Jellegzetességei: Hermeneutikája 1.
A „hermeneutika” az írásértelmezés tudománya. Ezt a címet is adhatnánk: Az értelmezés alapelvei. A „hermenao” görögül annyit jelent: fordítani vagy értelmezni. A hermeneutika minden írástanulmányozásnál nagy fontossággal bír. Miért? Mert ettől függ, hogyan férkőzünk hozzá egy bizonyos témához. Attól függ, hogy milyen előfeltételekkel és előítéletekkel foglalkozom egy témával. Ami a Szentírást illeti, sok teológus a bibliatanulmányozás legfontosabb, központi tudományának tekinti. Sok minden azon múlik, hogy hogyan ütjük fel a Bibliánkat! Ez nem egy régi probléma, nem is korlátozódik a teológiára. Ez a kérdés a mindennapi életben minden polgárt érint. Egy példa erre: hogyan kell a törvényeket megalkotni, hogy az alkotmány alapgondolatát tükrözzék? Hogyan kell az alkotmányt értelmezni, mi van az alkotmány mögött, mi az alkotmány célja? Mi volt azoknak a célja, akik az alkotmányt létrehozták? Alapjában azért van alkotmánya egy országnak, hogy az ország törvényei megfeleljenek azoknak az értékeknek, melyeket az alkotmány létrehozói az alkotmány lefektetésekor mint alapvető értékeket ismertek el. Azért van egy országnak alkotmánya, hogy ne lehessen az értékeket az idők folyamán átértékelni. Ilyen kérdés például a törzssejtkutatás kérdése az emberi élet értékének fényében. Vagy a magzatelhajtás törvénye. Mi a fontosabb: az anya szabad választása, vagy az élet, mely megfogant benne? Mi volt az alkotmány szerzőinek a célja, mik voltak az ő gondolataik, amikor írásba foglalták az alkotmányt? Lehet ezt tudni? Vannak források, melyek ezt megvilágítják?
Ugyanez alkalmazható a Bibliára is. A kérdés az Újtestamentum és az Ótestamentum értelmezésénél ugyanez, amióta egzisztencializmus létezik. Ha kezünkbe vesszük a Bibliát, akkor hogyan értelmezzük az Írást? Ahogyan a könyvek írói a Szentszellem vezetése alatt szándékoztak valamit kifejezésre juttatni? Vagy szabadon választhatunk bibliai szövegeket és hagyjuk azokat a mai emberhez szólni, amennyiben ez alkalmazható, anélkül hogy tekintettel lennénk az író eredeti szándékára. Más szóval: a szöveg, ahogy előttünk áll, szuverén, vagy óvatosnak kell lennünk és meg kell kísérelnünk kitalálni, hogy mit szándékozott a könyv vagy levél írója mondani azokkal a szavakkal, amelyeket leírt. Ha valaki ismeri az egzisztencialista filozófiát, akkor megérthetjük, hogy ebből levezethető lenne, hogy az Írás szavait nem kell követni, csak akkor, ha kiragadjuk történelmi összefüggésükből, függetlenül az író szándékától, és hagyjuk a szavakat hozzánk szólni, a mai emberhez.
A hermeneutika nem csak bibliai értelemben fontos, hanem a nemzetek mindennapi életében is nagy szerepe van, ezért téged is érint, mert az ország törvényei hatással vannak a te mindennapi életedre is.
A reformátorok a nyelvtani-történelmi teológiai módszert alkalmazták az Írás értelmezésénél. Ők hangoztatták, hogy figyelembe kell venni az Írás szavait, a Biblia szintaxisát (mondattanát), és tekintettel kell lenni arra, hogy a Biblia különbözik minden más könyvtől, ugyanis a szerzője végső fokon a Szentszellem. A Szentírás kettős, duális szerzői alkotás: a Szentszellem és az író alkotása. A nyelvtani-történelmi teológiai metodika annyit jelent, hogy értelmezésünkben követjük a nyelvtan szabályait és a történelem tényeit, ugyanakkor nem felejtjük el, hogy a Szentszellemre vagyunk utalva, hogy megérthessük a szavak mondanivalóját. Egy latin kifejezés, melyet ebben az összefüggésben a reformátorok gyakran használtak, a Scriptura sui ipsius interpres = Az Írás a saját maga értelmezője. Más szóval, ha meg akarod érteni, amit az Írás mond, akkor elsősorban az Írást kell olvasnod. Egy másik latin kifejezés, mely gyakran előfordul a reformátorok írásaiban: Scriptura scripturae interpres. Az Írás az Írás magyarázója. Scriptura ex scriptura explicanda est. = Az Írást az Írással kell magyarázni.
