Jellegzetességei: Hermeneutikája 2.
Szeretném röviden megismételni, amit előzőleg mondtunk a hermeneutikára nézve. Sok vita folyik keresztyén körökben a hermeneutikát illetően. A hermeneutika a Biblia értelmezésére vonatkozó terminus technicus (szakkifejezés). Az értelmezés tudománya = hermeneutika. Azért fontos, mert csak bizonyos hermeneutikai szabályok betartása által tudjuk a Bibliát helyesen értelmezni és megérteni. Ha a Bibliát olvassuk, akkor bizonyos szabályokat követünk, akár tudatosan, akár tudtunkon kívül. Mindenkinek van teológiája, akármilyen egyszerű ember is legyen valaki. Mindenki filozófus, mert mindenkinek van filozófiája. Vannak rossz és jó filozófiák. Ha valaki azt mondja, nekem nincs filozófiám, akkor ez az ő filozófiája. A hermeneutika nem csak a Bibliára vonatkozik. Életünk majdnem minden területére kihat. Említettem, hogy ez érvényes a jogra és az alkotmányra is. Ha nem úgy olvassuk az alkotmányt vagy más dokumentumokat, hogy keressük íróinak szándékát, akkor nem is kell egy alkotmány vagy egy irat.A bibliai kéziratok több ezer évesek, ezért fontos az eredeti szándék keresése az írások mögött. A reformátorok létrehozták a nyelvtani-történelmi értelmezés metodikáját. Keressük az írások mögötti a történelmi tényeket, és aztán értelmezzük a nyelvtan és a mondattan (szintaxis) szabályai szerint. Ha mindez összhangban van, akkor ezt a vonalat kell követnünk. A reformátorok tartották azt a nézetet, hogy az Írás saját magát magyarázza. „Scriptura sui ipsius interpres”. Vagy „scriptura ex scriptura explicanda est”. Arra is nagy hangsúlyt fektettek, hogy miután az Írás az Írás magyarázója és az Írás szerzője tulajdonképpen a Szentszellem, aki a szerzők szellemét és tollát mozgatta, ezért a Szentszellem adja meg a mércét, a standardot, amit Isten az Ő igéjében mond. Ez egy alapelv, melyet el kell fogadnunk még akkor is, ha nem értünk egyet azzal, amit érzésünk szerint a Szentszellem az Íráson keresztül mondani akar. Csak ennek az alapelvnek megfelelően szabad a Bibliát kezünkbe venni.
Beszéltünk az evangéliumi hermeneutikáról, beszéltünk a nyelvtani-történelmi hermeneutikai teológiai metodikáról. Hozzátettem a „teológiai” szót a következő okok miatt. Egyes emberek hajlamosak azt mondani, hogy követik a nyelvtani-történelmi értelmezés metodikáját, ugyanakkor nem veszik figyelembe, hogy a Biblia egy egészen különleges könyv. Persze, hogy úgy kell olvasni a Bibliát, mint minden más írott könyvet, hiszen ennek is van nyelvtana és mondattana, de van valami „extra” a Bibliában és ez nagyon fontos! A Bibliának, saját maga állítása szerint, két szerzője van. A végső szerzője maga az Úr, az írók az Úr eszközei voltak. Az Úr, a Szentszellem a szerző, aki emberek tollát mozgatta, akiken keresztül az ige a miénk lett, amint Péter írja. Van egy tényező, ha meg akarjuk érteni a Bibliát, amit más irodalomban, mint pl. Bunyan „A zarándok útjá”-ban nem találunk meg.
Beszéltünk az alacsonyabb és magasabb rendű kritikáról, ami a bibliai szöveget illeti, a nyelvismeretről (héber, arám és görög), a nyelvtanról és a szintaxisról. Említettem, hogy nem kell kétségbe esni, ha valaki ezeket a nyelveket nem ismeri, ha van több jó bibliafordítása esetleg két-három más nyelven.
