Csakhogy a Krisztus evangéliumához méltóan viselkedjetek, hogy akár odamegyek és látlak titeket, akár távol vagyok, azt halljam rólatok, hogy megálltok egy Szellemben, egy szívvel, együtt küzdve az evangélium hitéért, 28 és hogy semmiképpen meg nem rémültök az ellenfelektől. Ez nekik a kárhozat, nektek pedig az üdvösség jele lesz: mégpedig az Istentől. 29 Mert nektek nemcsak az adatott meg a Krisztusért, hogy higgyetek benne, hanem az is, hogy szenvedjetek érte, 30 és hogy ugyanabban a küzdelemben álljatok, amelyet tőlem láttatok, és amelyet most rólam hallotok.Az Ige hirdetőjére vagy tanítójára nehezedő egyik legnehezebb feladat, hogy az Írás mondanivalóját a mai keresztyén életgyakorlatra vonatkoztatva érthetővé és alkalmazhatóvá tegye a hallgatóság számára sok évszázaddal azután, hogy a levél íródott. Sok teológiai irodalom létezik arról, hogy az igehirdetők miként értelmezzenek egy bizonyos szöveget: mit jelentett az eredeti címzettek számára és mit jelent ma. A feladat abban áll, hogy megértsük, mit jelentett a szöveg a könyv vagy a levél írásakor az 1. században és mit jelen ma a 21. században. Tulajdonképpen ez az írásmagyarázat feladata. Mi egy más kultúrában élünk, mint az első századi kisázsiai gyülekezetek. Mit jelent számunkra az, amit Pál a filippibelieknek írt? Azért nehéz ma gyakran az írás aktualitását megértenünk, mert a gyülekezet kétezer év után nem ugyanaz, mint ami volt az 1. században. Abban nincs különbség, hogy a Szentszellem lakozást vett bennünk. Jézus Krisztus értük és értünk egyaránt meghalt. Mi igyekszünk az első keresztyének gyülekezeti formáit és szerkezetét utánozni. Másrészt azonban mások vagyunk. Sok olyan problémánk van, ami az első keresztyének számára nem volt probléma. Az ő problémáik sok tekintetben idegenek számunkra. Miért van ez így? Nagyrészt azért, mert a gyülekezet a 21. században elpuhult, kövér lett. Minket a saját sikerünk félemlít meg, a jólét, az élet könnyűsége, mely az első keresztyének számára ismeretlen volt. Ha aztán Pál apostol a filippibelieknek olyasmit ír, mint az 1:27-30, akkor az úgy tűnik nekünk, mintha idegen nyelven írta volna. Nem illik a mi életünkre, körülményeinkre az, amit ír. Alkalmazható ránk, a mi körülményeinkre, hogy meg kell állnunk egy Szellemben, egy szívvel, és küzdenünk kell az evangélium hitéért? Hiányzik az az egység, az a küzdelem az evangélium hitéért? Vannak ellenségeink? Minden oldalról a szenvedés veszélye fenyeget, amiért szükségünk lenne Pál vigasztaló szavaira az 1,29-30-ban? A gyülekezetek helyzete ma más, mint az 1. században volt. Francis Schaeffer, aki a 20. század egyik legnagyobb keresztyén gondolkodója volt, amikor a gyülekezetek helyzetéről ír a 20. században, rámutat arra, hogy mi annyira el vagyunk foglalva a személyes békességünkkel és jólétünkkel, hogy gyakran elveszítjük identitásunkat és elfelejtjük, mi is jellemezte az első keresztyéneket, és hogyan alkalmazzuk az írásokat. Ha nincs az Írásnak mondanivalója számunkra, akkor az a mi bűnünk. A tény azonban az, hogy nem könnyű feladat az olvasott verseket a 21. század gyülekezetére alkalmazni. Mégis örülök, hogy Pál apostol a Szentszellem vezetése alatt leírta ezeket a verseket, mert így az ő intésén és buzdításán keresztül tudjuk, hogy a gyülekezetnek milyennek kellene lennie, még ha nem is olyan! A Fil 1,19-26-ban az apostol leírja tapasztalatait, amikor a halál küszöbén állt. Azt írja, hogy lehetséges, hogy meg fog halni, de lehet, hogy életben marad, hogy szolgálhasson a gyülekezetekben. Leírja körülményeit, érzéseit, reménységét és félelmeit. Itt a 27. versben egyenesen a filippibeliek közösségére irányítja a figyelmet. A személyes élet-halál harcáról a figyelmet a bizonyságtétel nehézségeire és veszélyeire irányítja. Ha mást nem is tanulunk ezekből az olvasott versekből, azt azonban megtudhatjuk, milyennek kell lennie a keresztyén természetének. Mi jellemezze az Úr gyülekezetét? Annak ellenére, hogy majdnem 2000 év telt el a filippi keresztyének és korunk keresztyénei között, Pál elvei és utasításai nagy jelentőségűek és alkalmazhatók számunkra akkor is, ha ezt nem ismerjük fel a jólét és a könnyű életünk körülményei miatt.
