A fejezet tulajdonképpen a sabbattal, a szombat nap törvényével kezdődik. Ezzel most nem szeretnék foglalkozni, ellenben azokkal az ünnepnapokkal igen, amelyeket Izráel Istene megparancsolt, hogy az év bizonyos meghatározott napjain ünnepeljenek.
Ennek ellenére nézzük meg az első 5 verset, hiszen itt található az első ünnep:
„Azután így beszélt Mózeshez az Úr: Szólj Izráel fiaihoz, és mondd meg nekik: Ezek az Úr ünnepei, amelyeken szent összejövetelt kell egybehívnotok. Ezek az én ünnepeim: Hat napon át végezzétek munkátokat, de a hetedik napon teljes nyugalom legyen szent összejövetellel. Semmiféle munkát ne végezzetek; az Úrtól rendelt pihenőnap legyen az mindenütt, ahol laktok.”
A 4. verstől kezdődik az évenkénti ünnepnapokról szóló rendelkezés:
„Ezek az Úr ünnepnapjai, a szent összejövetelek, amelyeket a megszabott idejükben egybe kell hívnotok: Az első hónapban, a hónap tizennegyedikén estefelé van az Úr páskája.”
Ezeknek az ünnepeknek mindig Istenre kellene emlékeztetni Izráel népét. Éves szinten összesen hét ünnepet találunk a Leviticus 23-ban.
Ha figyelmesen elolvassuk a fejezetet, észrevesszük, hogy a héber „hág” (ünnep) szó a hét ünnepnél csupán háromszor fordul elő. Először páska alkalmával az Exodus 12,14-ben (2. Móz. 12,14), majd a kovásztalan kenyér elrendelésekor ugyanebben a fejezetben, ill. a sátoros ünnepnél. Ez utóbbinál a „hág” szóval többször találkozhatunk. A Leviticus 23-ban viszont nem „hág” szerepel, hanem „mow’ed”, aminek a jelentése: meghatározott idő. Tulajdonképpen „Isten meghatározott idejéről” kellene beszélnünk, de a mindennapos nyelvhasználatban az „ünnep” terjedt el.
Hét bibliai ünnep létezik és az összes fellelhető ebben a fejezetben. Az első a páska, amiről minden évben meg kell emlékezni. A 6. versben olvasunk a kovásztalan kenyerek ünnepéről, a 10-ben az első kévék bemutatásáról, ami nem más, mint az első termés, a zsenge ünnepe. A 16. versben található az aratási hálaadó ünnep, azaz a hetek ünnepe, amit mi pünkösdnek nevezünk. A 24. versben, ami egyben az ötödik ünnep, Isten szent összejövetelt rendel el emlékeztető kürtzengéssel. A 27. versben található a hatodik ünnep, az engesztelés napja, azaz a Jom Kippur. Szent gyülekezés ez. A hetedik ünnepet, a sátoros ünnepet a 34. versben találjuk.
Ez a hét ünnep Izráel számára nem más, mint Istenhez fűződő kapcsolatukról való megemlékezés. Amikor a Leviticus 23-ban található ünnepeket egymás után, sorrendben olvassuk, észrevesszük, hogy azok mindig Izráel történelmére vonatkoznak. Utalnak a népre és az ő szellemi tapasztalataira. Amennyiben ezeket az ünnepeket típusként látjuk és az Úr visszajövetelét váró jövőbeli szemléletmóddal vizsgáljuk, akkor megállapíthatjuk, hogy ezek Isten üdvtörténeti tervét és a zsidók messiásának megváltó művét ábrázolják.
Példaként említeném a páska ünnepét, ami Izráelnek az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulására emlékeztet. Ilyenkor levágnak egy egyéves bárányt, a vérét rákenik az ajtófélfára és a szemöldökfára. Mindez előremutat az egyetlen áldozati bárányra, aki a kereszten maghalt, miután a világ bűneit magára vette.
