Dániel (15) Dániel 11,1-45

A mai esti témánk Dániel könyve 11. fejezetének tanulmányozásában: „Az önfejű király”. Szeretnék rövid visszatekintést tenni, mert ez a fejezet hosszú és nehéz.

Emlékezzünk vissza arra, hogy Dániel könyve 2. fejezetében különös figyelmet fordítottam a könyv prófétai szakaszaira. Nebukadneccarnak grandiózus látomása volt, amelyben egy hatalmas szobrot látott. A szobor négy különböző fémből állt, és amikor szemügyre vettük ezt a szobrot, valamint tanulmányoztuk azt az értelmezést, amelyet Isten Dánielnek adott, láttuk, hogy ez a nemzetek idejéről szóló látomás volt. Vagyis arról az időszakról, amikor az emberi uralom a pogányok kezében lesz, Jeruzsálem Kr. e. 605 körüli pusztulásától kezdve egészen a jövőig, az Úr Jézus Krisztus visszajöveteléig. Ettől az időtől kezdve a világuralom a pogányok kezében van. Láttuk, hogy Dániel könyve és annak saját időrendje szerint négy nagy világbirodalom megjelenése volt várható a földön. A Babiloni Birodalom, amely már létezett, amikor Dániel megadta Nebukadneccar látomásának értelmezését; majd a Méd-Perzsa Birodalom; azután a Görög Birodalom – ezek világbirodalmak voltak –, végül pedig a Római Birodalom. Láttuk, hogy ez a 2. fejezetbeli látomás arra utal, hogy a Római Birodalom olyan birodalom, amely továbbra is fennáll, és hogy mi ma is ebben a különleges korszakban élünk.

Néhány olyan fejezet után, ahol a hangsúly inkább gyakorlati dolgokon volt, Dániel a 7. fejezetben ismét látomást kapott a világbirodalomról. Ez alkalommal a látomása négy vadállatról szólt. Ezek a következők voltak: oroszlán, medve, párduc, és egy meg nem nevezett fenevad voltak. Dániel könyve 7. fejezetének tanulmányozásakor láttuk, hogy ez a négy vadállat megfelel Nebukadneccar látomásában a szobrot alkotó négy fémnek. Az oroszlán tehát a Babiloni Birodalmat jelképezte, a medve, amely az egyik oldalára emelkedett, a Méd-Perzsa Birodalmat, a párduc a Görög Birodalmat, a fenevad pedig megfelelt Nebukadneccar látomásában a negyedik fémnek. Ezeket Babilonnal, Méd-Perzsiával, Görögországgal és Rómával azonosítottuk. 

A 8. fejezetben egyébként azt is láttuk, hogy amikor az ember tekint a világbirodalomra, akkor egy nagy, impozáns, fenséges szobrot lát benne. Amikor azonban Isten tekint a pogányok kezében lévő világbirodalomra, akkor a királyokat és a királyságokat négy vadállatként látja. A különbség természetesen abban áll, hogy az isteni nézőpont az embert bűnösként látja, míg mi, amikor a dolgokat szemléljük, hajlamosak vagyunk az emberiség hőstetteit dicsőíteni. A 8. fejezetben láttuk, hogy Dániel abban a látomásban, amelyet az Úrtól kapott, egy kecskebakot és egy kost látott. Láttuk, hogy ebben a különleges próféciában a kos Méd-Perzsiának, a kecskebak pedig Görögországnak felel meg, és hogy ebből a kecskebakból – éppen úgy, ahogyan a 7. fejezetben a negyedik állatból – egy kis szarv támadt. A kecskebak legyőzte a kost, és ez a Görög Birodalomra utalt, amely a Méd-Perzsa Birodalom után következett, és legyőzte azt. Tanulmányoztuk a kis szarvat is, és ezt a kis szarvat, amely a negyedik vadállatból, majd a kecskebakból nőtt ki, az eljövendő Antikrisztusra való utalásként azonosítottuk.

Azt feltételezem, hogy Dániel 7. fejezetében a kis szarv ugyanaz, mint a 8. fejezetben szereplő kis szarv, és hogy Dániel a kis szarvat a 7. fejezetben a negyedik állathoz, a 8. fejezetben pedig a kecskebakhoz kapcsolja, hogy ezáltal lehetővé tegye számunkra az Antikrisztus azonosítását. Dániel könyve 7. fejezetében egyszerűen az áll, hogy ő a negyedik birodalomból, a negyedik vadállatból jön. Mivel azonban Dániel könyve 8. fejezetében a kis szarv a kecskebakként, vagyis a Görög Birodalom képviselőjeként jelenik meg, ott nemcsak azt tudjuk meg, hogy az Antikrisztus a negyedik birodalomból fog származni, hanem konkrétan a negyedik birodalom görög részéből. A Görög Birodalom ugyanis része a Római Birodalomnak.