A.)A prófécia problémája
Beszéltünk a próféciáról, a tipológiáról és a kettős (dualista) hermeneutika problémájáról. Miért? Mert főképpen a diszpenzacionalista hermeneutikáról volt szó, és mert a diszpenzacionalisták állítják, hogy habár megegyezünk a nyelvtani-történelmi értelmezés metodikájában, a szövetségi teológusok (az „ellenfelek”) kettős (dualista) hermeneutikát használnak. A szövetségi teológusok, habár a nyelvtani-történelmi metódust követik, ha próféciákról van szó, akkor gyakran a spiritualizálás metodikáját alkalmazzák. A spiritualizálás annyit jelent, hogy egy szöveget, ami pl. Izraelre vonatkozik, az Újtestamentum összefüggésében az egyházra, illetve a gyülekezetre alkalmaznak a mostani korszakban. Említettem két példát, az egyik az ApCsel 15-ben olvasható, amikor Dávid sátorának helyreállításáról van szó, a másik a Gal 6,16-ban: „Békesség és irgalmasság mindazoknak, akik e szabály szerint élnek, és az Isten Izraelének!” Sokan Izrael alatt a gyülekezetet értik, ezért egyes fordításokban ez így hangzik: „…hasonlóképpen Isten Izraelének”. „Isten Izraelje” ebben a formában ellentétben áll az előző „mindazok”-kal, emiatt ezt a gyülekezetre értik. Ha ez igaz lenne, akkor ez lenne az egyetlen vers az egész Bibliában, ahol „Izrael” a gyülekezetre utal. Izrael mindig az izraelitákra vonatkozik. Ha a Galata levelet olvassuk, akkor világos lesz, hogy Pál a júdaizálókról ír, akik utána jöttek, zsidó hívő emberek, akik a pogányokból lett keresztyéneket arra tanították, hogy körül kell magukat metéltetni ahhoz, hogy megmentessenek. Levele elég durva hangnemben íródott, még a hálaadást is elfelejtette az elején megemlíteni. Végül befejezésképpen hozzáteszi, hogy saját kezével írta a levelet, mert annyira komoly a témája és a hívők gondokat okoznak neki. Ugyanakkor azt mondja, hogy vannak hívő izraeliták, akik nem fogadták el a júdaizálók hamis tanítását. Ők izraeliták, de Isten Izraeljéhez tartoznak. Igaz izraeliták, a gyülekezet tagjai, akik nem hisznek abban, hogy a pogány hívőket körül kell metélni, hogy üdvözüljenek. Ez egy csodálatos csúcspontja a Galata levélnek. Ugyanezt a gondolatot követi Pál a Róm 11,5-ben: „Így tehát most is van maradék a kegyelmi kiválasztás szerint”. A maradék az Isten Izraelje, a hívő izraeliták. Izraelt sose szabad a gyülekezetre átértelmezni.
A diszpenzacionalisták tévednek, amikor a szövetségi teológusokat a kettős (dualista) hermeneutika alkalmazásával vádolják. Egyes esetekben ez ugyan találó, de a szövetségi teológusok indokolni tudják azt, amit mondanak. Mit is mondanak? Az elvük helyes. A szövetségi teológus a hermeneutikára nézve a következőket állítja: ha a nyelvtani-történelmi értelmezés metodikáját használjuk az Írás tanulmányozásánál, akkor látni fogjuk, hogy maguk az írók spiritualizálnak. Tehát azonos elvet alkalmaznak, de másként értelmezik a nyelvtani-történelmi hermeneutikai metodika eredményeit. Mit mondhatunk erre? Mindegyikük ugyanazt a hermeneutikai metodikát használja, de a szövetségi exegéták állítják, hogy az Ótestamentum értelmezésénél az Újtestamentum használja a spiritualizálást. A diszpenzacionalisták és mások véleménye szerint az Újtestamentum nem használ spiritualizálást az Ótestamentum értelmezésénél. A kérdés tehát az, hogyan értelmezi az Újtestamentumaz Ótestamentumot? Hogyan értelmezi a Biblia egyik írója a másik író írásait?Spiritualizálnak az Újtestamentum írói? Én nem hiszem. Persze vannak problematikus versek.
Említettem az átértelmezés problémáját. Sokan nem értik, hogy az Újtestamentum írói hogyan értelmezik az Ótestamentumot. Sokan nem veszik a fáradságot, hogy felüssék az Ótestamentum helyeit, melyeket az Újtestamentum idéz, vagy utal, illetve céloz rájuk. Olvasd el egyszer a Római levelet és keresd meg az Ótestamentumban azokat a helyeket, amelyekre Pál azt mondja „mert meg van írva”. Próbáld meg megérteni azt az elvet, melyet Pál látott abban a versben, amelyet értelmez. Kemény dolgokba fogsz ütközni. Itt szövegvizsgálatot kell végezni ahhoz, hogy megértsük a Bibliát. Vannak szövegek, melyeket analóg módon alkalmaznak, találni fogunk szövegeket, melyek egyszerű próféciák és beteljesülések, egyes verseket pedig tipológiailag használnak (pl. Dávid egy típusa Krisztusnak). Persze a szövegben nem áll, hogy ez vagy az az értelmezés tipológiailag vagy másként értendő. Nekünk kell kitalálnunk, hogy az Újtestamentum írója milyen értelemben érti az Ótestamentum idézetét. Miért? Mert mindegyikük meg van győződve, hogy minden Isten akarata szerint fog beteljesedni, minden az Ő akarata, tanácsa szerint fog történni. A történelem és az üdvtörténelem Isten ellenőrzése alatt áll. Az Írásban minden Isten szándéka szerint történik és fog történni. Ha azt mondjuk „beteljesedett”, akkor nem kell kérdeznünk „hogyan” vagy „miért”. Minden az Ő akarata szerint történik. (Dávid ezt vagy azt tette „Isten akarata szerint”.) Az Újtestamentum írói úgy olvasták az írásokat, mint amit egy szuverén Isten adott. Nem csak próféciai beteljesülés van. Van analógia, van tipológiai beteljesedés is. Ezt meg kell tanulnunk!
Említettem, hogy az átértelmezés, vagy reinterpretáció elve látásom szerint nem biblikus. Az átértelmezés arra utal, hogy az Újtestamentum írója talált valamit az Ótestamentumban, ami nem volt a szövegben, illetve a szöveg mögött. Az Ótestamentumban mindig benne van az, amit az Újtestamentum írói benne találnak. Mi nehezen találunk rájuk, ha az előbb említett elveket nem ismerjük. Ha valaki ezenkívül azt állítja, hogy az Újtestamentum átértelmezi az Ótestamentumot, akkor annak az embernek súlyos problémái vannak az isteni inspiráció tanítására nézve.
B.) A tipológia problémája
Ha a Bibliát olvassuk és értelmezni akarjuk, akkor bele fogunk ütközni a tipológiába. A probléma abból adódik, hogy félreismerjük a tipológiát. Vagy túlhangsúlyozzuk, vagy nem vesszük eléggé figyelembe. Én személyesen visszautasítok minden groteszk tipológiát. A sas két szárnya a Jel 12,14-ben nem egy vadászrepülő szárnya. Ezékiel próféta látomása az élőlényekről és a kerekekről nem egy UFO-t, egy repülő csészealjat akar ábrázolni.
Vannak teológusok, akik egy másik végletbe esnek és azt állítják, hogy az Ótestamentumban nincsenek típusok, hacsak az Újtestamentum nem tartja kimondottan annak.
Szeretnék néhány fontos dolgot megemlíteni.
A „típus” szónak nincsen technikai jelentése. Gyakran az a kérdés, hogy valami típus-e vagy sem, vagy pusztán egy példa. Erre nincs szükség. A „típus” szó nem egy terminus technicus. A „típus” nem jelent mást, mint példát („olyan, mintha…”)! A típus egy példa, mely által egy igazságot meg lehet magyarázni. A tipológia nem más, mint személyek, események és dolgok közötti szellemi összefüggések tanulmányozása az isteni kinyilatkoztatás történelmi keretén belül!!! Pl. személyek között: Ádám mint Krisztus típusa és Dávid mint Krisztus típusa között. Vagy események között: Izrael kivonulása Egyiptomból Isten megváltó munkáját illusztrálja a hívő emberre nézve. Vagy dolgok között: pl. a szent sátor bizonyos újtestamentumi igazságokat illusztrál. A tipológia mögött persze az a meggyőződés áll, hogy Isten a történelem ura és Ő következetesen bánik az emberekkel.
R. T. France, egy amillennialista teológus fontos megállapítást tett: „Az újtestamentumi tipológia alapjában nem más, mint azoknak az örökérvényű alapelveknek a kifürkészése, melyeken keresztül Isten a történelemben munkálkodik, mely egy a múltban mindig visszatérő ritmusra utal, és mely teljességében az evangéliumok eseményeiben bontakozik ki.”
A tipológia két pilléren nyugszik:
a.)Történelmi valóságon, azaz egy eseményen, mely tipikusan része a történelemnek, és az antitípuson, a típus beteljesedésén, illetve kibontakozásán, mely szintén történelmi valóságnak felel meg.
b.) Összefüggésen, azaz annak visszatükröződésén, hogy Isten az Ő lényének megfelelő elvek alapján működik. Ő az ótestamentumi és az újtestamentumi időkben is egy értelemben és egyformán munkálkodik, mert változhatatlan örök Isten.
A típus nem egy jóslat és az antitípus nem egy jóslat beteljesülése. Az antitípus egy elv megtestesülése, melyet korábban egy típus ábrázolt ki példaképként. A prófécia előre mutat és egy eseményre utal, mely be fog teljesedni. A tipológia esetén visszapillantunk bizonyos példákra vagy mintákra, melyek most bontakoznak ki szemünk előtt.