Az ünnepek prófétai módon Izráel egész történelmét ábrázolják, kezdve a páska báránnyal egészen a sátoros ünnepig bezárólag. A sátoros ünnep szemlélteti, miként lesz Izráel népe újra összegyűjtve és visszavezetve az ígéret földjére, Isten királyságába.
Vizsgáljuk meg most az ünnepeket és különösen figyeljünk oda a jelentésükre. A Lev. 23,5-ben a következőt olvashatjuk:
„Az első hónapban, a hónap tizennegyedikén estefelé van az Úr páskája.”
Ez az első ünnep, és nem véletlen, hogy Izráel számára az év első ünnepeként van számon tartva, mint ahogy az az Exodus 12-ben írva található. Nézzük meg, hogy Isten miként rendelte el a páska ünnepét:
„Azután ezt mondta az Úr Mózesnek és Áronnak Egyiptom földjén: Ez a hónap lesz az első hónapotok. Ez lesz számotokra az első az év hónapjai között.” (Exodus 12,1-2)
Ez Niszán hónapja, a páska ünnepének az ideje. Mózes elmagyarázza a népnek, miként készüljenek az ünnepre. A hónap 10. napján vegyen magának mindenki egy egyéves bárányt. Három napig tartsák figyelemmel, hogy van-e valami betegsége vagy fogyatékossága. Elmondja, hogy a bárány levágása, feláldozása az ő megmenekülésükhöz szükséges. A páska az első ünnep, hiszen a nép megváltásával indul Izráel történelme.
A megváltás minden élet kezdete. Amikor az ember megtapasztalja Jézus megváltó szabadítását, új életet kap. Ez az ünnep különleges jelentőséggel bír, amiről Pál apostol az 1 Kor. 5,1-7-ig terjedő szakaszban a következőképpen ír:
„Mindenfelé az a hír járja, hogy paráznaság van közöttetek, mégpedig olyan, amilyen még a pogányok között sem fordul elő: hogy tudniillik valaki apjának feleségével él, Ti pedig felfuvalkodtatok ahelyett, hogy inkább megszomorodtatok volna, és eltávolítottátok volna magatok közül azt, aki ilyen dolgot cselekedett. Mert én, aki testben távol vagyok, de lélekben jelen, mint jelenlevő már ítéltem afelett, aki így cselekedett. Úgy ítéltem, hogy miután az Úr Jézus nevében összegyűltünk, ti és az én lelkem, a mi Urunk Jézus hatalmával, átadjuk az ilyet a Sátánnak teste pusztulására, hogy lelke üdvözüljön az Úrnak ama napján. Nem jól dicsekedtek ti. Hát nem tudjátok, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti? Takarítsátok ki a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek, hiszen ti kovásztalanok vagytok, mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus már feláldoztatott.”
Pál apostol számára a kovász a bűnt jelképezi és vegyük észre, mit mond a 7. vers végén: Mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus már feláldoztatott.
Az apostol a páskabárányra úgy tekint, mint Jézus Krisztus áldozatára. A mi páskabárányunk nem más, mint a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, aki feláldoztatott. Ebben az egyetlen mondatban megtalálható az Újszövetség teljes tanítása a megváltásról. A páska, amelynek körvonalai Krisztus kereszthalálának megváltó munkájára mutatnak előre, a zsidó naptárban az első ünnep. Niszán, az első hónap, a páska megünneplése. Arra az áldozatra kellett emlékezniük a zsidóknak, amit a messiás az eljövetelekor hoz el számukra.
Térjünk vissza a Levitucus 23-hoz, ahol a 6-8-ig terjedő szakaszban a következőt olvashatjuk:
„Ennek a hónapnak a tizenötödik napja pedig az Úr kovásztalan kenyereinek ünnepe.”
A 15. nap a páskát követő első nap. A 14. napon amit Erev Peszachnak neveznek, a széder estén, áldozzák fel a bárányt, majd naplementekor kezdődik a következő nap, a 15. nap.