Dániel könyve 10. fejezetében Dánielnek nagyszabású látomás adatott, majd eljött Gábriel – valószínűleg Gábriel, ahogyan már említettük –, hogy megmagyarázza és értelmezze számára az igazság írását. Figyeljük meg még egyszer a 21. verset, ahol Gábriel ezt mondja: „… De előbb elmondom neked, hogy mi van megírva az igazság könyvében.” Vagy ahogyan más fordítások visszaadják: „az igazság írásában”. Az igazság írása Dániel próféta utolsó nagy látomásának címe, ezért Dániel könyve 11. fejezetét úgy kell tekintenünk, mint az igazság írását.

A kulcsfigura az önfejű király. És amit a Dániel 11. fejezete elmond nekünk, miközben az igazság írása kibontakozik előttünk, az az, hogy az önfejű király – akit Dániel könyve 7. és 8. fejezetének kis szarvával azonosítunk – származási helye a Görög Birodalom egy meghatározott területéhez lesz köthető. 

Emlékezzünk vissza arra, hogy amikor Alexandrosz birodalma az ő hirtelen halála után véget ért, négy részre oszlott, és négy hadvezére vette át az uralmat birodalmának egyes részei fölött. A két legfontosabb rész az volt, amelyet egyik hadvezére, Ptolemaiosz uralt – ő a déli királyság fölött uralkodott, beleértve Egyiptomot is –, a másik pedig Szeleukoszé volt, aki birodalmának északi része fölött uralkodott, beleértve Palesztinát, Szíriát, Mezopotámiát és Asszíriát. Ez tehát Babilont is magában foglalta. Szeleukosz és Ptolemaiosz tehát két igazán fontos személy a négy hadvezér közül. Dániel könyve 11. fejezetében az északi királyról és a déli királyról olvasunk. A déli király arra a területre utal, amely fölött Ptolemaiosz uralkodott. Az északi király pedig arra a területre vonatkozik, amely fölött Szeleukosz uralkodott Alexandrosz utódjaként.

Ahogyan látjuk, Dániel célja az, hogy leszűkítse az Antikrisztus személyazonosságát és származási helyét. A 7. fejezet elején azt mondta el nekünk, hogy ő a négy nagy világbirodalom közül a negyedikből fog származni; a Római Birodalommal lesz azonosítható. Dániel könyve 8. fejezetéből azt tudjuk meg, hogy ő a negyedik birodalomhoz lesz köthető, mégpedig ennek a negyedik nagy világbirodalomnak a görög részéhez.

Most pedig Dániel a könyvének 11. fejezetében azt fogja elmondani nekünk, hogy őt a világbirodalommá vált Római Birodalmon belül a Görög Birodalom északi részével kell kapcsolatba hoznunk. Ő tehát az Antikrisztus származási helyét azonosítja, és ebből megtanuljuk, hogy az Antikrisztus azon a területen fog megjelenni, amely magában foglalja Szíriát, Mezopotámiát, Babilont és Palesztinát. Isten igéjének más helyeiből pedig, a Jelenések könyvéből megtudjuk, hogy Babilonnal is kapcsolatba hozható lesz. Ezért arra számíthatunk, hogy birodalmának egy napon Babilon városa lesz a központja, amely más próféciák szerint újjá fog épülni. Dániel könyvének célja tehát az, hogy fel tudjuk ismerni az Antikrisztust.  Ezért olvassuk a 36. versben egyszerűen „a király” szót. 

Megfigyelhetjük, hogy nincs külön leírás erről a királyról, nincs előretekintő magyarázó kijelentés, mert Dániel arra számít, hogy olvasói nagyon nyugtalanok lesznek attól, amit olvastak, és felteszik majd a kérdést: honnan kell származnia ennek a királynak? Ezért mondja csak így: „a király”, minden azonosító kijelentés nélkül, mert arra számít, hogy megértik: ez a király a gonosz szándékú királyra, a kis szarvra, vagyis az Antikrisztusra utal. Általánosságban tehát ez Dániel könyvének a gondolatmenete.

A 11. fejezet és az előző fejezetet közötti közvetlen kapcsolat a 10. fejezet 21. versében található, mégpedig abban a kifejezésben, amelyre az előbb utaltam: „az igazság írása”. Felolvastam, hogy Gábriel ezt mondja: „De előbb elmondom neked, hogy mi van megírva az igazság könyvében.” Figyeljük meg most a 11. fejezet 2. versét: „Most pedig elmondom neked a való igazságot.” Dániel könyvének 11. fejezete tehát valójában Gábrieltől kapja a címét: „Az igazság írása”. Ha valaki tökéletes címet keresne ehhez az íráshoz, akkor Dániel könyve 11. fejezetét nevezhetnénk „az igazság írásának”. A 11. fejezetnek adhatnánk azt a címet is, hogy „Az igazság írása”, vagy azt a címet, hogy „Az önfejű király”. Az igazság írása tehát az, amit most tanulmányozni fogunk. 

Ez az Isten igéjének megbízhatóságáról szóló egyik legnagyobb fejezet. Valaki, aki megpróbálta megszámolni azokat a próféciákat, amelyekre Dániel könyve 11. fejezetének első részei utalnak, úgy becsülte, hogy ebben az első részben 135 prófécia található, amelyek pontosan úgy teljesedtek be, ahogyan Dániel megírta őket.

