2) A békeáldozat (Leviticus 3)
Ma a Leviticus 3-ban található békeáldozatról lesz szó, amit bizonyos fordítások hálaáldozatként is említenek.
Először viszont elevenítsük fel, mit is tanultunk eddig a tipologizálásról. Mit jelent a tipológia? A típustan nem más, mint személyek, tárgyak, események közti szellemi összefüggések tanulmányozása, mindez az isteni kinyilatkoztatás történelmi keretein belül. Az ószövetségi események és azok Újszövetségben történt beteljesedése között mély, belső kapcsolatot fedezhetünk fel. Nem allegóriáról, szóképekről van szó, hanem történelmi tényekről. Isten a szálakat a kezében tartja, és amit az Ószövetségben kijelent, előre jelez, az Újszövetségben beteljesül.
A tipológia jellemvonásai: összefüggések, történelem, jövendölés.
Szeretnék még valamit hozzáfűzni. Az Ószövetség mindenek előtt Isten üdvtörténete. A Zsidókhoz írt levél írója a következőket mondja:
„Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk.” (Zsid. 1,1)
Isten, aki az Ószövetségben sokféleképpen szólt, Krisztus által is nyilatkozott. Mindez utalás arra, hogy az ószövetségi kijelentéseknek hányféle változata létezik: látomások, álmok, beszédek, berendezések (pl. a templom berendezése), papság leírása, események ismertetése (pl. az egyiptomi kivonulás, pusztai vándorlás, az ígéret földjére való bemenetel). Tudjuk, hogy a történelem Istené, kezében tartja az eseményeket. Mind az Ószövetség, mind az Újszövetség írói tudatában voltak annak, hogy a történelem üdvtörténet.
Az ószövetségi történelem krisztológiai, Krisztusra mutató. Utal az élet különböző területeire és a Messiás szolgálatára. Jézusnak nemcsak az első eljövetelére, hanem a másodikra is. Emlékezzünk, mit mondott az Úr az emmausi tanítványoknak:
„Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie? És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt.” (Luk. 24,25-27)
Az Ószövetség egy pedagógia mű. Isten tervezte és valamit tanítani akar nekünk. Itt említeném a Róm. 15,4 versét:
„Mert amit korábban megírtak, a mi tanításunkra írták meg, hogy az Írásokból türelmet és vigasztalást merítve reménykedjünk.”
Vannak emberek, akik arra bátorítanak, hogy próbáljuk meg úgy olvasni, értelmezni és magyarázni az Ószövetséget, ahogy azt egykor annak írói és olvasói tették. Jó érv, viszont a Biblia nemcsak a régmúlt történelmi idők embereihez szól, hanem annál sokkal többet mond. Pál apostol igen világosan kijelenti, hogy a tanítás mind az ószövetségi, mind az újszövetségi emberek számára adatott. A Róm. 4,23-24-ben és az 1Kor. 10,6-ban, ill. 10,11-ben azt mondja, hogy a régi dolgok példaként íródtak meg számunkra, akik most az Ószövetséget olvassuk. Tudnunk kell azt is, hogy az Ószövetség részismeretet tartalmaz, tisztán önmagában véve nem teljes, hiányos. Péter azt mondja, hogy ezt az üdvösséget keresték és kutatták a próféták, akik a nektek szánt kegyelemről prófétáltak, kutatva, hogy melyik vagy milyen időről tett kijelentést Krisztus bennük levő Szelleme. Számára nyilvánvalóvá vált, hogy a prófécia nemcsak a kortársak felé irányult, hanem felénk is. Más szavakkal szólva az ószövetségi történelem hiányos, részismeretet tartalmaz és az eljövendő Messiásra utal. Történelmi szövegkörnyezetében vizsgálva az Ószövetség nagy jelentéssel bír, de csak az Újszövetség által lesz teljes. Az Ószövetség az ószövetségi emberek számára bizonyos mondanivalóval rendelkezik, a mai kor embere számára viszont már kibővített jelentéssel bír, hiszen a tipológiai összefüggéseket is figyelembe vesszük.
