A mai igerész az egyik legfontosabb szakasz az egész Bibliában. Két fontos célja van. Az egyik, amiért Pál ezt egyáltalán írta, etikai, erkölcsi természetű. Ezzel akarta Pál az alázatosságra való intést alátámasztani. A másik cél teológiai természetű. Ez az Úr Jézus személyének fenséges leírása. Ennek fényében két fejezetben foglalkozunk ezzel az igerésszel. Ezúttal az etikai oldalát vizsgáljuk a versek összefüggéseit, kontextusát tekintve. A következő részben pedig ugyanennek az igerésznek a teológiai kérdéseivel foglalkozunk.
Ezt a szakaszt minden keresztyénnek ismernie kell. Vannak versek a Bibliában, melyek talán fontosabbak, mint mások, és amiket ismernünk kell, pl. Gen 1-3, Ézs 53, Zsolt 22, 51, 139, vagy az ÚSZ-ben Jn 17, Róm 5, 8. De mindenek felett talán a Fil 2,5-11 a legfontosabb passzus az egész ÚSZ-ben. Ebből ismerheti meg a hívő ember, mit tanítottak évszázadokon át Krisztus személyéről és váltságművéről.
Fil 2,1-11: Ha tehát van vigasztalás Krisztusban, ha van szeretetből fakadó figyelmeztetés, ha van közösség a Szellemben, ha van irgalom és könyörület, akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy ugyanazt akarjátok: ugyanaz a szeretet legyen bennetek, egyet akarva ugyanarra törekedjetek. (ugyanarra törekedjetek: Más értelmezés szerint: az egységre törekedjetek) Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. (Most következik a példa, az illusztráció.)
Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt (Ez az összekötő vers a Fil 2,1-4 és a 2,6-11 illusztráció között.):mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.
Adjon az Úr megértést a Szentszellem által, hogy megértsük az Úr Jézus alázatosságát és tudjuk a saját életünkben a gyakorlatba átültetni.
Bevezetésül 4 igeszakaszt ajánlanék figyelmünkbe. Próbáljuk meg felismerni, hogy mi a közös ezekben a szakaszokban.
Róm 15,2-3: Mindegyikünk a felebarátjának kedvezzen, mégpedig annak javára, épülésére.
(annak javára, épülésére: vagyis úgy, hogy megvalósuljon a jó, az Isten akarata, és épüljön a gyülekezet.) Hiszen Krisztus sem magának kedvezett, hanem ahogyan meg van írva: „A te gyalázóid gyalázásai énreám hullottak.”
Róm 15,7: Fogadjátok be tehát egymást, ahogyan Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére.
2Kor 8,7-9: Ezért ahogyan mindenben bővelkedtek: hitben és igében, ismeretben és minden buzgóságban, és a tőlünk rátok áradó szeretetben, úgy ebben az adakozásban is legyetek bőkezűek. Nem parancsként mondom, hanem azért, hogy mások buzgósága által a bennetek levő szeretet valódiságát is kipróbáljam. Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét; hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az õ szegénysége által meggazdagodjatok.
1Pt 2,20-21: De milyen dicsőség az, ha kitartóan tűritek a hibátok miatt kapott verést? Ellenben ha kitartóan cselekszitek a jót, és tűritek érte a szenvedést, az kedves az Isten szemében. Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek.
Mi a közös az olvasott versekben? Mi a közös nevező? Ha jól figyeltünk, akkor Pál és Péter intéseikben és figyelmeztetéseikben mindig az Úr Jézus példájára hivatkoznak. Azok az erények, melyekre az apostolok fel akarják hívni a hívők figyelmét, az Úr Jézus személyében ismerhetők fel. Az Írásokban mindig megfigyelhető, hogy ha az író buzdít, bátorít, vagy inti a hívőket, azután mindig legfőbb példaként hozza fel az Úr Jézus személyét. A Fil 2,1-4-ben Pál utasítja a hívőket, és ezzel fejezi be: Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; másodszor: és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. Pál sok indító okot hoz fel arra nézve, hogy miért viselkedjünk így. Ezzel kezdi tulajdonképpen a Fil 2,1-ben Ha tehát van vigasztalás Krisztusban, ha van szeretetből fakadó figyelmeztetés, ha van közösség a Szellemben, ha van irgalom és könyörület, akkor… Ez azonban nem elég neki, itt nem áll meg. A Fil 2,5, az átvezető vers, világossá teszi, hogy a legfontosabb és minden felett álló példa, a modell, amelyhez igazodnunk kell, az Krisztus személye.