Olvastam valakiről, aki egy diákról mesélt. Ez a diák egy teológiai szemináriumban hallgatott egy kurzust, amelyben szóba került Dániel könyve. A professzor – ahogyan ez sok liberális iskolában szokás – azt tanította, hogy Dániel könyve a makkabeusi korban íródott, vagyis, hogy természetesen nem Dániel írta azt a könyvet, amely Dániel nevét viseli. Egy diák megkérdezte a tanárt, hogyan mondhat ilyet, amikor Krisztus a Máté evangéliuma 24. fejezetének 15. versében azt mondta, hogy valóban Dániel próféta írta a könyvet („Amikor tehát meglátjátok, hogy „a pusztító utálatosság” ott áll a szent helyen – erről beszélt Dániel próféta…). A professzor, aki a kurzust tartotta, meglehetősen élesen így válaszolt: „Én többet tudok Dániel könyvéről, mint amennyit Jézus tudott.” [Nos, sok teológiaprofesszorunk valóban így gondolkodik. Úgy vélik, hogy a modern tudomány képessé tette őket arra, hogy olyan dolgokat értsenek meg Dániel könyvéről, amelyeket maga az Úr Jézus sem értett.] Ezt természetesen egészen másként fogjuk látni, amikor a mennybe jutunk. Nagyon érdekes lesz majd megtudni néhány dolgot abból, amit a próféták és az apostolok el fognak mondani nekünk, és remélem, hogy a modern tudományosságról is beszélni fognak majd. Az nagyon jó lesz.

Van egy történet Robert Ingersollról és Mózes tévedéseiről. Bejárta Amerikát, és előadásokat tartott Mózes tévedéseiről. Volt egy ember, aki hallott erről, és azt mondta az egyik barátjának: „Szeretnéd meghallgatni Robert Ingersollt? Mózes tévedéseiről fog beszélni. Gyere, menjünk el, és hallgassuk meg Ingersollt!” A barátja így válaszolt: „Nem megyek, mert nem érdekel, viszont Mózest szívesen meghallgatnám, hogy mit mond Ingersollról.” Ezt majd meg fogjuk hallani, amikor a mennybe jutunk, és mulatságos lesz – nagyon mulatságos lesz, amikor majd odaérünk.

Porphüriosz, egy Kr. u. 3. századi filozófus, az elsők között volt, akik azt a nézetet képviselték, hogy Dániel könyve történelmi fikció, amelyet valaki Júdeában írt Kr. e. 165 körül. Azt mondta, azért íródott a könyv, hogy ösztönözze az ellenállást Antiokhosz Epiphanész, Szíria hírhedten őrült uralkodója ellen. Következtetése pedig azon az előfeltevésen alapult, hogy az előrejelző prófécia nem lehetséges. Mivel ennek a könyvnek a 11. fejezete ilyen pontosan beszél az ószövetségi és az újszövetségi időszak közötti eseményekről, ezért szerinte az minden bizonnyal történelmi beszámoló, nem pedig prófécia, mert senki sem tud ilyen pontosan prófétálni. Természetesen láthatjuk, hogy ez olyan filozófiai előfeltevésen alapul, amelyet mi, akik hiszünk a Szentírásban, semmiképpen sem fogadhatunk el. Ez filozófiai álláspont, nem olyasmi, amit jó és meggyőző bizonyítékokkal igazolni lehetne. Egyszerűen az a filozófiai nézet áll mögötte, hogy prófécia nem létezhet. Nehéz dolog, sőt lehetetlen, hogy egy ember önmagától prófétáljon. Mi azonban itt nem emberekről beszélünk, hanem olyasmiről, amit végső soron maga az Úr íratott meg.

Ez hosszú fejezet: 45 versből áll, és Dániel könyvének tanulmányozása során nem annyira fontos, hogy ennek a fejezetnek az első részében, az első 35 versben, minden mondattal és minden részlettel foglalkozzunk. Ezek a versek ugyanis nagyrészt olyan dolgokra vonatkoznak, amelyek ma már a történelem részei, minket pedig elsősorban az önfejű királyról szóló prófécia érdekel, amely a 36. versben kezdődik. 

Ha egyetértetek, rövid áttekintést adok a fejezet első részének tartalmáról, azután pedig a 36-45. versekre fogunk összpontosítani. 

Ha címet keresnék a 2-20. verseknek, vagyis az első szakasznak, akkor azt mondanám: Perzsia, Görögország és a történelmi királyok. A 2. versben a próféta néhány olyan dologról ír, amely Perzsiában és Xerxész napjaiban történt, a 3. és 4. versben pedig Alexandroszról és a birodalom felosztásáról ír. 

Hadd olvassam fel ezeket a verseket, hogy lássuk: itt történelemről van szó: „2 Most pedig elmondom neked a való igazságot: Íme, ezután még három király következik Perzsiában, majd a negyedik mindegyiknél nagyobb gazdagságra tesz szert. Amikor aztán gazdagsága révén megerősödik, mindent megmozgat majd a görög birodalom ellen. 3 De ott majd egy hős király lép fel, aki nagy hatalommal uralkodik, és azt tesz, amit csak akar. (Ez Nagy Sándorra utal.) 4 Ám alig lépett fel, összeomlik a birodalma, és négyfelé osztják, a négy égtáj szerint. 

