Pünkösdöt ünnepeltünk, néhány nappal később Péter meggyógyította a bénát Jézus nevében, aztán beszédet tartott Péter és követelte a néptől, hogy bűnbánatot tartsanak és megtérjenek, ami által az Ószövetség ígéretei beteljesednek és Jézus második eljövetele valósággá válhat. Ezután a prédikáció után a következőeket olvassuk az ApCsel 4,1-31-ben: Amíg beszéltek a néphez, eléjük álltak a papok, a templomőrség parancsnoka és a szadduceusok; bosszankodtak ugyanis azon, hogy tanítják a népet, és azt hirdetik, hogy Jézus által van feltámadás a halálból. Ezek elfogták őket, és mivel már este volt, őrizetbe vették őket másnapig. De azok közül, akik hallgatták az igét, sokan hittek, és a hívő férfiak száma mintegy ötezerre nőtt. Másnap összegyűltek Jeruzsálemben a vezetők, a vének és az írástudók; Annás, a főpap, Kajafás, Jóannész, Alexandrosz és a főpapi család valamennyi tagja. Középre állították és vallatták őket: Milyen hatalommal vagy kinek a nevében tettétek ti ezt? Ekkor Péter, megtelve Szentszellemmel, így szólt hozzájuk: Népünk vezetői, Izráel vénei! Ha minket ma azért vallattok, mert egy beteg emberrel jót tettünk, és azt kérdezitek, hogyan gyógyult meg, tudjátok meg valamennyien, Izráel egész népével együtt, hogy a názáreti Jézus Krisztus neve által, akit ti megfeszítettetek, akit Isten feltámasztott a halálból: őáltala áll előttetek ez az ember egészségesen. Ez lett a sarokkő, amelyet ti, az építők megvetettetek. Amikor látták, milyen bátran beszél Péter és János, és felfogták, hogy írástudatlan és iskolázatlan emberek, elcsodálkoztak. Azt is megtudták, hogy Jézussal voltak, de mivel látták, hogy velük együtt ott áll a meggyógyult ember is, semmit sem szólhattak ellenük. Felszólították tehát őket, hogy menjenek ki a nagytanács elől, és így tanakodtak egymás között: Mit tegyünk ezekkel az emberekkel? Mert hogy nyilvánvaló csoda történt általuk, azt tudja Jeruzsálem minden lakója, és nem is tagadhatjuk. De hogy tovább ne terjedjen a nép között, fenyegessük meg őket, hogy többé ne szóljanak az ő nevében egyetlen embernek se. Miután tehát behívták őket, megparancsolták, hogy egyáltalán ne beszéljenek és ne tanítsanak Jézus nevében. Péter és János azonban így válaszolt nekik: Ítéljétek meg ti magatok, vajon igaz dolog-e Isten szemében, hogy inkább rátok hallgassunk, mint Istenre! Mert nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk. Azok pedig, miután megfenyegették, elbocsátották őket, mivel semmi lehetőséget nem találtak arra, hogy megbüntessék őket, a nép miatt, mivel mindenki dicsőítette az Istent a történtekért, hiszen több mint negyvenéves volt az az ember, akin a gyógyításnak ez a csodája történt. Amint elbocsátották őket, elmentek az övéikhez, és elbeszélték mindazt, amit a főpapok és a vének mondtak nekik. Amikor ezt meghallották, egy szívvel és egy lélekkel Istenhez kiáltottak, és így szóltak: Urunk, te teremtetted az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van, te mondtad a Szentszellem által Dávid atyánknak, a te szolgádnak szájával: „Miért tombolnak a népek, és a nemzetek miért terveznek hiábavalóságot? Felkeltek a föld királyai, és a fejedelmek megegyeztek az Úr ellen és az ő Felkentje ellen.” Mert a te szent Szolgád, Jézus ellen, akit felkentél, valóban megegyezett ebben a városban Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izráel népével, hogy végrehajtsák mindazt, amiről kezed és akaratod előre elrendelte, hogy megtörténjék. Most pedig, Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre, és add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék igédet; nyújtsd ki a kezedet gyógyításra, hogy jelek és csodák történjenek a te szent Szolgád, Jézus neve által. Amint könyörögtek, megrendült az a hely, ahol együtt voltak, megteltek mindnyájan Szentszellemel, és bátran hirdették az Isten igéjét.