Egyes bibliatanítók óva intenek bennünket attól, nehogy valami újszövetségi dolgot belemagyarázzunk az Ószövetségbe. Hiba lenne olyan dolgot beleolvasni az Ószövetségbe, ami nyelvtani, történelmi értelemben nem szerepel ott. Nem minden ószövetségi dolgot lehet tipológiai szempontból értelmezni. Az ellen az elgondolás ellen viszont, hogy az Újszövetséget ne vizsgáljuk az Ószövetség fényében, egyértelműen tiltakoznának az Újszövetség írói, hiszen ők maguk az Újszövetséget az Ószövetség tükrében írták. Meglátták Krisztusban az Ószövetség beteljesedését, amit még manapság sem vesz észre sok ember. Például a Genezis 3,15-öt soha nem érthetnénk meg teljes valójában, ha nem ismernénk a Biblia többi részét. Hogyan foghatnánk fel a bűneset jelentését és a kígyó szerepének a bűnnel való kapcsolatát, ha nem olvasnánk a későbbiekben a 2. Kor. 5,21-et?
„Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.”
A legjobb, ha egy egyszerű példával próbálom érthetővé tenni. Vegyünk egy virágot, egy kaméliát, ami a kertünkben is megtalálható. Csodálatosak, amikor virágoznak. Keveset értek a botanikához, de aki ismeri ezt a növényt, nemcsak a szépségét veszi észre. Mikroszkóp alatt megvizsgálhatja a virágot, így rengeteg dolgot tanulhat róla. A vizsgálat által megváltozott a növény? Hozzáadódott valami? Nem. Az ember valamit észrevett, amit addig nem látott. A tevékenységével, tanulmányozásával jobban megismerte a virágot.
Az Ószövetséget mindig nyelvtani-történelmi összefüggésében kell olvasnunk, de nem állhatunk meg itt. Olvassuk a szöveget az újszövetségi kinyilatkoztatás fényében! Mindezt tegyük azért, hogy semmit ne magyarázzunk bele az Ószövetségbe. Ezt nevezzük bibliamagyarázatnak. Csak azt tesszük, amit az Úr és az apostolok is tettek.
Sok liberális teológus nem fogadja el az ószövetségi szövegek krisztológiai magyarázatát. Véleményük szerint semmi nem található Krisztusból az Ószövetségben, az apostolok az egészet félreértették vagy egyszerűen csak elévült bibliamagyarázati módszert alkalmaztak, ami a mai felvilágosult társadalmunkban érvényét vesztette. Az apostolok olvasták és ismerték is az Ószövetséget, amit aztán az Újszövetség fényében magyaráztak. A liberális teológusok helyett az apostolok példáját kövessük.
Ezek után térjünk rá a Leviticus 3-ban található békeáldozatra.
Láttuk, hogy az égőáldozat során az állatot elégették; mindez az Úr tökéletes engedelmességét ábrázolja, aki a bűnért elszenvedte a büntetést. A 2. fejezetben az ételáldozat tanulmányozásával foglalkoztunk, ami az Úr Jézus hibátlan, makulátlan jellemét tárja elénk. Nem volt labilis, változékony, mint néhány apostola, pl. Zebedeus fiai vagy Péter. A harmadik áldozat, amivel most fogunk foglalkozni, az ember és Isten kibéküléséről szól. A Róm. 5,1-ben a következőket olvashatjuk:
„Mivel tehát megigazultunk hitből, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által.”
Azáltal, hogy a kárpit kettészakadt, Jézus megnyitotta a kaput az emberek számára Isten felé. Jézus vére békét hozott Isten és az ember kapcsolatában. Ne felejtsük el azonban, hogy az ószövetségi áldozatok a keresztet különböző nézőpontból világítják meg.
Ha venni akarok egy házat, először kívülről járom körbe, csak azután megyek be, hogy megnézzem, ott hogy néz ki. Az égőáldozat egy nézőpont, az ételáldozat egy másik, most pedig megvizsgáljuk a békeáldozatot.
Honnan van a békeáldozat név? Héberül „zevah selámim”; az Ószövetség görög fordításában, a septuagintában „thusia solterion”. Tulajdonképpen üdvözítő áldozatnak is fordíthatnánk, hiszen a megváltás összes áldását magába foglaló áldozatról van szó. Mindez megfelel a Róm. 5,1-ben olvasottaknak:
„Mivel tehát megigazultunk hitből, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által.”
Vizsgáljuk meg most a Lev. 3. első öt versét:
„Ha valakinek az áldozata békeáldozat, és marhát mutat be áldozatul, akár hímet, akár nőstényt, hibátlant áldozzon az Úr előtt.” (Érdekes, hogy az égőáldozatnál hím állatot kellett bemutatni. Most a feminizmus elérkeztével az állat nemének már nem volt jelentősége.)
