Legutóbbi alkalommal a tipológiai tanulmányunkat az égőáldozatokkal kezdtük.
A bevezetőben áttekintettük, hogy a tipológia a történelem és a jövendölés kapcsolatán alapszik. A tipológia emberek, események, tárgyak közötti összefüggések tanulmányozása; ennek értelmében láthatjuk a szent sátor ill. a templom beteljesedett formáját az Újszövetségben. A historizálás fontos, hiszen ez különbözteti meg a tipológiát az allegóriáktól. A tipológia ószövetségi személyek, események, tárgyak közötti kapcsolat és azoknak a későbbi időkben történő történelmi beteljesedése, ami az Újszövetségben az Úr Jézus személyében éri el csúcspontját. Isten a történelemben úgy jelölt ki ószövetségi személyeket, eseményeket, tárgyakat, hogy azok előre mutassanak az Úr Jézus eljövetelére és tevékenységére.
A különböző áldozatok Jézus szolgálatáról mutatnak be különféle képeket. A Leviticusban öt áldozati formát találhatunk és mindegyik jellemző az Úr Jézusra. Mindegyik Krisztus megváltó művének egy-egy aspektusát mutatja be. Az áldozatok a teljes Jézus-kép más és más színezetét tárják elénk. Egy táj, például egy völgy vagy szakadék szemléléséhez különböző helyszíneket választhatunk: megtehetjük madártávlatból, vagy lemehetünk a völgybe.
A Leviticus elején található öt áldozat (égőáldozat, ételáldozat, hálaáldozat, bűnért való áldozat, vétekáldozat) Jézus szolgálatát különféle szemszögből írja le. Az égőáldozat az Úr személyes önfeláldozását állítja be; a helyettesítő áldozat Isten igazságát elégítette meg.
Amennyiben egy olyan újszövetségi hely után kutatnánk, ami az égőáldozat értelmét a legjobban kifejezi, akkor az Ef. 5,2-őt ajánlanám, ahol Pál apostol a következőképpen bátorítja a gyülekezetet:
„Legyetek tehát Isten követői, mint szeretett gyermekei, és éljetek szeretetben, ahogyan Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta értünk áldozati ajándékul, Istennek kedves illatként.”
Nem nehéz felismerni, hogy az apostol olyan ószövetségi helyről vette a kifejezést, ahol égőáldozatról volt szó.
Szeretnék még valamit röviden hozzáfűzni az égőáldozathoz, amire az elmúlt alkalommal nem tértem ki. Említettem, hogy a nyájból kiválasztott állatnak hímnek és hibátlannak kellett lennie. Ugyanezek a jellemvonások érvényesek az Úr Jézusra is: tökéletes, bűntelen és makulátlan. Istenfiúságából eredően bűntelen volt, nem tudott bűnt elkövetni. Arról is beszéltem, hogy az áldozatot a paphoz hozó személy a kezét rátette az állat fejére, mindezzel kifejezvén, hogy azonosítja magát az állattal. Az állat helyette halt meg. Ez a kép Jézusra utal, aki Isten előtt minket képviselt, a büntetést helyettünk szenvedte el, azért, hogy mi szabadok lehessünk. A Leviticus 1,4-ben a következőket olvashatjuk:
„Tegye a kezét az égőáldozat fejére, hogy az kedves fogadtatásban részesüljön és engesztelést szerezzen.”
Ez a megigazulás átvitelének az ábrázolása, azért, hogy az illető „engesztelést szerezzen”.
Mindenképpen rá kell világítanom, mit jelent a „kiengesztel”, ill. az „engesztelődés”. A „káfár” szóból ered, jelentése az Ószövetségben: beborít. Tehát nem egy végleges megbékélésről van szó, hanem csak egyszerűen valaminek a befedéséről. Az engesztelés azt fejezte ki az Ószövetségben, hogy Isten előtt a bűn elfedeztetett és semmi sem állhat Isten és az áldozatot hozó ember közé. „Engesztelést hozni” az Ószövetségben nem más, mint az ártatlan állat vére befedi a bűnt, és ezáltal semmi sem állhat Isten és az áldozatot hozó személy közé.
Tudjuk a Bibliából, hogy bakok és bikák vére nem hoz engesztelést, éppen ezért újra és újra meg kellett ismételni az áldozatokat. Minden évben Jom Kippurkor, azaz az engesztelés napján a főpap áldozatot mutatott be a népért. Az ószövetségi áldozatok olyan képek, amelyek a Messiás tökéletes áldozatára mutatnak, ami a bűnöket nem csak befedi, de tisztára is mossa.
