Jn. 14,25: „Elmondom ezeket nektek, amíg veletek vagyok. 26 A Pártfogó pedig, a Szent Szellem, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek. 27 Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen. 28 Hallottátok, hogy én megmondtam nektek: elmegyek, és visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek engem, örülnétek, hogy elmegyek az Atyához, mert az Atya nagyobb nálam. 29 Most mondom ezt nektek, mielőtt megtörténik, hogy ha majd megtörténik, higgyetek. 30 Már nem sokat beszélek veletek, mert eljön e világ fejedelme, bár felettem nincs hatalma. 31 Hogy azonban megtudja a világ, hogy szeretem az Atyát, és úgy cselekszem, ahogyan az Atya parancsolta: keljetek fel, menjünk el innen.”
Urunk búcsúbeszédének ebben a szakaszában három ígéretet találunk: egy újat, és két régit.
Ha elolvassuk a 31. verset, láthatjuk, hogy ezen a ponton a tanítványok között valami nyugtalanság kapott lábra. Az Úr a végén azt mondja: „keljetek fel, menjünk el innen“. Az eddig elmondottak abban az emeleti teremben történtek, ahol az Úr az utolsó peszachi vacsorát és az első Úrvacsorát megtartotta. Amit ezután a 15. fejezetben olvasunk, az már út közben játszódik. A menet közben lezajlott beszélgetésben adja át övéinek az Úr végső akaratát, végrendeletét. 27. Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen. Tudjuk, hogy az Úrnak nem volt tulajdona, mindene a szegényeké volt. Pál mondta róla: (2Kor. 8,9): „Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét; hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok.“ Maga az Úr pedig ezt mondta magáról: (Mt. 8,20) „A rókáknak van barlangjuk és az égi madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” Ha szegénységről beszélünk, Ő szegényebb volt a szegénynél. Ennek ellenére megfizethetetlen örökséget hagyott övéire: az ő békességét.
Minden ember békességre vágyik. Mindannyian békességben szeretnénk élni. Az ember szeretné, ha a békesség érzete töltené be, békesség Istennel, békesség az emberekkel a családban, a szomszédságban, végső soron pedig szeretnénk saját magunkkal is békességben élni. Az emberek terheket cipelnek, gondokat, nyomasztja őket a munkanélküliség, a szegénység, az életkorral járó fáradtság. Sok fiatal a szüleit érzi tehernek. De hurcoljuk a szenvedés, az öregedéstől való félelem terhét, mindazt, amit az élet terhének szokás nevezni. Az ember valójában nem a világtól elvonult remete nyugalmát keresi, nem a sztoikus filozófus rezzenetlen nyugalmát. Nem azt az a nyugalmat, amelyet úgy kell összelopkodnunk, hogy a miénk lehessen. – Ha arra a békességre gondolunk, amelyről a Biblia beszél, akkor az Úr Jézus békességére gondolunk.
Azt hiszem, nincs ember, akinek nyugtalanabb élete volt, mint a mi Urunknak. Tanítványai voltak, s ők nem egyszer terhet jelentettek a számára. Számos ellensége volt, akik üldözték. Ennek ellenére képes azt mondani tanítványainak: Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek…
Ha arról a békességről beszélünk, amelyikre az Úr gondol, akkor az Isten és az ember közötti békességről van szó, az ember és ember közötti békességről, az önmagunkkal való békességről, amely az élet minden megpróbáltatásában a részünk lehet. Ez az a békesség, amely Jézusban is megvolt, és amelyre mi mindannyian is vágyunk. – Ez nem azt jelenti, hogy az ember szeméből soha egy könnycsepp ki nem csordul, hiszen maga az Úr is sírt! Olyan belső, mély békesség ez, amely az élet viharai, tragédiái, megpróbáltatásai közepette is betölt bennünket.
Az első ígéret újra a Szent Szellem eljövetelének ígérete: (26.) A Pártfogó pedig, a Szentszellem, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek. A Paraklétosz az első ígéret, amely ebben a szakaszban előfordul. Hadd emlékeztesselek titeket, hogy a „paraklétosz“ szó a „parakeleo“ igéből származik, és több jelentése is van: „bátorít“, „int“ (tehát nyugtalaníthat is, nem csak vigasztal), és ezek között van a „vigasztal“ jelentés is. „Parakaleo“ szó szerint azt jelenti: valakit valakinek az oldalára állítanak, hogy vigasztalja, bátorítsa, intse.
Mit tesz ez a vigasztaló? Ne felejtsük el, hogy az Úr ezeket a szavakat abban az emeleti teremben a tanítványaihoz intézte, halála, feltámadása és pünkösd előtt. Az eljövendő korszakról beszél, olyasmiről, ami még ezután fog bekövetkezni. Mi már ebben a korszakban élünk, ezért ezek az ígéretek a mi számunkra már érvénybe léptek és valósággá váltak. Figyeljük meg a távlatot: az Úr prófétai kijelentést mond arról az időről, amelyben mi élünk! Mit tesz a Szent Szellem, aki bennünk lakik? Első sorban tanít: „ő tanít majd meg titeket mindenre“! Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a Szent Szellem megtanítja nekünk, feltárja előttünk azokat a kijelentéseket, amelyek Isten Igéjében adattak a számunkra. Egyedül a Szent Szellem teheti érthetővé számunkra és tárhatja fel előttünk az Igét. Az Ige, Isten kijelentése maga a valóság. A Szent Szellem megvilágosító munkája tesz képessé bennünket, hogy megértsük az Igét. Isten kijelentése tökéletes, nem igényel kiegészítést vagy a kijelentések további sorát. Ha manapság emberek vagy szekták azt állítják, hogy Istentől új kijelentéseket kaptak, tévednek. A Biblia azt tanítja nekünk, hogy a kijelentés teljes. Amire szükségünk van, az a megvilágosítás, a világosság. Ha imádkozó szívvel olvassuk a Bibliánkat, akkor mondjuk ezt: „Uram, világosítsd meg szememet, hogy megértsem, amit olvasok.“ Ezt a megvilágosítást a Szent Szellem végzi el. A mai korszak tanítványait is Ő tanítja. – Ahogy az Úr az emmausi úton megnyitotta a tanítványok szemét, ugyanaz ismétlődik meg ma is a Szent Szellem munkája következtében.
Sok mindent, amit az Úr mondott, a tanítványok nem értettek meg. Megdöbbentő, hogy az Úr olyasmit tanított tanítványainak, amit ők nem értettek! El tudom képzelni, hogyan kérdezgette Péter Jánost, amikor az apostolok este lefeküdtek: „Te értetted, amit ma mondott az Úr?“ János talán azt válaszolta: „Á, dehogy , halvány gőzöm, mit akart mondani.“ Az Úr maga mondta később: Még sok mindent kellene mondanom nektek, de most nem tudjátok elviselni. (Jn. 16,12) A Szent Szellem tanít meg a tanítványoknak mindent Jézussal kapcsolatban.
Azt is mondta: eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek. – Egy fiatal teológus, aki egy liberális szellemiségű egyetemen végezte tanulmányait, megtért. Egy nap hallja, amint egy üzletember így szól: „Képtelenség elhinni, hogy János apostol a z Úr főpapi imájának minden egyes szavára emlékezett, hacsak figyelembe nem vesszük a Jn. 14,26-ot (eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.). Az üzletember tovább beszélt: „Végképp túlment volna János emlékezőtehetségén, hogy minden szót, amely abban a bizonyos emeleti teremben elhangzott megjegyezzen, s majd előrehaladott életkorban le is írjon.“ A teológiai hallgató megköszönte a magyarázatot, és így szólt a beszélőhöz: „Liberális gondolkodású tanáraim többek között azon az alapon bírálják a Bibliát, hogy nevetséges dolog egy 90 éves öregember szavait elhinni, és hitelesnek tartani, amit az események után több évtizeddel jegyzett fel.“ – Nyilvánvaló, hogy nem kizárólag János emlékezőtehetsége, hanem a Szent Szellem munkája volt, ami mindent eszébe juttatott! Csak íly módon írhatta meg János az evangéliumát. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy János mindent szó szerint gyorsírással rögzített, amit az Úr mondott. De amit leírt, az mind valóság. A Szent Szellem egyik feladata, hogy emlékeztessen. Ez biztosítja a kijelentés fennmaradását. Azt a kijelentést, amelyet az Úr mennybemeneteléig adott, követik az apostoli tanítások, amelyeket a Szent Szellem ihletett és idézett fel. Az apostoloknak a levelekben olvasható tanítása nem kevésbé Istentől ihletett, mint az Úr szavai az evangéliumokban. Ő Isten, a Szentháromság, aki az Új Szövetségben kinyilatkoztatja magát.
János evangéliumában több helyen is olvashatunk a Szent Szellemnek arról a szolgálatáról, hogy bizonyságot tesz. Jn. 2,22-ben ez áll: Amikor azután feltámadt a halálból, visszaemlékeztek tanítványai arra, hogy ezt mondta, és hittek az Írásnak és a beszédnek, amelyet Jézus mondott. János azt mondja, a tanítványok emlékeztek arra, amit az Úr mondott nekik. Jn. 12,16-ban pedig ezt olvashatjuk: Tanítványai először nem értették mindezt, de miután Jézus megdicsőült, visszaemlékeztek arra, hogy az történt vele, ami meg volt írva róla. A tanítványok élete a Szent Szellem által történő szüntelen emlékeztetés volt.
A Szent Szellem tehát tanítja és emlékezteti a hívőket.
Most értünk a BÉKESSÉG ígéretéhez. Ebben a szakaszban ez a második ígéret. (27) Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen. Békességet kívánunk az embereknek, amikor szenvednek vagy próbákat állnak ki. Azt mondjuk ilyenkor: békességet kívánok neked ezeknek a kellemetlen körülményeknek az ellenére is. Imádkozunk érted. – Az Úr nem azt mondja: „kívánom, hogy békességetek legyen, remélem, békességetek lesz“, hanem így szól: Békességet adok nektek. Neki teljhatalma van békességet adni, mert Ő Isten Fia.
Fontos megjegyeznünk, hogy békesség nem az érzések hiányát vagy az érzések elnyomását jelenti. A bibliai értelemben vett békességet nem keverhetjük össze a boldogság érzésével. A boldogság csak másodlagos cél. Hamis az az evangélizáció, amikor azt mondják az embereknek: Ha megtérsz, boldog leszel. Gyakran boldog a megtérő ember, de az Úr a boldogságnál többet ígér. A boldogság gyakran attól függ, ami történik velünk, ami körülvesz. A Biblia azonban örömről és békességről beszél! Ezt pedig átélhetjük olyan körülmények között is, amelyek nem éppen kellemesek. Ha kinyitjuk a Bibliánkat a Jn. 12,27-nél, azt olvashatjuk: Most megrendült az én lelkem. Kérjem azt: Atyám, ments meg ettől az órától engem? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem! Az Úr nem volt mindig boldog, de mindig békessége volt, még nyugtalanító körülmények között is. A Gecsemáné kertjében egészen a halálig megrendült. Mk. 14,33-ban olvashatjuk, hogyan vívta harcát imádságban – egész éjjel imádkozott. Letérdepelt, s úgy ránehezedett mindaz, ami rá várt, hogy vonaglott a földön, mint egy féreg. Ahogy a 22. zsoltár mondja: „De én féreg vagyok, nem ember.“ E küzdelem közepette szól így: „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.” Ez a békesség! Amikor egy ember a legelviselhetetlenebb körülmények között képes azt mondani: Ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd, ez nem érzéketlenség, nem az érzések elnyomása. Ez a békesség nem érzelmi kérdés, hanem meggyőződés dolga! Meggyőződés arról, hogy Isten Igéje valóság minden körülmények között. Mi a mi meggyőződésünk? Igazán meg vagyunk győződve arról, hogy Jézus kiontott vére árán az Úrhoz tartozunk? Arról, hogy Ő mentett meg bennünket, Ő fizette meg bűneinkért a büntetést? Meg vagyunk győződve, hogy a hívő számára biztos az örök élet, vagy hogy az Úr minden megpróbáltatásban mellettünk áll? „Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.“ Meg vagyunk győződve arról, hogy olyan Atyánk van, aki gondoskodik rólunk akkor is, amikor fenyít? Jobb az olyan apa, aki fenyít, mint ha valakinek egyáltalán nincs apja.
A békesség tehát nem érzéketlenség, és nem is az érzések elnyomása. Egyáltalán nem érzelmi kérdés, hanem az Isten Igéje valóságáról való meggyőződés!
Hadd fűzzek a 27. vershez egy nyelvi megjegyzést. Az Úr azt mondja: Békességet hagyok nektek… A „hagy“ szó gyakran azt jelenti: „otthagy“. Itt azonban egyértelműen azt jelenti: örökül hagy, mint amikor valaki végrendelkezik, és azt mondja a gyermekeinek: Rátok hagyom a pénzemet, a házamat, stb. Ez a békesség örökség mindazok számára, akik kiengesztelődtek Istennel. Nem kapja meg az egész világ! Ha valaki nem Istennek újonnan született gyermeke, akkor nem örökölheti ezt a békességet. Akinek az Úr Jézussal nincs személyes kapcsolata, nem birtokolhatja ezt a békességet. Az Úr Jézus vére árán van békesség Istennel. – Előfordul, hogy az örökösök nem tartanak igényt az örökségre. Gyakran úgy tűnik, hívő keresztyének soha nem vették igénybe örökségüket. Állandóan nyugtalankodnak, izgatottak, ingerlékenyek. Mintha nem tudnák, honnan hozhatják el örökségüket.
A II. világháború befejeződése után 4 évvel fölfedeztek egy japán katonát, aki egy Csendes-óceáni szigeten a bozótban bujkált. Rettegett attól, csak föl ne fedezzék. Teljesen lerongyolódott, lesoványodott, gyökereken, gyümölcsökön élt, és iszonyúan félt, agyon ne lőjék. Sok időbe telt, mire fölfogta, hogy a háborúnak már réges-rég vége. – Gyakran mi sem vesszük észre, hogy a mi Urunk megnyerte a háborút, és békességet hagyott ránk örökül. Átvettük örökségünket?
Az Úr így folytatja: az én békességemet adom nektek. Hétköznapi használatra adja nekünk ezt az ajándékot. Ez bűnbocsánatból, a megtapasztalásból fakadó békesség. A Bibliából tudjuk, hogy létezik békesség Istennel. Ha valaki Jézusban hisz, akkor számlája ki van egyenlítve, ilyenkor van békességünk Istennel. Békesség másik fajtája a békesség Istentől. Az Istentől való békességet akkor nyeri el az ember, amikor megtanulja a Szent Szellem munkájára bízni magát. – Az Úr soha nem volt ideges, nem volt feszült. Soha nem mondta a tanítványainak: „Egy kicsit vissza kell most vonulnom, hogy kipihenjem magam; újra egyenesbe kell hoznom a dolgokat, szükségem van némi lelkigondozásra, különben a végkimerülés határára jutok.“ Az Úrnak békessége volt a legsúlyosabb tapasztalatok közepette is. Neki soha nem volt magánélete. Az Ő életébe bárki bármikor besétálhatott. Az ő élete állandóan a nyilvánosság előtt folyt, barátai és ellenségei állandóan megfigyelhették. Állandóan jöttek hozzá emberek, akiknek szükségük volt rá, kérdésekkel fordultak hozzá, ki akarták előtte önteni a szívüket. Kora reggel, amikor a többiek még javában horkoltak, fölkelt imádkozni. Az emberek gondjaival személyesen foglalkozott. Az egész emberiség terhe nyomta a vállát. Állandóan félreértették még tanítványai és barátai is. Elviselte az emberek bírálatát és kicsinyességét. Tudta, hogy azok, akik Őt visszautasítják, elvesznek, és még ezt is végig kellett néznie.
És mégsem volt soha feszült vagy ingerült, mert békessége volt. Miért? Azért, mert mint Isten Fia, bízott Atyjában. Talán gondoltunk már olyasmit: „de jó lenne újra gyermeknek lenni!“ Az a természetes, hogy egy gyermeknek ne legyenek gondjai, mert apja gondoskodik róla. Gondold csak végig! Semmi gondunk, mert szüleink gondoskodnak rólunk. A Biblia nem véletlenül nevez bennünket „gyermekeknek“. Örülj, hogy nem kell gondokat cipelned, mert Ő gondoskodik rólad. A Mennyei Atya gyermeke vagy.
Az apostolok sem voltak jobbak, mint mi. Időnként ők is kijöttek a sodrukból. Amikor egy samáriai faluba értek, ahol barátságtalanul fogadták őket, fölháborodtak, és János így szólt az Úrhoz: „Uram, akarod-e, hogy ezt mondjuk: Szálljon le tűz az égből, és égesse meg őket!?” (Lk. 9,54) Micsoda apostoli javaslat!
