A mai témánk: Júdás utolsó esélye, ami a Jn 13,18-30-ban van megírva.
A lábmosás egy maradandó élményként maradt meg Péterben. Ezt láttuk az előző versekben. Később Péter írja levelében: egymásnak engedelmeskedvén, az alázatosságot öltsétek fel! (1 Pt 5,5 – Károli)
Az ige, amit Péter itt használ, a “bog/góc” szóból származik, és a „felövezés“ (engkomboo) ige adja vissza, ez utal a kötényre, amit az ember használ, felvesz a ruhára vagy a ruha fölé. Péter emlékezett rá, hogy az Úr – hasonlóan egy rabszolgához – kötényt vet fel, és megmosta a tanítványok lábát.
A ma olvasandó részben látni fogjuk, hogy Jézus e példája nem volt hatással Júdásra. Júdás lábait is megmosta. Júdás árulásának háttere Jézus lábmosásának fényében még világosabbnak tűnik! Ahogy az aranyműves a gyémántot sötét bársonypárnára helyezi, hogy valóban érvényesüljön a fénye – így írja le János a lábmosás epizódját Júdás tette előtt.
A 109. zsoltár az Ószövetség nehéz fejezeteinek egyike. Ez egy átokzsoltár. Az Újszövetségben Péter erre a zsoltárra utal Júdással kapcsolatban. A zsoltárban ez áll: 6 Állíts szembe vele egy bűnös embert, és vádló álljon jobbja felől! 7 A törvénykezésből bűnösként kerüljön ki, még az imádsága is váljék vétekké! 8 Kevés ideig éljen, tisztségét más kapja meg! 9 Fiai maradjanak árván, felesége pedig özvegyen! 10 Szüntelenül bolyongjanak és kéregessenek fiai, a romok között keresgéljenek! 11 Foglalja le mindenét a hitelező, idegenek fosszák meg szerzeményétől! 12 Senki se maradjon hűséges hozzá, senki se könyörüljön árváin! 13 Irtsák ki az utódait, már a következő nemzedék feledje el nevüket! Elmondható ez valakiről? Ez csak akkor válik érthetővé, ha az ember Júdásra alkalmazza.
Jn 13,18-30: 18 Nem mindnyájatokról szólok: én tudom, kiket választottam ki, de be kell teljesednie az Írásnak: Aki az én kenyeremet eszi, az emelte fel ellenem a sarkát. 19 Már most, mielőtt ez megtörténik, megmondom nektek, hogy amikor meglesz, higgyétek, hogy én vagyok. 20 Bizony, bizony, mondom néktek: aki befogadja azt, akit elküldök, engem fogad be; aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki engem elküldött.” 21 Miután ezeket elmondta Jézus, megrendült lelkében, és bizonyságot tett e szavakkal: „Bizony, bizony, mondom néktek, közületek egy elárul engem.” 22 Zavartan néztek egymásra a tanítványok: vajon kiről beszél? 23 Jézus mellett telepedett le egyik tanítványa, akit Jézus szeretett. 24 Intett neki Simon Péter, hogy tudakolja meg, ki az, akiről beszél? 25 Az ráhajolt Jézus keblére, és megkérdezte tőle: „Uram, ki az?” 26 Jézus így felelt: „Az, akinek én mártom be a falatot, és odaadom.” Bemártotta tehát a falatot, és odaadta Júdás Iskáriótesnek, a Simon fiának; 27 és akkor a falat után belement a Sátán. Jézus pedig így szólt hozzá: „Amit tenni szándékozol, tedd meg hamar!” 28 Az ott ülők közül senki sem értette, hogy miért mondja ezt neki. 29 Egyesek ugyanis azt gondolták, hogy mivel az erszény Júdásnál volt, azt mondja neki Jézus: „Vedd meg, amire szükségünk van az ünnepre”, vagy azt, hogy a szegényeknek adjon valamit. 30 Miután tehát elfogadta a falatot, azonnal kiment. Már éjszaka volt.