Az 5. versben olvastuk:
„Majd vágja le a marhát az Úr színe előtt.”
Érdekes, hogy az Újszövetségben nem fordul elő a „ölni” szó egy áldozattal kapcsolatban. Vérrel való összefüggésben mindig erőszakos halálra gondolunk, valaminek a levágására,mészárolására ami az áldozattal kapcsolatos. Nagyon fontos tudnunk ezt a tényt!
Az Úr Jézus nem szívinfarktus következtében hunyt el. Ha infarktusban halt volna meg, akkor halála nem lenne engesztelés. Ez azt jelenti, hogy az áldozati állatot meg kellett ölni (héberül: hemet), tehát le kellett vágni (héberül: sahat). Hiszen minden esetben áldozatról volt szó.
Olvassuk el teljesen az 5. verset:
„Majd vágja le a marhát az Úr színe előtt. Áron fiai, a papok pedig mutassák be áldozatul a vért: hintsék a vért körös-körül az oltárra, amely a kijelentés sátrának bejáratánál van.”
Tipológiailag fontos ez a momentum, hiszen az Úr Jézust emberek ölték meg, de ő volt egyben a pap, a közbenjáró is. Egyszerre volt áldozat és közbenjáró, ő volt az ószövetségi típus antitípusa, tehát a beteljesedett előkép. Feláldozta magát, ugyanakkor közbenjáróként megbékélést, engesztelést hozott Istennél. Az ószövetségi típusnál ez a két funkció különválasztva jelenik meg.
Folytassuk a 7. vers olvasásával:
„Áron pap fiai pedig gyújtsanak tüzet az oltáron, rakjanak fát a tűzre.”
Az állatot itt el kellett égetni. A tűz mindig az ítélet és a megtisztulás szimbóluma. Úgy gondolom, a tűz az az ítélet volt, amikor az Úr Jézus a kereszten a következőt kiáltotta:
„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”
A 9. versben ez áll:
„Füstölögtesse el a pap az egészet az oltáron: égőáldozat ez, kedves illatú tűzáldozat az Úrnak.”
A héberben úgy olvashatjuk, hogy édes, megnyugtató illat, a nyugalom illata. A Noé név egyébként nyugalmat jelent. A nyugalom a befejezettségre utal. Isten elégedett. Az antitípust, a beteljesedett előképet a keresztben látom, amikor Jézus így kiáltott:
„Elvégeztetett.”
Ez volt a nyugalom illata, ami az Újszövetségben, az Ef. 5,2-ben gyönyörűen kifejezésre jut:
„…és éljetek szeretetben, ahogyan Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta értünk áldozati ajándékul, Istennek kedves illatként.”
Most elérkeztünk az ételáldozathoz. Míg az égőáldozat Jézus teljes önfeláldozását mutatja be, hiszen az áldozati állatot kompletten elégették, addig az ételáldozat a jellemét tárja elénk. Az ételáldozatot a legfinomabb lisztből kellett elkészíteni.
„Ha valaki ételáldozatot mutat be az Úrnak, finomliszt legyen az áldozata. Öntsön rá olajat, tegyen rá tömjént és vigye el azt Áron fiaihoz, a papokhoz. A pap vegyen ki abból egy maroknyi finomlisztet, olajat meg az összes tömjént, és füstölögtesse el az oltáron ezt a részt emlékeztető áldozatként: kedves illatú tűzáldozat ez az Úrnak. Ami megmarad az ételáldozatból, az legyen Ároné és a fiaié; igen szent az, mert az Úr tűzáldozatából való.” (Lev. 2,1-3)
A papok végezték a templomi szolgálatot, nem dolgoztak, mint a nép többi tagja. A papok abból az ételáldozatból éltek, amit az emberek vittek nekik. Csak egy maroknyit kellett elfüstölögtetniük.
„Ha kemencében sült ételáldozatot akarsz bemutatni, finomlisztből készült, olajjal gyúrt kovásztalan lepények vagy olajjal megkent kovásztalan lángosok legyenek azok.” (Lev. 2,4)
Az első három versben olyan ételáldozatról van szó, amely nem esett át hőkezelésen.