Azután viharba kerültek a Genezáreti tavon, fölébresztették Jézust, és így kiabáltak: „Mester, Mester, elveszünk!” Ő pedig felkelt, ráparancsolt a hullámokra, mire azok lecsillapodtak, és csendesség lett. Aztán ezt kérdezte tőlük: „Hol van a ti hitetek?” (Lk. 8,24-25) Majd mikor az 5000 ember összegyűlt, enniük kellett volna, mi volt az apostoli tanács? „Bocsásd el a sokaságot, hogy menjenek a falvakba, és vegyenek élelmet maguknak.” … – Vagy Péter a börtönben? A helyzet ugyan némileg más volt, mert Péter addigra már megkapta az ígéretet, hogy jön a Paraklétosz, a Vigasztaló. A Szent Szellem által már többet tudott az Atyáról. És most a börtönben van. (ApCsel. 12.) Hamarosan meg kell majd jelennie bírái előtt, akik nem sokkal azelőtt Jakabot halálra ítélték. Mit tesz az apostol? Fel-alá járkál a cellában, és a körmét rágja? Nem – alszik. Ugyanúgy, ahogy nem sokkal korábban az Úr aludt a viharba került hajón, most Péter volt teljes tudatában az ő Ura jelenlétének. Olyan mélyen aludt, hogy még az a fény sem ébresztette föl, amely az angyal megjelenésével bevilágította a cellát. Az angyalnak kellett álmából fölráznia!
… nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Várhat-e az ember békességet a világtól? Minél tovább várunk, annál kevésbé.
Mit is énekeltek az angyalok Jézus születésekor? Lk. 2,13: És hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg az angyallal, akik dicsérték az Istent, és ezt mondták: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat. A békesség, mint jókívánság adja meg az alaphangot a karácsonyi ünnepek alkalmával az emberek között, még keresztyén körökben is. De Krisztus eljövetele valóban békességet hozott a világba? Nem maga az Úr mondta: (Mt. 10,34) „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre; nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot“? Figyeljünk jól az angyalok énekének szavára! A békességet hirdet „az Istennek tetsző emberek között!” (Csia fordítás). Azoké a békesség, akik Őt befogadták, a békességet az övéinek adja!
A harmadik ígéret a felolvasott szakaszban az Úr eltávozásával kapcsolatos. 28. Hallottátok, hogy én megmondtam nektek: elmegyek, és visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek engem, örülnétek, hogy elmegyek az Atyához, mert az Atya nagyobb nálam. A 14. fejezet ismétlését találjuk itt, de a hangsúlyt ezúttal arra gondolatra helyezi, hogy az Ő eltávozása nem félelemre, hanem örömre való ok. A tanítványok szíve hit helyett az önmagukra irányuló félelemmel volt tele. „Mi lesz velünk, ha ő elhagy minket?“ – gondolták. Nem fogták föl, hogy Ő minden hívő számára minden időben elérhető lesz. Az Ő elmenetele számukra előny. Amíg Jézus testi mivoltában tanítványaival volt, együtt lehetett Péterrel, de Jánossal már nem, ha ő éppen máshol tartózkodott. Elmenetele után azonban minden tanítványával egyidejűleg együtt lehet, akárhol is tartózkodjanak.
Örülnötök kellene, hogy úgy megyek Atyámhoz, mint fia, aki alá van rendelve Atyjának, Mert az Atya nagyobb nálam. … elmegyek az Atyához, mert az Atya nagyobb nálam. Hogyan érthetjük ezt meg? Gyülekezeteinkben a Szentháromság tanát hirdetjük, amely Istent három egyenlő személyként mutatja be, Isten az Atya, Isten a Fiú, Isten a Szent Szellem. Hogyan lehet akkor az Atya nagyobb a Fiúnál? Ez azt jelenti akkor, hogy a Fiú valójában nem is Isten? Ő nem olyan nagy, mint Isten?
Figyeljünk oda pontosan, mit mond az Ige. Jézus nem azt mondja: az én Atyám nagyobb nálam.“ Hanem azt: „Mert az Atya nagyobb nálam.“ Ő nem Isten lényéről nyilatkozik, hanem a tisztségéről beszél. Neki mint ember fiának a közbenjárás művét kellett véghezvinnie az Atya vezetése alatt. Az Atya nagyobb, mert az Ő irányítása alatt végezte munkáját a Fiú itt a földön. Ő a Megváltó, aki bemutatja az engesztelő áldozatot. Ő egyszer s mindenkorra a közbenjáró a mennyben egészen a világmindenség helyreállításának befejezéséig. Közbenjár, amíg csak másodjára vissza nem jön, amikor mi föltámadunk vagy elragadtatunk, amíg királyi uralmát föl nem állítja, – ahogyan Pál apostol fogalmaz: Amikor pedig majd alávettetett neki minden, akkor maga a Fiú is aláveti magát annak, aki alávetett neki mindent, hogy Isten legyen minden mindenekben. (1Kor. 15,28) …Mert az Atya nagyobb nálam – arra a közbenjárói munkára vonatkozik, amelyet a Fiú az Atya irányítása alatt hajt végre. Lényüket tekintve azonban az Atya és a Fiú egylényegű. A Jn. 10,30-ban azt mondja: Én és az Atya egy vagyunk. Itt a lényükről van szó!