„Hét napig kovásztalan kenyeret egyetek. Az első napon tartsatok szent összejövetelt. Ne végezzetek semmilyen foglalkozáshoz tartozó munkát. Hét napon át mutassatok be tűzáldozatot az Úrnak. A hetedik napon tartsatok szent összejövetelt, ne végezzetek semmilyen foglalkozáshoz tartozó munkát.”
A kovásztalan kenyerek ünnepe az Exodus 12-13-ban részletesen le van írva. Amire oda kell figyelni, hogy a két ünnep közvetlenül egymás mellett található, tehát a kovásztalan kenyerek ünnepének a hét napja nem más, mint a megszentelődés szimbóluma. Nagyon szoros összefüggés van a megígazulásunk, tehát az üdvözülésünk és a megszentelődésünk között. A megváltás után az Úr Jézussal kapcsolatba kerülünk, elkezdődik a keresztyén élet, az az élet, amit Krisztussal élünk, ami nem más, mint a megszentelődés. A keresztyén élet kezdete és gyökerei Isten bárányában találhatóak.
Térjünk most vissza az 1 Kor. 5-höz. Az apostol, amikor ezt a fejezetet írta, valószínűleg a két ünnep folytonosságára gondolt. A gyülekezetben felbukkanó gonoszt említi, majd közli, hogy a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus már feláldoztatott. Mit mond a 8. versben? Azért ünnepeljünk. Milyen ünnepre gondol? A kovásztalan kenyerek ünnepére. Azért ünnepeljünk, ne régi kovásszal se a rosszaság és gonoszság kovászával, hanem a tisztaság és igazság kovásztalanságával. A kovász az ő nyelvezetében a gonoszt jelenti.
Érdekes megfigyelni, hogy a hetedik verset múlt időben írja: Mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus már feláldoztatott. Egyszer s mindenkor feláldoztatott. Nem kell megismételni. Az Úr Jézus szenvedett a mi bűneinkért. Majd Pál apostol jelen időre vált: Azért ünnepeljünk. Itt láthatjuk a folytonosságot. A kovásztalan kenyerek ünnepe bemutatja azt az új életet, amelyet Krisztusban élünk. A megváltást, a megigazulást közvetlenül a megszentelődés követi. Erre emlékezünk hét napon keresztül a kovásztalan kenyérrel, a macesszal.
Miért éppen hét nap? Hét nap egy teljes ciklus, egy egész hét. Egyetlen napot sem hagynak ki vagy nem ugranak át. Hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat, vasárnap. Magába foglalja az egész életet. A páskabárány levágását az egész életen át tartó kovásztalan kenyerek ünnepe követi. Ez azt jelenti, hogy az Úr Jézusban történt megváltásunk eredményeként minden bűnös dolognak el kell tűnnie, mindezzel kifejezvén a hívő ember életének szentségét. Mint ahogy a 8. versben olvashatjuk:
„Azért ünnepeljünk, ne régi kovásszal se a rosszaság és gonoszság kovászával, hanem a tisztaság és igazság kovásztalanságával.”
A zsidó Pál a korinthusi gyülekezetet úgy tanítja, hogy Izráel ünnepeit hozza fel példának, jelen esetben a páskát és a kovásztalan kenyerek ünnepét. Rámutat arra, hogy Jézus kiontott vére árán menekültek meg, aminek látszódnia kell az életvitelükben, a megszentelődés folyamatában. A gyülekezet túlnyomórészt pogányokból megtért keresztyénekből áll, Pál mégis a saját életének zsidó gyökereit használja fel a magyarázataiban.
Figyeljük csak meg, mit mond a 7. versben:
„Takarítsátok ki a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek, hiszen ti kovásztalanok vagytok.”