Az olvasott négy vers 3 részre oszlik. Az 1,27/a egy nyitó parancsot ad. Az 1,27/b-28. versben megindokolja, miért adja ezt a parancsot. Az 1,29-30-ban Pál megadja az okot, hogy miért kell nekik ebben engedelmeskedniük. Vizsgáljuk meg ezeket a részeket, később pedig különösen a motivációra összpontosítsuk figyelmünket.
Az 1,27 a nyitó parancs: Csakhogy a Krisztus evangéliumához méltóan viselkedjetek. Két szó van ebben a mondatban, amire különösen figyelnünk kell. Az egyik a „viselkedjetek” kifejezés. Pál leveleiben rendszerint két szót használ, ha a hívőket arra figyelmezteti, hogy példamutató életet éljenek. A leggyakrabban használt szó a „peripatheo” = járni, élni, életvitel jelentéssel. Ezt a szót használja pl. a Gal 5,16-ban:Intelek titeket: a Szellem szerint éljetek, és a test kívánságát ne teljesítsétek. Ugyanezt a szót használja az Ef 4,1-ben: éljetek méltón ahhoz az elhívatáshoz, amellyel elhívattatok. Ezt a szót gyakran használja Pál. Más helyen, amikor a keresztyéneket engedelmességre utasítja, akkor az „élet” szót használja.
Itt a Fil 1,27-ben egy egyedülálló kifejezést alkalmaz, amit máskor nem, amikor a hívőket arra szólítja fel, hogy Krisztusnak tetsző életet éljenek. Ez a szó a „politeuomai”. Miért említem ezt meg? Azért mert ennek nagy jelentősége van. Ennek a szónak eredeti értelme az, hogy mint polgárok éljünk egy polgári városban, éljünk a város jogaival, vegyünk részt a város életében. A város neve a „polis”. Politeuo = egy városban lakni, élni mint polgár, vállalni a polgári felelősséget. Innen származik a „politika” szó is. A görögöknél és a rómaiaknál a város nem csak a hely volt, ahol laktak – egy rakás ember, akik egy közös törvény alatt éltek. Az antik világban a városállam a lakosság partner viszonyából állt. Az egy szövetség volt, melyben minden egyes tag a saját céljait követte és legjavát adta, nem a saját céljai érdekében, hanem a közösség érdekében. – A Filippi levél egy kommentárjában ez áll: A „Polis”, az antik világ városállama, nemcsak az emberek lakóhelye volt, hanem a lakosok közös tevékenysége is, ahol az egyes emberek minden adományukkal és képességükkel a közös jó érdekében dolgoztak. A városállam minden közösség és szövetség legmagasabb formája volt, mely a legnemesebb és közös jólét érdekét szolgálta.
A polgárok ezekben a városállamokban nagyon büszkék voltak állampolgárságukra. Buzgók voltak állampolgári jogaik gyakorlásában. A filippiek római polgárok voltak és erre nagyon büszkék voltak. Kr.e. 31-ben Oktavianusz, akit mint Augusztusz Cézárt ismerünk, bevette a várost, ismét felépítette és gyarmati (kolóniai) jogokat adott nekik. Filippi római terület volt. Ezekben a városokban a polgárok megtanulták, hogy jogaikat és kötelességeiket a polgári közösség felé nagyon komolyan vegyék. Büszkék voltak városukra, arra, hogy római polgárok voltak. Gondolom, ez az oka annak, hogy Pál ebben a levélben nem a szokásos „járni” vagy „élni” kifejezést használja az életvitelre, hanem a „politeuo” szót, ami azt jelenti, hogy „élni mint egy polgár”. Ezzel hangsúlyozza, hogy ismerjék el polgári jogaikat és kötelességeiket és éljenek ezekkel. Ezért ha Pál inti a filippibelieket, hogy a Krisztus evangéliumához méltóan viselkedjenek, akkor minimális követelménynek tekinti azt, hogy ők az állammal szemben lojális polgárok legyenek.
