondja, hanem vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél. A lehető legjobb. Nincs ennél jobb.
Pál itt megáll. Magammal törődni nem minden. Saját magamat tekintve nincs ennél jobb. De van még valami, amire tekintettel kell lenni: a filippi keresztyének érdeke. Neki kötelezettségei vannak ezekkel a keresztyénekkel szemben. Fil 1,24 de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak. Pál alárendeli kívánságait mások érdekeinek. Mintha azt mondaná: Isten a tanúm, hogy nem szeretek senkit úgy mint titeket, de be kell vallanom, hogy Uramat, Jézus Krisztust még jobban szeretem. Mint apostol azonban ismerem a kötelességeimet, szolgálatomat.
Sokat tanulhatunk Pál apostoltól arról, hogy mi történik a keresztyénnel, ha meghal. Az első, amit meg kell tanulnunk, hogy helyes látásunk legyen mind az életről, mind a halálról. Idézek egy könyvből: ”Pál apostol felteszi magának a kérdést, mi számára a legfontosabb, az élet vagy a halál. Ezzel a kérdéssel mi is szembe találjuk magunkat. Talán mi is úgy válaszoltunk volna, hogy szorongattatunk, melyiket válasszuk a kettő közül. Azonban másként fogalmaztuk volna meg a választ, mint Pál. Ha mi meghalni kívánunk, akkor azt mondanánk: nem tudom, mitől féljek jobban, az élet próbatételeitől, amitől a halál megváltana, vagy a halálfélelemtől, amitől az élet véd. A halál és az élet, mint két rossz, melyek közül a kisebbik rosszat kell választanom. Az apostol számára mindkettő áldás volt és nem tudta melyik a jobb”.
Értjük, miről van szó? Ha az élet és halál felett elgondolkodunk, akkor gyakran tesszük fel azt a kérdést magunkban, hogy a kettő közül melyik a kisebbik rossz. A halált kívánom, hogy ne kelljen az élet szörnyűségeivel és a jövő bizonytalanságával, nehézségeivel szembenézni? Vagy élni kívánok, mert félek a veszélyektől és az „ismeretlentől” a halálban? Melyiket válasszam a két rossz közül? – Pálnak a két áldás közül kellett választania és nem tudta, melyik a jobb! Ha élek, gyümölcsöt hozhatok az ő dicsőségére, ha meghalok, az Úrral lehetek. Én mind a kettőt szeretem – mondja Pál.
Jó lenne ha mi is így látnánk az életet és a halált!
Ez nem jelenti azt, hogy nem lehetünk szomorúak, ha egy testvérünk elköltözik az Úrhoz. Csak azért, mert tudhatjuk, hogy aki az Úrban hal meg, az rögtön az Úr jelenlétében lesz, nem jelenti azt, hogy nem szabad sírnunk és szomorkodnunk. Mi elveszítünk valakit! Számunkra veszteség egy testvérünk elmenetele. Mi maradunk magunkra, nem ő. Mi veszítettük el az elhunyttal való közösséget, ő az Úrral való kimondhatatlan közösségben van. A szomorúság, a könnyek, a gyász teljesen jogos. Nem őket siratjuk, hanem saját magunkat. Csak egy szó írhatja le magatartásomat azokkal szemben, akik az Úrban haltak meg: irigység.
Pál szomorkodott, amikor barátai halálára gondolt. A Fil 2,27-ben Epafroditoszról ír. Meg is betegedett halálosan, de az Isten megkönyörült rajta, sőt nemcsak rajta, hanem énrajtam is, hogy szomorúságomra szomorúság ne következzék. Pál tudta, hogy ha Epafroditosz meghal, akkor egy leírhatatlan dicső állapotba lép be. De a veszteség Pál számára szomorúság lett volna szomorúságra.
Az olvasott szakasz kizárja a tisztítótűz gondolatát vagy azt a tanítást, mely szerint a lelkek alszanak. Ez a szakasz kétség nélkül, világosan állítja, hogy a hívő ember halálakor egyenesen az Úr jelenlétébe kerül. Nem létezik tudattalan állapot, amelyben nincs gondolkozás, nincs érzés vagy érzelem, amíg az Úr visszajövetelekor a feltámadásban új testet kapunk. Az „alvás” szót az ÚSZ a hívő ember halálára alkalmazza, de nem azért, hogy ezzel azt mondja, hogy a lélek egy öntudatlan állapotba kerül, hanem azért, hogy kifejezze: a keresztyén számára nincs többé halálfélelem. A halál a hívő számara olyan mint az elalvás. Ez a keresztyén ember magatartása a halállal szemben.
Micsoda csalódás lett volna annak a gonosztevőnek, akinek az Úr a kereszten azt mondta, „még ma velem leszel a paradicsomban” ha rájött volna, hogy egy azonnali öntudatlan állapotba kerül és Jézus tulajdonképpen hazudott neki és ő nem volt vele aznap a paradicsomban. A halál után nincs más, csak Krisztus.
Pál a Filippi levélben nem magyarázza meg, hogy „Krisztussal lenni” mit jelent. Annyi azonban elég, hogy nincs semmi az életben, amit csak megközelítőleg össze lehetne hasonlítani azzal, amit Isten előkészített azok számára, akik Krisztusban hunynak el. Az élet minden öröme sem hasonlítható ahhoz az örömhöz, amit az Atya előkészített számunkra.