„Ha áldozatod sütőlapon sült ételáldozat, akkor kovásztalan legyen, finomlisztből olajjal gyúrva. Tördeld darabokra, és önts rá olajat. Ételáldozat ez. Ha pedig áldozatod edényben készült ételáldozat, finomlisztből olajjal készüljön. Az így elkészített ételáldozatot vidd el az Úrnak: vidd oda a paphoz, az pedig járuljon vele az oltárhoz. Vegyen ki a pap az ételáldozatból egy részt, mint emlékeztető áldozatot, és füstölögtesse el az oltáron: kedves illatú tűzáldozat ez az Úrnak. Ami megmarad az ételáldozatból, legyen Ároné és a fiaié; igen szent az, mert az Úr tűzáldozatából való. Minden ételáldozat, amit bemutattok az Úrnak, kovász nélkül készüljön. (Vegyük figyelembe ezt a fontos tiltást!) Semmit, ami kovásszal vagy mézzel készült, nem szabad tűzáldozatként elfüstölögtetni az Úrnak. Az első termés áldozataként bemutathatjátok azokat az Úrnak, de az oltárra nem kerülhetnek kedves illatul. Minden ételáldozatodat sózd meg. Ne hagyd le ételáldozatodról Istened szövetségének a sóját. Minden áldozatot sóval mutass be. Ha az első termésből mutatsz be ételáldozatot az Úrnak, tűzön pörkölt kalászt és gabonadarát mutass be első termésed ételáldozataként. Adj hozzá olajat, és tégy rá tömjént; ételáldozat ez. A pap pedig füstölögtessen el emlékeztető áldozatként a darából és az olajból egy részt meg a többi tömjént: tűzáldozat ez az Úrnak.” (Lev. 2,5-16)
Érdekes, hogy ezt a két áldozatot, tehát az égőáldozatot és az ételáldozatot mindig együtt vitték a pap elé. Az égőáldozat Jézus személyes odaadását, mint bűnért való áldozatot mutatja be, az ételáldozat pedig a Messiás jellemét tárja elénk. Az első az Úr teljes engedelmességét hangsúlyozza, míg a második a jellemét. Az első áldozat véres áldozat volt, a másik vértelen. Azt is mondhatnánk, hogy az elsőnél a szíven van a hangsúly, a másiknál viszont a szívből jövő dolgokon, tehát mindazokon a cselekedeteken, amelyek a jellemből fakadnak.
Jézus jelleme tökéletes volt, makulátlan és hiba nélküli. Isten Fia volt, bár emberi testtel rendelkezett. Az összes ószövetségi és újszövetségi nagy embernek és az egyháztörténelemben minden kimagasló egyénnek volt valami sötét folt az életében. Luther a reformáció korában Isten csodálatos eszköze volt, viszont a zsidókról alkotott későbbi nézeteit mindennek nevezhetjük, csak nem biblikusnak. Luther nyelvezete sem volt mindig szalonképes. Nem gondolom, hogy Jézus a következőket mondta volna: Ha a kereszteléshez nincs vizünk, majd német sörrel fogunk keresztelni.
Vagy vegyük például Kálvint. A nyelvezete nem volt olyan durva, mint Lutheré. Gyönyörű magyarázatokat írt a Bibliához, viszont rendkívül kemény, szigorú, merev ember hírében állt. Szervét Mihály máglyahalála az ő számlájára írható. Mózesről azt írták, hogy ő volt a legszelídebb ember a Földön. Ennek ellenére egyszer úgy elveszítette a türelmét, hogy rácsapott a sziklára, ahelyett, hogy megszólalt volna. Pál apostol sem tudott mindig uralkodni magán, amikor a következőt mondta a főpapnak: Megver még az Isten, te fehérre meszelt fal!
Barnabás a vigasztalás fiaként volt ismert, mégis vitája támadt Pállal Márk miatt. Mutass nekem egy tökéletesen tiszta, hibátlan embert a Bibliából vagy az egyháztörténelemből!
Az ételáldozat olvasása során háromfajta áldozat tárul a szemünk elé. Az első a nem kezelt finomliszt az első három versben. A 4-11-ig terjedő szakaszban olvashatunk a megsütött lisztről, végezetül a pirított gabonamagvakról. Mindhárom esetben olajat, sót és tömjént adtak hozzá, úgy készítették el az áldozatot.