Ez utalás a hívő ember Krisztusban lévő helyzetére. Amikor az ember az életét Jézusra bízza, nem csak a bűnei vannak megbocsátva, hanem Isten szemében teljesen szentté válik. Pál arra buzdítja a korinthusiakat, hogy az életmódjukat igazítsák a már Krisztusban található helyzetükhöz.
„Takarítsátok ki a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek, hiszen ti kovásztalanok vagytok.”
A kovásztalan kenyerek ünnepe nem más, mint a hívő ember életének a képmása.
Most menjünk vissza a Leviticus 23-hoz, és nézzük meg a harmadik ünnepet. Ez az első termés ünnepe. Mózes a 9. verstől a következőképpen írja:
„Azután így beszélt Mózeshez az Úr: Szólj Izráel fiaihoz, és mondd meg nekik: Ha bementek arra a földre, amelyet nektek adok, és learatjátok annak termését, vigyétek el aratásotok első kévéjét a paphoz. Az mutassa fel a kévét az Úr előtt azért, hogy ő kedvesen fogadja tőletek. A szombat után következő napon mutassa fel azt a pap.”
Szó volt Niszán hónap 14. napjáról, ill. a 15. napról, ami a páska utáni első nap, a kovásztalan kenyerek ünnepének a kezdete. Ha Jesua áldozata a 14. napon történt, a kovásztalan kenyerek ünnepe a 15. nap, akkor egy szombatnak is kell lennie ezen a héten.
„A kéve felmutatásának a napján készítsetek egy hibátlan, egyéves bárányt égőáldozatul az Úrnak, a hozzá tartozó ételáldozatul pedig kéttized véka finomlisztet olajjal gyúrva. Kedves illatú tűzáldozat ez az Úrnak. A hozzá tartozó italáldozatul egynegyed hín bort adjatok. Kenyeret, pörkölt vagy zsenge gabonaszemeket ne egyetek egészen addig a napig, amíg el nem viszitek Isteneteknek az őt megillető áldozatot. Örök rendelkezés legyen ez nektek mindenütt, ahol laktok, nemzedékről nemzedékre.”
Niszán hónap 16. napja az első termés ünnepe. Ez volt az árpaaratás kezdetének az időpontja és ez volt az Istennek szánt aratási áldozat jelképe. Ha az Újszövetségben “az első zsenge” fogalmát keressük, igen érdekes felfedezésre jutunk, amit az 1 Kor. 15, 20 és 23. versben találunk meg:
„Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje.”
„Mindenki a maga rendje szerint: első zsengeként támadt fel Krisztus, azután az ő eljövetelekor következnek azok, akik a Krisztuséi.”
A „zsenge” szóra ugyanazt a kifejezést használják, mint az első termésre. Az első termés ünnepe Krisztus feltámadását képviseli.
„Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje.”
Az első termés bemutatása egy érdekes áldozati szertartás volt. Árpaaratás idején a gyerekek kimentek a mezőre, azért, hogy néhány kévét levágjanak. A kévéket egy teljesen hétköznapi mezőről kellett beszerezniük, nem egy speciális földről, ahol rituális célokra termesztettek gabonát. Tehát nem egy „vasárnapi szántóról”, hanem egy „hétköznapiról” – mondanánk ma. A kévéket bevitték a templomba, ahol kicsépelték, megpörkölték, majd kitették a levegőre, hogy a szél kifújja a pelyvát. Az árpát megőrölték, a lisztet az Úr elé vitték. Ez volt az első termés ünnepe és nagy hangsúlyt kapott, hogy Izráel nem adhatott el és nem vásárolhatott árpát mindaddig, amíg be nem mutatta az áldozatot. Az árpa addig nem kerülhetett felhasználásra, amíg az áldozati szertartást el nem végezték, mindezzel is utalván Jézus Krisztusra.