Egyesek kérdezhették volna: Hogyan teltek meg mindannyian Szentszellemmel, miközben már Pünkösdkor megteltek Vele? Kétszer kell betöltekezni? – Tehát, mit jelent Szentszellemmel megtelni? Szentszellemmel megtelni egy felhatalmazás, egy különleges feladatra való felszerelkezés. Más szavakkal, a Szentszellem ellenőrzése alá kerülünk. Ez egy felhatalmazás lehet, hogy tanúságot vagy csodát tegyünk. Ez az apostolok bátor tanúságtételéről szól. Ők Pünkösdkor megteltek Szentszellemmel és most kaptak meg mindent ahhoz, hogy bizonyságot tegyenek. Ez mindannyiunkkal megtörténhet. Az imént olvasott történet egy találó illusztrációja annak, amit Páltól a 2Tim3,12-ben olvasunk: De mindazokat, akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, szintén üldözni fogják. Nem meglepő, hogy az apostolokat az igehirdetés után elfogták. Egy gyülekezetet, amelyik Isten Igéjét hirdeti, különböző formába és erővel üldözik vagy fogják üldözni. Ahol az Igét hirdetik, megütközést vált ki az emberekből. Az Ige maga megütközést keltő. Különböző reakciókat vált ki, de gyümölcsöket hoz.
Ismeritek Sadrak, Mésak és Abédnegó történetét, akik Dániel próféta barátai voltak, akik megtagadták a király előtti engedelmességet és nem borultak le Babilon istenei előtt. Ők az igaz Istent imádták és Izrael Istenéhez való hűségük miatt Nebukadneccar király égő kemencébe vetette őket. Amikor a király látta, hogy a három férfi nem égett meg, észrevette, hogy egy negyedik személy is jelen volt a kemencében, egy közülük úgy nézett ki, mint Isten fia. Ez Isten gyermekeinek tapasztalata. Üldöztetést fognak elszenvedni, de Isten amint megígérte, törődni fog velük és pontosan ez történt Péterrel és Jánossal, amikor Jézusról és feltámadásáról prédikáltak.
Péter, amikor megtartotta beszédét és Jézus feltámadását hirdette, jöttek a szadduceusok, a templom főpapja és a papok és elvezették a tanítványokat. Elfogva tartották őket egész éjjel, mert már este lett. A szanhedrinnek nem volt öröme abban, hogy az Úr feltámadását hirdették különböző okokból kifolyólag. A szanhedrin többnyire szadduceusokból, gazdag arisztokratákból állt össze. Ők Jeruzsálem elitjéhez tartoztak és igyekeztek a Status quo-t fenntartani. Nem akartak „új teológiát”, amit Péter hirdetett. Féltek attól, hogy elveszítik a tekintélyüket. Ismerjük az ApCsel 23,8-ból is, hogy a szadduceusok nem hittek a feltámadásba, az angyalokban és szellemekben. Ezenkívül Péter és a többiek egyszerű emberek voltak, nem ordinált rabbik.
Elképzelhetjük, hogy a feltámadás hirdetése egy szellemi forradalmat jelentett, ami a hatalmasokban félelmet keltett. Ez azt jelentette, hogy eljön egy nap a feltámadás után, ahol az Atya, a Fiú és a Szentszellem minden társadalmi igazságtalanságot megítél a végítéletben. Tulajdonképpen erről prédikáltak az apostolok. Pál Athénban (ApCsel 17,31) mondta: Azért rendelt egy napot, amelyen igazságos ítéletet mond majd az egész földkerekség fölött egy férfi által, akit erre kiválasztott, akiről bizonyságot adott mindenki előtt azáltal, hogy feltámasztotta a halálból. – Ha az Úr Jézus feltámadt, akkor egy nap el kell jönnie, hogy elválassza törvénye szerint az igazat az igazságtalantól. Ez egy szellemi forradalmi üzenet volt. Isten mindenkit meg fog ítélni.
Ez nem csak szellemi, hanem egyben politikai forradalom volt, ami által a politikában és a társadalomban megjelenő igazságtalanságot is meg fogja ítélni. Sőt gazdasági forradalom is volt és most is az, mert ha az emberek ezt a tanítást elfogadják, akkor az a társadalmat is eléri, változásokat eszközöl ki, amelyeket az emberek addig nem ismertek. Az apostolok nem a népszerűségükkel vagy a hallgatóik véleményével törődtek. Pál mondta Timóteusnak: hirdesd az Igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddi, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással. (2Tim 4,2)Az apostolok nem alkalmazkodtak a többség véleményéhez. A hűségük és az Úr Jézus Krisztushoz való szövetségük a tanításon nyugszik, amelyet tőle fogadtak el.
