Olvassunk el két igehelyet; a Genezis könyvéből azt a történetet, amikor Ézsau eladta az elsőszülöttségi jogát, aztán pedig a Zsidók 12-ből azt a részt, amikor az író ezt az eseményt kommentálja.
Genezis 25,19-34: „19. Ez Izsáknak, Ábrahám fiának a nemzetsége: Ábrahám nemzette Izsákot. 20. Izsák negyvenesztendős volt, amikor feleségül vette Rebekát, az arám Betúél leányát, az arám Lábán húgát Paddan-Arámból. 21. És Izsák könyörgött az ÚRnak feleségéért, mivel meddő volt. Az ÚR pedig engedett könyörgésének, úgyhogy teherbe esett Rebeka, a felesége. 22. De a fiúk tusakodtak a méhében. Akkor ezt mondta Rebeka: Ha így van, minek is élek? Elment azért, hogy megkérdezze az URat. 23. Az ÚR pedig ezt mondta neki: Két nép van méhedben, két nemzet válik ki belsődből: egyik nemzet erősebb lesz a másiknál, de a nagyobbik szolgál a kisebbnek! 24. Elérkezett a szülés napja, és ikrek voltak a méhében. 25. Kijött az első: vöröses volt, és mindenütt szőrös, mint a daróc. Ezért Ézsaunak nevezték el. 26. Azután kijött a testvére, kezével Ézsau sarkába kapaszkodva. Ezért őt Jákóbnak nevezték el.” Az a héber szó, amit Jákobra és a sarokra használ az író, gyakorlatilag ugyanaz. Ez azt jelenti, hogy Jákob egy sarok volt, legalábbis Ézsau szemében. Jákob ugyanis kiszorította Ézsaut.„Izsák hatvanesztendős volt, amikor ezek születtek. 27. Amikor a fiúk felnőttek, Ézsau a vadászathoz értő, szabadban élő ember lett, Jákób ellenben szelíd sátorlakó. 28. Ezért Izsák Ézsaut szerette, mert ízlett neki a vad, Rebeka viszont Jákóbot szerette. 29. Egyszer Jákób valami főzeléket főzött, amikor Ézsau fáradtan jött meg a mezőről. 30. Ézsau azt mondta Jákóbnak: Hadd egyem ebből a vörös ételből, mert fáradt vagyok! Ezért nevezték el őt Edómnak.” Ézsaunak tehát két neve volt. Az egyik neve az volt, hogy „Szőrős”, a másik pedig az, hogy Edom, vagyis „Vörös”. „31. De Jákób azt felelte: Add nekem érte azonnal az elsőszülöttségi jogodat! 32. Ézsau ezt mondta: Én úgyis folyton halálos veszélyben vagyok, mire való nekem az elsőszülöttségi jog? 33. Jákób azt felelte: Akkor esküdj meg nekem azonnal! Ézsau megesküdött neki, így adta el elsőszülöttségi jogát Jákóbnak. 34. Jákób meg adott Ézsaunak kenyeret és lencsefőzeléket. És ő evett, ivott, azután fölkelt, és elment.” És most következik az ítélet: „Ennyire semmibe vette Ézsau az elsőszülöttségi jogot.”
Zsid 12,12-17. Ez a rész tartalmazza a Zsidókhoz írt levél szerzőjének illetve Istennek a véleményét erről a cselekedetről. – – A szerző itt úgy ír a keresztyén emberekről, mint akik egy versenypályán futnak. Mint akik atléták, hosszútávfutók. Említi az akadályokat és aztán így folytatja: „12. Ezért tehát a lankadt kezeket és a megroskadt térdeket erősítsétek meg, 13. és egyenes ösvényen járjatok, hogy a sánta meg ne botoljon, hanem inkább meggyógyuljon. 14. Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat. 15. Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől, hogy a keserűségnek a gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön. 16. Ne legyen senki parázna vagy istentelen, mint Ézsau, aki egyetlen tál ételért eladta elsőszülöttségi jogát. 17. Mert tudjátok, hogy később, amikor örökölni akarta az áldást, elutasították, mivel a megtérés útját nem találta meg, noha könnyek között kereste.”