Alapjában ez annyit jelent, hogy követni kell az ótestamentumi szerzőket, abban, ahogyan az Ótestamentumot alkalmazták vagy értelmezték, és az Újtestamentum íróit, ahogyan ők alkalmazták az Ótestamentumot és a korábbi újtestamentumi írásokat. Mit tanít a Biblia a hermeneutikára nézve? Először és mindenek felett arra kell ügyelni, hogy egy könyv vagy levél írója hogyan értelmezte a Biblia korábbi írásait. Ez mindenek felett fontos! Gyakorlatilag így lehet kifejezni: ha meg akarjuk érteni, hogy az Írás szerzői hogyan alkalmazták az írásokat, akkor a következőképpen kell gondolkoznunk. Ha például a prófétákat olvasod, akkor figyelj arra, hogy ők hogyan alkalmazzák Mózes öt könyvét. Hogyan értelmezik a próféták Mózest? Spiritualizálják Mózest? Vagy nyelvtani-történelmi értelmezést használnak? Ha az Újtestamentumot olvassuk, annak írói milyen metodikát követnek, amikor az Ótestamentumot idézik? Szimbolikus, spiritualizáló értelmezést adnak, vagy nyelvtani-történelmi metodikát alkalmaznak? Ha például a Jelenések könyvét olvassuk, hogyan tekint János a korábbi írásokra? Ez az igazi, bibliai hermeneutika, azaz az Írást az Írással magyarázni. John Ball a XVII. században így fejezte ki magát: „Mi nem vagyunk az egyházatyák vagy zsinatok értelmezéséhez kötve, ha az Írás mondanivalóját keressük. A Szentszellem, aki az Írásban szól hozzánk, az egyedüli megbízható értelmezője az Írásoknak.” A Westminsteri hitvallás is ezt a látást képviseli.
Ennek a metodikának a bibliai alapja, nem csak az, amit most mondtam, de vannak kimondott helyek, melyek ezt a metodikát támogatják. Pl. a Zsid 9:8-ban van egy kifejezés, ahol a levél szerzője arról ír, ami a sátorban történt: „A Szentszellem ezzel azt jelenti ki, hogy amíg az első sátor fennáll, addig nem nyílik meg a szentélybe vezető út”. Figyeljük meg: a Szentszellem jelenti ki! Más szóval az író megfigyelte az engesztelőnap szertartását és megemlíti, hogy a főpapnak egy évben csak egyszer volt szabad a szentek szentélyébe belépni. Ebben meglátta azt, amit a Szentszellem ez által mondani akart, amikor ez a szertartás így lett elrendelve a mózesi törvényben. John Wycliff, a reformáció előfutára mondta: „A Szentszellem tanít minket az Írás szellemét úgy megragadni, ahogyan az Úr tárta fel tanítványainak az Írásokat”. Amint a Bibliát olvassuk, rá vagyunk utalva a Szentszellem megvilágosítására. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem szabad minden eszközt megragadni, amely az Írást megmagyarázza, de végső fokon azt, hogy az Ige mit is akar mondani, az Írások szerzője, a Szentszellem kell, hogy megértesse. A hívő ember számára megadatott az a bizonyosság, hogy a Szentszellem vezetni fog az Írás megértésében. Erre ígéretet adott az Úr, amikor azt mondta „amikor azonban eljön ő, az igazság Szelleme, elvezet titeket a teljes igazságra” (Ján 16:13). A reformátorok és minden hithű teológus ezt tanította.