Nos, mindannyian tudjuk, hogy Nagy Sándor csak nagyon rövid ideig élt, körülbelül 33 évig. Kr. e. 356-ban született, és Kr. e. 323-ban halt meg Babilonban, maláriában. Itt tehát annak a ténynek a bemutatását látjuk, hogy amint meghalt, birodalma széthullott és felosztották. Figyeljük meg a négy égtájat: ez arra a négy hadvezérre utal, akik között birodalmát felosztották, illetve akiknek a birodalmát átadták. Nem az ő utódaira száll, és nem lesz olyan hatalmas, mint amikor ő uralkodott, mert részekre szakad a birodalma, és másoké lesz, nem az övék. 

Az 5–20. versek pedig a Ptolemaidák és a Szeleukidák közötti háborúkról számolnak be. Szeleukosz ugyanis természetesen dinasztiát alapított, Ptolemaiosz pedig Egyiptomban alapított dinasztiát, és e két dinasztia között Kr. e. 533-tól Kr. e. 175-ig háborúk zajlottak. A 21. verstől kezdve a próféta már Szíria egyik királyáról, Antiokhosz Epiphanészről beszél. Antiokhosz Epiphanész rendkívül gonosz uralkodó volt. Ő az, akire korábban utaltam: akit a háta mögött Antiokhosz Epimanésznak, vagyis „Őrült Antiokhosznak” neveztek, nem pedig Antiokhosz Epiphanésznak, „a dicsőségesnek”.  A 21. versben ezt olvassuk: „Az ő helyére áll egy gyalázatos.” A Káldi-fordításban így áll: „És helyébe egy megvetett áll majd.” Ez Antiokhosz Epiphanészre való utalás. Ő ennek a fejezetnek az egyik nagy alakja.

A másik nagy személyiség az Antikrisztus. Antiokhosz Epiphanész olyan gonosz ember volt, és olyan romboló hatást gyakorolt Palesztinára és Jeruzsálemre, hogy ebben a fejezetben az eljövendő Antikrisztus előképeként jelenik meg. Dániel ezekben a versekben Antiokhosz történetét mondja el.

Ezekben a versekben találjuk azokat a kisebb próféciákat is, amelyek olyan aprólékos pontossággal teljesedtek be. A 21. versben azt olvassuk róla, hogy megvetésre méltó személy volt. Most nem fogom felolvasni a fejezet többi részét, vagyis azt a szakaszt, amely az északi és a déli király közötti háborúkat írja le, de különösen figyeljük meg a záróverset, a 35. verset: Az értelmesek közül is elesnek néhányan, hogy kipróbáltak, tiszták és fehérek legyenek a vég idejére, mert még nincs itt a megszabott idő. 

Ebben a versben a következőre kell figyelnünk: ez a vers valójában áthidalja a 69. és a 70. hét közötti időszakot. Szeretnék emlékeztetni arra, hogy a 9. fejezetben hetven évhétről van szó, amelyek Izrael népe számára vannak meghatározva, vagyis 490 évről. Azt is láttuk, hogy 483 év telt el a város újjáépítésére kiadott rendelet és a Messiás Jeruzsálembe való bevonulásáig – amely külsőleg nem volt diadalmas bevonulás. Ez tehát 483 év. Az utolsó évhét a 70. évhét, amely, mint láttuk, egy jövőbeli időszak. Ezt lényegében azzal a nyomorúságos időszakkal azonosítottuk, amely megelőzi az Úr Jézus második eljövetelét. 

Dániel próféciájában, a 35. versben most arról olvasunk, hogy mi fog történni Urunk nem diadalmas bevonulása és második eljövetele között. Figyeljük meg, hogyan írja le ezt Dániel: Az értelmesek közül is elesnek néhányan, hogy kipróbáltak, tiszták és fehérek legyenek a vég idejére, mert még nincs itt a megszabott idő. Ez a három szó nagyon fontos a 35. versben: kipróbáltak, tiszták és fehérek. Az első szó arra utal, amikor az olvasztó tűz különválasztja a salakot. A második a már kivált salak eltávolítására vonatkozik, a harmadik pedig a fém csiszolására és kifényesítésére, miután megtisztították szennyeződéseitől. Ez a három szó egy másik fordításban – megpróbálni, megtisztítani és tisztává tenni – azt írja le, amit Isten Izrael nemzetével tesz a 69. és a 70. hét között, vagyis abban az időszakban, amelyben ma is élünk. Isteni fegyelmezésként szétszórattak a föld négy sarkába. Ezért élnek ma Izrael fiai mindenütt. A föld minden égtája felé szétszórattak, mert Isten fegyelmezi őket. Fenyítés alá vonja őket, és célja az, hogy megtisztítsa őket egészen a végidők eljöveteléig. Ez az oka annak, hogy Izrael évszázadokon át szenvedett. Viszont a zsidók ezt természetesen nem ismerik fel. Más emberek sem ismerik fel, akik nem tanulmányozzák a Bibliát; azok értik meg, mi történik valójában, akik a Szentírást tanulmányozzák. Ez az időszak, amelyet a Szentírás nem határoz meg kifejezetten években, Izrael isteni fegyelmezésének ideje. Figyeljünk a „vég idejéig” vagy „a vég ideje” kifejezésre, mert az még el fog jönni, amikor elérkezik az ideje. Ez a vers tehát kitölti a 69. és a 70. hét közötti rést, és így olvasunk a 36. versben az önfejű királyról: „Ez a király azt tesz, amit csak akar.”

Szeretném hangsúlyozni, hogy ez a jövőben fog bekövetkezni, és megpróbálom ezt bizonyítani is. Vissza kell térnünk a 10. fejezet 14. verséhez. Amikor Gábriel Dániellel beszélt, és megmagyarázta neki ezeket a dolgokat, a Dániel könyve 10. fejezetének 14. versében ezt mondja: „… most megjöttem, és elmondom neked, hogy mi fog történni népeddel az utolsó napokban; mert ez a látomás is arról az időről szól.” 

Láthatjuk tehát, hogy az igazság könyvének ugyan van egy 35 versből álló történelmi bevezetése, amelyben a múltról van szó, vagyis azokról az eseményekről, amelyek Perzsiával, Görögországgal, a Ptolemaioszokkal, a Szeleukidákkal és Antiokhosz Epiphanésszel, vagyis az Antikrisztus előképével kapcsolatosak, fő irányultsága azonban a jövő felé mutat. Dániel könyve 10. fejezetének 14. verse alapján tehát arra számíthatunk, hogy az „igazság írásának” ez a nagy kijelentése a jövőre vonatkozik.

Figyeljük meg a 36. verset is: „A király pedig azt tesz, amit csak akar.” Ez Dániel könyve 11. fejezetében olvasható: „Ez a király azt tesz, amit csak akar. Fölmagasztalja és nagyobbnak tartja magát minden istennél, és szörnyűségeket mond még az istenek Istene ellen is. De csak addig boldogul, amíg véget nem ér a harag, mert ami el van határozva, annak meg kell történnie.” 

A harag (felháborodás vagy méltatlankodás) olyan kifejezés, amely a nyomorúság idejére vonatkozik. Tudjuk, hogy ez az időszak még a jövőben van. Figyeljük meg a 40. verset: „A vég idején összecsap vele a déli király. Az északi király forgószélként tör rá …” 

Figyeljünk a „vég idején” kifejezésre. Amit most a 36. versben látunk, amikor ezt mondja: „Ez a király azt tesz, amit csak akar”, az a 70. hétre, az utolsó hétre, a harag idejére vonatkozik. Ezt általában Izráel 70. hetének vagy a nyomorúság idejének nevezzük – nem pedig a nagy nyomorúságnak, amely ennek a hétnek a közepétől a végéig tartó időszak, vagyis a 70. hét második fele.

Ez tehát a jövőre vonatkozó prófécia. Ha Dániel könyve 11. fejezetét fel szeretnénk osztani, akkor azt mondhatjuk, hogy az első 35 vers Dániel 69 hetével, vagyis a 9. fejezetben leírt időszakkal kapcsolatos. A 36. verstől a 43. versig terjedő szakasz pedig a 70. hétre vonatkozik. Itt tehát a jövőről van szó.

Nos, ki ez a király, akit itt egyszerűen csak királyként említ a prófécia? „Ez a király azt tesz, amit csak akar.” Hadd vessem fel, hogy ez a személy az északi király, vagyis az Antikrisztus.

Figyeljük meg most a 40. verset és a vég idejére vonatkozó kijelentést: „A vég idején összecsap vele a déli király. Az északi király forgószélként tör rá …” Ezt egyesek félreértették, mintha itt nem a végidőre történne utalás. A szöveg szerint a déli király összecsap vele, az északi király pedig rátámad. Az utalás azonban arra vonatkozik, hogy a déli király és az északi király között harc bontakozik ki. Az „északi király” itt egy másik megnevezése ennek a királynak. Ugyanarról a személyről van szó, mint Dániel könyve 7. fejezetének kis szarva és Dániel könyve 8. fejezetének kis szarva.

És még egyszer megismétlem: az a tény, hogy Dániel ezt a királyt itt nem írja le részletesen, hanem egyszerűen csak „a királynak” nevezi, arra utal, hogy azt várja az olvasóitól: felismerjék benne azt a személyt, akiről ebben a könyvben korábban már szó volt. Az itt szereplő király, valamint Dániel könyve 7. és 8. fejezetében szereplő kis szarv leírásából felismerhető, hogy egy és ugyanazon személyről van szó.

Például mindegyikük a vég idején jut hatalomra. Dániel könyve 7. fejezetében azt olvassuk, hogy az ott szereplő kis szarv a végidőben emelkedik fel. Dániel könyve 8. fejezetében ugyancsak azt olvassuk, hogy a kis szarv a vég idején jut hatalomra. Itt pedig azt olvassuk, hogy a király szintén a vég idején jut hatalomra.