Közeledünk a Zsidókhoz írt levél tanulmányozásának a végéhez. Egy tanító azt mondta egyszer az egyik gyülekezetben: A keresztyénség örökkévalóság az időben. Krisztussal egy új növény lett elültetve az emberiség kiszáradt talajába. Mindazok, akik bele lettek oltva ebbe a növénybe, az örök élet részeseivé váltak. Ha ez így van, akkor elmondhatjuk, hogy a keresztyének megtalálták a legendás élet fáját. Azt hiszem, megtaláltuk az örök fiatalság forrását! A keresztyének olyan emberek, akiknek a belső emberükben soha nem kell megöregedniük. Pál a következőket írja a Korintusiaknak a 2.Kor 4,16-ban: „Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra.” A külső emberünk romlandó. Nézzünk csak bele a tükörbe, és hasonlítsuk össze magunkat egy korábbi fényképünkkel. Lehetünk emiatt csalódottak, de attól a helyzet még nem változik. A belső emberünk azonban napról-napra megújul, a Szentírás által és az Úrral való személyes kapcsolatunk által. Ézsaiás ugyanerről beszél az Ézs 40,31-ben: „De akik az ÚRban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” Nem csodálatos megtapasztalni azt, amikor úgy tudunk futni, hogy közben nem fogy el a levegőnk? Milyen szép lenne, ha ez a természetes, mindennapi életünkben is így lenne.
Ezek a zsidó-keresztyének elfáradtak és kimerültek a futásban. Nem volt már meg bennük az a frissesség, ami életük kezdetén volt. Idővel meggyengültek a térdeik, lógatták kezeiket, inogtak, pályát váltottak és talán még más keresztyéneket is hátráltattak a futásukban. Ugyanolyan frissen kellene megérkezni a célba, ahogy elindultak a startvonaltól. De ez nem így volt.
A gyülekezeti alkalmakon való részvételt elhanyagolták. Úgy, ahogy azt a Zsidók 10-ben olvastuk („Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták”). És nem csak ez volt a probléma! Ahelyett, hogy az előttük lévő célra tekintettek volna, azt kezdték kérdezgetni, hogy vagyon a helyes stadionban futnak-e! Visszanéztek Ábrahámra, Izsákra, Jákobra és Dávidra. Azt gondolták, hogy ha csatlakoznak ehhez az új keresztyén mozgalomhoz, akkor azzal megtagadják azt a kinyilatkoztatást, amit Isten korábban nekik adott. Az a veszély állt fenn, hogy visszatérnek a judaizmushoz.
A levél szerzője egy hosszú listát ír intésekkel, ahogy a Zsid 13,22-ben említi:
„Kérlek pedig, testvéreim, legyen örömötökre az intő szó”. Azok az intő szavak, amelyeket azoknak írt, akik a visszaesés veszélyében álltak. Amikor a Zsidókhoz írt levelet olvasom, arra a meggyőződésre jutok, hogy a zsidó-keresztyének többsége hívő volt. Mindannyian vallást tettek a Jézus Krisztusba vetett hitükről. A levél szerzője mégis aggódott az állapotuk miatt. Különösen azok miatt, akik olyannyira közömbössé váltak Isten dolgai iránt, hogy amikor az emberek látták őket, nem tudták megkülönböztetni őket azoktól az emberektől, akiknek semmi közük nem volt a keresztyénséghez. Az ő magatartásuk „emberi” volt. Az író arra bátorítja a hívőket, hogy előre tekintsenek, és különösen azokat figyelmezteti, akik Jézus Krisztusba vetették a bizalmukat. Ők abban a veszélyben forogtak, hogy elesnek a hitvallásuktól. Olyan értelemben esnek el, hogy végül örökre elvesznek. – Donald Gray Barhouse azt írta egyszer a Zsidókhoz írt levélről: Ez a Zsidókhoz írt levél azért íródott a zsidóknak, hogy arra tanítsa őket, hogy többé ne legyenek zsidók. – Fennállt ugyanis az a veszély, hogy a zsidók újra zsidók akarnak lenni.