- Evangéliumi hermeneutika
A nyelvtani-történelmi teológiai metodika
A.) Annak fényében, amit eddig mondtam, nem fogok részletekbe bocsátkozni. Minden okirat, okmány, dokumentum esetében, melynek időt szentelünk, fontos tudni, hogy tényleg az eredeti van-e a kezünkben. Ha a Bibliát vesszük kézbe, akkor az első, amivel foglalkoznunk kell az az ún. „alacsonyabb rendű kritika” (lower criticism) vagy szövegkritika (text criticism). Sok Biblia tartalmaz lábjegyzeteket, melyek technikai jegyzeteknek tekinthetők. Sok Bibliában különböző fordítási lehetőségek vannak megadva a lábjegyzetekben attól függően, hogy melyik kéziratot vesszük tekintetbe. Majdnem 6000 görög kézirat létezik, részben teljesek, részben hiányosak, mert elhasználódtak az évszázados használatban, ezenkívül vannak korai fordítások latin, szíriai, kopt és más nyelveken. Ezek mind fontosak, hogy a szöveg pontosságát és megbízhatóságát bizonyítani lehessen. Aki Bibliát fordít, annak első kötelessége bizonyosságot szerezni arról, hogy a szöveg, melyet fordít, amennyire csak lehetséges, annak a szövegnek felel meg, melyet a könyv írója valójában írt. A Biblia egy könyvének sincs meg az eredetije! Ez ne zavarjon meg senkit! Több kézirati bizonyítékunk van az Újtestamentumhoz, mint akármilyen más régi kézirathoz. Nemcsak több van, hanem ezek jobbak is, mert közelebb állnak időben az eredetihez. Alapjában véve nem ismerünk egy „eredeti” kéziratot sem a régi időkből. Ha valaki Caesar, Vergilius vagy Ciceró kéziratait keresné, hiába tenné. Csak másolatokat találunk, sok közülük 900 évvel az eredeti után készült. Nincsen dokumentum, mely bizonyítani tudná az eredeti és a 900 évvel később készült kézirat szövege közötti összefüggést. Az Újtestamentum kéziratai sokkal megbízhatóbbak. Ezért nincs bizonyíték, hogy mi volt az eredeti levélben vagy könyvben. Ha tehát valaki régi kéziratokat akar tanulmányozni, akkor elsősorban arra kell ügyelnie, hogy a szöveg, melyet olvas, azt adja vissza, amit a könyv írója írni szándékozott.
Az alacsonyabb vagy magasabb rendű bibliakritikát egy folyó képével lehet ábrázolni. A folyó forrása a hegyekben ered, és végül egy másik folyóba vagy a tengerbe ömlik. Az alacsony rendű kritika a szöveggel foglalkozik, ahogyan az a kezünkben van. Itt igyekszünk megérteni a szavak értelmét, ahogyan az a szöveg írójának szándékában állt. A szövegkritika alapelvei ismertek, melyek nem csak a bibliai szövegre alkalmazhatók, hanem minden szövegre: a külső (extrinsic) és a belső (intrinsic) kritika, a kéziratok kérdése, a kéziratok korának, elterjedésének, a másolók hibáinak, a szem vagy a fül tévedéseinek (amennyiben diktált szövegekről van szó) kérdése stb. Ez az alacsonyabb rendű vagy szövegkritika.
A magasabb rendű kritika, melyről rövidesen szó lesz, arra utal, hogy a folyón felfelé megyünk és közeledünk a forráshoz. Itt olyasmiről van szó, mint pl. hogy ki a könyv szerzője, hol íródott a könyv, kihez íródott, hogyan szerkesztette meg az író a művét, milyen más befolyások, vagy más könyvek hatása alatt írt (amint pl. Lukács említi forrásait evangéliuma elején). Gyakran összetévesztik a magasabb rendű kritikát a hitetlen, liberális bibliakritikával. Ennek oka az, hogy itt nehéz eredményeket felmutatni, és hogy sokan, akik ezt a metodikát alkalmazták, hitetlen teológusok voltak. Persze hívő teológusok is alkalmazzák a magasabb rendű kritikát. Ha pl. a Zsidókhoz írt levél bevezetését tárgyalnánk, akkor azokkal a kérdésekkel kellene foglalkozni, hogy ki volt az író, kikhez írt, stb. Ezek nincsenek a levélben megemlítve.