Tehát mit is tettek az emberek? Levágták a kévét és felmutatták az Úr előtt. Ez volt az első termés. Azzal, hogy Isten elé vitték, kifejezték, hogy a mezőkön még több árpa is található, mindez csak egy aratási példány. Ezenkívül hálát adtak Istennek mindazért, amit értük tett. Az árpa a mezőről származott. Az első termés ünnepének ez a két aspektusa a mi Urunk feltámadásának kifejezése. Első termésként, zsengeként támadt fel a szombatot követő napon. Ez volt az árpaaratás első termésének, a zsengének a bemutatása. Az aratási ünnepben kifejezésre jut, hogy a feltámadott Jézus az első, a zsenge az összes megmentett hívő közül. Ő képviseli a megváltott embereket, szenvedett helyettük, majd feltámadt értük. Feltámadása azokért az emberekért történt, akik még a mezőn vannak, mindannyiunkért, akik az aratásban még nem lettünk betakarítva. Ő az aratás, a teljes termény ízelítője, a garancia arra, hogy mi hívők is fel fogunk támadni.
Ne lepődjünk meg, amikor Jézus feltámadásáról olvasunk, hogy ugyanolyan csodálatos testet kapunk majd, mint amilyen neki volt a feltámadás után. Mivel benne vagyunk, hasonlatossá leszünk őhozzá.
Elérkeztünk a negyedik ünnephez. A „sávuot”, az aratási hálaadó ünnep, azaz a pünkösd. Pünkösdöt 50 nappal a páska után ünneplik. Olvassuk el a Leviticus 23, 15-21-ig terjedő szakaszt:
„Számoljatok a szombatra következő naptól, tehát attól a naptól, amelyen elviszitek a felmutatásra szánt kévét, hét teljes hetet. Ötven napot számoljatok a hetedik szombat utáni napig. Akkor mutassatok be új ételáldozatot az Úrnak. Hozzatok lakóhelyetekről két kenyeret felmutatott áldozatul: kéttized véka finomlisztből készüljenek, kovásszal sütve, (vegyük észre, hogy kovászosnak kell lennie), az első termésből való áldozatul az Úrnak. A kenyéren kívül mutassatok be hét hibátlan, egyéves bárányt, egy bikaborjút meg két kost. Legyenek ezek az Úr égőáldozatai a hozzájuk tartozó étel- és italáldozattal együtt. Kedves illatú tűzáldozat ez az Úrnak. Készítsetek el egy kecskebakot is vétekáldozatul, két egyéves bárányt pedig békeáldozatul. A pap mutassa fel azokat az első termésből készült kenyér fölött felmutatott áldozatul az Úr színe előtt a két báránnyal együtt. Az Úrnak szentelt adományok ezek, legyenek a papé. Hívjatok össze ugyanerre a napra szent összejövetelt, ne végezzetek semmilyen foglalkozáshoz tartozó munkát. Örök rendelkezés legyen ez nektek mindenütt, ahol laktok, nemzedékről nemzedékre.”
Az eddig vizsgált három ünnep (páska, kovásztalan kenyerek, első termés) mindegyike Niszán hónapban volt. Ötven nappal később tartották a „sávuot” ünnepét. Ómer számlálás szerint a páska első napjától számoltak ötven napot. Hét héttel később, tehát az ötvenedik napon kezdődik pünkösd. Izráel életében három nagy ünnepi eseményt tartottak számon, amikor is zsidóknak Jeruzsálembe kellett menni, hogy Isten színe előtt megjelenjenek a templomban. Páska volt az egyik nagy ünnep, pünkösd a másik. A zsidók szerint pünkösd a júdaizmus születésnapja, amikor is a Sínai-hegyen az Úr Mózesnek átadta a törvényt. Ezt a tényt senki nem tudja bizonyítani, csak egy feltételezés. Amit azonban az Újszövetségből megtudunk, hogy pünkösd nem más, mint a gyülekezet születésnapja. Sávuotnál fontos tény a két kovásszal sütött kenyér.
„Hozzatok lakóhelyetekről két kenyeret felmutatott áldozatul: kéttized véka finomlisztből készüljenek, kovásszal sütve, az első termésből való áldozatul az Úrnak.”