A következő reggel a szanhedrin elé hurcolták őket. Ott voltak a vezetők, a vének és az írástudók; Annás, a főpap, Kajafás, Jóannész, Alexandrosz, és a főpapi család valamennyi tagja. Fel kellene tenni a kérdést, hogyan voltak képesek állva maradni ezek az egyszerű halászok a szellemi és politikai arisztokraták előtt? Lettek volna ott újságírók vagy a média képviselői, biztos jelen lettek volna. Mit tesz majd ez a két halász?
Az első kérdés, amit feltehettek nekik: Milyen hatalommal vagy kinek nevében tettétek ti ezt? Nem vádolhatnánk meg, hogy démonok szállták meg őket, ahol a szadduceusok maguk sem hisznek a démonokban és az angyalokban vagy a szellemekben. Ezért tették fel a kérdést. Péter emlékezett arra, mit mondott az Úr nekik: Amikor a zsinagógákba, a hatóság és a felsőbbség elé hurcolnak titeket, ne aggódjatok amiatt, hogyan vagy mivel védekezzetek, vagy mit mondjatok, mert a Szentszellem abban az órában megtanít majd titeket arra, amit mondanotok kell. (Lk 12,11)Ezért mondhatta Péter: Ha minket ma azért vallattok, mert egy beteg emberrel jót tettünk, és azt kérdezitek, hogyan gyógyult meg, tudjátok meg valamennyien, Izráel egész népével együtt, hogy a názáreti Jézus Krisztus neve által, …őáltala áll előttetek ez az ember egészségesen. Nem csak ezt mondta, hanem ezt is: akit ti megfeszítettetek, akit Isten feltámasztott a halálból: őáltala áll előttetek ez az ember egészségesen. És folytatja és mondja: Titeket Isten követőinek tartanak és ezért muszáj emlékeznetek arra, ami a 118. zsoltárban áll: Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő. Ez Krisztus, akit a Tanakhban megígértek, akit ti elvetettetek, most sarokkővé lett és aztán kijelentésének csúcspontjához érünk: és nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk. Ez egy bomba volt!
Pontosan kell megvizsgálnunk a 12. verset. Ez a legfontosabb tanítás, nem csak az Újszövetségben, hanem az Ószövetségben is. Az Ó- és az Újszövetségben is ismétlik. Az igazság Isten Igéjében intoleráns! Emberek szerint a Biblia arrogáns! Az intolerancia arrogáns. Nekünk át kell gondolnunk: Egy olyan időben élünk, ahol a toleranciát nagybetűvel írják. A tolerancia egy nemes erény. Néha tényleg az is, de gyakran óriási bűn Isten ellen. Kompromisszumot köthetnénk Isten Igéjével. Ezek a Biblia Igéi, amelyeket ti mindannyian ismertek, mint például „Én vagyok a világ világossága” vagy „Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, az megtartatik, bejár és kijár, és legelőre talál.” (Jn10,9) vagy Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam. (Jn 14,6).Az Ószövetség prófétái ugyanazt hirdették. Így szóltak, az Úr Isten az igaz Isten és nincs más mellette. Ezért mondja Péter ebben a kritikus helyzetben: és nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.
A hamis istenek és a hamis tanítás a hamis toleranciájukon keresztül jellemezhető. Ha például az apostoli vagy a prófétai időkben egy egyiptomit megkérdezett volna valaki ekképpen: Mit gondolsz Babilon isteneiről? Akkor ezt válaszolta volna: azok ott Ninivében az ő isteneiken keresztül üdvözülnek és mi itt egyiptomiak a saját isteneink által. Ez ugyanígy észrevehető a napjainkban is. Bizonyos emberek, akik a Bibliát, akik a keresztyén tanítást nem ismerik, gyakran agresszívak, ha valaki azt állítja közülünk, hogy csak egy út van az üdvösséghez a mi Urunk Jézus Krisztus. A muszlimok istene, a buddhisták istene és a hinduk istenei is nagyon toleránsak. A zsidók, akik a mózesi törvény szerint próbálnak élni, ők is mondják, hogy ők az ő tanításuk szerint üdvözülnek, a keresztények az ő tanitásuk szerint üdvözüljenek! Miért tolerálják az istenek a többi istent? Mert nekik ugyanaz az atyjuk, a Sátán. A Szentírás Istene ragaszkodik ahhoz, hogy Ő az egyetlen Isten. Az Ószövetségben így szólt Isten Mózeshez: Mondd meg Izrael gyermekeinek, hogy ne legyen más Istenük Rajtam kívül. Ő egy exkluzív Isten.