B.)Nyelvtani és mondattani kritika
A nyelvtani, vagy grammatikai kritika a görög „gramma” szóból ered, amely a latin „littera” szónak felel meg, mely betűt jelent. Grammatikai analízis alatt filológiai és szintax, mondattani vizsgálatot értünk. Ha valaki érthető és pontos fordítást szeretne készíteni, akkor alapvetően fontos, hogy egy mondatot el tudjon olvasni és analizálni tudjon. A grammatikai exegézis (szövegmagyarázat) a filológiai analízisen nyugszik, azaz a szavak vizsgálatán. Csak egy olyan filológus tud fordítani, aki megérti, hogy mi van a szavak mögött. A szintaxis (mondattan) analízise tehát nagyon lényeges. Fontos megkülönböztetni az alanyt (subject) az állítmánytól (Predikat), és különbséget tenni a tárgy (object) és az alany (subject) között. Tudni kell, hogyan lehet nyelvi fordulatokat (modifying phrases) megkülönböztetni, érteni kell, hogy mi a célhatározói mellékmondat (purpose clauses), mi a következményes (result clauses) és a főnévi mellékmondat (substantive clauses), továbbá mindazt, ami egy nyelv nyelvtanának és mondattanának vizsgálatához szükséges. Ha valaki nem ismeri a nyelvtani szabályokat, akkor nem fogja tudni elolvasni és megérteni az Isten igéjét. Fontos odafigyelni, hogy mit is olvasunk. Sokan erre nem figyelnek. Luther és Kálvin hangsúlyozták ezeket. Luther mondta egyszer: „A teológia tudománya nem áll másból, mint nyelvtanból, melyet a Szentszellem igéjére alkalmaznak”. Kálvin szavai még frappánsabbak: „Sose fogjuk Isten tanítását megérteni, ameddig nem ismerjük fel stílusait és nyelveit” (Figyeljünk a többes számra!) Nem elég görögül tudni, a héber és az arám nyelv is nélkülözhetetlen, mert az Ótestamentum és az Újtestamentum könyvei három nyelven íródtak.
Persze ez nem jelenti azt, hogy most tedd félre a Bibliát, hiszen úgysem érted meg mondanivalóját. Ha két-három jó fordításod van, ha tudsz egy idegen nyelvet, pl. angolt és három-négy jó angol fordítás rendelkezésedre áll, akkor fogod tudni tanulmányozni a Bibliát görög és héber tudás nélkül is. Ha több fordítás van a kezedben, akkor fel fogod ismerni, hogy hol vannak a problémák, mert az egyes fordításoknak más jelentőségük lehet, és ha a szövegösszefüggést, a kontextust veszed figyelembe, akkor el fogod tudni dönteni, hogy melyik a jó fordítás. Majdnem minden fordítási probléma megoldódik a kontextus pontos, gondos, értelmes ismeretével. A kontextus adja meg a magyarázatot, hogy miért az egyik és miért nem a másik szó ad helyes értelmet a szövegnek. Tanulmányozd a Bibliát saját magad! Isten sosem tette kötelezővé, hogy valaki a Biblia tanulmányozásához görögül vagy héberül tudjon. Gyakran azok tévednek a leginkább, akik görögül vagy héberül tudnak, ha nem figyelnek a kontextusra.
C.) Bibliakritika vagy magasabb rendű kritika (higher criticism)
Az evangéliumi hermeneutika elismeri, hogy fontos tisztában lenni a magasabb rendű kritikával. Más szóval, nem elég szavakat tudni összefüggésükben, nyelvtanilag és mondattanilag, de ismernünk kell a tágabb kritikus nézeteket is. A történelmi kritika (historical criticism) fontos, hogy tanulmányozhassuk egy szöveg helyzetét időben és térben. Az irodalomkritika (literary criticism) is fontos, mert ismernünk kell a kompozíciót és a struktúrát, a retorikai stílust. Másfajta kritikák is alkalmazhatók. Ha azonban valaki figyelembe veszi a történelmi hátteret, figyelmesen tanulmányozza a szöveget, valamint követi a nyelvtani és mondattani szabályokat, akkor alapjában véve megértette, hogy mi az evangéliumi hermeneutika, a nyelvtani-történelmi teológiai metodika. A diszpenzacionalisták és mások is állítják, hogy ez a kulcs az ő rendszerükhöz.