Az Úr ismerte árulóját, ezért mondta a 13,10-ben: Aki megfürdött, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát mossák meg, különben teljesen tiszta. Ti is tiszták vagytok, de nem mind. Ekkor megismételte: 18 Nem mindnyájatokról szólok: én tudom, kiket választottam ki, de be kell teljesednie az Írásnak: «Aki az én kenyeremet eszi, az emelte fel ellenem a sarkát.» Különbséget tesz a tizenegy és Júdás között.
Világossá válik, hogy ezt az árulást jövendölték meg, a Zsolt 41,10-ben: Még az én jóakaróm is, a kiben bíztam, a ki kenyeremet ette, fölemelte sarkát ellenem. (Károli) Az Úr és az apostolok is, akikkel az Ószövetség már foglalkozott, ismertek voltak a hermeneutika számára. Dávid Akhitófel árulásáról beszél a 41. zsoltárban, aki az ő és Absolon tanácsadója volt. Egy előkép az Ószövetségben. Az Úr a felolvasott szövegben csak a zsoltáros szavainak a felét idézi: a ki kenyeremet ette, fölemelte sarkát ellenem. Jézus tudta, hogy nem bízhat Júdásban. Hibát követett el az Úr, amikor Júdást választotta? Nem, a választás előtt egy éjszakán át imádkozott (Lk 6,12-16). Júdás üdvtörténeti feladatot töltött be, mint ahogy a fáraó is az Ószövetségben.
Már most, mielőtt ez megtörténik, megmondom nektek, hogy amikor meglesz, higgyétek, hogy én vagyok – mondta Jézus. Megmondta a tanítványainak, hogy bizonyítsa számukra, hogy Ő a helyzet ura. Ez a tanítványok számára nagy bátorítás volt és felkészítés a jövendőbeli szolgálatukra. 20 Bizony, bizony, mondom néktek: aki befogadja azt, akit elküldök, engem fogad be; aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki engem elküldött. Itt egy közvetlen összefüggés áll fenn. Jézus szuverén Úr, nem azért feszítik keresztre, mert a gonosznak nem tud ellenállni, nem „véletlenül” feszítik meg. Aztán jön még egy „crescendo”: 21 Miután ezeket elmondta Jézus, megrendült lelkében, és bizonyságot tett e szavakkal: „Bizony, bizony, mondom néktek, közületek egy elárul engem.” Olyan ez, mint egy krimiben, amikor Agatha Christinél M. Poirot a végén összehív minden érintettet, és kijelenti: „a gyilkos ebben a szobában van.” Mindenki gyanúsított!
Hogyan reagálnak erre a tanítványok? Megdöbbennek, összezavarodnak. Mindenki a másikra néz. Nem vádolják kölcsönösen egymást. Szeretik egymást. A gondolat, hogy egyikük elárulhatja mesterüket, teljesen idegen volt számukra. Egyik sem szól így: „Már régóta gyanakodtam Tamásra. A múltkor nem köszönt nekem az utcán.” Vagy „Péter lehet az, aki nekem kezdettől fogva gyanús”. Megzavarodtak, és elkezdtek kérdezősködni – ahogy a másik evangéliumokban áll – „én vagyok az, én lennék az?” Jobban gyanakodtak magukra, mint másra a közösségben. Nem figyelemre méltó ez? Gyengeségeikkel annyira tisztában voltak, hogy meg kellett kérdezniük az Urat: én vagyok az, Uram? Így kérdezősködött mindenki Júdást kivéve. Ő így szólt: „én vagyok, Mester?” Pál mondja az 1 Kor 12,3-ban: senki sem mondhatja Úrnak Jézust, hanem csak a Szent Szellem által.
Bárki szájából elhangozhat az „Úr” szó, de csak Szent Szellem által vallhatja meg valaki: „Jézus az Úr”. Ha valaki letérdel, és Uraként szólítja meg Jézust, akkor ezt csak úgy teheti meg, ha a Szent Szellem már korábban munkálkodott a szívében. Az ember nem képes Istenhez fordulni, ha az Atya Szent Szellem által nem vonzza.
A tanítványok egymásra néztek, magukba néztek, ismerték a szívük gonoszságát. 22 Zavartan néztek egymásra a tanítványok: vajon kiről beszél? 23 Jézus mellett telepedett le egyik tanítványa, akit Jézus szeretett. 24 Intett neki Simon Péter, hogy tudakolja meg, ki az, akiről beszél? 25 Az ráhajolt Jézus keblére, és megkérdezte tőle: „Uram, ki az?” Minden tanítvány megzavarodott, de egyikük kíváncsivá vált. Péter az asztal másik oldalán ült. Jézus jobbján, e tiszteletbeli helyen János ült. Valójában hevertek az asztalnál, a bal könyökükre támaszkodtak és ezért volt János feje Jézus kebelén. Csak így értjük meg azt, hogy amikor Júdás megkérdezte: Én vagyok-é az, Mester? Monda néki: Te mondád (Mt 26,25) – akkor azt a többiek nem értették.Valaki azt mondta, hogy ha Péter hallotta volna, a helyszínen megölte volna Júdást. Amikor aztán Júdás kiment, a többiek azt gondolták, hogy az ünnepre vásárol valamit.
Péter kíváncsi lett és intett Jánosnak, hogy adjon neki jelet. 26 Jézus így felelt: „Az, akinek én mártom be a falatot, és odaadom.” Bemártotta tehát a falatot, és odaadta Júdás Iskáriótesnek, a Simon fiának. A peszáhi vacsorán szokás volt, hogy a családfő, aki elbeszélte az egyiptomi kivonulás történetét a családnak, egy darab macesszel a tálba nyúlt, és a legjobb falat hússal a „díszvendégnek” adta. Ez ebben az esetben Júdás volt. Neki adta a falatot, és számomra úgy tűnik, hogy ez volt Júdás utolsó esélye a tervének kivitelezése előtt.
27 és akkor a falat után belement a Sátán. Jézus pedig így szólt hozzá: „Amit tenni szándékozol, tedd meg hamar!” Ahelyett, hogy kereste volna a lehetőséget, hogy beszéljen Jézussal, Júdás felállt, és kiment. Jézus helyett a sátánt fogadta el. Többre tartotta a pénzt és a bűnt. Amit tenni szándékozol, tedd meg hamar! Más szavakkal: „végezd a magad dolgát, én bevégzem a művem.”
Nem figyelemre méltó felszólítás ez? Emberi szemszögből nézve hiszem, hogy az Úr
tudatosan mondott le arról, hogy Júdást még egyszer felszólítsa, hogy a dolgot gondolja át. Mindig eljön az idő, amikor Isten minden fáradozása, hogy az embert rábírja a megtérésre, vissza lesz utasítva, és akkor már csak az ítélet marad. Ez egy bibliai tanítás, amit ismernünk kell.