Egy kis példával hadd magyarázzam meg: Van három testvér, akik közösen birtokolnak egy vállalatot. Mindhármójuk a részvények 33,33%-ának a birtokosa. János a vállalat elnöke, Pál az értékesítési igazgató, Péter pedig a műszaki vezető. Mindhárman a saját képességeiknek megfelelő posztot töltik be:János gazdasági tanulmányokat folytatott, Pál jól kiismeri magát a piacon, Péter pedig mérnök. Ha már most egy ügyfél összefut Jánossal az utcán, elmeséli, hogy átszervezi a cégét, s tanácsokra lenne szüksége, milyen gépeket szerezzen be, akkor János azt mondaná neki: „Ez nem az én szakterületem, én az elnök vagyok. Technikai kérdésekkel fordulj Péterhez, ő tud neked tanácsot adni. Műszaki területen ő nagyobb nálam.“
A Szentháromság különböző feladatokat tölt be. Az Atya, a Fiú és a Szent Szellem különböző feladatokat lát el. A feladatot szem előtt tartva mondhatta Jézus: az Atya nagyobb nálam.
29. Most mondom ezt nektek, mielőtt megtörténik, hogy ha majd megtörténik, higgyetek. Amikor tehát majd megtörténik, akkor hitünk bizonyossággá válik.
30. Már nem sokat beszélek veletek, mert eljön e világ fejedelme, bár felettem nincs hatalma.
Más szóval: A Sátán eljön, hogy próbára tegyen, de nem fog hibát találni bennem. E világ ura talált valakit, akin nem uralkodhatott.
Két nagy ígéret áll előttünk: az Ő elmenetelének bejelentése, és a Vigasztaló Szent Szellem ígérete. De vajon miénk-e a harmadik ígéret, a békesség ígérete? – Isten békessége attól a tudattól függ, hogy elegendő tartalékkal rendelkezünk. Tudatában vagyunk annak, hogy olyan forrásból meríthetünk, amely minden időben és minden helyzetben elegendő a számunkra? Pál azt mondja: Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem. (Fil. 4,13) Mindenre képes vagyok Krisztus által, aki hatalmát és erejét folyamatosan a rendelkezésemre bocsátja. Szintén Pál írja: Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az ő gazdagsága szerint dicsőséggel a Krisztus Jézusban. (Fil. 4,19) Ez az egyetlen forrás, amely buzog mindenkor és minden válsághelyzetben.
Emlékszem az édesanyámra. A náci uralom után Magyarországon 1948-ban a kommunisták választási csalás útján magukhoz ragadták a hatalmat. A boltunkat, amelyet az édesanyám szinte romjaiból állított helyre 1945 és 48 között, államosították. Egy reggel két civil ruhás úr jelent meg a belvárosban levő boltunkban, és a kulcsot követelték. A bolt több milliót ért. Soha egyetlen fillér kártérítést nem kaptunk érte. Édesanyám mindig a Zsid. 10,34-et idézte: Zsid. 10,34: És vagyonotok elrablását is örömmel fogadtátok, mivel tudtátok, hogy nektek értékesebb és maradandóbb vagyonotok van.
A békesség az Istennel való kapcsolaton nyugszik, azon, hogy tudatában vagyunk ennek a kapcsolatnak. Pál apostolnak a Filippibeliekhez írt levélből származó idézettel szeretném befejezni, Fil. 4,6-7: Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban. Csak bizonyos keresztyénekre vonatkozik ez az Ige? Nem, az Úr azt mondta: békességet hagyok nektek – többes számban. Első sorban nyilvánvalóan az apostoloknak, de érvényes ez az ígéret mindenki számára, akit megmosott Krisztus vére, és így közösségben van Istennel. Ez a békesség nagy hagyatéka a számunkra. Ámen.