A Fil 2,6-11 – mint sokan állítják – nem egy teológiai tanulmány Jézus Krisztus személyéről. Csak másodsorban az. Ez elsősorban az Úr Jézus alázatosságának leírása azért, hogy a hívők szívében egy hasonló gondolkozásmódot és magatartást váltson ki. Ennek etikai célja van. Pál azért írja le azt, amit Krisztus tett értünk, hogy a hívők szívében kiváltsa azt a vágyat, hogy hozzá hasonlóvá legyenek az alázatosságban és a mások felé való szolgálatban.
A Fil 2,6-11-et megfigyelve három részt különböztethetünk meg:
1.) A 2,6-ban Pál leírja Krisztus gazdagságát, mielőtt testet öltött volna.
2.) A 2,7-8-ban leírja Krisztus önként vállalt szegénységét.
3.) A 2,9-11-ben az Ő dicsőséges felmagasztalását írja le.
1.) Mit mond Pál Krisztus gazdagságáról testet öltése előtt? Ebben a 6. versben két fontos kifejezést találunk: „Isten formájában” és „egyenlő Istennel”.
Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: mert ő Isten formájában lévén… Érdekes, hogy a Fil 2,6-ról évszázadokon át folyó tanulmányok szerint az „Isten formája” fogalomnak kérdésére a válasz egy vagy két alternatívára redukálható. A legtöbb teológus megegyezik abban, hogy az „Isten formája” kifejezés két dolgot jelenthet. Egyesek a görög „forma” = morfé szót úgy értelmezik, hogy ez egy személynek a belső lényét, természetét jelenti. Így értelmezve, amit Pál mond az az, hogy Jézus Krisztus testet öltése előtt Isten minden tulajdonságával rendelkezett. Ő Isten maga volt. B.B.Warfield így értelmezi az „Isten formája” fogalmat: A „forma” egy olyan szó, amely azoknak a tulajdonságoknak a summáját fejezi ki, mely összevetve kiteszi azt, amiről szó van. Az „Isten formája” tehát azoknak a jellemvonásoknak a summája, melyek azt, akit mi Istennek nevezünk, Istenné és nem valami más lénnyé, mint pl. egy angyallá vagy egy emberré teszi. Tehát, ha Urunkról azt olvassuk, hogy Ő Isten formájában volt az azt jelenti, hogy Ő mindenben Isten. Isten minden tulajdonságával bír, mindazzal, ami Istent Istenné teszi. Ez az egyik nézet. Lehet, hogy Pál apostol erre gondolt, amikor a levelet írta.
Mások azt állítják, hogy a görög „morfé” szó nem annyira a benső tulajdonságokra utal, hanem inkább a külső látható jeleire, azaz az Ő dicsőségét jellemzi. Pál ilyen értelemben azt akarja hangsúlyozni, hogy Krisztus testet öltése előtt egy csodálatos dicsőségben, elérhetetlen fényben volt. Isten dicsőségét az ÓSZ a „sekina” héber szóval fejezi ki. Ennek Izrael üdvtörténeti szerepében nagy jelentősége volt. Isten jelenlétének valósága és dicsősége egy vakító fény formájában volt látható. Istenségének kisugárzása volt. Isten dicsőségét csak az birtokolhatja, aki tényleg Isten. Pál erre utal levelében, és találunk egy hasonló verset a Jn 17,5-ben, ahol az Úr így imádkozott: „Most te dicsőíts meg, Atyám, önmagadnál azzal a dicsőséggel, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett.” Más szóval, testet öltése előtt Ő megosztotta dicsőségét az Atyával. Testet öltése tulajdonképpen elrejtette ezt a dicsőséget. Imájában azt kérte, hogy az Atya állítsa vissza azt a dicsőséget, melyet elhagyott. Elképzelhető, hogy a Fil 2,6-ban, az „Isten formája” alatt az Ő dicsőségére gondol Pál. Nem kétséges, hogy Krisztus a testet öltés előtt teljesen Isten volt. Akár a lényére utal, akár a dicsőségére céloz, Krisztus Isten teljességével bírt.