„Tegye a kezét áldozatának a fejére, és vágja le a kijelentés sátrának a bejáratánál. Áron fiai, a papok pedig hintsék a vért körös-körül az oltárra. Azután a békeáldozatból mutassa be az Úrnak tűzáldozatul a kövérjét, amely a beleket borítja: mindazt a kövérjét, ami a beleken van a két vesét, a rajtuk és a vékonyán levő kövérjét meg a májon levő hártyát, amelyet a veséknél kell lefejteni. Áron fiai füstölögtessék el ezt az oltáron, rátéve az égőáldozatra a tűzre rakott fán: kedves illatú tűzáldozat ez az Úrnak.”
Égőáldozatot naponta vittek, reggel és este is. Mivel az égőáldozat már az oltáron füstölgött, ezért a békeáldozatot erre tették rá. Kedves illatú tűzáldozat ez az Úrnak.
Nincs időnk arra, hogy elolvassuk a 7. fejezetet, viszont a Lev. 7,11 és az azt követő versek a békeáldozati törvényt írják le. Visszatérünk még rá, ami azonban megdöbbentő, hogy az állat kövérjét feláldozták, a húst viszont ezt követően megette az áldozatot végző személy. Az áldozati szertartás után egyfajta szövetségkötési lakoma, ünnepség zajlik, ahol az áldozatot végző megeszi a feláldozott állat húsát.
Ahogy az első fejezetben, úgy a harmadikban is az égőáldozat háromfajta formában kerül leírásra. Az 1-5-ig tartó szakaszban kiveszik a nyájból az áldozati állatot, a 6-11 versekben olvashatunk arról, amikor a kisállatot áldozati állatként bemutatják, míg a 12-17-ig rész leírja, hogyan kell egy kecskét feláldozni. Vannak kisebb különbségek, viszont az első öt vers az áldozat módját tárja elénk. Ez az áldozat békét eredményez Isten és ember kapcsolatában és üdvösséget hoz.
Tekintsük meg most közelebbről a békeáldozatot. Az égőáldozatnál már láthattuk, hogy az állatnak hibátlannak és egészségesnek kellett lennie. Mire utal ez? Természetesen az Úr Jézusra, aki bűntelen volt és tökéletes. Olvassuk el az 1. Pét. 1,18-19-et. Figyeljük meg, hogyan használja Péter ugyanazt a kifejezést, amit az Ószövetség, noha a Lev. 3-ban Jézus neve nem szerepel. Mégis utal Jézusra.
„Tudva, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén.”
Péter természetesen a páskabárányról beszél, de ezek a szófordulatok mindegyik áldozat esetében az Úr Jézusra utalnak. A „hibátlan és szeplőtelen” kifejezés Jézus bűn nélküli életének a kiábrázolása, és mint ahogy az égőáldozatnál megállapítottuk, Ő nem tudott bűnt elkövetni. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy nem csak bűntelen ember volt, hanem egyben Isten is. Ha a Megváltó nem lett volna teljes egészében Isten, akkor, mint ahogy H. C. G. Moule találóan kifejezte, a végén összeomlott volna, akár a Pont d’Avignon. A mi Urunknak emberként bűntelennek kellett lennie, viszont nem csak ember volt, hanem Isten is egyben. A hangsúly jelen esetben a bűntelenségen van.
Azt olvastuk, hogy az áldozat végrehajtója tegye a kezét áldozatának a fejére. Kezével lenyomta az állat fejét, mindezzel jelképezvén, hogy az áldozatával azonosul és a bűnei áthelyeződnek az ártatlan áldozati állatra. Isten megítéli a bűnt, aminek szimbóluma az állat megölése.
„Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (2.Kor. 5,21)
Majd a következőt olvashatjuk:
„És vágja le a kijelentés sátrának a bejáratánál.”
Az áldozatot hozó személy vágta le az állatot, nem pedig a pap. A „levágni” szó nagyon fontos, mivel erőszakos halált ábrázol. Néhány teológiai tanár szerint nincs jelentősége annak, hogyan halt meg az Úr Jézus, a vér nem játszik szerepet. Ha Jézus szívinfarktus következtében hunyt volna el, nem lehetett volna a Megváltónk. Az Írás nem csak a haláláról beszél, hanem azt is hangsúlyozza, hogy erőszakos halált kellett elszenvednie. Ebből láthatjuk, mennyire fontos a kiontott vér.