Dániel könyve 7. fejezetében azt olvassuk a kis szarvról, hogy önmagát felmagasztalja. Ez nagyon jellemző az Antikrisztusra, rendkívül jellemző rá, és jellemző mindazokra a kisebb „antikrisztusokra” is, akik körülöttünk járnak és önmagukat felmagasztalják. Sőt, időnként még keresztények is beleesnek ebbe a magatartásmintába, mert ez az emberi természethez tartozik. Dániel könyve 8. fejezetében a kis szarvról azt olvassuk, hogy önmagát felmagasztalja, és itt erről a királyról is azt olvassuk, hogy önmagát felmagasztalja. Mindegyikükre jellemző tehát az önfelmagasztalás.

Az egyetlen személy, aki nem magasztalta fel önmagát, az Úr Jézus Krisztus. A Filippi levélben azt olvassuk róla, hogy megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, és emberekhez hasonlóvá lett. Az emberekkel éles ellentétben tehát a mi Urunk Jézus megalázta önmagát, megüresítette önmagát. Itt viszont azt látjuk, hogy ez a király, valamint a föld más nagy emberei, sőt, mint mondtam, még a hívők közül is sokan beleesnek az önfelmagasztalásnak ebbe a mintájába. Ha van valami, amit a Biblia világosan tanít, akkor az az, hogy az egyik legnagyobb bűn, amelyet elkövethetünk, az önmagunk túlértékelése.

Mi csupán por vagyunk, bűnösök és megromlottak vagyunk. A bűn egész lényünket érintette: az értelmünket, az akaratunkat, az érzelmeinket, minden beállítottságunkat. Minden gondolatunkra hatással van a bűn.

Van még egy dolog, ami ezeket a királyokat jellemzi. Dániel könyve 7. fejezetében azt olvassuk, hogy a kis szarv uralma alá hajtja Palesztinát és Egyiptomot. Dániel könyve 8. fejezetében ugyancsak azt olvassuk, hogy az ottani kis szarv uralma alá hajtja Palesztinát és Egyiptomot, és itt ugyanezt olvassuk erről a királyról is. Azt is olvassuk, hogy a Dániel könyve 7. és 8. fejezetében szereplő két kis szarv, valamint a 11. fejezet királya az Úr Jézus második eljövetelekor, illetve közvetlenül az ezeréves királyság felállítása előtt elpusztul.

Úgy gondolom tehát, teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy a 36. versben szereplő „király” az északi királyra, vagyis az Antikrisztusra utal.

Azért mondom ezt, mert vannak, akik ezt a szakaszt úgy értelmezik, hogy „a királyt” meg kell különböztetni „az északi királytól”. Nézzük meg még egyszer ezt a 40. verset.

Próbáljuk meg értelmezni ezt a verset: „A vég idején összecsap vele a déli király. Az északi király forgószélként tör rá harci kocsikkal, lovasokkal és sok hajóval.” 

Ha ezt úgy értelmeznénk, hogy az északi király különbözik „a királytól”, akkor így kellene olvasnunk: „A vég idején a déli király összecsap vele”, vagyis azzal a királlyal, aki azt tesz, amit akar, „az északi király pedig rátámad”, vagyis erre a királyra. Ebben az esetben tehát azt kellene feltételeznünk, hogy a déli király és az északi király valamiféle megállapodásban vagy szövetségben áll „a király” ellen.

A döntő kérdés azonban az, hogy mire vonatkozik a második „vele”, illetve „rá” névmás. A 40. vers ezt mondja: „A vég idején összecsap vele a déli király. Az északi király forgószélként tör rá…” Mire vonatkozik tehát ez a második névmás? Azt javaslom, hogy a közvetlenül előtte álló kifejezésre, vagyis a déli királyra. Itt tehát a vég idejéről van szó, amikor a déli király összecsap vele, az északi király pedig a déli királyra támad.

És azért mondom ezt, és azért gondolom, hogy ez a helyes értelmezés, mert erre nemcsak a nyelvtan – vagyis a névmáshoz legközelebb álló előzmény – utal, hanem a 42. és 43. versből is azt látjuk, hogy az északi király és a déli király nincsenek összhangban egymással.

Ezután azt olvassuk, hogy kinyújtja kezét más országok ellen is, és Egyiptom földje sem menekül meg. Hatalmába keríti az arany és ezüst rejtett kincseit, valamint Egyiptom minden drágaságát. Az itt említett északi király tehát éles ellentétben áll Egyiptom királyával, vagyis a déli királlyal. Úgy gondolom tehát, hogy az értelmezésem helyes, és ezért a 36. versben szereplő király alatt, vagyis az önfejű király alatt az északi királyt kell értenünk.

Az északi király, az Ézsaiás könyvének próféciájában szereplő asszír, valamint az Antikrisztus három különböző megnevezése ugyanannak a személynek.