Egy diák a római levélről szóló teológiai tanulmányában a következőket írta a keresztyénség tanítása és etikája közötti kapcsolatról: „A keresztyén etika olyan keresztyéneknek való, akik ismerik a biblia tanítását. A Rómabeliekhez írt levélben csak a 12. fejezetben van szó az etikáról. Ezt megelőzi a bűnről, a megigazulásról, a megszentelődésről, a biztonságról és a korszakokról szóló tanítás. 11 fejezeten keresztül a tanításról van szó, mielőtt az etikáról kezdene el írni Pál. Ennek az az oka, hogy a keresztyén etika egy természetfeletti etika”.
A keresztyén etikát nem tudja gyakorolni az ember, ha nem ismeri a keresztyénség természetfeletti természetét. Más szavakkal kifejezve, a keresztyén etika nem szabályok sokaságát jelenti. A keresztyén etika a Jézus Krisztussal való személyes kapcsolaton alapszik. Ha te nem rendelkezel ezzel a kapcsolattal, akkor lehetetlen, hogy tetsszél Istennek. – Mi sok tanítást adunk át a gyülekezetünkben, de mindenekelőtt azt szeretnénk, hogy mindenkinek legyen személyes kapcsolata Jézus Krisztussal. A keresztyénség nem csupán a bibliai igazságok vagy az etikai szabályok ismeretét jelenti. A keresztyénség azt jelenti, hogy személyes kapcsolatban vagy ezekkel a dolgokkal. Ha hiányzik ez a személyes kapcsolat, akkor mindaz hiányzik, amit a gyülekezetben tanítunk. Neked megvan ez a személyes kapcsolatod az Úrral? Olyan személyes kapcsolatod van Vele, mint amilyen házastársaddal való kapcsolatod, a gyerekeiddel, vagy a barátoddal, a barátnőddel való kapcsolatod?
A zsidók közül sokan tettek hitvallást, a Jézussal való kapcsolatuk azonban soha nem volt személyes. Nem tudom, hogy birtokában vagyok-e a intés ajándékának (ez a Szentszellem egyik különleges adománya), de ma mindenkit hasonló módon szeretnék buzdítani, mint az író, az ő szavaival. Lehetséges, hogy van ma közöttünk valaki, aki megvallotta a Krisztusba vetett hitét, olyan, aki ismeri a Biblia tanításait, de még soha nem volt igazi személyes kapcsolata Jézussal?
Sok minden, amit mondani fogok, azokra vonatkozik, akik hittek. Sok minden azoknak szól, akik hitvallást tettek, de még nem hittek igazán. Szomorú dolog, hogy az evangéliumi gyülekezetekben is nő azoknak a száma, akik ugyan hitvallást tettek, elfogadtak bizonyos hitbeli tanításokat, de soha nem valósultak meg az életükben a bibliai igazságok. A gyülekezetekben vagy a gyülekezetek egy részében dohos szag és közömbösség uralkodik. Ez gyakran régi gyülekezetekre vonatkozik. Ezzel szemben sok olyan fiatal gyülekezet van, ami tele van életerővel. Fontos lenne imádkoznunk azért, hogy ez a dohos szag, ez a közömbösség ne keljen lábra a gyülekezetünkben azáltal, hogy ugyanazt mondjuk, mint a laodíceai gyülekezet: Mi már mindent tudunk, minket már nem kell tanítani. Lehetünk akár már 20 vagy 40 éve keresztyének, mégis vannak még érintetlen területek, amiket meg kell hódítanunk, a magunkévá kell tennünk.
Nézzük meg a három figyelmeztetést. Ezek egyszerűek.
