Legutóbb abból a szempontból vizsgáltuk meg a 2,5-11 verseket, hogy miért is ilyen formában fogalmazta ezt meg Pál apostol. Pálnak etikai célja volt azzal, hogy Jézus Krisztust mint példaképet állította a hívők szeme elé. Ez egy illusztráció arra nézve, hogyan kell a hívő embernek élnie a közösségben. Alázatos, önfeláldozó módon.Említettem, hogy a Fil 2,5-11 az egyik legfontosabb krisztológiai dogmatikus igerész a Bibliában. Ezt az igeszakaszt minden keresztyénnek kívülről kellene tudnia. Ez az ÚSZ-i teológia csúcspontja, ami Krisztus személyét illeti. Ez egy teológia, melynek etikai célja van.
Ezúttal egy kicsit más szemszögből vizsgálnánk meg ezt a részt. Mi a teológiai tanítása ennek a szakasznak? Tíz alapelvet szeretnénk kibontani ebből a szakaszból Jézus Krisztus személyére és váltságművére vonatkozóan. Talán valaki előre azt mondja: „nincs szükségünk ilyen írásmagyarázatra, nem is értem egészen, ha ilyen mélyre ásva és ennyire nézőpontból vizsgálódunk”. Ha nem lennék meggyőződve, hogy erre mégis szükségünk van, akkor nem beszélnék róla. Sőt, meggyőződésem, hogy az, amilyen mértékben képesek vagyunk Pál apostol intését életünkben a gyakorlatba átvinni egyenes arányban áll azzal, ahogyan az igerész teológiai tartalmát megértjük. Ha nem értjük meg Jézus Krisztus személyét, ahogyan Pál Őt jellemzi, akkor nem fogjuk tudni felmérni az etikai, gyakorlati értékét sem. Ha az az érzésed, hogy amiről beszélni fogunk, az absztrakt, kicsit elvont, arra azt mondhatjuk, hogy ez benne van Isten Igéjének természetében. Ezért nagyon figyelmesen kell követnünk az Ige mondanivalóját.
Fil 2,5 Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: Milyen indulattal kellene lennünk? A 2,3-4-ben említi: Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is.
Fil 2,6-11: mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.
Amint azt említettem, tíz teológiai alapelvet szeretnék sorra venni, mely az olvasott szakaszban megtalálható, és amiről legutóbb nem beszéltünk.
Az első: Ki volt a 2,5-11 írója? Nem Pál írta a levelet? De igen. Nem kellene feltételeznünk, hogy akkor a 2,5-11-et is ő írta? A válasz: nem! Miért? Amennyire ismert, az első keresztyének sok éneket énekeltek. Ezek az énekek csak Krisztus személyét dicsőítették. Találunk ilyen éneket a Kol 1,15-20-ban. Hasonló ének van az 1Tim 3-ban. Feltételeznünk kell, hogy a Fil 2,5-11 egy ilyen krisztológiai ének, továbbá hogy Pál ismerte ezeket az énekeket, és tudva, hogy ez az ének beleillik levelének tartalmába, idézi és felhasználja azt.
Én hajlok azonban arra, hogy ennek az éneknek az írója maga Pál volt. Mégis fennáll a kérdés: honnan vette Pál a gondolatot, amely a 2,5-11-ben kifejezésre jut? Lehetséges-e, hogy Pál Krisztus szolgálata felett gondolkozott és földi életének bizonyos eseményeire gondolt, amely ennek a csodálatos éneknek a megírására késztette? Én hiszem, hogy ez így volt.
Keressük ki a Jn 13-mat. Itt a lábmosás jelenete áll előttünk. Jn 13,3-5: Jézus jól tudva, hogy az Atya mindent kezébe adott, és hogy az Istentől jött, (itt említi Krisztus teremtés előtti létét!) és az Istenhez megy: felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt véve, körülkötötte magát; azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni, és törölni azzal a kendővel, amellyel körül volt kötve. Jn 13,12-15: Miután megmosta a lábukat, és felvette a felsőruháját, ismét letelepedett, és ezt mondta nekik: „Értitek, hogy mit tettem veletek? Ti így hívtok engem: Mester, és Uram, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek.