Az Antikrisztust nevezik Antikrisztusnak, nevezik fenevadnak, nevezik asszírnak, illetve északi királynak is, mivel Asszíria ennek az északi térségnek a része volt. Ehhez Babilon is hozzátartozik, hiszen végső soron ez lesz földi trónjának, illetve földi fővárosának a helye.

Olvassunk tovább. A 36. versben azt látjuk, hogy a felháborodás, vagyis a harag beteljesedik; ez pedig a nyomorúság idejére utal. Ha akarjátok, megnézhetjük a 8. fejezet 19. versét is. A 37. vers így szól: „Nem törődik ősei istenével…” Más fordításban: „isteneivel”. Az itt használt héber szó többes számú alak, és néha nehéz eldönteni, hogy a fordításban többes vagy egyes számban kell-e visszaadni. Én inkább arra hajlok, hogy itt egyes számban, „Isten”-ként kell értenünk. Vagyis: nem törődik atyái Istenével.

Nos, úgy tűnik, hogy az „atyái Istene” kifejezés leginkább Jahvéra utal. Emiatt sokan úgy gondolták, hogy az Antikrisztusnak zsidónak kell lennie, hiszen a szöveg ezt mondja: „atyái Istene”. Hogy ez valóban így van-e, azt természetesen nem tudhatjuk teljes bizonyossággal. Azt azonban tudjuk, hogy Izráel népe számára rendkívül megtévesztő és félrevezető lenne, ha az Antikrisztus zsidó lenne. Ez azt is megmagyarázná, hogyan eshetnének sokkal könnyebben áldozatul a csábításának, ha ő maga is zsidó volna.

Mi tehát így fogjuk érteni ezt a szakaszt. Ugyanakkor azt is szem előtt tartjuk, hogy ebben a kérdésben jelenleg nem lehetünk teljesen bizonyosak – legalábbis én nem lehetek az.

„Nem törődik ősei istenével, nem törődik az asszonyok bálványával…” Vagyis nemcsak vallási örökségével nem törődik, hanem „az asszonyok bálványával” sem. Ez egy érdekes kifejezés: „az asszonyok bálványa”.

S. L. Johnson professzor ezt írja: „Egyesek úgy értelmezték ezt, hogy az Úr Jézus Krisztusra utal, vagyis hogy ő volna »az asszonyok bálványa«, mégpedig abban az értelemben, hogy minden asszony a Messiás anyja szeretett volna lenni. Eszerint általános reménység volt az asszonyok körében, hogy közülük kerülhet ki a Messiás anyja. Eszünkbe juthat az is, hogy amikor az angyal Máriához ment, ezt mondta neki: »Üdvözlégy, kegyelembe fogadott…« Nagy áldás volt az Úrtól Mária számára, hogy emberi természetét tekintve a mi Urunk anyja lehetett.

Éppen ezért azonban nagyon nehéz ezt a kifejezést az Úr Jézusra vonatkozó utalásként értelmezni. A Szentírás kijelentésének kibontakozása során ugyanis már korábban világossá vált, hogy csak egyetlen családi vonal tarthatta fenn ezt a reménységet. Már Mózes első könyvében meg volt mondva, hogy a messiási király Júdából fog származni. Ezzel tizenegy törzs már ki is záródott. Jóval később, Izráel történelmének folyamán az is kijelentetett, hogy a Messiás Dávid házából fog származni, tehát szintén Júda törzséből.

Nagyon sok anya tehát, ha tanulmányozta volna a Szentírást, egyáltalán nem remélhette volna, hogy ő lesz a Messiás anyja. Ehhez Júda törzséből és Dávid nemzetségéből kellett származni.

Ezért kétlem, hogy azt a kijelentést, miszerint »nem törődik az asszonyok bálványával«, úgy kellene értenünk, mint az Úr Jézus Krisztusra való utalást. Inkább arra hajlok, hogy ez a szűz tiszteletére, vagyis a Szűz Mária-kultuszra utal.”

Az istenségről van szó – és úgy tűnik, valóban valamiféle istenségre kell gondolnunk –, mert figyeljük meg, mi következik ezután: „Nem törődik … egy istennel sem, mert mindegyiknél nagyobbnak tartja magát.”  Ebben az összefüggésben tehát istenekről van szó. Úgy gondolom ezért, hogy az értelmezési nehézségeink nagyrészt megszűnnek, ha szem előtt tartjuk, hogy itt egy istenségről van szó.

Amire ez valószínűleg utal, az egy természetistennő különböző elnevezések alatt megjelenő alakja, akit minden korban főként nők tiszteltek, a legkorábbi időktől egészen napjainkig, pogányok és hitehagyottak körében, különböző országokban. Ő a babiloniak Beltise vagy Mylittája, az asszírok Istárja, a föníciaiak Astartéja, a Jeremiás által említett „ég királynője”, a perzsák Tanatája, az egyiptomiak Ízisze, a kínaiak Sheng Moo-ja, vagyis „Szent Anyja”, a görögök Aphroditéja, az efezusiak Artemisz/Dianája és a rómaiak Vénusza; a skandinávok Freyája, valamint Amida fiával, Yakkával, akit Xavéri Ferenc állítólag Japánban istennőként tisztelve talált, továbbá a keleti és nyugati katolikusok Szűz Máriája.