Vizsgáljuk meg először az első áldozatot, a kezeletlen lisztet. Mit mutat be? Nem akarok dogmatikus lenni, de szerintem Jézus földi életét ábrázolja. Vegyük észre azt is, hogy olajat kell ráönteni. Úgy gondolom, mindenki, aki ismeri a Bibliát, egyetért velem abban, hogy mind az Ószövetségben, mind az Újszövetségben az olaj a Szent Szellemet jelképezi. Jézus alámerülése a Jordánba a Szent Szellem által történt, mint ahogy a messiási szolgálatát is a Szent Szellem ereje által végezte. Láthatjuk tehát, hogy az Úr tökéletes jelleme a Szent Szellem erejében rejlik. A tömjén a tisztaságot és az istenséget szimbolizálja. Érdekes azonban megfigyelnünk, amikor a pap az ételáldozatot készítette, kivett belőle egy maroknyi lisztet és olajat ill. az összes tömjént. A tömjénnek miért nem csak egy részét? Számomra egyértelmű, hogy a tömjén egy olyan dolog, amit egyedül Isten tud értékelni. A tömjén kifejezi a tisztaságot, Jézus istenségét, amit valóban csak Isten tud méltányolni.
A Leviticus olvasása, ill. a vasárnaponkénti kenyértörés/úrvacsora, amikor Krisztus szenvedésére emlékezünk, Jézus személyének és váltságáldozatának mélyebb ismeretére kell, hogy vezessen bennünket. Akkor világosodik meg számunkra, hogy az Úr jelleme és tulajdonságai mennyire kikutathatatlanok. Az örökkévalóság sem lenne elegendő ahhoz, hogy kikutassuk jóságát, szeretetét és igazságát.
A 3. versben a hívők leírásával találkozhatunk:
„Ami megmarad az ételáldozatból, az legyen Ároné és a fiaié; igen szent az, mert az Úr tűzáldozatából való.”
Áron és fiai képviselik a főpapot. Az Újszövetség azt mondja, hogy mi mindannyian papok vagyunk. A gyülekezetben nincs papi kaszt, hiszen mindenki pap. Mit tesznek a papok? Veszik azt az ételáldozatot, ami az Úr Jézusra utal, és megeszik. Az ételáldozat a táplálékuk. Mi papok az Úr Jézusból táplálkozunk. Ezért olyan fontos számunkra a tanítás. Az Úr Jézusról szóló bibliai kijelentés az eledelünk. Ez a mi élelmünk, amire soha nem mondhatjuk, hogy most már elég. Az ételáldozat második nézőpontja három részre van osztva. Ez az áldozat a hőkezelés miatt Krisztus szenvedését fejezi ki:
„Ha kemencében sült ételáldozatot akarsz bemutatni…” (Lev. 2,4)
„Ha áldozatod sütőlapon sült ételáldozat…” (Lev. 2,5)
„Ha pedig áldozatod edényben készült ételáldozat…” (Lev. 2,7)
Ezek az igehelyek a szenvedés egyre növekvő mélységét fejezik ki. Bibliamagyarázatok szerint a szenvedés növekedésének a mértéke egyenes arányban áll az edény nagyságával.
A Jn. 6,35-ben Jézus az élet kenyerének nevezi magát:
„Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg…”
A Lev. 2,11-ben két tiltásról olvashatunk. Vizsgáljuk meg először az elsőt:
„Minden ételáldozat, amit bemutattok az Úrnak, kovász nélkül készüljön.”
Úgy gondolom, ez mindenki számára világos. A kovász, ill. az élesztő a Bibliában a bűn jelképe. Vannak teológusok, akik ezt másképp látják, azt azonban figyelembe kell vennünk, hogy a kovász erjedést okoz, ami mindenképpen a bűn hatásának a szimbóluma lehet.
A második tiltás a következőképpen hangzik:
„Semmit, ami kovásszal vagy mézzel készült, nem szabad tűzáldozatként elfüstölögtetni az Úrnak.”
Mi is van ezzel a mézzel? Ahogy a méz édes, úgy az Úr Jézus is az? Miért nem lehet az ételáldozatra mézet önteni? Mit fejez ki a méz? Amit édesnek érzünk, az valóban az is. Úgy is mondhatnám, hogy érzéki ömlengés, túlcsordult, zsíros szentimentalizmus. Biztos találkoztál már olyan emberrel, talán keresztyénnel is, akinek az édesen érzelgős, érzelmes magatartása rosszullétet váltott ki belőled. A keleti édességek, mint például a törökméz – egy szirupban sütött édesség – hasonló émelyítő érzést válthatnak ki az emberből. Az igazi szeretet nem édes. A keresztyéni szeretet édesítésére nem használnak szacharint. Hiszem, hogy az Úr Jézus soha nem volt egy „édes” személy. Talán ezért is szerepel a méz a tiltólistán az ételáldozatoknál.