Látjuk a párhuzamot az Úr cselekedete és Pál tanítása között? Hadd mutassak rá erre közelebbről. – Mivel Jézus tudta, hogy Ő az Atyától jött, felkel az asztaltól, leveti ruháját, törülközőt köt maga köré és elkezdi egy rabszolga munkáját végezni! Mit olvasunk a Fil 2-ben? Annak ellenére, hogy Krisztus Isten formájában létezett a teremtés előtt, Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel. Világos a párhuzam. A Jn 13,12-ben ezt olvassuk: Miután megmosta a lábukat, és felvette a felsőruháját, ismét letelepedett. A Fil 2-ben azt olvassuk, hogy testetöltése, szolgálata és halála után Isten felmagasztalta Őt oda, ahonnan jött.
Jn 13,13 Ti így hívtok engem: Mester, és Uram, (Kyrios) és jól mondjátok, mert az vagyok. Fil 2 Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon. Mi ez a név? Kyrios, Úr! A Jn 13,15-ben az Úr azt mondja, hogy példát adott nekünk, hogyan szolgáljunk egymásnak. Pál szintén példát ad nekünk, hogyan kell egymásnak szolgálni, melynek alapja az Úr szolgálata a földön. A Jn 13-ban az Úr összefoglalja tanítását. A Mk 10,43-44-ben azt mondja: De nem így van közöttetek, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen szolgátok; és aki első akar lenni közöttetek, az legyen mindenki rabszolgája. A lábmosással az Úr gyakorlati oktatást adott. A Fil 2-ben Pál ugyanazt mondja: hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. Krisztus példáját idézi Pál.
Gondolom – ez csak egy gondolat –, hogy amikor Pál a Filippi levelet írta, a Jn 13 eseménye állt szeme előtt.
A második dolog, amit a Fil 2-vel kapcsolatban megemlítenék nemcsak az, hogy a Fil 2,6-ban Krisztus Istennek formájában volt, hanem az is, hogy a 2,7-ben egy rabszolga formájában volt. – Legutóbb beszéltünk arról, hogy mit is jelent „Isten formájában” lenni. Ez csak kétszer fordul elő az ÚSZ-ben, a Fil 2,6 és 7-ben. Minden, ami Isten, az Krisztus is. Ő teljességében Isten. – Pál a 2,7-ben azt mondja, hogy ő rabszolga formáját vette magára. Ugyanazt a szót használja, amivel kifejezi azt, hogy Jézus Krisztus teljesen Isten és teljesen ember. Mindkettőn hangsúly van, és ugyanolyan nyomatékkal kell hangsúlyoznunk.
Az evangéliumok világosan tanítják, hogy Jézus Krisztus egy valós fizikai testben élt. Persze – mondhatnánk. De az 1. és 2. évszázadban ezt kétségbe vonták. Az eretnektanítás szerint, amit docetizmusnak neveznek, Jézus csak egy fantom volt, egy jelenség, fizikai test nélkül. Csak egy jelenség volt, nem volt ember. Az 1Jn 1,1 azt mondja: Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk… Tamás a feltámadás után is lehetőséget kapott arra, hogy ujjait a sebekbe tegye. Jézus éhezett, szomjazott, elfáradt, sírt és sóhajtozott. Volt lelke, szelleme. „A te kezedbe ajánlom szellememet.” Róm 9,5 „akik közül származik a Krisztus test szerint”. A Gal 3,16-ban azt olvassuk, hogy ő Ábrahám magvából van. A Jel 22 szerint Dávid házából származott. Voltak érzelmei csakúgy, mint nekünk. Hányszor olvassuk róla, hogy sajnálattal volt mások felé. Haragudott és szeretett, tudott örülni, melyre a Jn 17,13 utal.
Ez azért fontos, mert tudnunk kell, hogy Ő mint ember teljesen megérti minden szükségünket és bajunkat. Ha szenvedünk, ha fáradtak vagyunk, tudhatjuk, hogy Ő is szenvedett és fáradt volt. Ha érzelmeinkkel harcolunk, szeretettel, haraggal, együttérzéssel, Ő maradéktalanul megért minket.