Az első figyelmeztetés a Zsidók 12-ben egy hasonlaton, egy atléta metaforáján alapul. Ez a gyorsaságra való figyelmeztetést tartalmazza! Az igeszakasz elején található „ezért” szó nagyon fontos. A intés nem azért van, hogy hátráltasson bennünket, hanem sokkal inkább azért, hogy ösztönözzön minket. Az intés arra emlékeztet, hogy Isten szeret minket „…mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad.”A fenyítésnek arra kellene emlékeztetnie bennünket, hogy Isten gyermekei vagyunk, „Hát milyen fiú az, akit nem fenyít az apja?” Ha minden túl szép és túl jó az életedben, akkor lehetséges, hogy te nem vagy az Ő gyermeke? A szülőknek és gyermekeknek különösen kellene tudniuk azt, hogy ha az apa a gyerekével bemegy egy másik szobába és bezárja maguk mögött az ajtót, akkor … Isten fenyítése nem azért van, hogy megfélemlítsen minket, hanem hogy előbbre vigyen a versenyfutásban.
„Ezért” – Isten fenyítésének fényében – „3. Erősítsétek a lankadt kezeket, tegyétek erőssé a roskadozó térdeket!” Ez egy bátorítás, egy felhívás. Amikor az Ószövetséget olvassuk a Zsidókhoz írt levél összefüggésében, hamarosan észrevesszük, hogy ebben az Újszövetségi levélben tulajdonképpen sok minden nem az írótól származó gondolat, hanem már megtalálható az Ószövetségben is. Ez a Zsid 12,12-ben szereplő igeszakasz eredetileg Ézsaiás próféta könyvének 35. fejezetében található meg, ahol a próféta emlékezteti Izrael népét Istennek a jövőben bekövetkező ígéreteire. Azt mondja itt, hogy a pusztaság kivirágzik, mint a nárcisz, sőt teljesen virágba fog borulni, amikor az Úr visszajön, hogy felállítsa az Ő királyságát és uralmát. Ézs 35,1: „1. Örülni fog a puszta és a szomjú föld, vigad a pusztaság, és kivirágzik rajta a nárcisz. 2. Virágba borul és vigad, vígan örvendezik. Része lesz a Libánon pompájában, a Karmel és Sárón díszében. Meglátják az ÚR dicsőségét, Istenünk méltóságát.”
Szinte hallom, ahogy Ézsaiás gyülekezete ezt mondja: De Ézsaiás, ez még annyira messze van! Olyan, mintha csak üres szavak lennének. Nem ez az érzésünk, amikor Jézus 2. eljöveteléről beszélünk? Azt gondoljuk: „Ó, ezek csodálatos ígéretek, de holnap lesz egy nehéz napom, és keddre már tele van a határidőnaplóm és szerdán orvoshoz kell mennem, és a főnök is látni akar stb.” Jönnek a próbák. És akkor mire lesz szükségünk? Valamilyen bátorításra. Mit mond Ézsaiás a 35,5-ben? „3. Erősítsétek a lankadt kezeket, tegyétek erőssé a roskadozó térdeket!” És a Zsidókhoz írt levél szerzője, aki hasonló közönségnek ír, az emberek elé tár egy sereg ígéretet, de ezeknek dicsősége elveszítette a fényét a szemükben. Ezeknek az embereknek most bátorításra és figyelmeztetésre van szükségük. Erősítsétek a lankadt kezeket, tegyétek erőssé a roskadozó térdeket! Mert a dicsőség reménysége előttünk van.
Egy idős testvérnő temetésén azt mondta a fia annak a testvérnek, aki a búcsúztatást tartotta: „Tudja, édesanyám kedvenc igeszakasza mindig a Zsid 10,37 volt. Ez az igevers Jézus visszajöveteléről beszél”.