2.) A másik kifejezés, amire figyelnünk kell a 6. versben, és ami a Krisztus gazdagságát akarja kifejezni testet öltése előtt, az az „Istennel egyenlő” kifejezés.
Gondolom, ez egy szinonimája a korábbi „Isten formájában” kifejezésnek. Mind a két kifejezés ugyanarra utal különböző hangsúllyal. Pál apostol azt mondja, hogy a még testet nem öltött Krisztus, a Háromság második személye, teljességében Isten volt.
Hangsúlyoztam ezt a két kifejezést, azonban van ebben a 6. versben még fontosabb mondanivaló is. Az egyik a „mert (vagy habár) ő Isten formájában lévén…”, a másik fontos kifejezés a „nem tekintette zsákmánynak”, vagyis nem olyasvalami volt, amihez ragaszkodnia kellett volna. Ezek a kifejezések Krisztus önkéntes áldozatát hangsúlyozzák. Pál apostol azt a fundamentális megállapítást akarja nyomatékosítani, hogy a személyének isteni gazdagsága, hatalma és birtoka nem volt akadály abban, hogy magát önként feláldozza. Ezért említi meg voltaképpen a Krisztus testet öltése előtti dicsőséges állapotát. Nem azért, hogy értelmünket teológiai spekulációkkal izgassa. Ennek a kifejezésnek a lényege, amit Pál szeretne olvasóival megértetni, hogy Krisztus istenségének egész dicsősége nem volt akadály abban, hogy ő szolgai formában magát értünk feláldozza. A 6. verset a 2,1-4 összefüggésében kell olvasnunk. Pál bátorítása, intése a filippibeli hívők felé az, hogy Krisztus, habár Isten volt elképzelhetetlen, ragyogó dicsőségben, nem tekintette ezt zsákmánynak. Nem saját magára tekintett, hanem mások szükségeivel törődött. Ő a szeretet szolgálatát többnek tartotta, mint a hatalom és dicsőség megnyilvánulását.
Ez tulajdonképpen egy intés, a filippi hívők megrovása. Minket is megró!! Pál a 2,3-4-ben mondja, hogy Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze. Miért nem tesszük ezt? Nem azért, mert olyan csodálatosnak tartjuk magunkat? Mi annyira el vagyunk foglalva saját presztízsünkkel, a hatalommal, amivel bírunk, befolyásunkkal, számon tartjuk azt, amit birtokolunk, nem csak anyagiakban, hanem szellemiekben is. Nem vagyunk hajlandók feladni, feláldozni ezt azért, hogy másoknak szolgáljunk. Pál szeretné, ha összehasonlítanánk a mi gazdagságunkat a Krisztus gazdagságával testet öltése előtt! Milyen következtetésre jutunk? A mi gazdagságunk csak szemét összehasonlítva az ő gazdagságával. Mégis ragaszkodunk hozzá. Félünk feladni valamit, ha netán másoknak szolgálhatnánk. Ha a 2,6-ot körül szeretném írni egyfajta magyarázatos fordításban, akkor az így hangzana: Légy alázatos, szolgálj másoknak, mint Krisztus szolgált. Ő, mielőtt a világ teremtve lett volna, Ő Isten formájában volt és az istenség dicsőségének hordozója volt, nem tekintette zsákmánynak ezt a dicsőséget, nem ragaszkodott hozzá, ellenkezőleg, kész volt a menny dicsőségét önként feladni.