Emberi volta leginkább kísértéseiben látható. A Sátán e világ minden kéjével kísértette és Ő mindig nemet mondott. – Persze mondhatnánk: „hogyan érthet Ő meg engem, amikor én sokszor elbukom a kísértésekben?” Meg kell értenünk, hogy Ő éppen azért ért meg engem, mert Ő mindig „nem”-et mondott. Felteszek egy kérdést: Ha keresel egy modellt, egy példaképet, amely után szeretnéd életedet, jellemedet berendezni, akkor kit választanál? Olyat, aki a kísértés idején (alkohol, drogok, szex vagy hatalom és pénz) elbukott, vagy olyasvalakit, aki a kísértés teljes erejének ki volt téve, de mindig ellenállt? Én az utóbbit választanám. Tudatában kell lennünk, hogy az Úr Jézus sokkal erősebb kísértéseknek volt kitéve, mint mi! Mi egy idő után elbukunk és akkor vége a kísértésnek, de ő mindvégig kitartott és ellenállt és sosem adta be a derekát. Ezért Ő valamennyiünknél jobban tudja, hogy mi a kísértés. Ha Jézus Krisztus nem volt valóban ember, rabszolga, akkor az inkarnáció egy csalás, látszat csupán. A megváltás fundamentuma az inkarnáció, a testet öltés. Csak ember tud egy embert megváltani. Ezért kellett Istennek emberi testet öltenie. Csak azért lehet örök életünk, mert egy ember lett a halottakból feltámasztva. Mivel mint ember megdicsőült, tudhatjuk, hogy ez lesz a mi jövőnk is, megváltott embereknek.
A harmadik dolog, amiről beszélni szeretnék szintén a 2,6-ban található. Ez egy nehéz dolog, jó ha odafigyelünk: habár ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel. Az eredeti görög szövegben a „nem tekintette zsákmánynak” mögött a „harpagmos” kifejezés áll, mely nem egyértelmű. Sok vita folyt ennek a szónak a jelentése felett. Abban valamennyien biztosan egyetértünk, hogy ez a szó egy tárgyra, valamilyen kincsre vonatkozik. A vita afelett folyik, hogy ez a tárgy már valakinek a birtokában van, vagy csak kívánja azt birtokolni. Egyesek szerint az utóbbi a helyes értelmezés. A vers értelmezése eszerint az lenne, hogy habár Jézus testetöltése előtt Isten formájában volt, nem volt egyenlő Istennel. Ő nem volt ennek az egyenlőségnek a birtokában, ez csak kilátásba volt helyezve, mint egy kincs, egy jutalom. Miért értelmezik ezt így? Azért mert egy analógiát vélnek felismerni az első és az utolsó Ádám között. Egy kommentárban ez áll: A preegzisztenciális Krisztust össze lehet hasonlítani az első Ádámmal. Mindkettő Isten dicsőségének hasonlatosságát viselte. Mindketten rendelkeztek egy magasabb jutalom lehetőségével. Mind a kettőben hiányzott a jövendő dicsőségének kiteljesedése (azaz az Istennel való egyenlőség). Az 1Móz 2 és 3 Ádámja a kígyó ígérete alapján akarta az Istennel való egyenlőséget elnyerni, de a maga megvalósításában csak nyomorúságot és romlást hozott magára. Az utolsó Ádám, Jézus, ezt a dicsőséget nem olyasvalaminek tekintette, amit magához kellett volna ragadnia saját akarata szerint, hanem hagyta magát megajándékozni testi élete végén.” Ez egy érdekes gondolat! Krisztus, preegzisztenciális életében habár isteni formával rendelkezett, mégsem volt Istennel egyenlő. De mint az első Ádámnál, ez mint jutalom előtte állt. Ádám, a Sátán tanácsára magához akarta ragadni, Jézus azonban nem ragadta magához, hanem hagyta, hogy ajándékképpen megkapja azt, mint váltságművéért való jutalom. – Felismerjük ezen nézet teológiai problémáját?
Ezen nézet szerint Ádám Isten képére lett teremtve. Krisztus, ahogy ezt az Ige több helyen említi, Isten látható képe volt. Ádám nevet akart magának szerezni, utána nyúlt, magához ragadta. Az utolsó Ádám, Krisztus, nem mint jutalmat látta, amit magához akart volna ragadni, hanem megüresítette magát. Az első Ádám ember formájában felmagasztalta magát. Az utolsó Ádám emberi formát vett fel és megalázta magát. Az első Ádám engedetlen volt mindhalálig. Az utolsó Ádám engedelmes volt mindhalálig. Az első Ádám elvesztette dicsőségét, az utolsó Ádám fel lett magasztalva és azt a nevet kapta, hogy ÚR.
