Hadd emlékeztesselek titeket, hogy az előző igeszakaszban az Úr Jézus azt mondja a tanítványainak, hogy el fogja őket hagyni. (13,33) „Gyermekeim, még egy kis ideig veletek vagyok: kerestek majd engem, és ahogyan megmondtam a zsidóknak, hogy ahova én megyek, oda ti nem jöhettek, most nektek is ezt mondom.” Ez a kijelentés provokatív, és kérdéseket vált ki Péterből, Tamásból és Fülöpből. Az Úr megválaszolja ezeket a kérdéseket, és a Fülöpnek adott válaszából kiindul egy beszélgetés a Szentszellem hívőkben való lakozásáról. Azt mondja: Ebben a korszakban, amelyben mi élünk, a Szentszellem tartósan emberekben fog lakozni. Jn 14,21: „Aki befogadja parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám; én is szeretni fogom őt, és kijelentem neki magamat”, egy újabb kérdést vált ki Júdásból (nem az Iskariótesből), és ma ezzel a kérdéssel és az azt követő válasszal szeretnék foglalkozni.
Hadd mondjak ehhez bevezetésként néhány dolgot:
Az emberi szívekben egy állandó éhség van Isten iránt.
Valaki azt mondhatná erre: De a Róm 3,11-ben az áll: „Nincsen igaz ember egy sem, nincsen, aki értse, nincsen, aki keresse Istent.” Ezzel nem szeretnék vitatkozni, ez így igaz. Azonban az ember szívében, aki Isten képmására teremtetett, van egy mély vágyakozás az Istennel való közösség után, még ha öntudatlanul is. Ezt az igényt elnyomják, elfojtják, figyelmen kívül hagyják, de létezik. Ez az állandó vágy az Istennel való közösség után a szívünkbe van táplálva, mert erre teremtettünk. A bűn miatt az ember elfojtja ezt a vágyat, aminek az a következménye, hogy nincs békessége! Ezért írja a Szentírás: „Nincs békességük a bűnösöknek! – mondja az ÚR.” (Ézs 48,22)Azért nem lehet az ember szívében békesség, mert az Istennel való közösségre lett teremtve. A bűn azonban elnyomja ennek a vágynak a valódiságát és igazságát és harcol ellene. A szív vágyakozik az Istennel való kapcsolatra, azonban ezzel szemben ott van egy még erősebb vágy, hogy lázadjon ellene. Ágoston azt mondta: „Te a magad számára teremtettél minket, és a szívünk mindaddig nyugtalan marad, amíg meg nem találja Benned a békességet”. „Nincs békességük a bűnösöknek”. A szívünk mindaddig békétlen marad, amíg Krisztusban meg nem találja a békességet”. A westminsteri hitvallás azt mondja: „Az az ember létének értelme és célja, hogy dicsőítse Istent és gyönyörködtesse Őt mindörökké”. Ezért van ez az állandó harc az emberi szívben.
A Biblia egyik legfontosabb témája tulajdonképpen az embernek erre az Isten jelenléte utáni vágyakozásra adott válasza az életében. A bűn következtében Ádám és Éva kiűzettek a Paradicsomból. – A Jelenések könyvében aztán újra ugyanezekről a témákról olvasunk: egy új égről és új földről, a Paradicsomról, az élet fájáról. Olvasunk a szentekről, akik örvendeznek az Istennel való közösségnek, mivel Isten az emberek között lakik.
Az egész Biblia témája tulajdonképpen az ember Istennel való megromlott közösségének Isten által való helyreállításáról szóló történet!
Júdás kérdését Jézusnak egy hatalmas kinyilatkoztatása követi, amely az Istennel való teljes közösség feltételeiről és Isten jelenlétének megtapasztalásáról szól. Hogy is hangzott Júdás kérdése? Jn 14,22-23: „22. Így szólt hozzá Júdás, de nem az Iskáriótes: „Uram, miért van az, hogy nekünk akarod kijelenti magadat, és nem a világnak?” 23. Jézus így válaszolt: „Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet; azt pedig az én Atyám is szeretni fogja, és elmegyünk hozzá, és szállást készítünk magunknak nála.” Miért teszi fel Júdás ezt a kérdést? Miért volt ez számára probléma? „Uram, miért van az, hogy nekünk akarod kijelenti magadat, és nem a világnak?” Júdás Jakab testvére volt. Miért nyugtalanította őt ez a kérdés? Nyilvánvalóan azt várta, hogy Jézus kijelenti magát a világnak! Tudta, megtanulta azt, hogy várhatja Jézus manifesztációját a világ számára. Hitte, hogy az Úr újra el fog jönni, mint megváltó Isten, Aki leszámol a bűnnel a második advent alkalmával. Mivel ez egy látható, személyes megjelenés lesz, számolt azzal, hogy az egész világ fel fogja Őt ismerni. Amikor azt mondja Jézus, hogy: „Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet; azt pedig az én Atyám is szeretni fogja, és elmegyünk hozzá, és szállást készítünk magunknak nála”, akkor ez szemben áll rendszeres teológiájának korlátozott ismeretével.