„És vágja le a kijelentés sátrának a bejáratánál.”
Mit jelent ez a mondat? Az állat levágása a bűnért történő helyettesítő áldozat, hiszen a büntetést maga az állat viselte. A bűnt továbbították az állatra, a bűnnek az ára, büntetése viszont halál.
Tudnunk kell, hogy modern teológusok, humanista gondolkodók, beleértve az állatvédőket is, nem osztják ezeket a gondolatokat. Beszélnek az Úrról, mint helyettesítő áldozatról, de nem evangéliumi értelemben. Krisztusról, mint helyettesről beszélnek, és ezáltal már be is csapták a kevés bibliaismerettel rendelkező egyszerű keresztényeket, akik szinte isszák a szavukat, mivel igazhitű keresztyéneknek tartják őket, és közben észre sem veszik, hogy az egyes mondatelemeknek más tartalmat tulajdonítanak. Kérdésünkre azonnali választ adnak: Nem hihetünk egy olyan Istenben, aki a bűn büntetését valaki másra helyezi, és éppen ezért nem hiszünk Krisztus mi bűneink miatt történt áldozatában.
Pedig pontosan ez történik a békeáldozatnál. Az ember a kezét az állat fejére helyezi és az állatot helyette vágják le, a bűnei büntetéseként. Ézsaiás az 53,6-ban egyértelműen kifejezi:
„Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért.”
Pont ez történik ennél az áldozatnál. Miután levágták az állatot, elkezdődött a papok munkája. Áron fiai, a papok pedig hintsék a vért körös-körül az oltárra.
Ezt hogyan értelmezzük? Mi emberek, te is, én is, vétkesek vagyunk az Urunk kivégzésében. Természetesen minden Írást ismerő ember tudja, hogy nem csak egyedül mi emberek okoztuk Krisztus halálát. Az Atya odaadta a Fiát, a Sátán is kivette a részét, az Úr Jézus pedig saját magát áldozta fel, önszántából átengedte magát. Az áldozatból megtudjuk, milyen nagy a mi bűnünk Krisztus halálában. Bárki mondhatja: Hiszen ott sem voltam 2000 évvel ezelőtt a keresztre feszítésnél, éppen ezért nem vagyok vétkes Jézus halálában. Ezzel a kijelentésével észre sem veszi, milyen mélyre süllyedt a bűneiben. A bűn súlya olyan nagy, hogy ha lehetőségünk lett volna, a főpappal, Heródessel, Pilátussal és a farizeusokkal együtt estünk volna ítélet alá.
Olvassuk tovább a Leviticust:
„Azután a békeáldozatból mutassa be az Úrnak tűzáldozatul a kövérjét, amely a beleket borítja: mindazt a kövérjét, ami a beleken van.”
Vegyük figyelembe a „tűzáldozat” kifejezést. A kövérjét eltávolítják és elégetik az oltáron, a húst viszont nem. Miért égetik el a kövérjét? Gyakran vannak olyan vendégeink, akik étkezésnél a hús zsíros részét a tányér szélére tolják, mivel egészségtelennek, esetleg undorítónak találják.
Miért égetik el a kövérjét? Az igazat megvallva, nem tudom. A test sportoláskor vagy erős fizikai munkánál zsírt éget. Egyes bibliatanítók szerint a zsír a Megváltónknak azt az energiáját, akaratát, odaadását képviseli, amivel az Atya akaratát teljesíti. Szép gondolat, tetszik is nekem, de erőltetettnek találom. A kövérjét az Úrnak égetik.
Olvassuk el a 16. és a 17. verset:
„Füstölögtesse el ezeket a pap az oltáron: kedves illatú tűzáldozat ez, az Úr eledele. A kövérje mind az Úré. Örök rendelkezés legyen ez mindenütt, ahol laktok, nemzedékről nemzedékre: se kövérjét, se vért ne egyetek!”
Ez találó, mivel az áldozata, Istennek való engedelmessége, odaszánása tökéletes volt és hibátlan. Tűzáldozat volt. Az oltáron lévő tűz mindig az ítélet jelképe. A tűz a hívők számára is ítélet, hiszen egykor a saját magunk által kreált dolgok mind a tűz martalékává lesznek. Pál apostol az 1. Kor. 3,12-ben a következőket mondja:
„Azt pedig, hogy ki mit épít erre az alapra (ami Krisztus): aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát vagy szalmát, az a nap fogja világossá tenni, mivel tűzben jelenik meg, és akkor mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz; és hogy kinek mit ér a munkája, azt a tűz fogja próbára tenni.”