„Vegyen ki a pap az ételáldozatból egy részt, mint emlékeztető áldozatot, és füstölögtesse el az oltáron: kedves illatú tűzáldozat ez az Úrnak.” (Lev. 2,9)
Megfigyelhettük, hogy az áldozatot étkezés előtt mutatták be. Az emlékeztető áldozatot, tehát az ételáldozat egy részét elfüstölögtették, a maradékot pedig megkapta a pap. Mit mond ez nekünk? Addig nem gyönyörködhetünk Krisztusban, amíg meg nem ismertük őt magát és üdvözítő munkáját. Csak akkor lehet kapcsolatom Jézussal, miután tudatosult bennem, mit tett értem és hogy ő értem halt meg. Először az áldozat, azután az étel. Ez alapelv! Először el kell fogadnom Jézust személyes megváltómnak; újjá kell születnem, ami által egy új természetet kapok. Csak ezután ismerhetem meg őt, élvezhetem a vele való kapcsolatot és táplálkozhatok belőle. Ahogy a Jn. 6,51 mondja:
„Ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem.”
Folytassuk a Lev. 2,12 olvasásával:
„Az első termés áldozataként bemutathatjátok azokat az Úrnak, de az oltárra nem kerülhetnek kedves illatul.”
Az első termést tehát nem kell elfüstölögtetni. Miért? Az első zsenge mindig a feltámadásra utal. Krisztus az első, a zsenge a halottak közül. Ez az ételáldozat harmadik aspektusa; a feltámadás előképe, azaz típusa.
A 12. és 14. versben két kifejezést találhatunk a feltámadásra, amelyek egymásnak szinonímái.
„Az első termés áldozataként bemutathatjátok azokat az Úrnak.” (Lev. 2,12)
„Ha az első termésből mutatsz be ételáldozatot az Úrnak.” (Lev. 2,14)
Az első termésre két különböző szó szerepel: a 12. versben a „re’sit”, a 14. versben pedig a „bik’kur”. „Re’sit” jelentése „kezdet”. „Bere’sit bárá Elohim”: „Kezdetben teremtette Isten…”A „re’sit” valaminek a folytatására utal. Jézus feltámadt és az övéi követni fogják őt és szintén feltámadnak. A „bik’kur” elsőbbségi helyzetet jelöl. Ő az első, a fiak között a legnagyobb, az elsőszülött.
Ebben a tanulmányunkban az Úr Jézust leíró szempontokat vizsgáltuk. Végezetül utalni szeretnék a 13. versre:
„Minden ételáldozatodat sózd meg. Ne hagyd le ételáldozatodról Istened szövetségének a sóját. Minden áldozatot sóval mutass be.”
Miért? A só konzervál, tartósít, megakadályozza a rothadást. Az Újszövetség azt mondja, hogy beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett, hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni. Nem gondolom, hogy ezek után tilos lenne vicceket mesélni. Többről van itt szó! Szavainknak, nyelvhasználatunknak, beszélgetéseinknek az Urat kell dicsőíteni.
Minden áldozati adomány tartalmazott sót. A bibliai időkben a sónak nagy jelentősége volt. Keleten a kenyeret mindig sóval ették. Szövetségkötés alkalmával az emberek kenyeret és sót vettek magukhoz, ezzel is megpecsételve az együttműködést. A só az Úrral való hosszan tartó kapcsolatot jelenti azoknak, akik szövetségbe léptek vele. A 13. vers beszél Istened szövetségének a sójáról, ami nem más, mint a mennyben lakozó Isten és a földön élő emberek örök, elválaszthatatlan kapcsolata. Csodálatos tudni, hogy az az üdvösség, amit megkaptunk, 10’000 év múlva is a miénk lesz. Tartós állapotról van szó!
Végezetül nézzük meg a 14. verset:
„Ha az első termésből mutatsz be ételáldozatot az Úrnak, tűzön pörkölt kalászt és gabonadarát mutass be első termésed ételáldozataként.”
Úgy gondolom, hogy a gabona apró szemekre törése és a kalász pörkölése a Megváltónk szenvedéseire és a vesszőütések nyomaira utal, amelyeket a mi bűneink miatt kellett elviselnie.
Szeretném összegezni. Amit a hívő ember az égőáldozatból tanulhat, az az Úr Jézusnak történő teljes odaszánás, mint ahogy ő engedelmes volt az égőáldozatban, önmagát tökéletes áldozatként odaadva. Az ételáldozat bemutatja, miként táplálkozhatunk az Úr tökéletes, szent jelleméből.
János apostol az 1.Jn. 2,6-ban a következőt mondja:
„Aki azt mondja, hogy őbenne marad, annak magának is úgy kell élnie, ahogyan ő élt.”
Az Úr tökéletes jelleme megtanít arra az életmódra, ahogyan ő élt.