Ez egy érdekes párhuzam és nem kétséges, hogy van egy párhuzam az első és az utolsó Ádám között. Olvassuk el a Róm 5,12-21 verseket. Ellenben nem hiszem, hogy Pál apostol ebben a szakaszban erre utalna. Ez a nézet tagadná Krisztus preinkarnációs istenségének valóságát. Ez azonban természetesen sok más igében igazolást nyer. Azon kívül a 2,6 versnek semmi értelme nem lenne. Itt Pál állítja, hogy Isten formájában lévén, ami ugyanaz, mint hogy egyenlő Istennel. Ezek szinonimák. Két leírása ugyanannak a valóságnak.
Mi ennek az igerésznek a központi mondanivalója? Nem az, hogy Jézus előtt volt valami, ami után vágyakozott, és amire nézve elhatározta, hogy nem teszi rá kezét. A szakasz mondanivalója: az áldozat. Az igeszakasz szerint annak ellenére, hogy ezek birtokában volt, nem tekintette zsákmánynak, hanem megüresítette magát, nem volt tekintettel saját magára. Mit mond Pál a 2Kor 8,9-ben? Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztusnak kegyelmét, hogy annak ellenére, hogy gazdag volt, szegénnyé lett érettetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok. A hangsúly a Fil 2-ben azon van, hogy az a gazdagság, az a dicsőség, az az isteni természet, mellyel a preegzisztenciális Krisztus rendelkezett, nem tudták őt visszatartani attól az alázatos szolgálatától érettünk.
A negyedik alapelv: a 2,7-ben azt olvassuk, hogy „megüresítette magát”. Ennek a szónak a görög megfelelője a „kenoo”. Ebből a szóból származik a „kenozis” fogalom. E teológiai nézet szerint ahhoz, hogy Jézus valójában ember lehessen, le kell vetkőznie az ő istenségét, isteni természetét. Ezt a nézetet többen vallották, de fő képviselője egy Thomasius nevű német lutheránus teológus volt. Szerinte a lutheránusok nem hangsúlyozták eléggé Krisztus emberi voltát és túlhangsúlyozták istenségét. Ezért szerinte a „megüresítette magát” kifejezés annyit jelent, hogy Jézus Krisztus levetkőzte istenségét. – Korábban volt szó arról, hogy Ő nem tartott igényt hírnevére, de nem azáltal, hogy valamit elvetett magától, valamit levetkőzött, hanem azáltal, hogy olyasvalamivé lett, ami azelőtt nem volt, egy rabszolga.
Thomasius megkülönböztette Isten abszolút és relatív tulajdonságait. Isten abszolút tulajdonságai pl. a szentsége, igazsága, szeretete, szabadsága, vagyis olyan tulajdonságok, amelyekre szüksége van ahhoz, hogy egyáltalán Isten legyen. – Isten elveszthet más tulajdonságokat anélkül, hogy megszűnne Isten lenni, pl. mindenhatóságát, mindentudását, mindenütt való jelenlétét. Thomasius vallotta, hogy Krisztus levetkőzte ezeket a relatív tulajdonságokat ahhoz hogy ember lehessen. Valaki ezt inkarnációnak nevezte az isteni öngyilkosság által. Isten megölte magát, hogy ember lehessen.
Mi lenne ennek a teológiának a következménye? Mi lenne a Szentháromság tanításából? A Szentháromság lényege az, hogy mind a három személy Isten. Ez a közös tulajdonságuk. Ha egyikük egyszerre csak kevesebb lesz, mint Isten és elveszíti ezt a közös elemet, megüresíti magát, levetkőzi isteni tulajdonságait, akkor Isten megszűnt Isten lenni. Mi lesz akkor Isten változhatatlanságából? Ha Isten második személye megváltozik? Isten azonban nem változik! Ha változna, akkor talán egy nap meggondolná magát üdvösségünket illetően.