Ezekben a szavakban is keveredik a dicsőség és a megaláztatás. A vacsora történetéből az tűnik ki, mintha Jézus egy összeesküvés áldozata lenne. Júdás a győztes, aki diadalmaskodik. Az áldozat parancsolja a tettesnek: amit meg akarsz tenni, tedd hamar. Ez tűnhet úgy, hogy van emögött némi irónia. Júdás a szolgája annak, akit ő elárul. – Ha az ember az evangéliumokat olvassa, akkor fel kell tűnnie annak, ahogy Urunk a két nézőpontot összeszövi egy szőnyeggé, mint a vizszintesen és függőlegesen futó fonalakat szokták. A kép annyira tökéletes, hogy csak isteni sugallatra jöhetett létre. Jézus lealacsonyodott mivolta és alázatossága együtt jár a méltósággal, hatalommal és a dicsőséggel. Nem ez a legnagyobb érv az Urunk személyéről szóló leírás szavahihetősége és hitelessége mellett? Egyrészt Ő Isten Fia, az Úr, a Mindenható; másrészről úgy íratik meg, amikor vette a kötényt és megmosta a tanítványai lábát, mint Aki a lehető legjobban lealacsonyítja magát. – E két szálból van Megváltónk szóló leírás egy harmonikus kép összeszőve. Ilyen tökéletes leírást sem Aiszkhülosz, sőt még Shakespeare sem és Goethe vagy Schiller sem nem alkotott volna. A világirodalom nagyjai közül senki se írhatta volna le ezt úgy, mint ezek az egyszerű emberek, akik az evangéliumokat írták. Felvetődik a kérdés, hogy ezek a tanulatlan, intelligens, de iskolázatlan férfiak hogyan alkottak ilyen irodalmi műveket, mint az evangéliumok? A válasz egyszerű: nem nekik kellett kitalálniuk. Ők közösségben éltek Jézussal és csak azt kellett leírniuk, amit átéltek. Megfigyelők voltak, tudósítók és nem írók. – Itt a megalázkodás szavai keverednek egy Király méltóságával.
Amit tenni szándékozol, tedd meg hamar! Ezekben a szavakban mutatkozott meg, hogy Jézus készen áll arra, hogy áldozattá legyen a világért.
30 Miután tehát elfogadta a falatot, azonnal kiment. Már éjszaka volt. Júdás ezzel önmagát közösítette ki. Senki sem kényszerített őt, hogy menjen ki, önként ment. Miért ment ki, miért vált ki közülük? Más volt a gondolkodásmódja, mint a tizenegynek. Mit mond János a 1 Jn 2,19-ben? Közülünk váltak ki, de nem voltak közülünk valók; mert ha közülünk valók lettek volna, velünk maradtak volna; de hogy nyilvánvalóvá legyen felőlük, hogy nem mindnyájan közülünk valók. Más szavakkal: az az ember, aki valóban rábízza magát az Úrra, hitben fog maradni és nem tágít. Júdás kiment, mert az ő örök élete nem volt közös a többi apostollal. János hozzáteszi a rá annyira jellemző módon: Már éjszaka volt. János gyakran feljegyzi az időket. Már a Jn 1,39-ben (Károliban 1,40) mondja: körülbelül délután négy óra volt ekkor. Ez volt a megtérése órája, amikor tanítvánnyá vált. Ha valaki elhagyja Jézus közösségét és társaságát, az éjszakába megy ki. Júdás esetében egyértelmű, hogy ebben a sötétségben marad örökre. Számára nincs visszaút. Jánosnak, aki az evangéliumot írta, ez az éjszaka szimbolikus jelentőségű volt Júdás belső állapotára nézve. Júdás egy volt bolygócsillagok közül, akikre az örök sötétség homálya vár (Jud 13). Az éjszaka sötétségét azonosítja János Júdás lelkének sötétségével. Ha ezt a részt olvassuk, felvetődik a kérdés: hogyan lehetséges az, hogy Júdás elhagyta és elárulta Jézust? Három évig volt vele, látta valamennyi csodáját, hallotta őt, amikor tanított. Megtapasztalta Isten szeretetének teljességét és szemtanú volt.
Vannak keresztények, akik úgy vélik, hogy ha az ember egy másik embert szeret, akkor biztosan kereszténnyé válik. Nos, a puszta szeretet nem elég. Ez nem biblikus. Az embernek kell szeretni a másik embert, ha Jézushoz akarja vezetni, de a szeretet önmagában nem elegendő. Az emberek az evangéliumon keresztül menekülnek meg. A szeretet bizonyítékul szolgál arra, hogy az üzenet valódi. – Júdás megtapasztalta Isten szeretetét, meghallgatta Jézus tanítását, átélte a közösséget Jézussal, egy fedél vagy a júdeai sivatag fái alatt aludt el vele. Hogy hagyhatta el Jézust?