Azonban sokkal több van ezen intés mögött! A 3,20-ban ezt olvassuk: Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül. A szó, ami polgárjognak van lefordítva az nem más, mint „politeuma”. Pál ezzel azt mondja, hogy polgárságunk végső fokon nem egy földi államban van, hanem a mennyei Jeruzsálemben. Ennek megfelelően kell állampolgársági kötelességeinket és jogainkat gyakorolni. Figyelmünket a gyülekezet felé való kötelességeinkre irányítja. Pál azt mondja: az Ige befolyása alatt a hívő ember mennyei állampolgárságot kapott, a mennyei Jeruzsálemben. Egy új állam, egy új közösség, a gyülekezet polgárai lettünk. Ennek megfelelően, a Krisztus evangéliumához méltóan kell járnunk, ehhez az új állampolgársághoz méltóan, ennek az új államalkotmánynak megfelelően. Mik ennek a mennyei városnak a törvényei, az alkotmánya? A mi igazságunk, békesség, reménység, szeretet, kölcsönös tisztelet, egymástól való függőség, egymás felé való szolgálat és Isten imádata. Mit akar Pál mondani az itt használt szóval? Filippibeli keresztyének, ugyanazzal a szorgalommal és buzgósággal gyakoroljátok a mennyei állampolgárságotokat, mint ahogy római polgári kötelességeiteket gyakoroljátok!
A második szó, melyre figyelnünk kell, az a „méltóan” kifejezés. Sokan félreértették ezt a szót. Nem hiszem, hogy Pál arra gondol, hogy „éljetek úgy, hogy méltók legyetek Krisztushoz”, mintha ki lehetne érdemelni egy helyet az Isten országában.
Azt akarja mondani, hogy legyünk méltóak a Krisztus evangéliumához, melyet az megkövetel mint kiváltságot és kötelességet. Jólétünkben gyakran elfelejtjük, hogy mennyire döntő fontosságú ebben a világban Isten célja érdekében a hívők viselkedése. Gyakran nem ismerjük fel, hogy – emberileg szólva – Isten mennyire rá van utalva az ő gyermekeinek szentségére. A Jn 17,22-23-ban az Úr azt mondja: Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk: én őbennük és te énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem. Az evangélium sikerének gyakran útjában áll az, hogy a hívők nem élnek az evangéliumhoz méltóan! A Mt 5,16-ban az Úr azt mondja, hogy Isten az Ő dicsőségét a mi életvitelünktől tette függővé. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat. Ne rejtsétek el lámpátokat a véka alá! Miért? Azért, hogy a világ lássa életeteket, hogy dicsőítse az Atyát, aki a mennyben van.
Mi a célja ennek az intésnek? Hogy akár odamegyek és látlak titeket, akár távol vagyok, azt halljam rólatok, hogy megálltok egy Szellemben, egy szívvel, együtt küzdve az evangélium hitéért, 28 és hogy semmiképpen meg nem rémültök az ellenfelektől. Mit mond itt Pál tulajdonképpen? Leírja azt, hogy mi a „méltó viselkedés”. Három dolgot említ: állhatatosság, egység és bátorság az ellenség előtt.
Álljatok meg egy szellemben! Egy nagyon képletes igét használ Pál! Egy képet fest le egy erős, állhatatos, összetartó, bátor csoportról, akik nem vonulnak vissza, hanem ellenállnak az ellenségnek.
Egy Szellemben. Nem világos, hogy Pál itt a Szentszellemre vagy az emberi szellemre utal. Két verset találunk az ÚSZ-ben, ahol ez a kifejezés a Szentszellemre vonatkozik. Én hajlok arra, hogy ez a vers arra a szellemre vonatkozik, amely a hívők csoportját egy célra irányítja, ami összeköti őket. Az egész fejezet a Krisztus testének egységéről beszél, ezen van a hangsúly! Azt is mondja, hogy egy Szellemben, egy szívvel küzdjünk. A Fil 2,1-ben beszél a „Szellemben való közösség”–ről. Akárhogyan is van, de azt az egységet hangsúlyozza, amelyben a keresztyéneknek meg kell állniuk. Harmonikusan együtt kell működniük, egy cél felé kell törekedniük.