- Evangéliumi hermeneutika: prófécia és tipológia
- A prófécia problémája
Itt néhány kérdéssel kell foglalkozni. Az egyik egy tág kérdés, a másik egy szűkebb. Mindegyik arra a vitára vezethető vissza, mely a diszpenzacionalizmus, a szövetségi teológia és a millenializmus között áll fenn. Az első:
a.) a kettős (duális) hermeneutika problémája.
A premillenialisták sokáig állították, hogy az amillenialisták kettős hermeneutikát követnek: nem egy egyszerű, nyelvtani-történelmi teológiai hermeneutikát, hanem egy kettős hermeneutikát. Használják a szó szerinti, normális metodikát, a nyelvtani-történelmi teológiai metódust a teológia minden területén, kivéve az eszkatológiát. Ha az eszkatológiával, vagy a próféciával találják magukat szembe, akkor az amillennialistákat gyakran azzal vádolják, hogy ilyenkor a spiritualizálás hermeneutikáját alkalmazzák. A fogalmak ebben az esetben nem azt jelentik, amit egy nyelvtani-történelmi teológiai magyarázat alapján érteni kellene, hanem más jelentést kapnak. Hadd említsek egy ilyen vádat, amely Prof Earl Rodmarker, egy baptista teológus nevéhez fűződik. A szó szerinti metodika a történelmi ortodoxia (hithű) metodikája Tyndale óta. Ez volt a szíriai iskola értelmezési metodikája Antiochiában. Másodsorban azt említi, hogy az amillennialisták eltérnek ettől a metodikától az eszkatológiában. Itt idéz egy ismert amillennialistát: „Még ha azt is mondanánk, hogy a próféciák szabályosan, szó szerint beteljesülnek, sok kivételt találunk közöttük Izrael jövőjére vonatkozóan, a teokrácia eszkatológiai kibontakozásában, a papi királyság, a szent nép spiritualizálásában.” Az amillennialisták szerint az ótestamentumi próféciák szó szerint beteljesedtek, ami Krisztust, az Ótestamentum régi városait, illetve Izraelt mint teokratikus nemzetet illeti. Erről a történelem tesz bizonyságot. De ugyanazon próféták próféciái, melyek a mi időnkre vonatkoznak, szellemi, átvitt értelemben fognak beteljesedni.
Egy postmillennialista teológus írja: „Általában elfogadott, hogy ha a próféciákat szó szerint kell érteni, akkor ezek előre megjósolják Izrael népének helyreállítását Palesztina területén, ahol a zsidók helyet kapnak a királyságban, és ahonnan a népek felett uralkodni fognak”. Floyd Hamilton, egy ismert amillennialista a következő állításával sok kártyát játszott a premillennialisták kezébe: „Be kell őszintén vallanunk, hogy az ótestamentumi próféciák szó szerinti értelmezése alapján a Messiás földi királyságának képe áll előttünk, amint azt a premillennialisták állítják.” Rodmarker erre azt mondja: miért térjünk el a nyelvtani-történelmi metodikától, ha az eszkatológia területébe akarunk hatolni? Miért kezdjünk el ilyenkor spiritualizálni?
Fel kell tenni Rodmakernak a kérdést: ha az ő metodikája megfelel a történelmi ortodox (hithű) látásnak, akkor a történelmi ortodoxia miért jutott eltérő következtetésre? Ha a történelmi ortodoxia a nyelvtani-történelmi metódust alkalmazta, akkor miért nem jutott minden történelmi ortodox tanító egységesen arra a végkövetkeztetésre, hogy a Biblia egy diszpenzacionalista keretben érthető meg a legjobban? Ez egy jogos kérdés! A válasz világos lesz, ha analizáljuk a kérdést.
A történelmi ortodoxiának van egy másik, rejtett alapelve a szó szerinti értelmezés mellett. Ez a spiritualizálás alapelve. A rend kedvéért hozzá kell tenni, hogy napjainkban nem minden amillennialista alkalmazza a spiritualizálást ugyanazon mértékben, amint azt korábbi amillennialisták tették. Pl. Antony Hoekema A Biblia és a jövő című könyvében azt írja: „A premillennialistáknak igazuk volt abban, hogy az Ótestamentum számos részét szó szerint értelmezték. A legjobb, ha ezeket a próféciákat szó szerint értelmezzük, egyúttal az új égre és az új földre vonatkoztatjuk. Ha erre az időszakra értjük ezeket a próféciákat, akkor el lehet kerülni spiritualizálásukat.” Persze Hoekema nem kerül el minden spiritualizálást, de nagy részüket igen. Az ortodoxia védelmében meg kell még említeni, hogy az ortodoxia bibliai okokból érzi szükségesnek a spiritualizálást.