A 2,7-8 Krisztus szegénységét írja le. Két dolgot említ: 1.) Krisztus testet öltését és 2.) az ő megaláztatását.
Az inkarnáció szót sokszor használjuk, de gyakran nem tudjuk mit jelent. Az inkarnáció annyit jelent, hogy testet öltött. Magára vette az emberi természetet. Isten második személye ember lett. 2,8/b-ben Krisztus megaláztatásáról beszél mint ember. Elvetették, kigúnyolták, megverték, végül megfeszítették.
Mielőtt részletekbe mennék, szeretném a vitatott „megüresítette magát” kifejezést megvizsgálni. Pál itt a görög „kenoo” szót használja. Ebből a szóból vezették le a „kenozis” szót, ami egy teológiai elmélet neve. Ezen teóriának képviselői azt állítják, hogy Krisztusnak, aki a világ teremtése előtt Isten volt, le kellett vetkőznie istenségét ahhoz, hogy ember legyen. Pál nem ezt mondja! Ez az elmélet eretnekség. Ez a vers nem mondja azt, hogy Krisztus elvetette Isten formáját. Ő nem vetette el isteni „minőségét”, kvalitását. Se nyelvtanilag, se teológiailag nem állja ez meg a helyét. Ő nem vetette el isteni természetét. Ez a kifejezés nem ezt jelenti. Ez a vers nem ad választ arra a kérdésre, hogy mitől üresítette meg magát Krisztus! Más helyeken Pál ezzel a szóval egy űrt akar kifejezni, egy érvénytelenítést (anullációt), jó hírének feladását. A „megüresítés” nem arra vonatkozik, hogy feladta volna istenségét, isteni természetét, hanem a gyökeres önmegtagadásra. Mit jelent tehát az „önmegüresítés”? Talán a „megüresítés” kifejezés nem a legjobb fordítása a görög szónak? Legjobb lenne talán így körülírni: Habár ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát azáltal, hogy szolgai formát vett fel, azáltal, hogy emberekhez hasonlóvá lett és azáltal, hogy magatartásában is embernek bizonyult. Hogyan üresítette meg magát Krisztus? Azáltal, hogy valamit feladott? Nem, hanem azáltal, hogy valamit felvett! Az egész versben ez a paradox. Pál nem azt mondja, hogy Krisztus bármiben is „kevesebb lett”, hanem azáltal üresítette meg magát, hogy ember lett, felvette emberi természetünket. Nem azáltal, hogy megszűnt volna Isten lenni! A kontraszt nem abban áll, hogy valaha Isten volt és most már nem Isten, hanem abban, hogy azelőtt csak Isten volt, most Isten és ember lett. John Murray (Westminster Seminary) ezt írja: „Amikor Isten Fia ember lett és megalázta magát, akkor nem vetkőzte le isteni természetét és nem cserélte el isteni formáját az ember formájával. Nem azáltal lett szegény, hogy isteni tulajdonságait levetette volna, hogy megfosztotta volna magát bizonyos tulajdonságoktól. A Biblia ilyen gondolatokat nem támaszt alá. Krisztus Isten volt és nem szűnt meg Isten lenni. Testben sem (inkarnáció), „mert ő benne lakozik az istenségnek egész teljessége testileg” (Kol 2,9). Amikor emberré lett, nem adott fel semmit isteni lényéből, nem azért lett szegény, mert valamit feladott volna. Azért lett szegény, mert olyasvalamivé vált, ami azelőtt nem volt. Azáltal lett szegény, hogy több lett, nem azáltal, hogy kevesebb. Egy teremtmény formáját öltötte magára, ráadásul isteni természetéhez. Isten-Ember lett!”
Pál apostol mindig precízen fogalmazott és pontosan válogatta meg szavait. Egy szójátékot használt itt, ami csak az eredeti szövegben látható. A 2,3-ban azt mondja: Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból. A „hiú dicsőségvágyból” pontosabban „üres dicsőségvágyból” kifejezésre az eredetiben a „kenodoxia”, a 2,7-ben a „kenoo” szót használja. Ugyanazt a görög gyökeret használja. Mit akar Pál kifejezni? Ti, filippi testvérek, üres dicsőségvággyal vagytok elfoglalva. Mit tett Krisztus? Megüresítette magát. Ti felfuvalkodtok, ragaszkodtok a magatok jogaihoz, követelitek, hogy mások kövessenek titeket, hiszen csak a ti látásotok az egyedül helyes nézet. Ez látható Krisztusban? Nem, éppen az ellenkezője. Ez a szójáték az intésnek egy formája. Hogyan alkalmazhatjuk ezt a verset magunkra? Mi, a helyi gyülekezet tagjai, Krisztus testének tagjai egy állandó „kenosis”-ban kell, hogy éljünk. Meg kell üresítenünk magunkat, le kell mondanunk a „hírnevünkről”, amint azt az Úr tette, hogy szolgálhassunk egymásnak és másoknak. Nem tudunk magunknak és másoknak egy időben szolgálni.
Foglalkozzunk most a 2,7-8-ban található két fogalommal. Először az inkarnációról, majd a megaláztatásáról beszél. Hogyan írja le az inkarnációját? Három kifejezést használ, melyek mind ugyanarra utalnak és ezeket összefűzi, felépíti, hogy hangsúlyossá váljon. Meg kell értenünk a kifejezés erejét. Megüresítette önmagát – hogyan tette ezt? Nem úgy, hogy isteni lényétől megfosztotta magát, hanem azáltal, hogy szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult. Rabszolga lett. Nem csak név szerint, hanem valójában, a rabszolga minden alárendeltségében. A Lk 22,27-ben azt mondja az Úr: „Én pedig olyan vagyok közöttetek, mint aki szolgál.” Mt 20,28: Mint ahogy az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy õ szolgáljon.
Vessük most össze a 6. verset a 7. verssel, vagyis azt a kijelentést, hogy „mert ő mindig is Isten formájában lévén” azzal, hogy „emberekhez hasonlóvá lett”, azaz létének egy más formáját vette magára! Testet öltése előtt csak Isten volt, de most ember lett és még ma is az!
És magatartásában (megjelenésében) is embernek bizonyult. Mindezek a kifejezések azt hangsúlyozzák, hogy Jézus Krisztus létében szent mint ember és ugyanakkor szent mint Isten. Ez a két természet tana egy személyben. Ezért beszélünk róla úgy, mint Isten-Ember.
Megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Emlékezzünk arra, hogy Pál modellként állítja ezt szemünk elé. Az alázatos szolgálat mintája, melynek utánzóinak kell lennünk. Nem szabad, hogy zsákmány legyen mindaz a csodálatos áldás, amiben részünk van, talentumaink és képességeink, amiket kaptunk. Késznek kell lennünk feladni mindent és felvenni magunkra a szolga formáját, és késznek kell lennünk egymásért meghalni.
A testet öltés maga is megalázó volt. Nem tudom, mi játszódott le az angyalvilágban az inkarnáció előtt. Ez persze spekuláció, de lehet, hogy Mihály arkangyal azt mondta Gábrielnek: Nem tudom elképzelni, hogyan fog ő a világba menni! Talán úgy, hogy egy tüzes szekéren fog megjelenni a Szent Földön, mindenki látni fogja, és térdre borulva fogják imádni! Egy másik angyal talán azt mondta: Nem, úgy fog megjelenni, mint egy bölcs, és a világ minden bölcsét el fogja kápráztatni bölcsességével.