Az Úr ad neki egy választ. Szeretném azonban hangsúlyozni, hogy a 22. versben a hangsúly a „NEKÜNK” szócskán van. „Uram, miért van az, hogy nekünk akarod kijelenteni magadat, és nem a világnak?” Ami szintén hangsúlyos még a tagadás: „Nem a világnak”.
Júdás nyilvánvalóan félreértette az Urat. Az Úr soha nem tagadta, hogy ki fogja magát jelenteni a világnak. Itt azonban azt mondja, hogy az apostoloknak fogja magát kijelenteni. Júdás némileg meg van zavarodva Jézus megjelenéseinek megértésében, mivel ő ezt csak egy nyilvános, látható megjelenésként értelmezte. Amit az Úr Júdásnak mondott, az más szavakkal kifejezve a következő: „Júdás, két „parúzia”, két advent, két manifesztáció van. Nem azt mondom, hogy nem fogom kijelenteni magam a világnak, de az én látható manifesztációm nem az egyetlen megjelenésem!” Krisztusnak van egy láthatatlan megjelenése és ez a szentekben van. Nemcsak a jövőben fogja nyilvánosan megmutatni magát, hanem már a jelenben is jelen van a szentekben.
A „kijelentés” kifejezésnek van egy általános jelentése „láthatóvá tenni”. Ezért olvashatjuk így ezt a mondatot: „Uram, miért van az, hogy nekünk akarod magadat láthatóvá tenni, és nem a világnak?”
Most nézzük meg az Úr válaszát: „23. Jézus így válaszolt: „Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet.” Itt meg kellene egy kicsit állnunk, mivel itt bemutatja a kijelentés feltételét. Az ő kinyilatkoztatásának a feltétele a közeljövőben, a mi korszakunkban, láthatatlan módon, az Őiránta való szeretet. „Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet; azt pedig az én Atyám is szeretni fogja, és elmegyünk hozzá, és szállást készítünk magunknak nála.” Aki szeret engem, meg fogja tartani a parancsolataimat. Ha valaki megtartja a parancsolataimat, akkor elmegyek ahhoz és lakozást veszek benne. Miért olyan fontos ez? Azért, mert az emberek gyakran el szeretnék választani a megváltást a Jézus iránti szeretettől. Úgy képzelik el, hogy lehet hinni Jézus Krisztusban anélkül, hogy szeretnénk Őt! Vagyis a szeretetet az engedelmesség jellemzi. Vannak olyan emberek, az evangéliumi keresztyének között is, akiknek van „hitük” (idézőjelbe tett hitük), ami azonban nem igazi hit. Ha egy hit nem változtatja meg alapvetően és tartósan az életet, akkor az nem valódi hit. Mit mond az Úr? „Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet…” Valaki mondhatná erre azt: De a szeretet nem hit! Jézusban hinni egy dolog, és Őt szeretni egy másik dolog. A hit megment, a szeretet megszentel. – Nos, a Biblia valami egészen mást mond. Mit mond Pál az 1Kor 16,22-ben? „Ha valaki nem szereti az Urat, legyen átkozott!” Ha valaki valóban hívő, az szereti az Úr Jézus Krisztust.