Ez a tanítás Isten megváltó munkáját is megkérdőjelezné! Jézus ember, de ugyanakkor Isten is kellett, hogy legyen ahhoz, hogy elvégezze megváltó munkáját. Ha nem lett volna teljesen Isten és ugyanakkor ember, akkor nem volna kiengesztelődés.
Jézus evangéliumokból ismert képe megsemmisülne. Igaz, hogy Jézus szomjazott, éhezett, sőt „tudatlanságát” is beismerte az Úr visszajövetelének idejét illetően. Ugyanakkor ismerjük azt a Jézust is, aki mindenható, aki parancsolt az elemeknek, akire senki nem tehette rá a kezét, hacsak önként meg nem engedte. Aki tudta, hogy mi van az emberek szívében. Krisztus egyszerre volt Isten és ember.
Ez a nézet káoszt, egy világkatasztrófát okozna, ha igaz lenne. A Biblia tanítja, hogy Isten Igéje, a Hármasság második személye tartja fenn a világot. A Kol 1,17-ben az áll, hogy És ő előbb volt mindennél, és minden ő benne áll fenn. Ha ő elveszítette volna mindenhatóságát, akkor a világ önmagában összeomlott volna.
Az ötödik dolog, amire figyelmünket fordítanunk kell, a következő két kifejezés: emberekhez hasonlóvá lett, ill. magatartásában is embernek bizonyult. Ha ezeket a kifejezéseket kiragadnánk összefüggésükből, akkor arra a következtetésre juthatnánk, hogy ő kevesebb volt, mint ember, csupán „hasonló” volt az emberhez és csak külső megjelenési formája volt emberi. Ezt a három kifejezést azonban folyamatában, összefüggésében kell olvasni. Szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult. Pál itt Krisztus teljes emberségének képét akarja elénk festeni. Megalázta magát, amit abból láthatunk, hogy minden tekintetben ember volt. Benső jellemében és külső megjelenési formájában egyaránt.
A hatodik dolog, amit szeretnék kihangsúlyozni: az Ő megalázkodásának mélysége. 2,8: és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. A mégpedig szót alá kell húzni. Ezt azért hangsúlyozom, mert a keresztre feszítésre gondolva gyakran elfelejtjük azt, hogy az mennyire megalázó volt. A kereszt nem csak egy volt a sok kivégzési módszer között. Ezt a módszert csak a világ szennyének tartották fenn. Jézus keresztre feszítésével kifejezésre juttatták azt, hogy a világ szemétjének tartották Őt. A két véglet: elhagyta mennyei dicsőséget és a világ szemétjének tartották. Régi irodalmat olvasva ritkán találunk utalást a keresztre feszítésre. Nem azért, mert a keresztre feszítés egy közönséges, mindennapi kivégzési módszer volt, hanem azért, mert ez egy olyan hitvány, alávaló gondolat volt, hogy nem akarták tollukat bemocskolni vele. Olyan volt ez a szemükben, mint a pornográfia. Ezért mondja Pál az 1Kor 1,18.21-23-ban, hogy a keresztről való beszéd bolondság, botrány. Miért tanúsítottak annyi ellenállást Pál felé, amikor a megfeszített Krisztust hirdette? Azért, mert hitt Istenben? Azért, mert azt hirdette, hogy az ember bűnös? Nem. Azért, mert más fontos tanítást hirdetett? Nem. Nem azért csúfolták ki Pált, mert egy olyan Istent hirdetett, aki azért halt meg, hogy az embereket megváltsa, hanem mert egy megfeszített Istent hirdetett! A kontrasztot szem előtt kell tartanunk: „mégpedig a kereszthalálig”.
A hetedik dolog amit szeretnék megemlíteni: 2,9/a Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb. Mikor adta Isten Neki ezt a nevet? Egyesek szerint ez az Ő második adventjekor fog megtörténni. Nem. Ez mind múlt időben áll. Ez akkor történt, amikor Krisztus mennybe ment és elfoglalta helyét a trónon. Erről beszél Pál az Ef 1,19-21-ben: És mi az ő hatalmának felséges nagysága irántunk, akik hiszünk, az ő hatalma erejének ama munkája szerint, 20 melyet megmutatott a Krisztusban, mikor feltámasztotta őt a halálból, És ültette őt a maga jobbjára a mennyekben 21 felül minden fejedelemségen és hatalmasságon és erőn és uraságon és minden néven, mely neveztetik nemcsak e világon, hanem a következendőben is, és mindeneket vetett az ő lábai alá.