Azt is mondja, hogy egy szívvel, együtt küzdve az evangélium hitéért. Egy szív = egy értelemmel. Itt az apostol a katonaság, a szoros harcvonal képét felcseréli a játékcsapat képével, akik együtt játszanak. Ha ő az „evangélium hitéről” beszél, akkor ezalatt azt hiszem az Ige igazságának teljességét érti. Ezt bízta ránk Isten! A Biblia, az Ige, Isten kijelentése az ő népe számára azért, hogy tanítsuk és terjesszük. Pál tanítja, hogy a keresztyén hitet veszély fenyegeti. Ez nem csak az első évszázadban volt így, ez ma is így van! Veszélyben van azok által, akik cselekedetekből akarnak üdvözülni és Isten kegyelmét hiábavalóvá teszik, vagy azok által, akik egy Krisztus nélküli keresztyénséget képviselnek. Ebben a harcban egységben kell megállnunk és ez nem kis dolog! Őrizni és terjeszteni kell az igaz evangéliumot egységben!
28 és hogy semmiképpen meg nem rémültök az ellenfelektől. Ez nekik a kárhozat, nektek pedig az üdvösség jele lesz: mégpedig az Istentől. Pál meg volt győződve arról, hogy a keresztyéneknek bátorságra van szükségük, nem szabad hagyni magukat megfélemlíteni.
Nehezen érthető ez az olvasott szakasz. Könnyű nekünk önmagunkban élni. A körülményeink nem kényszerítenek minket arra, hogy egységben álljunk, amire Pál a filippibelieket felszólítja. Nem vagyunk életveszélyben, nem kell félnünk, hogy a gyülekezetet bezárják a hatóságok. Lehet, hogy ez ismét visszatér, de most könnyű keresztyénnek lenni. Ezért sürgeti Pál a filippibeli keresztyéneket, hogy egységben álljanak, hogy egy szívvel küzdjenek az evangéliumért, és ne féljenek az ellenfeleiktől. – Jó ez az üzenet a filippibelieknek, de nekünk nem mond semmit!? Ez a gyülekezetek mai romlott helyzetét tükrözi. A mi bizonyságtételünk olyan gyenge, hogy nincsenek ellenségeink. Mi magunk között vívunk harcokat!!! Külső, fizikai veszély nem fenyeget. Nem fenyeget vád. Messze van saját tapasztalatainktól az, amiről Pál beszél.
Pál említi, hogy ez a bátorság, ez a megállás az egységben nekik a kárhozat, nektek pedig az üdvösség jele lesz. Ez egy nehéz vers! Mit mond itt tulajdonképpen? Ha mi egységben megállunk az ellenséggel szemben az igazságért, akkor azt Isten felhasználja annak jeléül, hogy nekünk üdvösségünk van, ők pedig elvesznek. Isten működik, dolgozik titokban a hitetlenek tudata alatt azáltal, hogy jelzi, az ő viselkedésük számukra romlást hoz. Másrészt fel kell ismerniük a mi bátorságunkban és egységünkben Isten megtartó kegyelmét. Kálvin így fejezte ki magát: „Ez egy különös vigasz. Ha zaklatnak és üldöznek ellenségeink, akkor ez számunkra az üdvösségünk bizonyítéka. Az üldöztetés az Isten gyermekségének pecsétje. A hitetlenek az ő kárhoztatásuk jelét adják, mert megbotlanak abban a kőben, amely el fogja pusztítani őket.”
Pál nem ad utasításokat, hogy mit is jelent Krisztushoz méltóan járni anélkül, hogy ne adná meg az indító okokat. Ő teljesen tisztában volt azzal, hogy a keresztyének üldöztetése és az őket körülvevő társadalom ellenséges magatartása már az első században még az erős és érett keresztyénben is képes félelmet, gyávaságot kiváltani. Az ellenségeskedés kétségeket válthat ki Isten jóságát illetően. Miért nekem kell szenvednem, aki Isten gyermeke vagyok, és akinek ígérete van arra, hogy mint alázatos ember örökölni fogom a földet? Pál tudta, hogy felmerülnek ilyen gondolatok a fiatal filippibeli hívőkben, és ezért rögtön alátámasztja, megokolja intéseit: 29 Mert nektek nemcsak az adatott meg a Krisztusért, hogy higgyetek benne, hanem az is, hogy szenvedjetek érte, 30 és hogy ugyanabban a küzdelemben álljatok, amelyet tőlem láttatok, és amelyet most rólam hallotok.