Nem állítom azt, hogy ha valaki hisz az Úr Jézusban és szereti Őt, akkor mindig Neki tetsző életet fog élni. A megszentelődésünk nincs lezárva, még mindig egy múlandó testben élünk. Azért vagyunk a földön, hogy megszentelődjünk. De nagy jelentősége van annak, amit az Úr itt mond: „Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet”. Olyan ez, mint a szerelem. Amikor valaki szerelmes lesz, akkor tetszeni akar a másiknak. Ezek normális érzések. Találkozunk egy lánnyal vagy egy fiúval, remegni kezd a térdünk, talán elpirulunk, és arra gondolunk, ővele szeretnénk összeházasodni! Nem az a legnormálisabb dolog, hogy az ember szeretne ennek a másiknak tetszeni? Teljesen rendellenes lenne az az elképzelés, hogy szeretünk valakit, de nem akarunk neki tetszeni. Ez nem lenne szerelem. Az igazi szeretet tetszeni akar a másiknak, és nem veszíti szem elöl a másik kívánságát. Ez egy illusztráció. „Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet…” Ez a szeretet tesztje! Ha valaki nem szereti Jézus Krisztust, az nem keresztyén és nem tartozik a gyülekezethez, Krisztus Testéhez.
Ha egy keresztyén nem követi az ő Megváltóját, – mert éppen egy tökéletlen szent – akkor azt fogja tenni, amit Péter tett: Ki fog menni, és keservesen fog sírni.Ha nem tud sírni, akkor egy belső, mardosó bűnbánatot fog érezni, amely fájdalmat okoz, mert csalódást okozott az Úrnak. Ha egy keresztyén engedetlen volt és vétkezett, mindaddig nyugtalan lesz, nem fog nyugalmat találni, amíg újra helyre nem állítja a kapcsolatot az Úrral. A bűnt meg kell vallani, és a dolgot rendbe kell hozni. „Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet”. Nem megalapozott az a hit, amikor egy evangelizáción felemeljük a kezünket vagy bizonyságot teszünk, aztán ugyanúgy élünk tovább, mint addig! Az olyan üdvösség, amely nem ment meg és nem szabadít meg a bűntől, nem igazi üdvösség. Jó, ha a Jézus parancsolatainak való engedelmességünkön mérjük le a hitünket.
Miután az Úr beszélt a kinyilatkoztatás feltételeiről, most ennek a kinyilatkoztatásnak a következményéről beszél: „azt pedig az én Atyám is szeretni fogja”. Az Atya szeretetét nem fogjuk teljesen megérteni. Ezt csak úgy tudom elképzelni, hogy ha valaki megtartja Jézus parancsolatait, mert szereti, akkor meg fogja tapasztalni az Atya szeretetének teljességét. Élvezhetjük egy forrás vizét anélkül, hogy ismernénk az eredetét és az összetételét. Soha nem fogjuk teljesen megérteni az Atya szeretetét.
Továbbá azt mondja az Úr: „és elmegyünk hozzá, és szállást készítünk magunknak nála.” Vagyis lakóközösség van az Atyával és a Fiúval a hívőben. Itt van a válasz Júdás kérdésére! Így fogja magát a tanítványoknak kijelenteni. „21. Aki befogadja parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám; én is szeretni fogom őt, és kijelentem neki magamat.” Az Atya és a Fiú kijelentése abban áll, hogy bennünk lakoznak. Mit jelent ez? Az Atya bennünk lakik! Nem csodálatos ez? Nemcsak a Szentszellem, hanem az Atya és a Fiú is. A teljes Szentháromság bennünk lakik!
Ha végigkövetjük a Bibliában Isten közösségét az emberekkel, akkor a közösség különböző fokait ismerjük fel. A hívők Atyával való kapcsolata különbözőképpen van leírva. Pl. Énok „Istennel járt”. Noé szintén „Istennel járt”. Ábrahám „Isten barátja” volt. Jákobról a következőt olvassuk a Genezis 28,15-ben: „Mert én veled vagyok, megőrizlek téged, akárhova mégy, és visszahozlak erre a földre. Bizony, nem hagylak el, amíg nem teljesítem, amit megígértem neked.” Isten tehát Jákobbal volt. Józseffel volt és Mózessel volt. A szövetség sátrában ott lakott Isten a szövetség ládája fölött, ott volt a néppel a felhő- és tűzoszlopban.
Az Úr Jézus eljövetelével egy új szintjét látjuk Isten bennünk való lakozásáról való tanításnak. A Jn 1,14-ben azt olvassuk: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” Itt látjuk Istennek az Úr Jézus Krisztusban való tökéletes lakozását.