Ez is múlt időben áll! A második adventkor ez teljességében látható lesz, de ez már ma is fennáll. Ő már ma is a trónon ül és uralkodik, ha mi nem is látjuk.
A nyolcadik dolog: az a tény, hogy Jézus azt a nevet kapta, hogy „ÚR”. A név nem Jézus, hanem Úr. Lapozzuk fel az Ézs 45,20-25-t. Ezt idézi Pál a Fil 2-ben.
Így szól Jahve: Gyülekezzetek, jöjjetek ide! Lépjenek elő mindazok, akik megmenekültek a nemzetek közül! Semmit sem tudnak azok, akik fából készült bálványokat hordoznak, és olyan istenhez imádkoznak, aki nem tud segíteni. Mondjátok meg, adjátok elő, tanácskozzatok csak egymással! Hirdetett-e valaki valaha, jelentett-e ki ilyent az ősidők óta? Csak én, az ÚR! Nincs más isten rajtam kívül, igaz és szabadító isten nincsen rajtam kívül. Rám figyeljetek a föld legvégéről is, és megszabadultok, mert én vagyok az Isten, nincs más! Magamra esküdtem, igazság jött ki számon, szavam megmásíthatatlan: Előttem (Jahve) hajol meg minden térd, rám esküszik minden nyelv, és ezt mondják rólam: Csak az ÚRnál van igazság és erő! Megszégyenülve mennek hozzá mind, akik gyűlölték őt. Az ÚR által boldogul, vele dicsekszik Izrael minden utóda. Ki ez az Úr? Ő a testet öltött Krisztus! Ő Jahve inkarnációja. Jahve emberi természetet vett magára, hogy meghaljon értünk és most megdicsőült. Ez szép példája annak, amikor egy ószövetségi ige, mely Jahveről beszél, az ÚSZ-ben Jézus Krisztusra vonatkozik. Ez talán a legjobb bibliai bizonyíték Jézus Krisztus istenségére.
A kilencedik dolog: …hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké. Ez a mennyei angyalokra, az emberekre a földön és a démoni hatalmakra utal. Mit olvastunk az Ézs 45-ben? Előttem (Jahve) hajol meg minden térd, rám esküszik minden nyelv… egyesek ugyan megszégyenülve mennek hozzá, mindazok, akik gyűlölték őt. Minden térd meg fog hajolni, hívők és hitetlenek, minden nyelv vallani fogja. Egyesek szeretetből, egy megújult szívből, mások kényszerből.
A tizedi alapelv, mely tulajdonképpen nem egy alapelv: Pál itt megismétli, hogy miért írja le ilyen hosszan Krisztus személyét. Miért? Mert Krisztus a legfőbb példakép, az illusztráció, a paradigma arra nézve, hogyan kell a keresztyéneknek élni és viselkedni egymás felé. Mivel Krisztus ennyire megalázta magát, azért nekünk is mindenben készen kell lennünk a magunk kicsi módján, hogy egymásért mindent megtegyünk és szolgáljunk. Ez Pál apostol célja ezzel az igeszakasszal. Az 1Kor 1. és 2. fejezetében a Krisztus értelméről, az egy értelemről ír, amiben lennünk kell. Úgy kell gondolkoznunk, ahogyan Krisztus gondolkozott. A mi értékítéletünknek olyannak kell lennie, mint az Övé. Amiben Ő hitt, abban kell nekünk is hinnünk. Az Ő tanítása a mi tanításunk. Az Ő elvei a mi elveink. Amilyen az Ő hozzáállása és viszonya a kincsekhez, értékekhez, az alázathoz és a megdicsőüléshez, olyannak kell lennie a mi hozzáállásunknak is. Ne tekintsük zsákmánynak azt a keveset, ami birtokunkban van, hanem legyen bennünk Krisztus értelme, és vegyük magunkra a rabszolga szolgálatát. Mossuk meg egymás lábait, és ha kell, talán áldozzuk fel életünket a másikért. Ezért az az indulat (az a gondolkodásmód, az az értelem) legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt.