Szeretnék most átnézni a Leviticusból néhány fejezetet, amelyek tipologizálás szempontjából nagyon jelentősek. Áldozatokkal, papokkal, ünnepnapokkal kapcsolatos fejezetek, amelyek jellegüknél fogva fontos szerepet játszanak az Újszövetségben.
Szeretném, ha beleképzelnénk magunkat az emmausi tanítványok helyébe, akiket hazafelé menet útközben az Úr a következőképpen tanított:
„Akkor ő így szólt hozzájuk: Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták. Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie? És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt. (Luk. 24,25-27)
Úgy gondolom, fontos ez az igehely a mostani tanulmányozásunkhoz és különösen jelentős az evangéliumi keresztyének számára a Biblia nagy összefüggéseinek a megismeréséhez. A Biblia olvasását az elejétől kell kezdeni, nem pedig a végétől.
Leviticus 1, 1-17-ig terjedő szakaszban az égőáldozatról olvasunk:
„Szólította Mózest az Úr, és így beszélt hozzá a kijelentés sátrából.”
„Szólította” az első szó a Leviticusban, ami héberül „vájikrá”. Éppen ezért a Tórában ennek a könyvnek az elnevezése: vájikrá.
„Szólította Mózest az Úr, és így beszélt hozzá a kijelentés sátrából: Szólj Izráel fiaihoz, és mondd meg nekik: Ha közületek valaki áldozatot akar bemutatni az Úrnak, akkor háziállatot: marhát vagy juhfélét mutassatok be áldozatul. Ha marhát akar áldozni égőáldozatul, hibátlan hímet mutasson be. Vigye azt a kijelentés sátrának a bejáratához, hogy kedvesen fogadja tőle az Úr.” (Az oltár elé kellett vinni az égőáldozatot.)
„Tegye a kezét az égőáldozat fejére, hogy az kedves fogadtatásban részesüljön és engesztelést szerezzen. Majd vágja le a marhát az Úr színe előtt.” (Nem a papnak kellett levágnia, hanem annak az embernek, aki az áldozatot vitte.)
„Áron fiai, a papok pedig mutassák be áldozatul a vért: hintsék a vért körös-körül az oltárra, amely a kijelentés sátrának bejáratánál van. Azután nyúzza meg az égőáldozatot, és vágja föl darabjaira. Áron pap fiai pedig gyújtsanak tüzet az oltáron, rakjanak fát a tűzre, majd Áron fiai, a papok tegyék oda sorjában a darabokat a fejjel és a hájjal együtt az oltár tüzében a fára, a belét és lábszárait azonban mossák meg vízben. Füstölögtesse el a pap az egészet az oltáron: égőáldozat ez, kedves illatú tűzáldozat az Úrnak.”
A második szakasz a tizedik verssel kezdődik:
„Ha juhfélét: bárányt vagy kecskét akar adni égőáldozatul, hibátlan hímet mutasson be. Vágja le az oltár északi oldalánál az Úr színe előtt, Áron fiai, a papok pedig hintsék annak a vérét körös-körül az oltárra. Azután vágja föl darabjaira, majd a fejével és a hájával együtt tegye oda azokat a pap sorjában az oltár tüzében a fára, a belet és a lábszárakat azonban mossák meg vízben. Mutassa be a pap áldozatul az egészet, és füstölögtesse el az oltáron: égőáldozat ez, kedves illatú tűzáldozat az Úrnak.”
Az áldozatok harmadik csoportjáról pedig a 14. verstől olvashatunk:
„Ha pedig madarat akar égőáldozatul bemutatni az Úrnak, akkor gerlét vagy galambot mutasson be áldozatul. Vigye oda azt a pap az oltárhoz, tépje le a fejét, azután füstölögtesse el az oltáron. A vérét nyomja ki az oltár peremére, a begyét tartalmával együtt távolítsa el, és dobja az oltár keleti oldalára, a hamu gyűjtőhelyére. Hasítsa be a szárnyait, de ne szakítsa le, és füstölögtesse el a pap a madarat az oltáron, a tűzre rakott fán: égőáldozat ez, kedves illatú tűzáldozat az Úrnak.”
Mi a tipologizálás és miért olyan fontos? A típustan nem más, mint személyek, tárgyak, események közti azonosságok tanulmányozása, mindez az isteni kinyilatkoztatás történelmi keretein belül. Csak ismételni tudom, hogy ez mennyire fontos. A tipológia görög eredetű szó. „Typos” jelentése példa, a „logos” szóból eredeztethető, ami beszédet, szót, nyelvet jelent. A tipológia tehát egy vagy több példának a tanulmányozása. A szót technikai értelemben használják személyek, események, tárgyak közti azonosságok vizsgálatára, ami vonatkozik az Ószövetségre illetve az Ószövetség és Újszövetség összehasonlításakor végzett tanulmányozásokra. A kulcsszó tehát a tipológia, ami személyek, tárgyak, események közti azonosságok tanulmányozása az isteni kinyilatkoztatás történelmi keretein belül, azaz a Bibliában. A tipológia elve szerint bizonyos ószövetségi személyek, tárgyak, események beteljesedett előképét megtalálhatjuk az Újszövetségben. Az első fontos jellemző a történelmi megegyezőség. Tipológiai értelemben véve egyes ószövetségi történelmi eseményeknek megvan az újszövetségi megfelelőjük. Nem allegóriáról, szóképekről beszélünk. Valós történelmi személyekről, eseményekről, tárgyakról van szó.
A tipológia másik ismertetőjele, hogy előre jelez dolgokat. Isteni kinyilatkoztatással van dolgunk és Isten a történelem ura. Bizonyos ószövetségi személyeknek, eseményeknek, tárgyaknak megvan az újszövetségbeli párja; ezt nevezzük antitípusnak, azaz beteljesedett előképnek. A tipológia tehát személyek, események, tárgyak szellemi értelemben vett megegyezősége az isteni kinyilatkoztatás történelmi keretein belül. Ez azt jelenti, hogy bizonyos ószövetségi dolgok árnyként vetülnek a nekik megfelelő újszövetségi dolgokra.
Miért is olyan fontos tehát a tipológia? Az Újszövetségben kifejezett utalást találunk arra, hogy a tipológia a bibliai tantétel egyik szempontja. A Róm. 5,14-ben az apostoltól megtudjuk, hogy Krisztus és Ádám a mi képviselőnk:
„Mégis uralkodott a halál Ádámtól Mózesig azokon is, akik nem Ádám bűnéhez hasonlóan vétkeztek. Ő pedig (típusa) előképe az eljövendőnek.”
Más szavakkal kifejezve Ádám Jézus Krisztus előképe. Ádám az egész emberiséget képviseli. Mindaz, amit tesz, minket testesít meg. Mi az elbukott Ádámban estünk bűnbe, őbenne vétkeztünk. Ezáltal mondható el, hogy ő az egész emberiséget képviseli. Az Úr Jézus Ádám antitípusa (beteljesedett előképe), mert mindaz, amit tett, a halála, feltámadása, megfelel a tevékenységének. Ádám volt tehát a típus, az előkép, akiből az eljövendőnek kellett származnia. Mindketten az emberek képviselői. Ádám is és Jézus is történelmi alakok. A jövendölés szerint, amit Ádám az Ószövetségben elhibázott, azt a másik helyettesítő személy, Jézus Krisztus helyreállítja. A tipológia a bibliai tantételnek egy fontos eleme, annak a tantételnek, amit az Úr tanít nekünk.
Hosszasan lehetne sorolni a típusokat és antitípusokat, én azonban csak néhányat szeretnék közülük megemlíteni.
„És ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne.” (Jn. 3,14-15)
Az „úgy” és „ahogyan” szavak világosan kifejezik, hogy az érckígyó a pusztában a keresztre feszített Emberfia előképe, típusa volt. Az Úr a Jn. 5,39-re hivatkozik:
„Ti azért kutatjátok az Írásokat, mert azt gondoljátok, hogy azokban van az örök életetek: pedig azok rólam tesznek bizonyságot.”
A Jn. 5,46-ban is történik utalás:
„Mert ha hinnétek Mózesnek, hinnétek nekem: mert ő énrólam írt.”
A Tórában és az egész Ószövetségben hasztalan keressük Jézus vagy Jesua nevét, nem fogjuk megtalálni, az Úr Jézusra történő utalásokkal viszont szinte minden oldalon találkozhatunk. Újszövetségi személyekre, eseményekre, tárgyakra, különösen az Úr Jézus Krisztusra történnek hivatkozások az Ószövetségben. A Leviticus első fejezetében ezt láthatjuk. A Jn. 1,51-ben Jézus hasonlatos ahhoz a létrához, amit Jákob álmában látott. A létra, amin az angyalok a Föld és az ég/menny között közlekednek, az Emberfia szolgálatát jelképezi. Jézus nyelvezetében a létra szerepe a Föld és az menny közötti kommunikáció és a létra Ő saját maga. Ő a Föld és a menny, Isten és ember között a közvetítő.
Mindannyian ismerjük János evangéliuma 6. fejezetét, ahol a mannáról olvashatunk. Az Úr ehhez a mannához hasonlítja magát, ami nem más, mint az élet kenyere, amivel Izráel népe tápláltatott a pusztában. Ez a kép kiábrázolja számunkra, hogy a pusztai vándorlásunk során Jézus Krisztus, mint az élet kenyere, saját magát adja nekünk és ezáltal etet/táplál bennünket. A manna történelmi tény és bemutatja, hogyan gondoskodott Isten a népéről. A manna egyúttal az eljövendő Messiás megjövendölése.
Tény, hogy a tipológiát sokan használják, jónéhányan vissza is élnek vele és igen különös, furcsa értelmezésekbe bonyolódnak. Ha a Jel. 12,13-14 verseit Olvassák :
„Amikor látta a sárkány, hogy levettetett a földre, üldözőbe vette az asszonyt, aki a fiúgyermeket szülte; de az asszonynak a nagy sas két szárnya adatott, hogy a pusztába repüljön az ő helyére…”
Akkor ezt úgy értelmezik, hogy a sas szárnyai egy harci repülő szárnyai. Így lehet a tipológiával visszaélni.
Be kell vallanom, hogy Ezékiel könyvének első fejezetét nem értem. A mennyben majd korrepetálásra kell járnom emiatt. Egyet azonban tudok: mindaz, amit ott olvasunk, annak semmi köze sincs az UFO-khoz, mint ahogy azt egyesek gondolják vagy állítják. Egy igazi tipologizálási folyamathoz ismerni kell a történelmi hátteret, különben az egész csak a fantázia szüleménye lesz.
Nem szeretnék a Leviticus olvasása közben a tipologizálásról magasröptű előadásokat tartani, viszont minden elolvasott fejezetet átszövök majd tipológiai értelmezéssel. A Leviticus tipológiai értelemben véve nagyon fontos könyv, ennek értelmében az Újszövetségben megtalálhatjuk az alkalmazási területeit. Gondoljunk csak a Zsidókhoz írt levélre. A levél írója nagy hangsúlyt fektet a Jom Kippurra, azaz az engesztelés napjára és különösen a 8-10-ig fejezetben vannak erre utaló hivatkozások. Az engesztelés napját a szerző az Úr Jézus szolgálatában látja kiteljesedni. A Zsidókhoz írt levél nagy része a Leviticus 16. fejezetére épül, ahol az engesztelés napja különböző nézőpontból kerül leírásra. Későbbiek folyamán ezt még tanulmányozni fogjuk.
A Leviticusban található különböző áldozatok egyetlen áldozatra mutatnak rá, mégpedig arra, hogy az Úr Jézus önmagát adta. Amikor az Újszövetség áldozatokról beszél, a Leviticus nyelvezetét használja. A Leviticus fontosságát az Ószövetségből ismerhetjük meg. A Genezisben olvassuk, hogy a teremtés hat napig tartott. Az Exodusból megtudjuk, hogy Isten a törvényt három nap elteltével adta. Az Exodus 40,17-et a Numeri 1,1-gyel összehasonlítva észrevehetjük, hogy Istennek egy egész hónapra volt szüksége, hogy a Leviticusban leírt részleteket közvetítse a nép felé.
Sokan nem tudnak mit kezdeni a Leviticussal. Sőt, még lelkészek is állítják, hogy Mózes 3. könyvének már nincs célja, nem bír jelentéssel. Mindazonáltal ez az egyik leggazdagabb ószövetségi könyv. Helyenként persze nehézségekbe ütközünk. Én sem értek mindent, de bizton állíthatom, hogy a Leviticus tipológiai értelemben az egyik legszínesebb könyv.
A könyv azokhoz az emberekhez szól, akik a megváltott emberek előképei. Olvassuk el a Lev. 1,2-t:
„Szólj Izráel fiaihoz, és mondd meg nekik…”
Izráel fiai szolgák voltak Egyiptomban és miután levágták a páskabárányt, az ajtófélfát pedig vérrel bekenték, nagy megtapasztalásra tettek szert. Ők a megváltott emberek előképei, kiábrázolói. Mindaz, amit megtapasztaltak, a bűneiből megszabadult ember megtapasztalásával egyenértékű. Az Egyiptomból kivezetett csapat vegyes összetételű volt, tehát nem egyénekre, hanem az egész csoportra értendő, hogy a megváltott emberek típusa, előképe.
A Septuagintában és a Vulgatában ezt a könyvet Leviták könyvének nevezik, ami a Lévi szóból származik, tehát Lévi törzséből, a papi törzsből eredeztethető. Lévi törzséből valók a papok és azok családtagjai, akik a szent sátorban szolgáltak. A könyv neve Leviticus, hiszen Lévi törzsével kapcsolatos és azzal a szolgálattal, ami a szent sátorban (később a templomban) történt. Tartalmazza a papi törvényeket és azokat az áldozati formákat, amelyeket be kellett mutatniuk.
Az 1-17-ig tartó fejezet leírja, hogyan léphet kapcsolatba az ember Istennel áldozati szertartások által. Az első 17 fejezet üzenete: áldozat által jön létre közösség. Áldozat szükséges ahhoz, hogy Isten tartsa a kapcsolatot a szentjeivel. Ez az oka annak, hogy Jézus áldozata olyan központi helyen van az életünkben. Ezért jövünk össze az Úr asztalánál vasárnaponként az úrvacsorai közösségben, hiszen ez az alapja a megváltásunknak és a közösségünknek. Így az első 17 fejezet az áldozatoknak és a közösségnek van szentelve. A 18-27-ig terjedő rész a közösségi életmód gyakorlására és a bűn elkerülésére ad gyakorlati tanácsokat. A Lev. 1,1-7,38-ig terjedő szakaszban azokról az áldozati formákról olvashatunk, amelyeket Isten előírt Izráel számára. Ötféle áldozatról van szó: 1. fejezet-égőáldozat, 2. fejezet-ételáldozat, 3. fejezet-hálaáldozat, 4. fejezet-bűnért való áldozat, 5. fejezet-vétekáldozat. A 6-7. fejezetben előírásokat találhatunk arra vonatkozólag, hogyan kell bemutatni a papoknak ezeket az áldozatokat. Feltehetnénk a kérdést: Miért pont öt áldozat? Amennyiben a Leviticus az Úr Jézus előképe, miért nem egyetlen egy áldozatról esik szó? Ha megvizsgáljuk ezeket az áldozati fajtákat, kitisztul a kép és Krisztus váltságművét jobban meg fogjuk érteni. Sokan úgy gondolják, a Bibliának nem kellene 66 könyvből állnia, hanem sokkal jobb lenne egy lerövidített kivonat, amolyan „Reader’s Digest Biblia”, amit akár a sarki újságosnál is megvásárolhatnánk egy kis füzet formájában. Mi köze van a Leviticusnak a mi gyakorlati életünkhöz? Egyetlen áldozat mindent megmagyarázhatna. Sok igehirdető ennek megfelelően prédikál.
Tulajdonképpen ötnél több áldozatfajta létezik, hiszen ott van pl. az italáldozat, de az nem ebben a fejezetben található. Tehát miért öt? Nos, én nem igazán értek a gyémántokhoz, de azt tudom, hogy csiszolás közben síklapokkal (fazettákkal) látják el, ami a gyémánt értékét nagyban befolyásolja.
Krisztus váltságáldozata olyan szép és gazdag, annyi nézőpontja létezik, hogy mindezek leírására többfajta áldozatra van szükségünk. A kereszthalála az égőáldozat, de az ételáldozat és a hálaáldozat is. Ő a bűnért való áldozat, de a vétekáldozat is, ami a kereszten történt szenvedésének igen fontos aspektusa.
Szívesen nézek fociközvetítéseket. Különösen érdekes, hogyan elemzik később a kommentátorok a mérkőzést, a védelmet, minden egyes játékost, az edzőket stb. Mindenkinek más a véleménye.
Így vagyunk az áldozatokkal is. Jézusnak a vallatás során és a kereszten történt szenvedését különböző nézőpontból szemlélhetjük.
Vizsgáljuk meg az égőáldozatot. Az első kilenc versben marhaáldozatról olvashatunk. Áldozat által kereste Izráel a közösséget Istennel és ezáltal az áldozat által volt a népnek közössége az Úrral. Az áldozatok Isten és ember közötti kommunikáció eszközei voltak; nem tekinthetőek viszont az emberek megmentésére szolgáló eszközöknek. Amikor valaki vétkezett és bűnért való áldozatot hozott, ezáltal Istennel való viszonya megint nyitott lett. Elsőként megnevezett, alapvető áldozat az égőáldozat, melynek oltára megtalálható a szent sátorban. Amikor belépünk a szent sátorba, első pillantásunk rögtön az égőáldozati oltárra szegeződik. Az Úr Jézus elsősorban égőáldozatnak tekinthető.
A legfontosabb dolog, amit az áldozati állatról tudni kell, a következő:
„Ha marhát akar áldozni égőáldozatul, hibátlan hímet mutasson be.” (Lev. 1,3)
Hibátlannak kellett lennie! Ezt a Leviticusban olvasható kifejezést az Újszövetségben többször használják Jézussal kapcsolatban. Ő volta hibátlan bárány. Az égőáldozat tehát nem más, mint az Úr Jézus típusa, előképe. Isten így rendelte, azért, hogy Izráel két fontos igazságot megtanuljon és felkészítse őket arra az áldozatra, ami a Messiás eljövetelével érkezik. Az 1.Pét. 1,18-19-ben utalás történik a hibátlan és szeplőtelen Bárányra. Az Ef. 5-ben és még sok más helyen Jézus, mint égőáldozat van megemlítve.
Az a tény, hogy az állatnak hibátlannak és szeplőtelennek kellett lennie, nem mást jelent, miszerint az Úr Jézus ennek a típusnak a beteljesítője volt, tehát Ő maga az antitípus, azaz a beteljesedett előkép. Különbséget kell tenni, a bűntelenség és makulátlanság (szeplőtlenség) között. Lehetséges, hogy valaki bűntelen, de vannak hibái. Ha egy ember úgy él, hogy nem esik bűnbe, az bűntelen. A makulátlanság esetében viszont nem tud bűnt elkövetni. Teológiailag ez vita tárgyát képezi, és sokan azt állítják, az Úr képes volt minden kísértés ellenére arra, hogy ne essen bűnbe. Úgy gondolom, a Biblia tanítása szerint az Úr Jézus egyáltalán nem tudott bűnt elkövetni. Ő makulátlan, szeplőtlen, hibátlan volt.
Ember volt, olyan természettel rendelkezett, mint mi, éppen ezért kísérthető volt. Egyben isteni személy is volt, Isten Fia, tehát tökéletes, hibátlan. Jól jegyezzük meg ezt magunknak!
A hibátlan nem egyszerűen azt jelenti, hogy bűntelen. Az Úr azért nem tudott bűnt elkövetni, mert isteni természet részese volt. Ugyanakkor pedig valódi ember. Az áldozati állatnak hibátlannak és makulátlannak kellett lennie. Ez ugyanígy elmondható Jézusról.
A 3. versben a következőket olvashatjuk:
„Ha marhát akar áldozni égőáldozatul, hibátlan hímet mutasson be. Vigye azt a kijelentés sátrának a bejáratához, hogy kedvesen fogadja tőle az Úr.”
Vegyük észre, mit mond:
„…hogy kedvesen fogadja tőle az Úr.”
A 4. versben így folytatja:
„Tegye a kezét az égőáldozat fejére, hogy az kedves fogadtatásban részesüljön és engesztelést szerezzen.”
Az állatot oda kellett vinni az oltárhoz és a papoknak bemutatni, akik az állat vérét felfogták, majd meghintették vele az égőáldozati oltárt. Az a tény, hogy az égőáldozat fejére rátette az ember a kezét, kifejezte az állattal való azonosulását. Az állat helyettem hal meg, azért, mert én vétkeztem, bűnt követtem el.
Miért kell az állatra helyeznie a kezét és azonosulnia vele, a helyettes áldozattal? Azért, hogy az Úr tetszését elnyerje és elfogadja őt Isten, azért, hogy az kedves fogadtatásban részesüljön és engesztelést szerezzen.
Az elfogadás jelentése, hogy a bűntelen állat igazságát jóváírják annak az embernek, aki az áldozatot viszi. Az Ószövetségben az égőáldozat csodálatosan kiábrázolja, hogyan megy végbe a megigazulás. Az ember ráhelyezi a kezét az állat fejére és az áldozat elhozza a megbékélést.