„37. Mert még „egy igen-igen kevés idő, és aki eljövendő, eljön, és nem késik.” Jézus Krisztus 2. eljövetelének reménysége! Ez a reménység olyan erős kell legyen, hogy erre a figyelmeztetésre egyáltalán ne legyen szükség. De gyakran emlékeztetnünk kell magunkat ezekre az ígéretekre, újra és újra „mozgásba kell hoznunk” magunkat, mert olyan feledékenyek vagyunk. És aztán „13. egyenes ösvényen járjatok, hogy a sánta meg ne botoljon, hanem inkább meggyógyuljon.” A legnagyobb veszély a versenyfutásban, ha valaki elhagyja a pályát. Ez kizáráshoz vezet. Gyakran ez történik a keresztyén élet versenyfutásában. Ha elhagyjuk a pályát és más valakinek pályájára kerülünk, annak az lesz a következménye, hogy az illető megbotlik bennünk. Ilyenkor az ember nemcsak saját magát zárja ki, hanem még másokat is akadályoz a futásban. Azok, akik nem irányítják a tekintetüket a célra, megbotlanak, és mások bukásához vezethetnek. Erről beszél itt az író. Ezt nevezi a Szentírás ismételten „egyenes úton való járásnak”. Ha valaki egyenes úton jár, feddhetetlenül él, akkor nem fog másokat zavarni a futásukban. A „feddhetetlen” szó a Zsolt 84,12-re emlékeztet engem: „Mert nap és pajzs az ÚR, kegyelmet és dicsőséget ad az Isten. Nem vonja meg javait az ÚR azoktól, akik feddhetetlenül élnek.”
(Egy idős misszionárius nő, aki már 80 éves volt, azt mondta egyszer egy férfitestvérnek: „Arra a meggyőződésre jutottam, hogy egy férfi nem jó”. A testvér azt kérdezte tőle: „Mit ért ez alatt?” A következő választ kapta: „a 84. zsoltárban az áll„Nem vonja meg javait az ÚR azoktól, akik feddhetetlenül élnek”, és én már 60 éve várok egy férfira. Mivel Isten nem adott nekem egyet, végül arra a következtetésre jutottam, hogy egy férfi nem jó”.)
A legfontosabb a vers vége: „Nem vonja meg javait az ÚR azoktól, akik feddhetetlenül élnek”. Nekünk tehát a saját pályánkon kell maradnunk.
A második figyelmeztetés a 14. versben található: „Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat.” – „Emeljétek fel a gyönge testvéreket és gyönge testvérnőket”. Nem maga az Úr mondta a hegyibeszédben: „Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.” (Mt. 5.9)? Pál mond valamit az egyik igeversben, ami rejtélyesnek tűnik: „Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben.”(Róm 12,18). Képes vagy minden emberrel békességben élni? Nem túl nehéz dolog ez? Ami a világot illeti, tudjuk, hogy ez lehetetlen. De mi a helyzet a testvéreimmel és testvérnőimmel az Úrban? Velük lehetséges? Azt hiszem, ez csak az örökkévalóságba lesz lehetséges. Ha itt lenne Pál, és megkérdeznénk mi a te véleményed, akkor mit mondana? Azt hiszem, ő is azt válaszolná: „Testvérem, azt hiszem, igazad van”. Mit mondtam? „amennyire tőletek telik!” Vannak olyan helyzetek az életben, amiket nem tudunk irányítani. Előfordulhat, hogy békétlenség van köztem és valaki más között, de ez nem az én hibám. Ebben az esetben tehetetlen vagyok. Az a fontos, hogy a hiba oka ne én legyek!
„Törekedjetek a szentségre”. Spurgeon a legnagyobb bibliamagyarázók egyike volt. Ő bepillantást nyert a kulisszák mögé, abba, hogy mi rejtőzik egy-egy igevers mögött. Amikor a Zsid 12,14-et magyarázta, azt mondta: „Lehetetlen lenne arra a szentségre törekedni, amely nélkül senki sem láthatja meg Istent, amennyiben itt egy tökéletes szentségről lenne szó. Abban a pillanatban, amikor a bizalmunkat Jézusba vetjük, a miénk lesz ez a szentség, és nem lesz értelme, hogy törekedjünk rá. Az író itt az élet gyakorlati szentségéről beszél, és ez az, amire törekednünk kell.” Másként kifejezve: Azt a szentséget, amely elfogadhatóvá tesz minket Isten előtt, ajándékba kapjuk. Ez nem olyasvalami, amire törekednünk kell, hogy a birtokába juthassunk.
Van valami, amit Spurgeon nem mondott el: Itt az áll: „Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat.” Más szavakkal: Ebben az életben nem érhetjük el azt a szentséget, ami Isten előtt elfogadható lenne. A gyakorlati életünkben nem tudjuk elérni a szentségnek azt a fokát, amire Isten azt mondhatná nekünk, „elérted a 100 %-os szentséget, üdvözöllek a menny királyságában”. Az a szentség, amely nélkül senki sem láthatja meg Istent, egy tökéletes szentség.
A szentség elkülönítést jelent. Engem Szent Károlynak hívnak. Károly vagyok, aki el van különítve. Ha ezen valaki megütközik, annak nem teszek szemrehányást. A te fogalmad a „szentségről” valami teljesen más. A„szentségnek” négy fajtáját különböztetjük meg:
1. Van a szellem szentsége, ami „elkülönít” minket a hitre nézve. Ezt nevezhetjük előkészítő „szentségnek”. Ez a Szentszellem munkája, amely eljuttat minket a Jézus Krisztusban való hitre.
2. Miután hitre jutottam, abban a pillanatban teljesen „szentté” váltam. Enyém lett az a szentség, amely nélkül senki sem láthatja meg Istent. Ez az állapotom. Ez által a szentség által léphetek Isten elé.
3. Amikor elkezdek keresztyén életet élni, mivel szent vagyok, ennek a szentségnek láthatóvá kell válnia. A haladás látható legyen. Ezt lehetne „progresszív megszentelődésnek” nevezni.
4. Végül, amikor aztán majd eljön az Úr, és mi nála leszünk, el fog tűnni a régi természetünk, és gyakorlatilag azok leszünk, amilyenek állapotunkból adódóan már vagyunk. Ezt nevezhetjük „kilátásba helyezett szentségnek”.
Írónk itt a 14. versben arról a szentségről beszél, amelyet akkor kapunk meg, amikor hívőkké leszünk. Ugyanis beszél olyan emberekről a zsidó-keresztyének csoportjában, akik nem hittek igazából. Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre,amely nélkül senki sem látja meg az Urat. Itt ugyanarról van szó, amiről a Zsidók 4,1-ben írt: „Mivel még nem teljesedett be az ő nyugalmába való bemenetel ígérete, gondosan ügyeljünk arra, hogy közülünk senki le ne maradjon erről.” Úgy véli, hogy az embernek biztosnak kell lennie abban, hogy megvan neki a leglényegesebb dolog, a Jézus Krisztussal való személyes kapcsolata. Neked megvan ez az üdvösséged, ez a szentséged, amely nélkül senki sem fogja megláthatni Istent? Ha te már belé helyezted a bizalmadat, akkor ez a szentség már a tiéd. Ha még nem, akkor ne legyen nyugtod addig, amíg ezt meg nem teszed. Nem az egyházhoz való tartozástól, nem a keresztségtől, a jócselekedetektől vagy ehhez hasonlótól függ ez a szentség. Csakis azáltal lehet a tiéd, ha ezt mondod: Köszönöm, Uram, hogy meghaltál értem. Ő meghozta érted azt az áldozatot, ami örökre eltávolítja tőled a bűnt. Ha köszönetet mondasz Neki ezért, akkor keresztyén leszel és megkapod azt a szentséget, amely nélkül senki sem láthatja meg Istent.
Végül pedig azt mondja, amikor éberségre int: (15) „Ügyeljetek arra…”. Úgy gondolom, hogy itt a gyülekezeti elöljárókhoz beszél. Az „episkopeo” (felvigyázó) szó többes számát használja. „Ügyeljetek arra, mint elöljárók”, ez azt jelenti, hogy mint elöljárók munkálkodjatok a tisztségetek által. A püspöknek vagy presbiternek felvigyázniuk kell, áttekintéssel kell rendelkezniük a nyáj fölött. „Áh, X.Y. testvér hitvallást tett, de engem zavar ebben valami. Az életében egyáltalán nem látom ennek a bizonyítékát. Azt hiszem, beszélnem kell vele erről”. Ez az, amiről itt gyakorlatilag szó van.
Aztán ügyelnünk kell a 3 figyelmeztető „se és ne” szócskákra:
„Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől, hogy a keserűségnek a gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön. Ne legyen senki parázna vagy istentelen, mint Ézsau.”
Az első kettőt most gyorsan átugranám. Az első az áldás elfogadásának hiányára vonatkozik, amit a kegyelem közvetít. Amikor elhangzott a meghívás, néhányan nem fogadták el, és nem követték azt.
„… hogy a keserűségnek a gyökere felnövekedve kárt ne okozzon”. Ha itt az Ószövetségre hivatkozik az író, akkor tudhatjuk, hogy itt a tévtanítókra utal. Az elöljáróknak kötelességük ügyelni arra, hogy semmiféle tévtanítás ne szivároghasson be a gyülekezetbe. Ehhez azonban alaposan ismerniük kell Isten Igéjét! Szükségük van megkülönböztető képességre. Tudniuk kell mi az igaz, és mi a hamis. Olyanoknak kell lenniük, akik nem hagyják magukat az érzelmeiktől befolyásolni. Tudniuk kell, hogy mi az, ami a testnek tetszik, ami szép és kellemesnek tűnik, de ellentétben áll a Szentírással. Mindig azt a kritériumot kell szem előtt tartaniuk, hogy „Mit mond az Írás?”.
„Ne legyen senki parázna vagy istentelen, mint Ézsau.” Már beszéltünk Ézsauról. Ő egy gyakorlati illusztrációja a Zsidók 6,4-6-nak. Ézsau olyan ember volt, akinek a bukása jóvátehetetlen volt. Ézsau az egyik legszomorúbb alak az egész Bibliában. Már a születésük előtt harcban álltak egymással Ézsau és Jákob, édesanyjuk, Rebeka méhében. A héber „tusakodtak” kifejezés egy heves belső mozgást fejez ki. A Bibliai Lexikon így fejezi ezt ki: „Törték-zúzták egymást anyjuk méhében”. Rebekát megrémítették ezek a heves mozgások. Ez nem olyan volt, mint amikor a szülők észreveszik a kis embriójuknak az első mozgásait, és örülnek neki. Rebeka teljesen meg volt rémülve. Istenhez fordult és azt kérdezte tőle: „Ha így van, minek is élek?” Akkor kapta meg a próféciát. A magyarázat lényege a következő: A test, amit Ézsau képvisel, harcol a szellem ellen, amelyet Jákob testesít meg. Ez a kettő ellentétben áll egymással. – Aztán eljött a szülés ideje. Az első gyermek vörös volt és szőrös. El is nevezték Szőrösnek vagyis Ézsaunak. A másiknak a kezében volt Ézsau sarka. Az ő neve „Sarok” lett, vagyis Jákob. Olyan valaki volt, aki üldözi a másikat és elveszi tőle a legjobbat. – Először Ézsau felé fordul a szimpátiánk. Ő vadász volt. Egy sportos típus, egy igazi James Bond. Ilyen gyakran a férfiak előképe. Jákob olyasvalaki volt, aki talán szívesebben olvasott könyveket, és szívesebben maradt a ház körül. Nem volt egy anyámasszony katonája, erős férfi volt. De egy csendes, meditatív típus. Igen jó szakács volt. Hölgyeim, ha ismertek egy ilyen férfit, menjetek hozzá feleségül. Soha többé nem kell majd főznötök. –
Egyik nap éppen megérkezett Ézsau a vadászatról. Fáradt és rosszkedvű volt. Megérezte a finom lencsefőzelék illatát. Odament Jákobhoz és azt mondta neki: Én vagyok a vörös, adj nekem is ebből a vörös ételből. Olyan fáradt és éhes volt, hogy nem is találta a megfelelő szavakat. Adjál nekem ebből a vörösből, ebből a vörös dologból itt. Jákob pedig azt feleli erre: „Add nekem az elsőszülöttségi jogodat!”.