Azt hiszem a 29. vers a legmegdöbbentőbb vers az egész Bibliában. Mit is akar Pál ezzel mondani? Ahhoz, hogy a keresztyének megállhassanak az ellenséges világgal szemben, szükséges őket emlékeztetni arra, hogy a szenvedés éppen annyira Isten akarata életükre nézve, mint az ő hitük Jézus Krisztusban. Ez egy elképesztő gondolat. Valósággal meg kell kapaszkodnom, hogy le ne essek a székemről! 29 Mert nektek nemcsak az adatott meg a Krisztusért, hogy higgyetek benne, hanem az is, hogy szenvedjetek érte.
Nem mondja azt, hogy a szenvedés a keresztyén életében büntetés vagy hogy a szenvedés véletlenül érinti meg életüket, amire Istennek nincs befolyása. Azt sem mondja, hogy Isten vonakodva engedi be a szenvedést az életünkben. Pál azt mondja: Isten a szenvedést kegyelemből és szeretettel adományozza éppúgy, mint ahogy az ő Fiába vetett hitet adja! A görög „charizomai” kifejezés magyar megfelelője az „adatott”. A „kegyelem” szó görögül „charisz”. Amikor Pál azt mondja, hogy nektek charizomai, hogy Krisztusért szenvedjetek, akkor ezalatt azt érti, hogy Isten szívesen, szabadon, kegyelemből adja nektek a szenvedést. Ez kegyelmi ajándék!
Nem ellentmondás ez? Szenvedés, próbatétel, elnyomás – kegyelmi adományok? Mit akar Pál ezzel mondani? A „charizomai” szót használja a Róm 8,32-ben is: A ki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk? A szenvedés Isten kegyelmi ajándéka, kiváltság. Ez nem valami olyan, amit Isten egyszerűen eltűr. Ő kegyelemből adja ezt.
Van ennek értelme? Az ajándék olyasvalami, amit valaki szeretne megkapni. Vajon az ajándék célja nem az, hogy megörvendeztessen? Nem arra szolgál az ajándék, hogy az ajándékozó kinyilváníthassa szeretetét? Ha valakit megajándékozol, nem a te szeretetedet akarod vele tudatni? – Ha pedig ajándékot kapsz, akkor az ajándék mindig olyasvalami, amit nem érdemeltél ki. Ha valaki tartozik egy embernek valamivel, akkor azt meg kell fizetni. Az adósságot meg kell fizetni, de az ajándékot nem. Ha ajándékot kapsz, nem kell azt megköszönni, hálát adni érte?
Ha ez az ajándék természete és értelme, akkor hogyan mondhatja Pál, hogy a szenvedés Isten ajándéka? Ha ezt nem értjük meg, az annak a jele, hogy messze eltávolodtunk az első évszázad keresztyéneinek gondolkodásától. Érthetetlenné vált számunkra az, hogy Isten a szenvedést mint ajándékot adja, hogy megköszönjük, hogy boldogok legyünk, hogy kiváltságnak, áldásnak tekintsük, Isten szeretetének kifejezéseként? Az első keresztyének ezt megértették, mert számunkra a szenvedés hozzátartozott a mindennapi élethez: próbatétel, szenvedés, ellenségeskedés, a kereszt ellenségeinek való ellenállás, a világ megvetése és csúfolódása. Ezek mind éppúgy Isten ajándékai, mint a hit és az üdvösség.
Talán azt mondod: hagyjuk figyelmen kívül ezt a verset. Ez egy egyedülálló vers, egy őrjöngő ember megnyilvánulása, akinek üldözési mániája van. Ne vegyük komolyan ezt a verset.
Pál azonban nincs egyedül ezzel a nézetével. Mt 5,10-11 Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért. Nem átkozottak, nem szerencsétlenek, nem büntetettek, hanem boldogok! Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem. Vagy lapozzunk az Apcsel 5,40-41 versekhez. Itt Péter és az apostolok hirdetik az Igét, a hatóságok elé hurcolják őket, és azt olvassuk: Előhívták az apostolokat, megverették őket, azután megparancsolták nekik, hogy ne szóljanak Jézus nevében, és azzal elbocsátották őket. Ők pedig Istent elátkozva eltávoztak a nagytanács színe elől, mert Isten elfelejtette őket és megengedte, hogy gyalázatot szenvedjenek az ő nevéért.