Ez az az istennő, akiről olyan gyakran hallunk különféle neveken, például La Salette-i Miasszonyunkként vagy Lourdes-i Miasszonyunkként; úgy tűnik, még Kínában is emeltek neki templomokat. Babilon és Ninive ősi korszakától egészen napjainkig szinte következetesen fiatal nőként ábrázolták, férfi gyermekkel az oldalán – „az asszonyok bálványaként”.

Figyelemre méltó tény, hogy Íziszt Hórusz anyjának, ugyanakkor örök szűznek tekintették. Most pedig idézek az egyik kommentátortól, aki ezt írja:

„Mr. King a Gnostics and their Remains című könyvében leír egy érdekes és egyértelmű tárgyat, amely a birtokában volt, és amelybe Ízisz alakját vésték. Az egyik kezében szisztrumot tart [ez egyfajta hangszer], a másikban pedig búzakévét, és ez a felirat olvasható rajta: he kurra Isis agne, vagyis: »Szeplőtelen a mi asszonyunk, Ízisz.«”

Természetesen érezhető itt valamiféle kapcsolat a szeplőtelen Szűz Mária gondolatával. A szerző így folytatja:

„Ha arra is emlékezünk, hogy az ókori misztériumvallásokban a szisztrum a keresztpántjával a szüzességet jelképezte, míg a búzakéve a termékenység vagy az utódok jelképe volt, akkor láthatjuk, hogy ez a két szimbólum a felirattal együtt Ízisz szeplőtelen fogantatásának hangsúlyos állításává válik. Ez annak a dogmának az eredete, amelyet az 1870-es római ökumenikus zsinat határozatba foglalt.”

Az „asszonyok bálványa” tehát nagy valószínűséggel a Szűz tiszteletére, illetve annak egyes elemeire utal, amelyeket ma a római katolikus egyházban is tisztelet övez.

Továbbá a 38. versben „az erődök istenéről”, vagyis „az erők istenéről” beszél. Ez arra utal, hogy ez a személy, akit itt „az erődök istenének” nevez, olyan valaki, aki a katonai erejébe helyezi bizalmát, és aki királyságok fölött is hatalommal rendelkezik. Sok írásmagyarázó azon a véleményen van, hogy „az erők istene” magára a sárkányra utal.

Ő az, akinek bizonyos hatalom adatott a föld fölött. Így tehát itt egy olyan emberrel van dolgunk, aki nem törődik atyái Istenével, sem az „asszonyok bálványával”, hanem „az erődök istenét” tiszteli. Magát a Sátánt fogja imádni.

Ha most az Újszövetséghez, a Jelenések könyvéhez fordulunk, emlékezzünk arra, mit olvasunk a fenevadról. Azt olvassuk, hogy a sárkány adja neki a hatalmát, a sárkány pedig természetesen a Sátánra utal. A király, illetve a kis szarv és maga a Sátán közötti kapcsolat tehát már Dániel könyvében megjelenik, jóval azelőtt, hogy a Jelenések könyvét megírták volna.

Kétségtelenül ez a napjainkban megnyilvánuló sátánimádás eredete és alapvető kontextusa is. Ez egyébként nem új jelenség. Már a 19. században is voltak Franciaországban olyan emberek, akik a Sátánt imádták. Akkoriban léteztek luciferiánus társaságok is, és saját istentiszteletükről úgy beszéltek, mint „az új vallásról”. Lucifert tisztelték. Őt nevezték „a jó istennek” vagy „az igaz istennek” – vagyis a Sátánt.

Lucifer imádata tehát valójában már nagyon régóta létezik; egyáltalán nem új jelenség. Ezért nem kell meglepődnünk azon, ha azt látjuk, hogy egyes emberek a Sátánt imádják.

John Lennox a következőképpen idézi ezt a szöveget (Dán 11,36–39):

„A király pedig azt teszi, ami neki tetszik, fölemelkedik és fölmagasztalja magát minden isten fölé, az istenek Istene ellen pedig hallatlan dolgokat mond. Sikeres lesz mindaddig, amíg be nem teljesedik az átok, mert aminek elrendeltetett a megtörténte, az be is fog következni. Még atyái Istenével sem törődik, sem az asszonyok kincsével, sem semmiféle istennel nem törődik, hanem mindenek fölé emeli magát. Ehelyett az erődök istenét tiszteli. Azt az istent pedig, akit atyái nem ismertek, arannyal, ezüsttel, drágakövekkel és értékes ajándékokkal tiszteli. Erős erődök ellen vonul egy idegen isten segítségével. Aki őt elismeri, annak nagy tisztességet ad. Az ilyen embereket sokak fölé uralkodókká teszi, és jutalmul földet oszt ki nekik.” Az „asszonyok” kérdését nem fejti ki. Csupán annyit mond, hogy ez az egész szakasz nem alkalmazható Antiokhosz Epiphanészre, hanem az Antikrisztus végidőbeli korszakára vonatkozik.