Ehhez azt kell hozzáfűzni, hogy az Írást az Írással kell magyarázni, és ha az Írás bizonyos próféciákat az Ótestamentumban spiritualizál, melyeket az Újtestamentumban idéznek, akkor nekünk is követnünk kell a spiritualizálás elvét. Ez nem kettős hermeneutika! Az egyszerű hermeneutika nem más, mint az, ahogyan az Írás saját magát értelmezi.
Így jutunk a végkövetkeztetéshez. Sok amillennialista állítja, hogy az ótestamentumi próféciák szó szerinti értelmezése, ahogyan az Újtestamentumban idézik azokat, kikerülhetetlenül a spiritualizálás elvéhez vezet a hermeneutikában. Ilyen helyek, melyeket az Újtestamentumban idéznek: pl. a Hós 11,1 a Mát 2,15-ben, az Ézs 53,4 a Mát 8,14-17-ben, a Hós 2,23 összefüggésben a Hós 1,10-zel (egyes fordításokban a Hós 2,1), mely a Róm 9:25-26-ban van idézve. Nem sok példa van erre, de akad néhány.
b.) Ez vezet az átértelmezés (reinterpretáció) problémájához.
Foglalkoznunk kell a próféciákkal kapcsolatban az átértelmezés problémájával. G.E. Ladd – aki az Újtestamentum professzora volt a Fuller Theol. Seminary-ban – egy könyvet írt A jövő jelene címmel (The Present of the Future). Premillennialista volt, de nem diszpenzacionalista premillennialista, ő azt állította, hogy az apostolok egyes ótestamentumi részeket átértelmeztek. Szerinte az Ótestamentumban lehet olyan részeket találni, melyeknek, ha a nyelvtani-történelmi értelmezést alkalmazzuk, nincsen értelmük. Más szóval, az Újtestamentum írói olyan dolgokat találtak az Ótestamentumban, melyeket az Ótestamentum írói nem láttak a sorok mögött. Azt írja: „Tény, hogy az Újtestamentum gyakran úgy értelmezi az Ótestamentum próféciáit, amint azok az ótestamentumi szöveg összefüggésében nem találhatók.” A passzusok, amikre hivatkozik, azok, melyeket az előbb említettem, a Hós 11,1, az Ézs 53,4 és a Hós 1,10, mely a Róm 9-ben fordul elő. A Mát 2,15-re és a Hós 11,1-re vonatkozóan Ladd azt írja: „Az Ótestamentum átértelmeződik Krisztus megjelenése által.” Más részeket is idézve végül azt mondja: „Ami Krisztus első eljövetelét illeti, az Ótestamentumot az Újtestamentum magyarázza, illetve értelmezi.”
Ladd szerint tehát, ha az Ótestamentum szövege az Újtestamentumban idézve ismétlődik, akkor olyan értelmet kap, mely az Ótestamentumban nem található. Azt mondja, ha a Hós 11,1-et olvassuk: „Egyiptomból hívtam ki fiamat”, aztán a Mát 2,15-ben Máté idézi ezt a verset és azt mondja, ez beteljesedett, akkor Hóseásnál semmi sem utal arra, hogy itt egy próféciáról van szó. Hóseás sokkal inkább visszafelé tekint, semmint előre. Máté, amikor Hóseást idézi, utal Urunkra, aki Egyiptomból jött ki. Egy történelmi szövegből Máténál próféciai szöveg lett. Az Újtestamentum átértelmezte az ótestamentumi szöveget.*)
Ladd ezek után azt mondja: a diszpenzacionalisták eszkatológiájukat az Ótestamentum szó szerinti értelmezéséből vezetik le és aztán beleszorítják ebbe az Újtestamentumot. A nem diszpenzacionalista teológia az Újtestamentum világos tanításából építi fel eszkatológiáját. (Amire Ladd kritikusai azt mondták: „és aztán ebbe szorítják bele az Ótestamentumot”.) Ez nagyon okos emberek vitája volt. A kérdés azonban sokkal komolyabb, mint ahogyan azt az első pillanatban észrevehetnénk. E mögött az a gondolat áll: nem lehetünk sose biztosak abban, hogy az Ótestamentum próféciái hogyan fognak beteljesedni. Krisztus első eljövetele nem volt előrelátható, ha az Ótestamentumot szó szerint értelmezzük, és kétségtelenül vannak utalások arra, hogy az Ótestamentumban Izraelnek tett ígéretek a keresztyén gyülekezetben találják meg beteljesülésüket.