Az exegézis a tipológia előfeltétele. A tipológia nem egy exegetikai metodika! A tipológia az Ótestamentum történelmének a teológiai értelmezése, amit az exegézisen keresztül rendszerezünk. Más szóval, ha a tipológiával foglalkozunk, akkor az Ótestamentumban keresünk bizonyítékokat és példákat Isten munkájára, mely összhangban van az Ő természetével, ahogyan azt az Írásból ismerjük, és mely visszatérően beteljesedik a történelem folyamán, melynek csúcspontja az Úr Jézus személyében és munkájában keresendő, vagy az ő első vagy a második eljövetelére vonatkozik. A tipológia egy fontos és hatásos módszer a Biblia értelmezésében. Nincs ellentmondásban a nyelvtani-történelmi értelmezés metodikájával. Ha nem foglalkozunk a tipológiával, akkor nem fogjuk megérteni a Bibliát.
Az allegória és a spiritualizálás
Allegória a Bibliában
Az allegória egy kitalált történet vagy mese, mely egy erkölcsi igazságot akar megtanítani. Az egyik legjobb példa, amit azt hiszem említettem már, John Bunyan A zarándok útja című könyve. Ez egy hosszúra nyúlt allegória. Nem történelem, csak egy történet, egy mese, mely erkölcsi igazságok egész sorozatát tanítja. Az allegória a keresztyén életet mutatja be, eseményeket ír le, egy keresztyén élettörténetének ábrázolása. Keresztyének évszázadokon át a Bibliával párhuzamosan olvasták. Gyakran azért szegényes teológiánk, mert nem ismerjük A zarándok útját! Az író nagy tanító volt, és jó, ha valaki nemcsak elolvassa A zarándok útját, de újból és újból előveszi és magáévá teszi. A zarándok útja Spurgeon kedvenc olvasmánya volt, melyet számtalanszor elolvasott. Spurgeon igehirdetéseiben mindig találkozni fogunk utalásokkal A zarándok útjára. Hallgatósága ismerte a könyvet és annak szereplőit.
A Bibliában kevés allegória fordul elő. Az Újtestamentumban nincs egy sem. Valaki kérdezhetné „és mi van a Gal 4,24-gyel?” Ez egy érdekes vers, melyet én sem egészen értek. Itt az olvasható: „Ezeket átvitt értelemben kell venni, mert ezek az asszonyok két szövetséget jelentenek. Az egyik a Sinai-hegyi szövetség, amely szolgaságra szül: ez Hágár”. Itt az „allegorumena” görög szó található, amelyből az „allegória” szó származik. Egyes fordításokban itt ez áll: „Ezek allegóriák…” Ez persze egy filológiai tévedés, mert abból indulnak ki, hogy egy szónak az értelme a szó tövéből vezethető le. Tulajdonképpen a szó értelmét mindig annak használatából kell származtatni! Ha valaki azt mondja „ez a szó ebből és ebből a szótőből vezethető le”, és aztán elkezdi a verset ennek alapján értelmezni, akkor lehet, hogy igaza van, de több mint valószínű, hogy téved. A szavaknak lehet több jelentése, és értelmük használatuknak megfelelően változhat. Ha azt mondom: „Illés egy nagy próféta volt”, akkor az jelenheti azt, hogy 2 méter nagy, vagy lehet átvitt értelemben nagy, mint szellemi tekintély. A szavakat a szövegösszefüggésnek megfelelően, használatukban lehet csak értelmezni.
A Gal 4,24-et nem szabad allegóriaként fordítani. Ebben ma a szöveg minden ismerője egyetért. Ez egy tipológiai kifejezés! Pál itt a Gen 21. (1.Móz 21) eseményét mint típust említi. Miért? Mert egy allegória sose egy történelmi tényre vagy eseményre vonatkozik. Az allegória mindig egy kitalált „mese”. Pál itt egy történelmi eseményre utal vissza a Gen 21-ben. Így kellene tehát fordítani: „Ezeket mint típust kell érteni, mert ezek az asszonyok két szövetséget jelentenek. Az egyik a Sinai-hegyi szövetség, amely szolgaságra szül: ez Hágár”. Mi volt a szellemi igazság, amit Pál meg akart magyarázni? Az igazság, amelyről beszél, a törvény és a kegyelem viszonya. Ezért fejezi be így a fejezetet (Gal 4,31): „Ezért tehát testvéreim: mi nem a rabszolganő, hanem a szabad asszony gyermekei vagyunk”. Továbbá mivel nem vagyunk a rabszolganő gyermekei, nem vagyunk a törvény hatálya alatt. Szabadok vagyunk, mert (Gal. 5,1) „Krisztus szabadságra szabadított meg minket, álljatok meg tehát szilárdan, és ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni”. Ezért ne menjetek vissza az Ótestamentum törvénye alá, ami alatt Izrael annak idején élt.