Csodálkozva látják aztán, hogy Isten Fia leszáll dicsőséges trónjáról és megfogantatik egy egyszerű falusi lány méhében, majd megszületik egy istállóban, állatok között. Nincs kürtzengés, csak a pásztorok imádják Őt. Micsoda kontraszt!
Még ha az Úr az Éden kertjében jelent volna meg a bűnesett előtt, az is megalázó lett volna számára, hiszen Ő Isten. Még ha dicsőségében jelent volna meg a földön, az is megalázó lett volna. De Ő szolgaként jött a földre, egy istállóban született olyan szegénynek, hogy nem volt hová lehajtania fejét és még a keresztre is elment – eddig a végletig alázta meg magát Ő. Ez a példakép számunkra.
Gondoljunk bele életkörülményeibe! Ezt mondta magáról (Lk 9,58): „A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” Neki nem volt otthona. Mi hogyan értékeljük otthonunkat? Mennyi időt és erőt fordítunk otthonunkra, kertünkre és mennyi időnk és energiánk marad a mások felé való szolgálatra? Házunk, lakásunk nem akadály sokszor a mások felé való szolgálatban? Az Úr otthona a mennyben volt: Isten trónja, és itt a földön nem volt hová fejét lehajtani. Ez egy modell számunkra. Charles Spurgeon mondta egy prédikációjában, amelyben az Úr Jézus alázatosságáról beszélt annak kapcsán, amikor Pilátus előtt állt és a katonák az arcába köptek. Micsoda megalázása volt ez Isten Fiának! „Az ember bűne mindig el fog csodálkoztatni. Hogyan követhettétek el ezt a bűnt? Embernek fiai, hogyan bánhattok így vele gonosz gúnyotokkal? Az a kemény tövis, melynek neve bűn, melynek lénye démoni – pokol tüze ég benned. Miért nem tudtál világi pompára köpni, miért a menny gúnyodnak tárgya? Ha pedig a menny, akkor miért nem köpsz angyalokra? Nem volt más hely, ahol kiereszthetted volna alattomos tettedet, mint az a szeretet arckép? Nem volt más hely, ahová köphettél, mint az Ő arca? Az Ő arca? Szabad ilyen szeretetnek ilyen gyalázatot hordozni? Kívánnám, hogy az ember sohase lett volna megteremtve, vagy ha már meg lett teremtve, akkor meg kellett volna semmisíteni, nehogy ilyen gyalázatot kövessen el. Tekints erre a türelmes Jézusra, amint bántalmazva előtted áll a megalázás mélypontján. A bűnösök megkötözték mindenható kezét, és teremtőjük arcába köptek.” Ezt a megalázást szenvedte el értünk. Ott a kereszten nem csak ellenségeinek gúnyát szenvedte el, de barátai is elhagyták. Akkor hagyták el őt, amikor leginkább szüksége lett volna rájuk. Majd az a titokzatos kiáltás: „én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Ez a kiáltás egy szóban foglalható össze: kárhozat. Az örök Isten kárhozata az ember bűne miatt! Őt érte ez a kárhozat, nehogy a mi részünk legyen. Isten haragjának tüze ott a kereszten lett kioltva. – Ez a mi példaképünk.
Mit is mond végül Pál? Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Nem szívszélhűdésben, nem rákban halt meg annak minden fájdalmával és szenvedésével. Nem természetes halált szenvedett. Meghalt, mégpedig kereszthalállal. A „mégpedig” hangsúlyos kifejezés, melyet aláhúzhatunk a Bibliánkban. Nem akasztották fel, nem fejezték le, nem éheztették halálra egy börtönben. Megfeszítették. A kereszt egy szörnyű kivégzési mód, de a rómaiak még sokáig kínozhatták volna – az emberi agy még sokkal szörnyűbb kínzásokra is képes. Persze szörnyű, mikor a kezeiden vagy lábaidon szögeket vernek át. Pál azonban nem a testi fájdalomra utal, hanem a kereszt gyalázatára, ami rosszabb volt, mint a testi szenvedés. A kereszt volt az az eszköz, amivel annak a kornak emberei a leginkább ki tudták fejezni utálatukat és megvetésüket. Ez volt az emberi megalázás legfelsőbb kifejezési formája. – Ez történt vele, aki emberi formában, egyenlő volt Istennel. Ez volt Pál második pontja.