Péter hirdeti Isten kijelentését: és nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk. Ami az üdvösséghez szükséges, az egyedül Krisztusban van. Ő ugyanannyira Isten, mint az Atya vagy a Szentszellem. Isten Szentháromság.
Ő képes megmenteni! Ő mentette meg Pált, aki Krisztus gyülekezetét üldözte. Ő képes egy ilyen hatalmas bűnöst megmenteni. Ő tud téged a te vallásodtól megmenteni! Valaki egyszer megkérdezett egy idős asszonyt, hogy vallásos-e? A válasz a következő volt: Istennek hála nem. A vallás majdnem elpusztított, de mostmár Krisztushoz tartozom. Csak Krisztus tud megmenteni, megváltani. Ezt hirdette Péter a szanhedrin előtt.
A szanhedrinnek azonban problémája volt ezzel. Ők azt látták, hogy a két férfi mellett, akik tanulatlan, egyszerű emberek voltak, ott áll egy férfi, akin csoda történt. Muszáj volt korlátozni mindezt és a kettőt egyszerűen megfenyegetni.
Érdekes a kifejezés, hogy írástudatlan és iskolázatlan emberek voltak. Az „írástudatlan” szó azt jelenti, hogy egyetlenegy egyetemet se látogattak, sőt egyáltalán nem részesültek iskolai oktatásban. Az Úr Jézus se vett részt iskolai képzésben, de „a zsidók csodálkoztak ezen és ezt kérdezték: Hogyan ismerheti ez az Írást, hiszen nem is tanulta?” (Jn7,15) Az Igének ugyanaz a gyökere. Az írástudók elismerték, hogy Ő pontosan ugyanannyit tud, mint egy tanult ember, azonban Ő sose részesült szakképzésben. A 119. zsoltárban olvasható egy csodálatos mondat, a 99-100. vers: „Minden tanítómnál okosabb lettem, mert intelmeiden elmélkedem. Értelmesebb vagyok a véneknél, mert megfogadtam utasításaidat.” A legjobb képzés, amit Isten Igéje a Szentszellem által visz véghez. Nagyon intelligens emberek voltak, akiknek könyveit az Újszövetségben olvashatjuk. Mit tanulunk mi a Bibliaiskolákban vagy a teológiákon? Ők János evangéliumát tanulták, a Jelenések könyvét, Péter leveleit. Emberek doktorálnak tanulatlan emberek könyveiből! Rengetegen válnak specialistákká és tanulmányozzák egy életen keresztül a tanulatlan emberek írásait.
A másik ige, amire gondolunk, ha képzetlen emberekről beszélünk, a butaság, ők képzetlenek és buták vagy idióták voltak. Ez a szó azonban közel sem ugyanaz, mint ahogyan ma gondoljuk, ők azt mondták, hogy ezek iskolázatlan laikusok voltak. Emlékszem a magyar Kiss Ferenc professzorra. Ő anatómus professzor volt a budapesti orvosi fakultáson. Erdélyben született és ott is nőtt fel. Maga sose tanult egyetemi szinten teológiát, hiszen orvos volt. Egy Testvérgyülekezetet alapított Budapesten, ahol az Igét hirdette. Sokszor mesélt kis vidéki gyülekezetekről, ahol egyszerű parasztok hirdették Isten Igéjét és a gyülekezetek egy-egy falusi házban jöttek össze. Ő parasztprófétáknak nevezte őket. A hivatalos egyházban senki nem állhat szószékre, ha nem végzett teológiát. Nagyon gyakran veszítik el az emberek a teológiai iskolákban a hitüket. Aztán elsajátítanak egy másik szakmát vagy hirdetik a hitetlenségüket a szószékről.