Ott van még a tűznek tava, amiaz ördögnek és az evangélium ellenségeinek van előkészítve.
„…kedves illatú tűzáldozat ez, az Úr eledele.”
A “kedves illatú” kifejezés arra az áldozatra utal, amit az Úr Jézus hozott és ezáltal megelégítette az Atyát. Kifizette azt az árat, amit Isten szentsége és igazsága megkövetelt a mi bűneink miatt.
A második békeáldozat, amikor az illető személy kisállatot akar áldozni. Figyeljük meg, mit mond a 11. vers:
„Füstölögtesse el ezeket a pap az oltáron: kedves illatú tűzáldozat ez, az Úr eledele.”
Nem csodálkozunk azon, hogy az áldozat az Úr eledele? Ha az Ószövetséget átlapozzuk, megfigyelhetjük, hogy az áldozat mindig Isten kenyere. Hogyhogy? Ugyanis ami Istennek tetszik, az maga az Úr Jézus. A szent Istennek soha nem tetszik a szentségtelen ember. Csak úgy tud bennünk gyönyörködni, ha a Fiát látja bennünk. Videoklipekben szereplő emberek gyakran álarc mögé rejtőznek, esetleg beöltöznek kedvelt vagy éppen nem kedvelt politikusaiknak, így aztán nem lehet látni, kit rejt a jelmez. Talán ez egy rossz példa, de úgy képzelem el, hogy Isten bennünk csak az Úr Jézust látja, azt a Jézust, akiben mi el vagyunk rejtve. Ezért mondhatja Isten:
„Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.”
Ez volt Isten eledele, a kenyér, A Fiú tökéletes engedelmessége az Ő Atyja iránt. Manapság is így működik: Elfogadott minket az Atya, mint szeretett, megszentelt embereket, hiszen a Fiát látja bennünk.
Harmadik típusú áldozatként kecskét visznek. Ehhez mindenképpen olvasd el a 7. fejezetet, ahol a 11-34-ig terjedő szakaszban találod leírva a békeáldozati törvényt. Figyeljük meg, mit mond a 15. vers:
„A hálaadó békeáldozat húsát még az áldozat napján egyék meg, ne hagyjanak belőle reggelre.”
Hogyan értelmezzük ezt a mondatot? Az állat kövérjét az oltáron elégették, a húst elfogyasztották. A húsból két részt a papok kaptak. Tulajdonképpen a legjobb falatokat: a combját és a mellét. A papoknak semmi más bevételük nem volt, csak ez a hús. Ez a rendelkezés a levitáknak szólt, a mai igehirdetőkre, lelkészekre nem vonatkozik. Isten számára fontosak voltak a papok.
A kövérjét elégették az oltáron, a mellehúsát pedig meglengették az Úr előtt. Az oltár előtt lengették, ami arra utal, hogy mindez Isten tulajdona. A mellehúsát vízszintesen lengették, a combját függőlegesen. Egyes kommentárok a kereszt jelképét látják benne. Ez az értelmezés tipológiai szempontból talán egy kicsit túlfeszített, minden esetre érdekes gondolat.
Egy szép kép tárul a szemünk elé: A kövérjét elégették az oltáron az Úrnak, a papok megkapták a mellehúsát és az egész combot, az áldozatot hozó személy pedig leülhetett és még aznap megehette a húst. Az izraelita hozta az áldozatot, majd figyelt; tipológiai értelemben véve miután Jézus az üdvözítő munkáját befejezte, az ember ehetett az élő kenyérből, Krisztusból, így élvezhette azt a békeáldozatot, amelyet számára hoztak.
Ne felejtsük el: Első helyen az oltár áll, csak a második helyen a megterített asztal. Először ki kellett fizetni a büntetés árát és csak a büntetés elhárultával lehetett élvezni az üdvösséget, a szabadulást. Így van ez az úrvacsorával is, amit rendszeresen magunkhoz veszünk. Csak azért mehetünk az Úr asztalához és részesedhetünk a Bárányból, mert Jézus magára vette a bűneink büntetését.
Amen.