Hét napon át kovásztalan kenyeret kellett enniük, ezzel is kifejezvén a tiszta életvitelt, a Krisztusban megélt életet. Majd elkövetkezik egy olyan szakasz, amikor a kovász, az élesztő fontos szerepet játszik.
Mit ábrázol a két vekni kenyér? Nézzük meg, mit írnak az Apostolok Cselekedetei 2. részben. Lukács a következőképpen tudósít:
„Amikor pedig eljött a pünkösd napja mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen.” (Ap. Csel. 2,1)
Itt egy prófécia beteljesüléséről van szó és nem azért történt úgy, mert a tanítványok egy helyen voltak együtt. Ha a tanítványok Bersebában kártyáztak volna, akkor is ötven nappal a keresztre feszítés utáni ünnepkor a Szent Szellem eljött volna a jeruzsálemi Templom-hegyre.
„Hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valamilyen lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szent Szellemmel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogyan a Szellem adta nekik, hogy szóljanak.”
Láthatjuk tehát, hogy a Szent Szellem kitöltetése megtörtént, ezáltal válhatunk Jézus gyülekezetének tagjává. Pál a következőket írja az 1. Kor. 12,13-ban:
„Hiszen egy Szellem által mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok, és mindnyájan egy Szellemmel itattattunk meg.”
Ugyanezt láthatjuk az Ap. Csel. 11-ben, ami Kornéliusz házában történt eseményeket taglalja. Vizsgáljuk meg most az Ap. Csel. 2,41-et:
„Akik pedig hallgattak a szavára, megkeresztelkedtek, és azon a napon mintegy háromezer lélek csatlakozott hozzájuk. Ők pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban.”
Mit mond nekünk a két kenyér? Ne legyünk túl dogmatikusak, nem tehetünk kategorikus megállapításokat, de ha tanulmányozzuk az Írást, megtudjuk, hogy mindezek az események pünkösdkor, a gyülekezet születésekor történtek. Pál apostol magyarázatát ismervén pedig tudjuk, hogy a pogányokból lett hívők együtt örökölnek a zsidókkal. Úgy gondolom, nem követek el nagy erőszakot azzal a kijelentésemmel, miszerint a két kenyér nem más, mint a zsidókeresztyének, ill. a pogánykeresztyének, akik a Gyülekezetet, a Krisztus testét alkotják. A két vekni kenyér kovásszal történő elkészítése jelképezi, hogy mi, Krisztus testének tagjai, mindannyian bűnösök vagyunk. Az is érdekes, hogy „sávuot” ünnepekor Ruth könyvéből olvasnak fel a templomban. Ruth, ez a pogány nő, a Szent Szellem hatása által lesz Izráel testének a tagja és ezáltal a Megváltónk őse. Az a tény, hogy a zsinagógákban sávuotkor Ruth könyvéből olvasnak fel, egyfajta elismerése annak, hogy egy napon zsidók és pogányok együtt fogják imádni a Messiást.
Az ötödik ünnepet a Leviticus 23,23-ban találjuk:
„Azután így beszélt Mózeshez az Úr: Mondd meg Izráel fiainak: A hetedik hónapban, a hónap elsején tartsatok pihenőnapot, szent összejövetelt emlékeztető kürtzengéssel.”