Egyszerűen úgy, hogy az emberi szív gonosz. Nincsen igaz ember egy sem, 11 nincsen, aki értse, nincsen, aki keresse Istent. 12 Mind elhajlottak, valamennyien megromlottak, és nincsen, aki jót tegyen, nincs egyetlen egy sem. (Róm 3,10b-12)
7 minthogy a test törekvése ellenségeskedés Istennel, mert az Isten törvényének nem veti alá magát, és nem is tudja magát alávetni. (Róm 8,7)
A nem szellemi ember pedig nem fogadja el az Isten Szellemének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megismerni sem képes: mert csak szellemi módon lehet azokat megítélni. (I Kor 2,14)
A probléma voltaképpen nem az, hogy hagyhatta el Jézust, hanem a nagy kérdés így hangzik: hogyhogy te és én Krisztushoz mehettünk? Az Írás válasza világos: Isten hathatós kegyelmének részestársaivá váltunk! Isten kinyújtotta a kezét, és magához vont minket. Ezt mind a Szent Szellem munkálta ki.
Szeretnék a végére érni.
Olvassuk, hogy Júdás a helyére ment (ApCsel 1,25). – Az Emberfia elmegy, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja: jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik (Mt. 26.24) – mondta Jézus. Júdás szabad akaratából szakadt el Jézustól, vált ki az emberek közösségéből. A pokolban nincs közösség. Nem hallottál már ilyen cinikus megjegyzéseket: „Mi tartana vissza attól, hogy a pokolba menjen? Sok barátom van ott és jó a társaság.” Ez egy súlyos tévedés.
Sartre-nak harcos ateistaként ezt tudnia kellett, a pokolban lévő magányosságot szemléletesen ábrázolta Zárt tárgyalás (Huit clos) c. színdarabjában. Ez egy magánzárka örökre, elválasztva Istentől és minden más embertől. Ebben van Júdás.
Mit tanulhatunk Júdástól? Végletesen súlyos büntetés, amit kiérdemelt, annak a különleges kiváltságnak volt a következménye, hogy Jézus közelében volt. Jézussal volt három évig és Pál az olyan emberekről mondja, mint Júdás: 9 Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe meg csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik. 10 Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme, amely után sóvárogva egyesek eltévelyedtek a hittől, és sok fájdalmat okoztak önmaguknak. (1Tim 6,9)
Ez is egy figyelmeztetés. Vannak kiváltságaink, amelyek talán nagyobbak, mint Júdáséi. Rendelkezésünkre áll Isten teljes kinyilatkoztatása, a Biblia, a szabadság, hogy olvassuk az Igét és terjesszük. Tanítók vagyunk, és a keresztény megtapasztalások bizonyságainak fellegei vesznek körül bennünket. Kiváltságaink nagyok, ezért a felelősségünk is.
Azt hiszem, hogy a legnagyobb lecke számunka abban a tényben rejlik, hogy Júdás a tanítványok legbelső köréhez tartozott. Júdás üzenete nem a kívülállóknak szól, hanem az Őt elismerő gyülekezetnek. Ez egy hozzánk szóló üzenet. Üzenet azoknak, akik egyszer nyilvánosan megvallották a hitüket, akik Jézussal azonosultak. Ez a „beavatottaknak” szóló üzenet. Üzenet az emberi szív gonoszságáról és arról, hogy hogyan használhatnak az emberek nagy szavakat anélkül, hogy a szívükben komolyan gondolnák, megélnék.
Szeretném remélni, hogy azok közül, akik hallják ezt az üzenetet, senkinek sem lesz olyan tapasztalata, mint Júdásnak. Olyan, ami csak szájjal megvallás, de a szívben nincs belső közössége Jézussal.
Jézus mindannyiunkért életét adta, és valamennyiünkért meghalt. Vére által lehet valódi, belső, megszabadító közösségünk vele. Csak meg kell szólítanunk a térdeinken „Uramként”.
Következő alkalommal az újról, a tizenegyedik parancsolatról fogunk beszélni. Biztosan nem véletlen, hogy Júdás történetének sötét hátterével foglalkozhattunk.