Ezután olvashatjuk az Ő felmagasztalását. Érdekes megfigyelni, hogy az ige alanya a 9. verstől megváltozik. A 2,6-8 versekben az alany mindig Jézus. Ő üresítette meg magát, Ő vette fel a szolga formáját, Őt feszítették meg. A 9. verstől az Atya az alany és Jézus a tárgy. Ezért fel is magasztalta Őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb. Isten teremtett világában van egy törvény: a megaláztatást a megdicsőülés követi. (Mt 18,4) „Aki azért megalázza magát, mint ez a kis gyermek, az a nagyobb a mennyeknek országában.” (Mt 23,12) „Mert aki magát felmagasztalja, megaláztatik; és aki magát megalázza, felmagasztaltatik.” Ez éppúgy egy törvény, mint a termodinamika vagy a gravitáció törvénye. Aki magát megalázza, az felmagasztaltatik. Ez is példa számunkra! Ígéretünk van arra, hogyha megalázzuk magunkat, akkor Isten minket is fel fog magasztalni.
És azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké. Ez a név NEM „Jézus”! Nem azt mondja itt, …hogy a Jézus névre minden térd meghajoljon. Hanem, hogy Jézus nevére, arra a névre, amely Jézus neve, arra a névre, melyet Ő visel, ami az Úr! Miért mondja azt, hogy „Jézus nevére…”? Mert meg akarja értetni olvasóival, hogy a történelmi személy, a názáreti ács, aki az emberi „Jézus” nevet kapta, aki szenvedett, Ő az, aki most fel lesz magasztalva. Egyesek önként hajtják meg térdeiket, mások kényszerből teszik majd. De mindenki vallani fogja, hogy Jézus ÚR. Nem egészen értjük, mit jelent, hogy az Ő dicsősége most nagyobb, mint testet öltése előtt, de Pál csak annyit akar velünk megértetni, hogy nincs semmi, ami nagyobb lenne nála. – Az a dicsőség, amely egy ideig el volt rejtve emberi természete alatt, mely mindig ott volt és amely rövid időre látható volt pl. a megdicsőülés hegyén, most teljességében helyre lett állítva. Minden térdnek meg kell hajolnia és meg kell vallania, hogy Jézus Krisztus Úr.
Miért íratott meg ez a szakasz a Bibliában? Mi érinthetné meg az emberi szívet jobban, mint ez? Miért? Azért hogy elgondolkozzunk? Vagy spekuláljunk? Nem! Pál csak azt akarja, hogy úgy viselkedjünk, mint Jézus. Tekintsünk úgy kincseinkre, gazdagságunkra, amint azt Ő tette. A vagyonunk, amit birtoklunk csak egy trágyadomb ahhoz képest, ami az Övé volt. – Azt akarja, hogy úgy nézzünk másokra, amint azt Ő tette. Az ígéret a miénk, a megdicsőülés. Ha Jézus Krisztus ezt tette értünk, miért vagyunk olyan tartózkodóak, hogy mások felé a kegyelmet és szeretetet gyakoroljuk? Hol van a szolgálat szelleme közöttünk? A megbékélés szelleme? A vasárnapi istentisztelet után miért maradunk hétfőn ugyanazok, akik szombaton voltunk? Ha Krisztus képe, az Ő áldozata állna szemünk előtt, akkor ez nem így lenne. Ő legyen a példa számunkra!
Mit kell tennünk a gyakorlatban? – kérdezheti valaki. Pontosan erről beszéltünk. Miért tegyem ezt? Éppen erről volt szó. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok. (Jn 13,35)