Ami talán közel jár az allegóriához az Újtestamentumban az az, ahogy Pál apostol a Deut 25,4-et használja az 1.Kor 9,8-10-ben. Ez egy analógia, mondhatnánk egy összehasonlítás.
Szimbolizmus a Bibliában
A szóképeket meg kell vizsgálni szerepük, funkciójuk, jelentőségük szerint. Ez vonatkozik a bibliai szimbólumokra is. Ha a bibliai szimbólumokkal foglalkozunk, akkor fontos ezeket megvizsgálni, hogy milyen értelemben használja őket a Biblia, és így kell eljutni jelentőségük értelmezéséhez. A Jelenések könyvének legelején János arra figyelmeztet, hogy ez a könyv jeleket, szimbólumokat tartalmaz. (Jel. 1:1) „Ez Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, amelyet Isten adott neki, hogy közölje szolgáival mindazt, aminek hamarosan meg kell történnie, és amelyet angyalával elküldve kijelentett szolgájának, Jánosnak.” A „kijelentett” szó a görög „Semeion” szóból vezethető le, melyet János az evangéliumában használt azokra a jelekre, melyeket az Úr tett, és melyeknek szellemi jelentőségük volt. A szimbólumok teljes összhangban vannak a nyelvtani-történelmi értelmezés metodikájával, mert egy igazságot ki lehet fejezni vagy direkt, vagy indirekt módon. Az irodalmi forma vagy stílus nincs befolyással a tartalom helyességére vagy helytelenségére. A szimbolizmus egy irodalmi forma egy igazság kifejezésére.
Spiritualizálás a Bibliában
A vitának nincs vége az amillennialisták és a történelmi premillennialisták között. Én nem hiszem, hogy spiritualizálás előfordul a Bibliában. A vitát végső fokon csak közelharcban lehet eldönteni, amennyiben az egyes igehelyeket esetről esetre exegetikailag megvizsgáljuk, hogy milyen formában használja az Újtestamentum az Ótestamentumot. Nem lehet ezt a vitát általánosított formában megoldani.
Lehet, hogy ez arrogánsnak hangzik, amivel állítólag sokan vádolnak engem, de sokan beszélnek erről anélkül, hogy valaha is megvizsgálták volna az Ótestamentum használatát az Újtestamentumban. Egy számomra nagyon fontos írás e téren Dr. S. Lewis Johnsonkönyve: „The Old Testament in the New” (Az Ótestamentum az Újban). Ez Dr. Johnson tanulmányainak csak egy töredéke ezen a téren. Persze az Ótestamentum késői írói gyakran idézik annak korai íróit. Pl. Ézsaiás idézi Mózest, Zakariás pedig Ézsaiást. Az Újtestamentumban a Jelenések könyvében utalások vannak az Úr Jézusnak az olajfák hegyén elhangzott beszédeire. Az Újtestamentumban 300 kifejezett idézet van az Ótestamentumból. Több száz utalás van az Újtestamentumban az Ótestamentumra, ahol nincs efféle bevezetés, mint pl. „mert meg van írva…”.
A Bibliában nincs spiritualizálás. Amivel találkozni fogunk, azok analógiák, összehasonlítások. Az analógiák könnyen félreérthetők és egyesek ezt spiritualizálásnak tartják.
Hadd foglaljam össze. Ezen kérdésekre a végső feleletet csak úgy kaphatjuk meg, ha az Írásokat a szerzőik értelmében olvassuk és használjuk, és remélem evangéliumi keresztyének, különösen ti, megtanuljátok, hogyan használja a Biblia az Írásokat. Hiszem és remélem, hogy ennek eredményeképpen érzékelni fogjátok az Ótestamentum és az Újtestamentum közötti folytonosságot! Ez mind az amillennialisták, mind a premillennialisták gondolatvilágában elmosódott. A premillennialisták gyakran elfelejtik, hogy Isten üdvtervében a korszakoknak és Isten népének is van folyamatossága. Az amillennialisták gyakran nem látják az ígéreteket és ezek szó szerinti beteljesedését a történelemben. Feladatunk továbbra is a Szentszellem hangjára hallgatni, ha az Írásokat olvassuk.