Egy ismert és elismert evangéliumi teológus, Clark Pinnock azt írja: „A szöveg eredeti értelméből kell mindig kiindulni. …Ha ezt követjük, akkor rögtön felfedezzük a szöveg dinamikáját. A szöveg nemcsak előre utal, hanem egy kinyilatkoztatás dinamikus folyamatát írja le, amelyben a megváltás egyszer adott üzenete folyamatosan, időről időre kiegészül és kibontakozik, sőt alkalmanként revideálva lesz. Gondoljuk meg az Ótestamentum és az Újtestamentum folyamatában azt a progressziót, mely a Messiás jövetelére utal, melynél mindig folyamatos átértelmezést találunk, szemben a korábbi kinyilatkoztatásokkal.”
Elfogadhatónak találod ezt? Én ezt nem tudom elfogadni. Még ha azt is mondanánk, hogy az Újtestamentum írói egy új kijelentés szemszögéből írtak, más szóval úgy írtak, mintha próféták lennének, akiknek új kijelentés adatott, számomra ez még akkor is probléma lenne. Amit Ladd és Pinnock professzorok javasoltak az Írás értelmezését illetően, az szememben nem más, mint támadás az Isten igéjének tévedhetetlensége ellen. Más szóval, az Ótestamentumnak, mely összefüggésében mondani akart valamit, az Újtestamentum írói egy más magyarázatot, jelentést adnak. Lehet mind a kettő igaz? Vagyis az Írás nem tévedhetetlen. Itt befejezem. Ez nehéz koszt volt.
Talán meg kell még említeni, hogy különbséget kell tenni a tipológia, a szimbolizmus (vagy analógia), az allegória és a spiritualizálás között. Például a Jelenések könyve azzal kezdődik, hogy az Úr „közölte” és „kijelentette” ezeket a dolgokat. A szó, melyet alkalmaz, a görög „szémánó”, melyből a „szémejon” származik, amit János az evangéliumában a jelekre illetve csodákra használ, melyeket az Úr cselekedett. Itt szimbólumokról van szó. A spiritualizálás más. Hadd adjak erre egy illusztrációt. Az ApCsel. 15,16-ban áll a mondat: „Ezután visszatérek, és felépítem Dávid leomlott sátorát, romjait is felépítem, és helyreállítom.” Egy ismert konzervatív teológus, Oswald T. Ellis ezt így értelmezte: „Dávid sátora megfelel a gyülekezetnek”. Ez egy tipikus spiritualizálás, ugyanis Dávid sátora az Ótestamentumban semmi esetre se vonatkozik a gyülekezetre! A „Dávid sátora” utalás Dávid királyságára. Dávid mindig Dávidot jelenti! Ha valaki ezt átértelmezi a gyülekezetre, akkor az spiritualizálás. Ilyesmit nem szabad tenni. Ez nem szimbolizmus! A spiritualizálás nem más, mint valaminek az átértelmezése, amihez nincs jogunk. Egy másik jó példa erre az, amit a Gal 6,16-ban olvasunk: „Békesség és irgalmasság mindazoknak, akik e szabály szerint élnek, és az Isten Izraelének!” Sokan „Isten Izrael”-jét a gyülekezetre vonatkoztatták. A fogalom, „Izrael” sose jelent mást, mint az etnikai Izraelt. Ha Izraelből gyülekezetet formálunk, akkor spiritualizálunk. Az amillennialisták elismerik, hogy spiritualizálnak.