Érdekes, hogy az Úr már a bevezetőben elmondja, mikor legyen az ünnep. Az első három ünnep, amiről már beszéltünk, az első hónapban volt, Niszán hónapjában. Majd következett a sávuot, a pünkösd, a második vagy a harmadik hónapban, attól függően, hogy a zsidó naptár szerint mikor ünnepelték. A pünkösdöt egy hosszú szünet követte, majd a hetedik hónapban, egy nagy kimaradás után elérkezett az ötödik ünnep. Az a tény, hogy „sófár”, a kürtzengés ünnepe „sávuot” után négy hónappal, tehát egy hosszabb időszak elteltével következett, Izráel üdvtörténetére nézve jelképes hatással bír. Ez a periódus nem más, mint Izráelnek a Messiás elutasítása miatti szétszóratása; a nemzeteknek egy olyan korszaka, amikor Isten a Gyülekezetet építi. Ez így szószerint nincs benne a Bibliában, de ha a történelemre vetünk egy pillantást, észrevehetjük, hogy zsidók és nem zsidók jönnek össze a gyülekezetben, azért, hogy élvezzék azt az áldást, amit Isten Ábrahámon keresztül megígért.
Miért van szükségünk sófár ünnepére? Azért, hogy a népet összegyűjtsék. Ez egy jövőbeli esemény, amikor is a népet ráébresztik arra, hogy visszatérjen a hazájába. Ismerjük a Rós Hásána kifejezést, ami nem más, mint az újév héber neve. Ez az évkezdet. A zsidó hagyományban az újév Tisri hónappal kezdődik, amíg a Tórában a Niszán hónappal.
„Azután így beszélt Mózeshez az Úr. Ugyanennek a hetedik hónapnak a tizedike az engesztelés napja. Tartsatok szent összejövetelt, tartóztassátok meg magatokat, és mutassatok be tűzáldozatot az Úrnak. Ne végezzetek ezen a napon semmiféle munkát, mert az engesztelés napja ez, hogy engesztelést végezzenek értetek Isteneteknek, az Úrnak színe előtt. Ha pedig valaki nem tartóztatja meg magát ezen a napon, azt ki kell irtani népe közül. És ha valaki bármiféle munkát végez ezen a napon, azt az embert kipusztítom népe közül. Ne végezzetek semmiféle munkát akkor. Örök rendelkezés legyen ez mindenütt, ahol laktok, nemzedékről nemzedékre. A teljes nyugalom napja legyen ez nektek, tartóztassátok meg magatokat. A hónap kilencedikének estéjén, ettől az estétől a következőig pihenjetek nyugalmatok napján.” (Lev. 23,26-32)
A kürtzengés ünnepe a hetedik hónap, azaz a Tisri hónap első napján volt, majd rá tíz napra következett a Jom Kippur, az engesztelés napja. Jom Kippur tulajdonképpen nem csak az egyén, hanem az egész nép megtisztulását jelenti. Manapság Izráelben nincs templom, ahová az áldozatokat elviszik és papság sincs. Mit csinál egy zsidó Jom Kippurkor? A rabbik nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy az áldozatot bűnbánattal, imával és jó cselekedetekkel kell kipótolni. Másrészről viszont kissé megmosolyogtató, hogy egyesek a férfiakért egy kakast, a nőkért egy csirkét vágnak le. Egyébként sem áldozattal, sem áldozati hellyel nem rendelkeznek. Áldozni a Jeruzsálemi Templomban kellett, ahogy azt a törvény előírta. Most szárnyasokat használnak ehhez a művelethez, ami csupán egy hatástalan pótlék a lelkiismeretük megnyugtatására. Érzik, hogy valami nem stimmel, hiszen a Mindenható megtagadta tőlük a lehetőséget, hogy a Templomba vigyék az áldozatokat.
A nagy Jom Kippur akkor lesz, amikor majd felismerik, hogy ők feszítették keresztre Jézust, a Messiásukat és könnyek közt fognak bűnbánatot tartani.