A gyülekezet korszakában, a mi korunkban egy különleges kapcsolat áll fenn, ami Krisztus váltságműve által lehetséges. Azt olvassuk a 2Kor 6,16-ban: „Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Mert mi az élő Isten temploma vagyunk, ahogyan az Isten mondta: „Közöttük fogok lakni és járni, Istenük leszek, és ők az én népem lesznek.” Más szavakkal kifejezve: Krisztus váltságművének célja az, hogy Isten állandóan ott lakozzon a hívő emberekben. Ez az eredeti kapcsolat, amely Isten és Ádám között volt a Paradicsomban a bűneset előtt. Ezt a közösséget akarja Isten újra helyreállítani. Ez az Ószövetségben még nem volt lehetséges, mivel a váltságmű még nem volt beteljesítve, a Szentszellem még nem volt kitöltve, mivel az Úr még nem dicsőült meg. Az Úr azt mondja az ApCsel 1,8-ban, hogy a Szentszellem el fog jönni, ahogy az pünkösdkor meg is történt. Ezért mondhatja Pál: mi a Szentszellem temploma vagyunk, mert állandóan bennünk lakik. Pál a gyülekezetnek is ezt mondja: „és akiben ti is együtt épültök az Isten hajlékává a Szellem által.” (Ef 2,22)
Megpróbálom megfogalmazni az Atyához, a Fiúhoz és a Szentszellemhez való kapcsolatunkat:
A Mt 28,20-ban azt mondja az Úr: „íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”
Az Ef 1,20-21-ben azt olvassuk: „feljebb minden méltóságnál és hatalmasságnál”.
A Deut (5Móz) 33,27-ben az áll: „Menedéked az örök Isten, örökkévaló karjai tartanak. (karjai vannak alattad)”
A Jn 10,4-benpedig az áll: „Amikor a maga juhait mind kivezeti, előttük jár”.
Az Ószövetségben azt olvassuk, hogy Ő „mögöttünk” van, hogy megvédjen minket az üldözőinktől. Ugyanakkor körülöttünk is van. „Az ÚR angyala veszi körül az istenfélőket, és megmenti őket.” (Zsolt 34,8)
Végül pedig azt olvassuk az Újszövetségben, hogy „bennünk van”, ahogy a Jn 14,17-ben is áll: „ti azonban ismeritek őt, mert nálatok lakik, sőt bennetek lesz.” Ez a legbensőségesebb közösség, ami csak lehet Isten és az emberek között Krisztus váltságműve által. Szinte elképzelhetetlen, hogy a Szentháromság ott lakik benned és bennem, szentségtelen emberekben! Akárhová mész, akármit mondasz, a háromegy Isten ott van veled. Úgy gondolom, hogy Krisztus megváltó munkájának legnagyobb következménye az, hogy a Szentháromság a hívőkben lakozik.
Milyen kopott kunyhót tudunk Neki felajánlani! Az Úr Jézus egy felső termet választott ki, hogy a tanítványaival megünnepelje a páskavacsorát vagyis az első úrvacsorát. Ez nem egy előkelő hely volt, nem a főpapok vagy Pilátus palotája volt, de nem is olyan volt, mint ahogy azt Michelangelo bemutatja az Utolsó vacsora c. festményén. Az Úr így akarta. Ha elgondolkodom rajta, hogy miért választott ki engem vagy téged, hogy bennünk lakjon a Szentháromság, akkor rá kell jönnöm: ez színtiszta kegyelem! Mi semmivel sem járulhatunk hozzá. – Amikor az Úr lehívta Zákeust a fáról, hogy betérjen hozzá, Zákeus egy szánalmas alak lehetett. Az Úr nem várt a meghívására, hanem Ő hívta le a fáról, és azt mondta neki: Nálad akarom tölteni az éjszakát. Ez egy csodálatos kép lehet számunkra. Az Úr eldöntötte, hogy nálunk fog lakni!
A Jn 14,24 negatív formában beszél az akadályokról. „Aki nem szeret engem, nem tartja meg az én igémet. Az az ige pedig, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki elküldött engem.” Jézus azt mondja, hogy az Ő szavai egyben az Atya szavai is. Ez alátámasztja a szavai tekintélyét. Ezért annál is inkább hallgatnunk kellene a szavaira. Csak két lehetőség van: Szeretjük Őt, vagy nem szeretjük. Nincs köztes út, nem lehetünk közömbösek. Nem azt mondja, hogy háromféle ember van: akik szeretik Őt, akik nem szeretik Őt, és akik nem tudják, hol is állnak. Vagy szereted Jézust, vagy nem szereted, vagy hiszel Benne, vagy nem hiszel. Isten Igéjével szemben nem lehet közömbösnek lenni. Isten Igéjét csak elfogadni vagy elutasítani lehet. Maga az Úr tart igényt erre. Ha Jézus azt állítja magáról, hogy Ő Isten Fia, akkor ezt vagy elfogadjuk, vagy elutasítjuk. Nem mondhatjuk azt, hogy „ez nem érint engem” vagy „ez nem nagyon érdekel engem”. A közömbösség elutasítást jelent, ez már egy döntés. Nem létezik „business class” az „első osztály” és a „turista osztály között”, nem létezik a „senki földje”, egy harmadik kategória. – Vagy szereted Jézust, vagy nem szereted.
Hadd mondjam még el összefoglalásként a következőt:
Látjuk, hogy micsoda áldást jelent az életünkben a háromegy Isten bennünk lakozása. Mihez kell ennek vezetnie? Azt hiszem, hogy imádatra fog ösztönözni minket. Milyen gyakran adunk hálát Istennek azokért az áldásokért, amelyeket nekünk ad? Találunk egyáltalán szavakat hálánk kifejezésére az imádságainkban, amikor egyedül vagyunk? Imádatot kellene kiváltania belőlünk, és Istennel való közösséghez és kommunikációhoz, illetve isteni útmutatáshoz és vezetéshez kellene vezetnie.
Andrew Murray, aki Isten embere volt, sok könyvet írt, főként áhítatos könyveket, újra és újra kihangsúlyozta, hogy mennyire fontos tudatában lennünk Isten jelenlétének. Azt mondta: „Meg kell tanulnunk reszketni attól a csodálatos titoktól, hogy mi Isten lakhelye vagyunk.” Talán ma este időt kellene szánnunk arra, hogy elgondolkodjunk ezen.
Isten hívőkben való lakozásának igazságáról szóló tanítást nagyon nyomatékosan fejezi ki Pál apostol az 1Kor 6,17-ben: „Aki pedig az Úrral egyesül, egy Szellem ővele.” Ez az igevers a lehető legnagyobb egységet fejezi ki, amiben csak része lehet Krisztus tanítványának az ő Urával.
Az Újszövetségben sok kép van, amelyek kifejezik az Úr Jézussal való egységünket. Pl. Jézus a jó pásztor, mi pedig az Ő legelőjének juhai vagyunk. Az Ő nyájának, közösségének tagjai vagyunk. A juhok azonban ki tudnak törni a nyájból, és elfuthatnak, eltévedhetnek. Ezért ez a kép nem fejezi ki tökéletesen az Úrral való egységünket.
A Biblia használja a szőlőtőke képét is, amelyben Jézus a szőlőtő, mi pedig az ágak vagyunk. Egy ágat azonban le lehet vágni a szőlőtőről.
Krisztus testének tagjai is vagyunk. De egy testrészt is le lehet vágni a testről. Isten családjaként is jellemez minket az Ige. De a fiak és a lányok is el tudnak futni.
Ha azonban két szellem egy szellemmé lesz, akkor azt hogy lehet szétválasztani? Az lehetetlen. Amikor arról van szó, hogy „Aki pedig az Úrral egyesül, egy Szellem ővele” (1Kor 6,17), akkor az egy tökéletes kifejezése az egységnek és a köteléknek! (angolul „joint to the Lord”). Ez a bennünk lakozás akkor jön létre, amikor valaki hittel Jézushoz fordul.
Amikor Izrael népe a pusztában vándorolt, az életüket állandóan meghatározta Isten jelenléte, a felhő- és tűzoszlopban. Minden tevékenységük ehhez a felhő- és tűzoszlophoz viszonyult. Amikor a felhő továbbment, akkor Izrael népe is tovább ment. Amikor megállt, akkor ők is tábort ütöttek. Amikor nem követték ezeket az oszlopokat, akkor sötétségben maradtak, és tudták, hogy Isten jelenléte nem volt velük. Az életüket Isten jelenléte és a vele való közösség uralta és szabályozta a szövetség sátora, ill. a templom által.
Az Újszövetségben azt kérdezi Pál (1Kor 3,16): „Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Szelleme bennetek lakik?” A gyülekezet a test, minden hívő Isten temploma. A mai lecke világos kell, hogy legyen számunkra: Az életünket Isten jelenlétének kell meghatároznia és uralnia. Adja az Úr, hogy ezen gondolkodjunk el otthon újra, és kapjunk kegyelmet hozzá, hogy ezen a szemüvegen keresztül lássuk magunkat és engedelmeskedjünk Isten szavainak. Ámen.