Az emberek, akik a szanhedrin előtt álltak az ő esetükkel, a meggyógyított negyven éves bénával, csodálkozást, elismerést és megrökönyödést váltottak ki a Nagytanácsban. Ez áll a 13. versben: „Azt is megtudták, hogy Jézussal voltak”. Majd utána ez áll a 16. versben: „Mit tegyünk ezekkel az emberekkel? Mert, hogy nyilvánvaló csoda történt általuk, azt tudja Jeruzsálem minden lakója, és nem is tagadhatjuk.” Elismerés és megrökönyödés! Mit mondhattak az emberek, amikor látták, hogy a béna Istent dicsérve ugrándozik? Volt ott egy ember, aki az ő lábaival hirdette az örömhírt.
Egy gyülekezet legjobb bizonyítéka az, amikor az emberek képesek kimondani: „elveszett voltam és Jézus Krisztus megtalált és kegyelme által megmentett.” Ha néhány ember élete az ő hitét igazolja, az annak az Igének megerősítése, amit mi hirdetünk. Ott volt az ember, aki az ő lábaival evangelizált. Mivel evangelizálunk mi azok között az emberek között, akik között élünk?
Mit kellett volna Péterrel és Jánossal tenniük? Szabadon kellett volna őket hagyni, „de hogy tovább ne terjedjen a nép között, fenyegessük meg őket, hogy többé ne szóljanak az ő nevében egyetlen embernek se.” Nem szabadna egyetlen embernek sem mondani, aki Isten Igéjét meggyőződésből hirdeti, hogy „Hallgass ide, amit te beszélsz az túl erős, lennél szíves egy kissé lágyabban, enyhébben fogalmazni?” A prédikálónak a hátát kéne erősítenie és rövidesen észrevenné, hogy az üzenetének hatása van.
„Péter és János azonban így válaszolt nekik: Ítéljétek meg magatok, vajon igaz dolog-e Isten szemében, hogy inkább rátok hallgassunk, mint Istenre!” A tanácsban ülők nem mondhatták volna: „Fontosabb magunkra, mint Istenre hallgatni.”Péter folytatja: „Mert nem tehetjük, hogy nem mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk.” Sokat láttunk és hallottunk és ezekről muszáj beszélnünk. Ők valójában a legfőbb ítélőszékre apelláltak!
Valójában ez nem egyedi történet. Platón Apológiájában Szókratésztől tudhatjuk, hogy a felszólításra, hogy a tanítását kicsit felvizezze, a következőképpen válaszolt: „Istennek kell inkább engedelmeskednem, mintsem nektek.” Ez sok évvel Krisztus előtt volt. Ismerjük Luther történetét is, amikor a pápai küldött megfenyegette, hogy, ha továbbra is képviseli azt, amit tanít, akkor nem csak ő, hanem azok is szenvedni fognak, akik őt támogatták. „Hol lesz akkor az ő Lutherjuk?” Luther válasza ez volt: Pontosan ott, ahol most én vagyok, Isten kezében.” Az egyházatya Chrysostomos a IV. században összehasonlította a tanítványokat a szanhedrinnel.
A szanhedrin elveszett – a tanítványok örültek. A szanhedrin rettegett kimondani azt, amit gondolt – a tanítványok szabadon beszéltek. A szanhedrin félt, hogy az evangélium elterjed – a tanítványok nem hallgathattak arról, amit láttak és hallottak. A szanhedrin semmit se tehetett, amit akart – a tanítványok pontosan azt hirdették, amit akartak.
Chrysostomos végezetül ezt mondta: „Ki volt megkötözve és veszélyben? A szanhedrin volt fogságban az ő hamis elfogadásában.”
Az apostolokat szabadon engedték és visszatértek a gyülekezethez. „Amint elbocsátották őket, elmentek az övéikhez, és elbeszélték mindazt, amit a főpapok és a vének mondtak nekik.” Ez egy történelmi pillanat volt az egyháztörténetben. A gyülekezetnek ott fel kellett ismernie, hogy a hatóság szemében nem kívánatosak voltak és nehézségekkel kellett számolniuk. Mit kell tenni, ha valaki helyes úton van, de ellenszéllel kell számolnia? Kihez fordulhat? Ők Istenhez fordultak és ezt kell nekünk is tennünk, ha Isten ügye ellenállásba ütközik. Imádkoztak: „Amikor ezt meghallották, egy szívvel és egy lélekkel Istenhez kiáltottak, és így szóltak: Urunk, te teremtetted az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van.” Ők Isten tekintélyére hivatkoztak. Tudták, hogy minden a maga útján halad, de imádkoztak. Nem mondták: „Még egyszer át kéne gondolnunk ezt az egészet. Nem kéne olyan szavakat használnunk, amelyek felbőszítik a hatóságot, mint amilyen pl. a feltámadás. Nem kéne indulatokat kiváltó szavakat használnunk, nem kéne a feltámadásról beszélnünk, hanem inkább valami mást kellene tanítanunk, revideálni kéne a hitvallásunkat.” Sajnos gyakran hallunk ilyen érvelést a különböző egyházakban.
A gyülekezet Istentől egy örömhírt kapott az imádságban. A 2. zsoltárt idézték: „Miért tombolnak a népek, és a nemzetek miért terveznek hiábavalóságot? Felkeltek a föld királyai, és a fejedelmek megegyeztek az Úr ellen és az ő Felkentje ellen.” Mert a te szent Szolgád, Jézus ellen, akit felkentél, valóban megegyezett ebben a városban Heródes és Poncius Pilátus a pogányokkal és Izráel népével, hogy végrehajtsák mindazt, amiről kezed és akaratod előre elrendelte, hogy megtörténjék. Most pedig, Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre, és add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék igédet; nyújtsd ki a kezedet gyógyításra, hogy jelek és csodák történjenek a te szent Szolgád, Jézus neve által.”
Istenhez fordultak, aki a történelem Ura és, ha hűségesek maradnak, akkor bízhatnak, hogy az Úr velük van. Az Úr egy csodálatos választ adott az imájukra. Mi volt az? Megrázta a házat. Ez arra emlékeztette őket, amit Haggeus prófétán keresztül mondott, és amit a Zsidókhoz írt levél felkapott: „Még egy kevés idő és megrendítem az eget és a földet, a tengert és a szárazföldet. Megrendítek minden népet” (Hagg 2,6; Zsid 12,26) míg a megrendíthetetlen királyság el nem jön a földre. Isten mondta Péternek és a gyülekezetnek: „tedd tovább és cselekedd azt, amit én tőled kérek, én mögötted állok és a rengéssel folytatom, amíg el nem érem célomat. Minden, amit én előre elhatároztam, meg fog történni, addig hirdessétek a feltámadott Krisztust! „Amint könyörögtek, megrendült az a hely, ahol együtt voltak, megteltek mindnyájan Szentszellemmel és bátran hirdették az Isten Igéjét.” A 33. versben olvassuk: „Az apostolok pedig nagy erővel tettek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról és nagy kegyelem volt mindnyájukon.” Isten hűsége nagy és a mi utolsó válaszunk személyes válasz kell, hogy legyen. A 20. vers mondata csodálatos: „Mert nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk.”
John Knox-tól, a nagy skót reformátortól idézve: „Oly nagyon félte az Istent, hogy senkitől se félt.” (John Knox a genfi Reformáció emlékművön megjelenő egyik alak. Nevével a reformáció 500. évi jubileuma, a Luther-év előtt nem találkoztam.) Amire nekünk ma szükségünk van, az a bátorság az igehirdetéshez, ahogyan ez az Írásban áll. Ha ez párosul az üdvösség személyes élményével, akkor Isten kezében eszköz vagyunk, amelyen keresztül hatni tud.
Szeretem a 2Tim1,12-t: „de nem szégyellem, mert tudom, kiben hiszek, és meg vagyok győződve, hogy neki van hatalma arra, hogy a rám bízott kincset megőrizze arra a napra.”
Duncan rabbi, az Ószövetség professzora Skóciában (ő alapította a Skót Missziót a zsidók számára Budapesten a XIX. század végén), kihallgatott egyszer egy diákok közötti beszélgetést, ahol az említett helyet idézte: „de nem szégyellem, mert tudom, hogy én kiben hittem…” Duncan professzor félbeszakította a fiatal férfit és így szólt: „Ismételje meg, amit mondott”. „Én tudom, kiben hittem” – mondta a diák. „Várjon csak egy pillanatot, így van: „én tudom, kinek hittem…” és vigyáznia kéne, hogy egyetlen szó, de egy egyszerű prepozíció se álljon közénk és a mi megváltónk közé.” A személyes tapasztalat az Úrral, ami a Szentírásban kijelentetett, a mi bizalmunk alapja és egy gyümölcsöző élet forrása.
Ajándékozzon az Úr nekünk erőt és bátorságot megvallani őt, aki feltámadt és él. Ámen.