Elérkeztünk az utolsó, a hetedik ünnephez, ami nem más, mint a sátrak ünnepe, a szukkót. Olvassuk el a Leviticus 23,33-44-ig terjedő szakaszt:
„Azután így beszélt Mózeshez az Úr. Mondd meg Izráel fiainak: Ugyanennek a hetedik hónapnak a tizenötödik napján kezdődjék az Úrnak a hét napig tartó lombsátrak ünnepe. Az első napon tartsatok szent összejövetelt, ne végezzetek semmilyen foglalkozáshoz tartozó munkát. Hét napon át mutassatok be tűzáldozatot az Úrnak. A nyolcadik napon tartsatok szent összejövetelt, és mutassatok be tűzáldozatot az Úrnak. Ünnepnap ez, ne végezzetek semmilyen foglalkozáshoz tartozó munkát. Ezek az Úr meghatározott ünnepei, amelyeken szent összejövetelt kell egybehívnotok. Mutassatok be tűzáldozatot az Úrnak: égőáldozatot, ételáldozatot, véres áldozatot és italáldozatot, mindegyik napon annak rendje szerint, az Úr nyugalomnapjain kívül, és az egyéb adományaitokon: az összes fogadalmi és önkéntes áldozataitokon kívül, amelyeket az Úrnak adtok. A hetedik hónap tizenötödik napjától kezdve pedig, amikor begyűjtitek a föld termését, hét napon át ünnepeljétek az Úr ünnepét. Az elsőnap is legyenpihenőnap, és a nyolcadik nap is legyen pihenőnap. Vegyetek magatoknak az első napon nemes fákról való gyümölcsöt, pálmaágakat, sűrű lombú faágakat és fűzfagallyakat, és örvendezzetek hét napon át Istenetek, az Úr előtt. Így ünnepeljétek meg ezt az Úr ünnepeként minden esztendőben hét napon át. Örök rendelkezés legyen ez nektek nemzedékről nemzedékre. A hetedik hónapban ünnepeljétek ezt. Lombsátrakban lakjatok hét napig, lombsátrakban lakjék az országban minden izráeli. Hadd tudják meg nálatok az eljövendő nemzedékek, hogy sátrakban adtam lakást Izráel fiainak, amikor kihoztam őket Egyiptomból. Én, az Úr vagyok a ti Istenetek. Mózes pedig elmondta Izráel fiainak, hogy melyek az Úr ünnepei.”
Ez az ünnep arra az időszakra vonatkozik, amikor Izráel népe újra egybegyűlik a hazájában és uralkodni fog Jeruzsálemből. A Zakariás 14,16-21-ig terjedő szakaszban részletesen olvashatunk erről a nagy próféciáról, hogyan ünneplik meg a sátoros ünnepet Isten Királyságában ezen a Földön. Ezzel foglalkoztunk, amikor Zakariás könyvét tanulmányoztuk.
Két dolog történt a sátrak ünnepekor, amit János is megemlít az evangéliumában. A szertartás ideje alatt néhány férfi a Siloám-tóhoz ment vizet meríteni, majd a Templomban az Úr elé öntötte. A víznek a kiöntéséről a Jn. 7,37-ben olvashatunk:
„Az ünnep utolsó nagy napján felállt Jézus, és így kiáltott: Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék. Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek.”
Az Úr azt mondta, a kiöntött vizet ő jelképezi a Szent Szellem által. A másik fontos dolog a sátoros ünnepnél az a Templom díszkivilágítása. Este, amikor fényt gyújtottak (régiesen: világot gyújtottak), Jézus a következőket kiáltotta:
„Jézus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik: Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn. 8,12)
Ő a király jelen lesz itt a Földön Isten Királyságában a nagy szukkót alkalmával.
Megvizsgáltuk mind a hét ünnepet, amelyet a Tóra rendelkezése szerint Izráelnek meg kell ünnepelnie. A páskával kezdődik, Izráel egyiptomi fogságából történő kiszabadításával; Krisztus keresztre feszítése, feltámadása; a Gyülekezet kialakulása zsidókból és más nemzetekhez tartozó emberekből; Izráel összegyűjtése, a nemzet megtisztítása, végezetül megkapják azt a földet, amit Isten Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak ígért. Megdöbbentő, mennyi részlet rejlik az Ószövetségben Izráel jövőjét illetően. A Szentírás egy Istentől inspirált könyv.