Így olvassuk? Nem, hanem: Ők pedig örömmel távoztak a nagytanács színe elől, mert méltónak bizonyultak arra, hogy gyalázatot szenvedjenek az ő nevéért. Nézzünk meg még egy igehelyet: 1Pt 4,12-14. Ez a nézet nemcsak Pál nézete volt, hanem Péteré is. Szeretteim! A szenvedés tüze miatt, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne háborogjatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket. Sőt amennyire részesültök a Krisztus szenvedésében, annyira örüljetek, hogy az õ dicsőségének megjelenésekor is ujjongva örülhessetek. Boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket a Krisztus nevéért, mert a dicsőség Szelleme, az Isten Szelleme megnyugszik rajtatok. Ugyanaz, amit Pál mondott. A szenvedést ne tartsuk átoknak, a szenvedés nem azért érint, mert Isten elfelejtett, hanem a szenvedés a keresztyén élettapasztalat elemi része, az evangélium áldásainak egyike. Habár ez paradoxnak hangzik, de az Ige tanítja, hogy szenvedés, próbatétel és elnyomás által teszi Isten a hívő embert éretté a hitben! A szenvedés valamilyen formája hozzátartozik a keresztyén jellem formálásához. Péter azt mondja, hogy a szenvedés nem büntetés, hanem a szenvedés által Isten dicsőségének hordozójává leszünk.
Amikor Pál a Fil 1,29-ben azt mondja, hogy a szenvedésre úgy kell tekintenünk, mint ahogyan az üdvösségünkre tekintünk, mint Isten áldására, akkor a szenvedés, amiben részünk van vagy lesz, Isten kegyelmének megnyilvánulása.
Még valamit mond a 29. vers! Nem azt mondja, hogy az üdvösség mindenkinek adatik, de a szenvedés csak némelyeknek. A keresztyén tapasztalat mind-mind élmény. Mind hit Jézus Krisztusban, mind szenvedés az Ő nevéért. Mi a szenvedés értelme, miért adja Isten a szenvedést mint kegyelmi ajándékot? Miért? Sok oka lehet ennek. A szenvedés nem a megszentelődés eszköze, hanem a reménység forrása, mondja Pál a Róm 5-ben. Csak ezen keresztül lehet megélni a kitartást. Jakab azt mondja, a szenvedés által lesz a hitünk megtisztítva, nemesítve. A szenvedés megszabadít az önbizalomtól. Pál mondja a 2Kor 1,8-9-ben: …rendkívüli mértékben, sőt erőnkön felül megterheltettünk, annyira, hogy az életünk felől is kétségben voltunk. Sőt mi magunk is elszántuk magunkat a halálra azért, hogy ne önmagunkban bizakodjunk, hanem az Istenben, aki feltámasztja a halottakat. A Zsid 12,8 szerint Ő üdvbizonyosságot ad. Azok a gyermekek, akik nem szenvednek, azok korcsok, nem gyermekek. Ha fenyítés nélkül maradtok, amelyben mindenki részesül, fattyak vagytok, nem pedig fiak. Pál és Péter (Róm 8, 1Pt 4, 2Kor 4 stb.) tanítják, hogy a szenvedés előkészít a dicsőségre. Péter mondja, hogy éppen a szenvedés által tapasztalhatjuk meg most és Krisztus visszajövetelekor azt a dicsőséget, melyet Ő számunkra elkészített. A szenvedés egy evangelizációs eszköz! Pál mondja a Fil 1,12-14-ben: Szeretném, ha tudnátok, testvéreim, hogy az én helyzetem inkább az evangélium terjedését szolgálja, mert ismertté lett az egész testőrségben, és mindenki más előtt is, hogy Krisztusért viselem bilincseimet. Ha Jób életére tekintünk, akkor láthatjuk, hogy az ő szenvedése által a Sátán megaláztatott, Isten pedig megdicsőült.
A szenvedés és a próbatétel Pál szerint Isten ajándéka azért, hogy be tudja fejezni bennünk az Ő munkáját.