Mit jelent az elsőszülöttségi jog? Azt jelenti, hogy az embernek joga van Isten elé vagy mások elé lépni. Az elsőszülöttségi jog azt jelenti, hogy az, aki a te ágyékodból fog jönni, az majd a Sátán fejére fog taposni. Ez a vonal kapcsolatban van Istennel a messiási prófécia által. Az elsőszülöttségi jog azt jelenti, hogy általa lesz megáldva az egész föld. Ebből fog származni a Messiás. Micsoda kiváltság Isten közelében lenni!
Mit mond Ézsau? „Én úgyis folyton halálos veszélyben vagyok, mire való nekem az elsőszülöttségi jog?” Így megkapja Jákob az elsőszülöttségi jogot. – Mire gondolsz most? Hát nem egy aljas fickó ez a Jákob? Kihasználta szegény testvére szorult helyzetét. Valóban. Jákob ekkor még nem az a férfi volt, akivé később vált. De Jákobnak volt valamije, ami Ézsaunak nem volt. Tudod mi volt az? Neki volt hite! Bízott Istenben! Minden bűne és gyengesége ellenére ott volt benne a realitás szemcséje. „Szeretném Istent megismerni, szeretném, ha Isten használna engem”. Miért adta el Ézsau az elsőszülöttségi jogát? Talán erkölcstelen, gonosz vagy aljas volt? Nem. Őszinte, és mások által kedvelt ember volt. Miért? Mert profán volt. Mit jelent az, hogy profán? Nem azt jelenti, hogy durván beszélt vagy káromkodott. Ő egyszerűen „közönséges” volt. Más szóval, közömbös volt. Az egyetlen különbség Ézsau és Jákob között az volt, hogy Ézsau nem tett különbséget aközött, ami világi, szokványos volt, és aközött, ami szent volt, Jákob azonban különbséget tett. Ézsau közömbös volt Istennel szemben, Jákob azonban nem. „Mit használ most nekem az elsőszülöttségi jog?” Ő a jelent helyezte előtérbe a jövővel szemben. Az anyagi dolgokat helyezte előtérbe a szellemi dolgokkal szemben és a dolgokat most, azonnal akarta megkapni. „Just do it” (Nike reklám). Jákob azonban, a szélhámos, a ravasz és csaló, hitt és bízott Istenben. Volt valami Jákobban, amin keresztül Isten munkálkodni tudott. Ez Ézsauból hiányzott! Ő egyszerűen közömbös volt! Nem törődött a jövővel.
Ennek van egy fontos mondanivalója, amit alkalmazhatunk az életünkre nézve! Az ember hallgathatja Isten igéjét, ismerheti az Ő ígéreteit, lehet egy rendes, becsületes állampolgár, de végső soron az Istennel való kapcsolatunkon múlik, hogy megvan-e az a hitünk, ami az életet jelenti.
Ézsaunak tehát volt most lencsefőzeléke, de elvesztette az elsőszülöttségi jogát, az áldást. Elvetette azt magától. A történteket nem tudta visszafordítani. Megbánta, amit tett, de nem volt többé visszaút. A döntése végérvényes volt. „Mert tudjátok, …. a megtérés útját nem találta meg, noha könnyek között kereste”. Ézsau könnyei a Biblia legmegindítóbb könnyei. Ez a szegény ember a saját történetén keresztül ismerte fel, hogy bár az övé volt a világosság, elutasította Isten világosságát, és nem találta meg a megbánás helyét, a megtérés útját. Nagyon megbánta azt, amit tett, de soha nem tartott bűnbánatot. Honnan tudhatjuk ezt?Lehetséges, hogy egy ember könnyek között Isten áldásáért fohászkodik és mégsem tart bűnbánatot. Hogyhogy? Ézsau első szavai ezek voltak azután: Gyűlölöm Jákobot. Mihelyst elmúlnak apám gyászolásának napjai, meg fogom ölni Jákobot. Ennyit jelentet Ézsau megbánása! Azt gyászolta, hogy elvesztett valamit. Ez nem bűnbánat volt.
Nagyon komoly és veszélyes dolog Krisztus evangéliumát hallgatni. Veszélyes dolog Isten világosságát birtokolni ha arra nem reagálunk.