Szeretnék még valamit kiemelni az 1,29 kapcsán, amit mi mindig természetesnek tartunk, de ami sehol máshol nincs ilyen világosan megfogalmazva, mint ebben a versben: a hit is ajándék. Mert nektek nemcsak az adatott meg a Krisztusért, hogy higgyetek benne, hanem az is, hogy szenvedjetek érte. Sok írástudó vitázik az Ef 2,8-10 felett, hogy ez alkalmazható-e arra, hogy a hit Isten ajándéka és nem az emberi akarat terméke. Mások a Jn 6 felett vitáznak. Pál azonban a Fil 1,29-ben félreérthetetlenül mondja, hogy a hit, az a képesség, amivel Jézus Krisztus evangéliumát megragadjuk, Isten adománya! Ha van vers a Bibliában, mely az ember szabad akaratába vetett hitet megrendítheti, akkor ez az a vers. Pál félreérthetetlenül kijelenti, hogy a bűnös ember képtelen Isten kegyelmétől függetlenül hinni. A hit egy kegyelemből, érdem nélkül kapott ajándék Istentől. Ha Isten köteles lenne valamilyen oknál fogva nekünk megkegyelmezni, akkor a hit nem lenne többé ajándék! Az adósságot törleszteni kell. Az ajándékot adjuk. A hit ajándék, mondja Pál egyértelműen.
Ez persze nem jelenti azt, hogy az emberek Krisztus nélkül akarat nélküliek. Van akaratuk, tudnak választani, gondolkoznak. Ha tagadjuk az ember „szabad akaratát”, akkor ezzel nem azt mondjuk, hogy az ember nem tud akarni. Mi azt mondjuk, hogy az ember nem tud helyesen akarni Isten kegyelme nélkül.
Ez a vers erősen befolyásolni fogja az evangelizációnkat. Ez volt a különbség Charles Finney és Jonathan Edwards között. Edwards hitt abban, hogy a hit Isten ajándéka. Ő hitt abban, hogy ha Isten Szelleme mint egy viharos szél jön, akkor az mindenkit megérint. Akkor van választási lehetőség. – Finney azonban azt mondta, a megtérés és az ébredés a helyes eszközök helyes alkalmazásának eredménye. Ha szeretnél búzát termelni, akkor el kell, hogy ültess egy búzamagot, öntöznöd kell, a napnak rá kell sütnie, és akkor kétségen kívül kalász nő majd belőle. Ha azt akarod, hogy valaki üdvözüljön, akkor alkalmazni kell a helyes eszközöket, és a saját akaratukból megtermik azt a hitet, mely megigazít. Világos az olvasott 29. versből és a Biblia más helyeiből, hogy a hit Isten ajándéka és a vele járó üdvösség.
Ennek kihatása van az imaéletünkre. Nem tudom, hogyan imádkozol egy elveszett emberért. Miért kell egyáltalán imádkozni érte? Ha a hit a szabad akaratunk gyümölcse, ha az ember képes arra, hogy saját magából előhozza azt a hitet, amely által valaki megigazul és üdvözül, akkor miért kell Istent imáinkkal fárasztani? Forduljunk akkor inkább az egyénhez.
Pál üzenete így hangzik a filippibeliekhez és hozzánk: Mi Isten országának polgárai vagyunk. Isten kegyelme átformálta életünket és most egy új közösség tagjai vagyunk, Jézus Krisztus gyülekezetének tagjai. Életünk legyen méltó ahhoz az evangéliumhoz, ami által elhivattunk. Meg kell állnunk minden ellenállással szemben, igyekeznünk kell és meg kell őriznünk a szellem egységét. Ne riasszon minket az ellenség, akármilyen formában jelentkezzen is. Hogyan végezhetjük el ezeket a nehéz feladatokat? Azáltal, hogy elismerjük: az üldöztetés, a próbatételek, akármi is jöjjön, nem jele annak, hogy Isten elfelejtett vagy félreállított, elege van belőlünk. Mindezek annak jelei, hogy gyermekei vagyunk és a szenvedések által az Ő dicsősége lesz nyilvánvaló. Ha most megszólítod az Urat, ne csupán azt köszönd meg, hogy hitet adott és befogadhattad Krisztust a szívedbe, hanem azt is, ha bármilyen szenvedés és próbatétel van életedben. Adj hálát Istennek a szenvedésért, a hit próbatételéért, ami életedben van. Csak ezek által változtatja át életünket Isten Krisztus dicsőségére.